DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A miniszteri expozéban is elhangzott és azt hiszem, a kisgazdapárti vezérszónoklat is kitért arra, hogy eddig nem készült átfogó szabályozás errõl a témakörrõl. De, tisztelt Ház, nem pontos ez a megfogalmazás! A Magyar Köztársaság kormánya 1993. november 2-án 13482. számon benyújtotta az egészségügyi adatok kezelésérõl szóló törvényt. Ennek a törvénynek a tárgyalására nem került sor az 1994-ben bekövetkezett kormányváltásig, és ezt a törvényt a Boross-kormány visszavonta.
Képzelhetik, hogy ebben a helyzetben én meglehetõsen zavarodott állapotban vagyok, két macska voltam, álmodtam, és játszottam egymással, körülbelül ez a helyzet. Ugyanennek a törvénynek, mely 95 százalékban megegyezik a most elõttünk lévõvel, a beterjesztõ szövegét is elmondhattam volna, ha némileg másképp alakul a parlament ügyrendje. Kíváncsi lennék azokra a fogalmazványokra, amelyeket a Szocialista Párt vezérszónokai a régi törvénytervezetre készítettek, vajon a hangnem mennyiben változott volna. Én ezek után úgy érzem tisztességesnek, hogy nem megyek bele a törvény részletes méltatásába, ne kívánják tõlem, hogy egy kormánypárti vezérszónoklatot tartsak, de nyilvánvaló, hogy nem megyek át valamifajta demagóg támadásba sem pusztán azért, mert most ellenzéki pozícióból nézem ugyanezt a szöveget.
A két szöveg közti megegyezést egyébként, tisztelt képviselõtársaim, ha veszik a fáradságot, és elballagnak az Országgyûlés adattárába, és leveszik a szöveget, akkor például az általános indoklásban oly mértékben megtalálhatják, hogy egyetlen bekezdés kivételével szó szerint azonos az indoklás. Ez nem baj, csak ha már más nem mondta el, akkor én elmondom, hogy van egyfajta folytonosság a dolgokban.
Ugyanakkor a beszédemet mégis arra szeretném felhasználni, hogy azokról a különbségekrõl beszéljek, amelyek az elmúlt négy év alatt születtek. Ezek részben szükségszerûek és helyeslendõk, például, hogy a taj-szám nem szerepelt a régiben, most meg szerepel - ez teljesen egyértelmû. Van néhány dolog azonban, ahol az ember kicsit úgy érzi, hogy egyfajta "na, változtassunk egy kicsit", úgy akarom mondani, egy kicsit izzadságszagú változtatások történtek, ezekkel részleteiben nem foglalkozom, megítélésem szerint ezek feleslegesek, és még látszik is az igyekezete a fogalmazónak, az elején még kicsit jobban belement a változtatásokba, késõbb pedig már átment a régi szöveg szó szerint. Vannak azonban ennél fontosabb és talán szóvá teendõ változtatások is.
Egy kicsit érthetetlen számomra a 4. § (1) bekezdésének a) pontja, amely a célokat sorolja fel és megjelenik az egészségügynek egy roppant fontos célja: a megelõzés. Ha az egészségügy céljai között sorolom fel, akkor értem; de hogy az egészségügyi adatkezelés céljai között mi a tartalma a megelõzésnek? Lajstromba veszem az összes magyar állampolgárt, aki még egészséges és megpróbálom õket... Most viccelõdöm nyilván, de azt hiszem, hogy azok a képviselõtársaim, akik attól félnek, hogy az egyének védelme nem lesz elég erõs, azok itt gondolják végig, hogy mit jelent a megelõzés céljából való egészségügyi adatkezelés. Egész egyszerûen azt gondolom, hogy ez egy felesleges sor itt, nem akarom túlbonyolítani a kérdést.
Sajnálom viszont, kifejezetten sajnálom, hogy noha tartamilag a legtöbb pont megmaradt, de önálló fejezetként megszûnt a rendelkezési jog. Az ugyanis nagyon világosan rámutatott arra, amit itt többen elmondtak már, meg azt hiszem, nyilvánvaló is, hogy ezek az adatok alapvetõen a betegéi, és ebbõl kell kiindulni és ezt kell aztán korlátozni megfelelõ mértékig. De azzal egyetértek - és itt, azt hiszem, az elõttem szóló képviselõtársamhoz csatlakozom -, hogy bizony a bûncselekményeknek az a megfogalmazása, ami itt a törvényben szerepel mint kötelezettség az orvos számára, kár lenne, ha kimaradna, mert nem egyéni jogokat sért, hanem közösségi jogokat véd ebben a pontban a törvénytervezet.
Furcsa helyzet áll elõ, részben éppen azért, mert a rendelkezési jog, mint önálló egység kikerült és aztán szétszóródott a törvénytervezet szövegében, amikor a közeli hozzátartozó jogairól is szó esik, akinek módjában van betekinteni a halott anyagaiba. Erre nagyon sokszor igény van, és ez nagyon jogos igény sok esetben, amikor a család arról akar meggyõzõdni, hogy az egészségügyi szolgálat megtette-e mindent az õ elhunytja érdekében, bele kell-e törõdni a megváltoztathatatlanba, vagy ellenõrizni akarja, hogy itt esetleg valami olyan történt, amiért az egészségügyi szolgálat felelõs.
(11.00)
Ha innen nézem, akkor ezt az igényt jogosnak és kielégítõnek kell tartanom. Azonban egy ilyen adathalmazban, amit a kórlap jelent, olyan személyiségi jogok körébe tartozó adatok is megtalálhatók, amelyekhez az élõ hozzátartozónak nincs joga a betekintésre. Vajon a halál megszünteti-e ezt a fajta személyes védelmet? Azt hiszem, hogy ezt a pontot egy picit tovább kell gondolni.
Kimaradt az anyagból egy nagyon vitatott kérdés, nevezetesen: a betegnek joga van a tájékoztatásra, de nincs odaírva a "megfelelõ módon." Errõl rengeteg konferenciát lehetett rendezni és rendeztek is, nagyon kényes kérdésrõl van szó. Kialakult az orvosi gyakorlatban egyfajta judícium, egy megítélési képesség, amely bekalkulálja azt, hogy egy-egy szó, kifejezés milyen hatást válthat ki a betegbõl, mennyire kooperál a beteg a saját egészségi állapotának a megismerése érdekében. Ha nincs valamifajta orvosi mérlegelési lehetõség, és a mai törvénytervezet megszünteti ezt a mérlegelési lehetõséget, akkor én sajnos felvetem, kedves képviselõtársaim, hogy növekedhet az egyébként sok esetben, sõt minden esetben fölösleges, vélt félelembõl fakadó öngyilkosságok száma. Roppant felelõsséget vállalunk tehát magunkra, ha ezen az úton megyünk tovább.
Különös gondot jelent számomra a fertõzõ betegségek kérdése. Többen mondták, és egyet is értek azzal, hogy a fertõzõ betegségek és még néhány más terület az a pont, ahol a közösség érdekének a védelme elébe kerül az egyén érdeke védelmének, illetve akár személyiségi jogainak is - annak bizonyos korlátozásáról van szó.
Mindennapos gyakorlat ma, hogy például a kórházban nem dolgozhat orvos, nem dolgozhat egészségügyi dolgozó, ha, mondjuk, szalmonella baktériumokat ürít, mert megfertõzheti a környezetét. Nyilvánvaló, hogy a baktériumürítõket tehát nyilván kell tartani, s errõl a foglalkozásról a közösség érdekének a védelmében el kell tanácsolni; adott esetben ennek - ha például foglalkozás körében szerezte a fertõzést - még egyéni védelmi kárpótlási következményei is lehetnek. Igen ám, de abból az elsõ mellékletbõl, amelyet kaptunk, kimaradt egy olyan fertõzõ betegség, amely ellen az orvostudomány mai állása mellett védekezési lehetõség nincs, és mai tudásunk szerint halállal végzõdik. Tehát a hasmenést okozó fertõzés esetén kitiltjuk az orvost az egészségügybõl, de AIDS-fertõzött orvos, HIV-vírust hordozó orvos ezen anyag alapján nyugodtan dolgozhat.
A világon ez is egy vitatott kérdés, mert itt szexuális szokásoktól függõ megbetegedésrõl is van szó - de az összes szexuális úton terjedõ betegség szerepel a listán, csak az egyetlen halálos és menthetetlen nem. Észnél vagyunk, kedves képviselõtársaim? Azért, mert sportcsillagok és színészek tengerentúl gyakran szenvednek egy ilyen betegségben, és van olyan erõs lobby, amely védeni tudja úgymond az érdekeiket, ezért megengedhetõ, hogy Magyarországon elõforduljon, ami ugyancsak a tengerentúlon elõfordult, hogy több száz embert fertõztek meg orvosi ténykedés következtében felelõtlen orvosok? Gondoljuk ezt végig! Ez az a változás a két törvénytervezetben, amelyet a magam részérõl elfogadni nem tudok.
Nagyon szívesen jelenteném be, hogy a kereszténydemokraták támogatják ezt a törvényjavaslatot; ez az egy pont, amiért én most ezt nem tudom megígérni. Ráadásul azon embertársainknak sem szolgálja ez a valódi javát, akik ezt a szörnyû betegséget megkapták. Nagyon jól tudjuk, hogy micsoda baj származik akkor, amikor a közösség, ahol egy HIV-vírushordozó gyermek vagy felnõtt él, megpróbálja kilökni magából, a családból, a társadalomból ezt az egyébként kellõ szakképzés után a környezetére teljesen veszélytelen embertársunkat. Minél több misztifikálás történik, minél inkább a szõnyeg alá söpörjük az AIDS problémáját, annál többet ártunk, annál nehezebbé tesszük, hogy a társadalom szembenézzen ezzel a problémával. Tehát én nem az AIDS- betegek ellen, sok esetben az AIDS-betegek érdekében is szót emelek, amikor nem tekintem másnak ezt a betegséget, mint az összes többi fertõzõ betegséget.
Kedves Képviselõtársaim! Ehhez képest apróság az, hogyha megjegyzem, ugyancsak az elõttem szóló szónokkal egy kicsit vitázva: nem lehet tárgya egy ilyen törvénynek, hogy foglalkozzon az adathordozó minõségével. Épp azt látom helyesnek, hogy - a technika mindig változik - a törvény a lényegrõl kell hogy szóljon, az adatokról és azok kezelésérõl. Hogy ezt lúdtollal bemártva írják egy darab papírra, vagy mágnesszalagra rögzítik, vagy akármilyen csodatechnikával, teljesen lényegtelen, a beteg jogainak azonos módon kell érvényesülnie, a közösség jogainak azonos módon kell érvényesülnie.
Apróság: az egészségügyi ellátóhálózatból kikerülõ adatok kikerülési költségeit a régi törvénytervezet tette lehetõvé ráhárítani azokra, akik ezeket az adatokat kérik. Itt jelesül azért azon ügyvéd kollegákra lehet gondolni, akik újabban egyre nagyobb gyakorisággal igyekeznek egészségügyi problémákkal foglalkozni. Lelkük rajta, csak nehogy odakerüljünk, mint az Egyesült Államok, ahol tönkretette az egészségügyet a túlzott megközelítése ennek a kérdésnek! De azért, hogy ezekben az esetekben ne a társadalombiztosítás pénzét költsük az adatok másolására és továbbításra, ezt én továbbra is helyénvalónak tartanám.
Problémát jelent számomra az a megfogalmazás, hogy amikor már nem kell nyilvántartani az adatot, és tudományos jelentõsége van, akkor a Semmelweis Orvostudományi Múzeum, Könyvtár és Levéltárba kell az adatokat továbbítani. Mi az, hogy "tudományos jelentõség"? Egy kórlap bármikor válhat tudományos jelentõségûvé a feldolgozás mélysége szerint. Itt nyilvánvaló: az a tudományos jelentõség, amely a múzeumot tartja szükségesnek az egy dolog, és az orvostudomány sajátos dolgai egy másik dolog - és ez a kettõ együtt nem megy.
Végezetül, kedves képviselõtársaim, a törvénytervezet jelen formája elõírja, hogy a kórlapokat harminc évig kell legalább megõrizni, a zárójelentéseket ötven évig. Hogy fog ez történni? A beteg most hazamegy, a kórlapja és a zárójelentése együtt van; most rögtön szétszedem, két helyen fogom tárolni, félév múlva a beteg visszajön, odamegyek az egyik raktárba, a másik raktárba. Nem, a kettõ együtt marad harminc évig, és minden évben egy hatalmas munka, hogy a kórlapokat szétszedem, a zárójelentéseket még húsz évig elteszem. Aki kettéválasztotta ezt a két idõpontot, az valószínûleg nem járt még soha egy olyan magyar kórházi raktárban, ahol kórlapokat õriznek.
Tehát, kedves képviselõtársaim, kormányzati ciklusok között átívelõ érdekes törvénytervezettel volt dolgunk. Kár volt három évet várni, mert ezeket az apró változásokat tíz perc alatt meg lehetett volna tenni, és akkor talán az AIDS is benn maradt volna a fertõzõ betegségek normális rendjében. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)