DR. SZABAD GYÖRGY (MDNP): Tisztelt Elnöknõ! Tisztelt Országgyûlés! Folytatni tudom az elhangzottakat, de egy kis idõbeli visszautalással. Oda szeretnék visszanyúlni, amikor április 16-i keltezéssel eljutott a képviselõkhöz a külügyi bizottság ajánlása, amely egyhangúlag általános vitára alkalmasnak találta az elõterjesztést, az 1991-ben aláírt, 1992-ben egy sikeres külügyminiszteri levélváltással kiegészített alapszerzõdést, abban a formában, ahogy ez valamennyiünkhöz eljutott.
Nem szeretnék itt a téma szempontjából felesleges részletekbe bocsátkozni - egy sajtóértekezleten mindjárt alkalmam volt reagálni rá; nem a kihirdetési aktust túlbecsülve, hanem lényegében az utolsó lehetõséget látva benne, hogy ország-világ elõtt - mind a kettõt szeretném hangsúlyozni - a magyar Országgyûlés ragadja meg az utolsó lehetõséget arra, hogy a szerzõdés kapcsán szóba hozza a hadizsákmánynak nyilvánított magyar mûkincsek sorsát, és igényét arra, hogy a szerzõdés értelmében Magyarország tulajdonjoga elismertessék, hogy e téren is egyfelõl betartassék a szerzõdés, másfelõl megfelelõ kommentárt kapjon az orosz dumának az az eljárása, amely akkor még csak elsõ fázisában, most már második fázisában is a hadizsákmánnyá nyilvánítás mellett foglalt állást. Az idézett szerzõdés 14. cikkelye ugyanis konkrétan beszél ezeknek a mûkincseknek a kívánatos sorsáról akkor, amikor így szól: "A felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy óvják és ápolják a másik félnek a saját területükön található kulturális értékeit és történelmi emlékeit. Elõsegítik azon mûalkotások visszaszolgáltatását, amelyek a másik fél nemzeti tulajdonát képezik." Azt hiszem, ezek a jól fogalmazott mondatok, amelyek alá Antall József aláírása került, vitathatatlanok, hogy a szerzõdés megkötésének a pillanatában a szerzõdõ felek ebben a vonatkozásban mit hogyan értettek.
Legyen szabad a következõre fölhívni a figyelmet. Gyakran lényegesen kisebb jelentõségû értéknek sokkal nagyobb jelentõséget tulajdonítunk, mint ennek a mûkincsállománynak az értéke. Mindjárt, hogy világossá tegyem, kétféle értékrõl szeretnék szólni: a tényleges, azt kell mondanom, piaci értékrõl és a virtuális értékrõl.
A piaci érték tekintetében kísérletet tettem arra, hogy a nemzetközi mûkincspiacon jártasaknál - csak hozzávetõleges becslés alapján - föltegyem a kérdést, hogy milyen értéket képviselhet ez az állomány, amelyrõl - legyünk tisztában vele; nem tudom, pénzügyi államtitkár úr tisztában van-e vele, hiszen nemzeti értékrõl van szó - nincs is pontos tudomásunk, hogy mi a terjedelme ennek a jórészt mûkincsállománynak. Föltettem a kérdést, és erre mindjárt azzal a viszontkérdéssel éltek, hogy milyen mûkincsekrõl is van szó. A Herzog- gyûjtemény legjelesebb darabjaival kezdtem, és azt mondtam: kérem, kezdõdik a spanyol gyûjtemény hat El Greco-képpel, és folytatódik négy Goyával, mégpedig a mesterek fõ mûvei közül valók a nemzetközi elismerés alapján. Erre azt mondta: uram, ne folytassa! Ezek olyan nevek és mögöttük - sikerült is néhány reprodukciót elõvarázsolni - olyan mûvek állnak, amelyeknek nincs áruk, mert csak a mindenkori árverési ár alapján lehet tájékozódni, de ezek dollármilliókat, - tízmilliókat érnek, sõt együttesen - már csak a spanyol anyag! - százmillió dolláros értékek.
Azt kell tehát mondanom, tájékozódni is nehéz a tényleges piaci értékrõl. Hányszor kerül itt szóba a parlamentben ennél sokkal jelentéktelenebb értéknek a sorsa, a vele kapcsolatos bánásmód, jól adtuk el, rosszul adtuk el és így tovább! Ez az, amit az árról szeretnék mondani.
De van virtuális értéke is mindezeknek. Gondoljanak arra, hogy az Andrássy-család egyik legnagyobb együttes mûtárgyállománya is ebben az anyagban van! A Herzog-gyûjtemény fantasztikus francia impresszionista gyûjteménye! Hogy most egyebekrõl ne szóljak.
És végül, de nem utolsósorban - természetesen én is csak nagyvonalúan idézhetek - megemlítem a sárospataki könyvtárat, amelynek a hatalmas, a középkortól a XIX. század elejéig terjedõ anyaga nemcsak bibliofil értékénél fogva pótolhatatlan, hanem amiatt is, mert olyan kötetekrõl van szó, amelyeket - hogy csak a gyûjtemény zárókorszakáról beszéljek - Kazinczy, Kölcsey, Kossuth személyesen lapozott.
Magyarán mondva: mind piaci értékükben, mind a nemzeti gyûjtemények felbecsülését figyelembe véve aligha mondhatunk túlzót ezekrõl a gyûjteményekrõl.
(19.40)
Önök jól ismerik - mert a sajtó ezt az oldalát a dolognak sokszor szellõztette -, hogy az orosz törvényhozás tulajdonképpen minden jogi lépést megtett vagy kísérletezett vele - legyen szabad az utolsóra helyeznem a hangsúlyt -, amely a szerzõdéssel ellentétesen orosz hadizsákmánynak, így az orosz állam tulajdonának nyilvánította ezeket.
Nagyon fontos az, amirõl a külügyi bizottság tisztelt elnöke ma este is tudósított bennünket. A szerzõdés jogérvényét a kihirdetési lépés nem változtatja meg. Nem vádolható tehát a magyar Országgyûlés azzal, hogy ezzel a rendkívül fontos diplomáciai szerzõdéssel nem a történelmi jelentõségével megegyezõen bánik, hiszen a szerzõdés az alapszerzõdés, a Jeszenszky és Kozirev között kötött történelmi jelentõségû levélváltás pedig az 1956-os intervenció elítélését tartalmazza. Modern állami létünknek tehát fundamentális jelentõségû okmányairól van szó.
Éppen ezért - mivel ahogy ezt most Eörsi Mátyás nagyon konkrétan és világosan, és nyilván nagyon szabatosan elmondta - nem veszélyeztetünk a világon semmit, csak ország-világnak a tudomására hozzuk, hogy a magyar Országgyûlés ezzel a pici jellel - amit, ha szabad visszaidéznem, Eörsi Mátyás úgy jellemzett, hogy egyszerûen csak saját népünknek a tudomására hozzuk a kihirdetés révén ennek a szerzõdésnek a tartalmát - teszünk egy jelzést, hogy ne boruljon gyászba az ország, mert a magyar Országgyûlés nem engedte kihirdetni ezt a szerzõdést, jelét adva annak, hogy nem tud belenyugodni egy másik ország törvényhozása által tett törvénysértõ lépésbe. És ez egy jelzés Európa más országainak: olyan országoknak is, amelyek maguk sem ismerik el a területükrõl származó, hasonló módon zsákmányolt tárgyaknak az örök elvesztését; hogy a magyarok nem valami tanult vagy nekik tanított álillendõségbõl most még egy gesztussal is élnek a szerzõdéssértés nyomán, hanem tudomásul veszik - talán majd a nemzetközi tárgyalásokon hivatkozási alapot is látnak benne -, hogy a magyar Országgyûlés jelét adta az ezzel a lépéssel kapcsolatos elégedetlenségének.
Én tehát úgy gondolom, igaz, hogy a duma határozatában benne van, hogy bizonyos egyházi, illetve üldözöttek hagyatékából származó javakat vissza lehet szolgáltatni; hogy nem erre a nagyon-nagyon bizonytalan mozzanatra építjük a magatartásunkat, mert ez nem többet jelentene, mint kegyelmi tényt. És Magyarország adja jelét - nem szavakban, hanem valóságosan, gerincesen - annak, hogy nem kegyelmi tényre vár ebben az ügyben, hanem nemzetközi jogra alapozott - mert arra alapozhat - igazságot kíván.
Ezért javasolom a megfogyatkozott számú - az Országgyûlés, remélem, nem érdektelenségbõl, hanem a dolog súlyát mérlegelni nem tudó, eltávozott tagjai helyében is - itt maradottaknak, foglaljanak úgy állást a saját frakciójuk keretében - és együttesen az egész Országgyûlés -, hogy ennek a kihirdetésnek 1997 májusában nincs meg az indokoltsága. (Közbeszólás az ellenzéki pártok padsoraiból: Így van.) Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)