BERREGI ISTVÁN (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! A jogkeresõk számára az adókra, a társadalombiztosításra vonatkozó jogszabályokon túl a vámjog rendelkezéseinek megismerése, áttekintése jelent sok esetben leküzdhetetlen akadályt. A szabályok gyakran túlságosan részletezõek, más esetben hiányosak és ellentmondásosak. Erre hívta fel a figyelmet vezérszónokunk, dr. Torgyán József elnök úr is, amikor hangsúlyozta, hogy a Pénzügyminisztérium ismét törvénybeosztásba kezdett ahelyett, hogy végre egyszerûen és közérthetõen szabályozta volna a vámjog kérdéseit.
Amikor csatlakozunk ehhez a megállapításhoz, arra is felhívjuk a jogalkotók figyelmét, hogy a vámról szóló törvényt az Országgyûlés csak az elmúlt évben fogadta el, alig volt ideje tehát a jogalkalmazóknak arra, hogy a szabályozást részleteiben megismerjék, és megfelelõen alkalmazzák, máris nagy terjedelmû módosításra kerül sor. Meg kell jegyezni, hogy az ilyen tervszerûtlen jogalkotással szükségszerûen együtt járó hátrányokat sajnos nemcsak nekünk, magyar állampolgároknak, gazdálkodó szervezeteknek kell elviselnünk, hanem külföldi gazdasági partnereinket elriasztja a kaotikus szabályozás, és az Európában példátlan gyorsasággal egymást követõ módosítások sorozata. Nem szükséges külön indokolni, hogy országunkat mindezek következtében milyen súlyos gazdasági károk érték és érhetik a jövõben is.
A javaslat - az utóbbi idõben követett joggyakorlatnak megfelelõen - elsõként az alapfogalmakat határozta meg. Ezek között szerepel a lízing mint fogalommeghatározás is. A javaslat szerint a lízing a vámáru átadása olyan szerzõdés alapján, amely az áru meghatározott idõre szóló, de legalább 365 napot meghaladó bérletérõl rendelkezik azzal a kikötéssel, hogy a bérlõ a tulajdonjogot legkésõbb az utolsó bérleti díj kiegyenlítésével, illetve a szerzõdés lejártával megszerzi, vagy számára a bérbeadó vételi jogot biztosít. Ismeretes, hogy a lízingszerzõdés egységes hazai szabályozására ez idáig nem került sor annak ellenére, hogy hazánk 1995-ben csatlakozott az ezzel kapcsolatos nemzetközi egyezményhez. A lízingre vonatkozó szabályok különbözõ helyeken lelhetõk fel, de sehol nem írják elõ azt, hogy a lízing fogalmi eleméhez tartozik a 360 napos idõtartam. Ez a rendelkezés, illetõleg fogalommeghatározás tehát érthetetlen, és ellenkezik a lízingre vonatkozó hazai és nemzetközi szabályokkal. Ellenkezik különösen a már említett 1988-as ottawai egyezménnyel.
Hasonlóképpen problematikus az úgynevezett vámszempontból való megbízhatóság forgalmának (Sic!) meghatározása, fõként a gazdálkodó szervek megítélése tekintetében.
A javaslat 4. §-a a következõ javaslatot tartalmazza: érvényesíteni kell továbbá a hamisított, illetve a bitorlással elõállított áruk szabad forgalomba kerülésének megakadályozása tárgyában külön jogszabályban meghatározott elõírásokat is. A hamisított, illetve a szerzõi vagy a találmányi jog bitorlásával elõállított és a vámhivatalok által elkobzott áruk szabad forgalomba kerülését a javaslat a fenti szövegezés szerint tovább kívánja szigorítani. Megjegyzem, hogy a szigorításra való törekvés nemcsak itt, hanem a javaslat több, egyéb rendelkezésében is fellelhetõ.
Visszatérve a vámhivatalok által elkobzott áruk sorsára, ismeretes, hogy a jelenlegi szabályok szerint meg kell semmisíteni azokat. E szabályok következtében tehát a hamisított zárjeggyel ellátott szeszt ki kell önteni, vagy például az Adidas védjeggyel ellátott hamisított szabadidõruhákat el kell égetni, vagy más módon meg kell semmisíteni azokat.
Tisztelt Országgyûlés! Feltehetõen sokan elfogadják azon véleményemet, hogy a vámhivatalok által jogosan elkobzott, de hasznosítható vámáruk megsemmisítésével nem lehet minden esetben egyetérteni. Ennek következtében célszerû lenne felülvizsgálni azokat a szabályokat, amelyek ezt kötelezõen elõírják. Azzal azonban természetesen egyetértünk, hogy az ilyen árukat mindenképpen el kell kobozni, mert tulajdonképpen ezzel is büntetik a vámszabályok megsértésének elkövetõit. De büntetik az elkövetõket azzal is, hogy a tõlük elkobzott árukat megsemmisítik, még akkor is, ha az egyébként használható vagy hasznosítható lenne. Véleményem szerint nem, és nem azért nem, mert az elkövetõk számára tulajdonképpen közömbös, hogy mi lesz a tõlük elkobzott áruk sorsa. Számukra tehát mindegy az, hogy megsemmisítik, vagy valamilyen módon hasznosítják.
Az áruk az elkobzással az állam tulajdonába kerülnek. Kérdés ezek után az, hogy az államnak mint tulajdonosnak miért kell ezeket az áruféleségeket megsemmisíteni, miért nem kerülhet sor valamilyen hasznosításra. Azzal természetesen egyetértünk, hogy a hamisított árukat ne hozzuk kereskedelmi forgalomba, az egészségre ártalmas árukat semmisítsük meg, de vajon miért nem lehet az arra alkalmas áruféleségeket valamilyen módon hasznosítani.
(19.30)
Tisztelt Országgyûlés! Sajnálatos tény az, hogy Magyarország szegény ország, egy szegény ország pedig nem engedheti meg magának azt, hogy az ilyen terméket elpocsékolja. Lehetõvé kell tenni azok hasznosítását, használatát országunk szociális gondjainak enyhítése céljából. A használható árukat oda kell adni azoknak, akik szociális helyzetük miatt nem képesek családjukat cipõvel, ruhanemûvel ellátni, vagy át kell adni különbözõ szociális, egészségügyi intézményeknek. Természetes azonban, hogy más szabályokat kellene megalkotni az elkobzott élvezeti cikkek hasznosítására.
Amennyiben az illetékesek felfigyeltek e javaslatomra, és elfogadják azt, úgy joggal várhatják mindazok köszönetét, akiknek gondjai megoldásához ezzel átmenetileg segítséget nyújtottak.
Tudatában vagyunk annak, hogy javaslatomat csak a jogszabályok jelentõs módosításával valósíthatjuk meg. Úgy vélem azonban, hogy a módosítás ezúttal valóban indokolt lenne, mert jelentõs társadalmi érdeket szolgálna.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Szórványos taps.)