DR. ISÉPY TAMÁS (KDNP): Tisztelt Országgyûlés! Az alig egyéves médiatörvényrõl hatálybalépése óta már elmondtak minden jót és rosszat, azt azonban senki sem vitatja, hogy roppant gyönyörûségesen és fülbemászóan fogalmazta meg azt az alapelvet, hogy a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerûnek, idõszerûnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Persze egy szépen megfogalmazott alapelv is betokosodik az írott malaszt szintjén, ha nem egyértelmû és az érvényesítése nem biztosított, nem szankcionált.
Lassan már közhelynek számít, hogy a média negyedikként besorolt a hatalmi ágak közé, és az információk felértékelésének világában sorsdöntõ kérdés a hatalom birtoklása. A médiatörvény valójában egy lehetetlennek látszó feladatra: a tárgyilagos és pártsemleges, önálló médiahatalom feltételeinek megteremtésére vállalkozott. Ettõl persze a hatalom még hatalom marad, és jó lenne tudomásul venni, hogy egyetlen jogállamban sincs korlátlan és öntörvényû hatalom. Ennél a pontnál jut szerephez a Panaszbizottság.
A független, csak a törvénynek alárendelt, a tevékenység során nem utasítható, az ORTT által a szigorú összeférhetetlenségi szabályok figyelembevételével megválasztott tagokból álló bizottság nem általános, hanem kizárólag a törvény 4. §-ának megsértése miatti, tehát konkrét, egyedi panaszokat bírálhat el, és ráadásul azzal a felháborodást kiváltó jogosítvánnyal rendelkezik, hogy a jogsértést megállapító állásfoglalást a mûsorszolgáltató értékelõ magyarázat nélkül köteles közölni.
Ettõl azután újból eldördültek a médiaháború rövid ideig hallgató ágyúi. Az elszánt harcosok "cenzúra!" és "alkotmánysértés!" kiáltásokkal indultak harcba, mintha a tárgyilagosság és kiegyensúlyozottság csak retorikai szinten lenne alkotmányos követelmény, és egy jogsértés utólagos megállapítása azonos lenne a cenzúrával.
A sokszor emlegetett tárgyilagosság érdekében a Panaszbizottság tevékenységérõl egy futó áttekintésként csupán annyit, hogy a tavaly elbírált 55 panaszból mindössze 22 érkezett társadalmi szervezettõl és pártfrakciótól; az 55-bõl csak 12 volt a helytadó határozat, és az arányok 1997-ben is változatlanok.
Említésre érdemes, hogy a határozat ellen fellebbezésnek és a fellebbezés után bírósági útnak lehet helye. A Panaszbizottság tevékenységét támadók feltehetõen nosztalgiát éreznek a korlátlan médiahatalom iránt. Mintha a politikailag összeszokott csapatok és lobbyk súlyos sérelemként élnék meg a korábban szabadon érvényesíthetõ befolyás akadályát, és bosszantja õket, hogy a Panaszbizottság nem egy idõszakonként kiürítésre kerülõ panaszláda és szemlesütve kell beolvasni a jogsértésrõl szóló állásfoglalást.
Deák Ferenc a XIX. században még könnyû helyzetben volt, mikor megfogalmazta egymondatos "Tilos legyen hazudni" sajtótörvényét, hiszen nem ismerhette az elektromos hírközlést, és nem ismerhette jelenlegi közállapotainkat. A XX. században már megkapta a kétkedõ választ, hogy a követelmény nagyon tetszetõs, csak az a bökkenõ, hogy ami az egyiknek hazugság, az a másiknak az igazság.
Ezért ne veszítsük el a reményünket abban, hogy a hazugság és az igazság a tények alapján elválasztható, a tárgyilagosság igenis jogi úton is érvényesíthetõ követelmény, és mûködjék csak nyugodtan tovább a pergõtûzbe került Panaszbizottság.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)