DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Államtitkár Asszony! Jól tagolt, mindvégig logikus alkotással van dolgunk, ha az épített környezet alakítása és védelme tárgyában benyújtott törvénytervezetet tanulmányozzuk, és csak helyeselni lehet, hogy 33 év múltán várhatóan megfelelõ törvénnyel sikerül lecserélni az építésügyrõl szóló 1964. évi III. törvényt, és csak örömmel üdvözölhetjük, hogy az új törvény nemcsak a települések rendezésére, tervezésére, építési elõírásokra, az építmények tervezésére és kivitelezésére, a beépítendõ anyagok minõségére, az építészeti örökségre terjed ki, hanem a települések zöldfelületeivel kapcsolatos teendõkre is. Azt is csak javára lehet írni a tervezetnek, hogy jó és tömör fogalommeghatározásokra törekszik.
Ezt akkor is hangsúlyoznunk kell, ha korántsem lehetünk minden meghatározással elégedettek. A magam részérõl például feltétlenül vitatnám a "telek" fogalmának törvényjavaslatban olvasható meghatározását. E körül ugyanis távolról sincs minden rendben. Találunk meghatározást az építési telekrõl, de meghatározás nélkül jön elõ a mezõgazdasági célra szolgáló telek, és egyáltalán nincs szó az úgynevezett üdülõtelekrõl, holott meglehetõsen elterjedt és köznapi telekfajta. Úgy hiszem, ezért érdemes volna újra elõvenni és alaposan körüljárni a telek fogalmát, felleltározni legelterjedtebb, legtipikusabb válfajait és mindezekrõl külön-külön is szabatos meghatározást adni.
Ugyanúgy vitatnám, hogy épület csak az - idézem: "terepszint felett látható építmény" - idézet bezárva - volna. Mi akkor a föld alá épített pince vagy pincerendszer? Nem szólva azokról a külföldi egyre divatosabb lakóházakról, amelyek nem feltétlenül emelkednek mûvileg a terepszint fölé, hanem az anyaföld ölében a táj megbontása nélkül húzódnak a föld alá, és a tetejükön virág terem. Semmi kétségem, hogy a kiszámítható jövõben ilyenek Magyarországon is lesznek, tekintettel gazdaságosságukra és környezetbarát mivoltukra.
Jóllehet arról olvashatunk az indoklásban, hogy a fogalommeghatározások vonatkozásában régi hiányt pótol a tervezet, nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy ez csak részben igaz. Hozzátartozik ugyanis az igazsághoz, hogy a kúria, a porta, a fundus, illetve az intravilláneum - belterület, belsõség - és az extravilláneum - külterület, külsõség - és társaik már meglehetõsen régi fogalmak: a kúriát nemcsak királyi udvar értelemben már Szent István törvényei is említik.
Legnagyobb sajnálatunkra ezúttal is észrevételeznünk kell, hogy a tárgyalt törvénytervezet sem mentes a nyelvi igénytelenségtõl. Hol feleslegesen bõbeszédû, hol meg a szórenddel van baj, amennyiben rossz és értelemzavaró. Álljon itt példaként az utóbbira az 5. § (2) bekezdése - idézem: "Egyes sajátos építményfajtákra vonatkozó szabályozási kérdésekben az illetékes miniszter a miniszterrel együttesen jár el" - eddig az idézet. Az idézett szövegrész nemcsak kiragadva, de szövegkörnyezetáben is értelmetlen. A helyes szórend ugyanis ez lenne: a miniszter az illetékes miniszterrel együtt jár el, tekintettel arra, hogy a viszonyítási pont e törvénytervezetben is csak az elõterjesztõ miniszter lehet.
Vannak helyek, ahol a szabályozás tartalmával sem lehetünk elégedettek, mivel korántsem mindenütt egyértelmû és a legkevésbé sem világos. Jó példa erre a 6. § (1) és (2) bekezdése, amely tipikus esete a felemás szabályozásnak. Ismerve a fõváros és a kerületek közötti legkülönfélébb hatásköri összeütközéseket és vitákat, komoly veszélyeket hord, illetve hordhat magában. Ezek kapcsán ötlik fel bennünk a kérdés is: miért helyi örökség az, ami több kerülettel is kapcsolatban áll, illetve több kerületet is érint?
Ugyancsak elgondolkodtató a településrendezés általános szabályairól szóló 9. § is. Fõleg a tekintetben, hogy semmi garanciát nem ad arra nézve, hogy a véleményezési eljárás során az illetékes hatóságoknak figyelembe is kell venniük az érdekképviseleti szervek és a társadalmi szervezetek által kifejtett nézeteket, nem szólva a magánérdekek méltánylásáról és elismerésérõl. Ha visszagondolunk, hogy még nem is olyan régen milyen súlyos visszaélések történtek településrendezés és -tervezés címén egyes agrárkisvárosokban és falvakban, akkor megriadva és borzongva gondolunk a jelzett hiányból adódó vagy adódható túlkapásokra. Hiszen volt agrárkisváros, ahol már a 200 négyszögöl körüli telket is mamutteleknek nézték, és helyrehozhatatlan kárt okozva kényszerítették a tulajdonost, hogy szabaduljon meg a 100 négyszögöl feletti résztõl, vagy hogy voltak falvak, ahol a teleknagyságot 400-600 négyszögöl körüli nagyságban kívánták uniformizálni, holott mindenki tudja, az ilyen telek minden lehet, csak éppen nem központja a kis- és középbirtokoknak, illetve gazdaságoknak, a nagybirtokokról már nem is beszélek.
Nyugati tapasztalatok alapján csak irtózni és viszolyogni lehet minden ilyesfajta beavatkozástól és erõszakos lépéstõl. Bajorországban láttam például, hogy kisvárosokban is milyen magától érthetõen és természetesen simul a teleknagyság és a telekszerkezet a tulajdonos gazdasági körülményeihez és életformájához. Mert amíg a kisvárosi központokban 100-200-300 négyszögöles telkek uralták a terepet, addig néhány lépéssel odébb a központból kifelé haladva nem ritkák az 1-2-3 hektáros, sõt nagyobb telkek, amelyek célszerûen és jól felelnek meg a tulajdonos érdekeinek. Érthetõ, ha ilyen tapasztalatok nyomán ellenzem az erõszakos beavatkozást, és semmiféle uniformizálással sem értek egyet, még akkor sem, ha nem kétlem, hogy az uniformizálást és a kényszert az illetékesek alaposan és jól tudják akár populista érvekkel is megideologizálni.
Az említett garanciák figyelmen kívül hagyása tehát az én szememben nem más, mint játék a demokráciával. Különösen, ha figyelembe vesszük, mily gyakori jelenség és mily sokszor fordul elõ, hogy az önkormányzat menet közben elszakad az általa képviselt lakosságtól és a lakosság és az önkormányzat között nem várt szakadék nyílik.
De problémát vet fel a 8. § is. Idézem az elejét: "A településrendezés során biztosítani kell a területeknek a közérdeknek megfelelõ felhasználását, a jogos magánérdekre tekintettel az emberhez méltó környezet folyamatos alakítását, értékeinek védelmét figyelembe véve: a) az egészséges lakó- és munkakörülmények, a népesség biztonságának általános követelményeit, b) a népesség demográfiai fejlõdését, a lakosság lakásszükségletét, a kedvezõtlen lakossági összetétel kialakulásának elkerülését." Idézet vége. Homlokráncolással kérdezhetjük: vajon mit érthet az elõterjesztés a népesség biztonságának általános követelményein, hogyan biztosíthatja mindezt a településrendezés? Az pedig már egyenesen érthetetlen, miként kívánják településrendezéssel elkerülni a kedvezõtlen lakossági összetétel kialakulását.
(17.50)
És ha már szóba jött, arról is helyénvaló volna nyilatkozni, a lakosságnak miféle összetétele tekinthetõ kedvezõtlennek. Mindezekre se a normaszöveg, se az indoklás nem ad választ.
Fejtörést okozhat a 19. § is, amely tulajdonképpen a tanyákról rendelkezik. A sokféle tilalom láttán az a határozott benyomásunk, hogy itt kísért leginkább a múlt, a régi tanyaellenes gondolatok feltámadása és visszatérése képében. Polgári tulajdonviszonyokat feltételezve és az elkerülhetetlenül újjászületõ tanyás gazdálkodást figyelembe véve mindenképp indokolt volna ezeket mérsékelni, a polgári igényekkel összhangba hozni.
Régi beidegzõdések köszönnek vissza a 20. § (4) bekezdésében is. A hivatkozott bekezdés ugyanis kimondja - idézem: "A tilalmat az azt elrendelõ megkeresésére az ingatlan-nyilvántartásba be kell jegyezni. A bejegyzés elmaradása a tilalom hatályát nem érinti." Eddig az idézet. Ha tehát az egyszerû állampolgárt a hivatal hanyagságából éri hátrány, mert az nem tájékoztatta döntésérõl az ingatlan- nyilvántartást, akkor magára vessen - tudniillik a polgár. Az ilyen típusú szabályozás határozottan sérti a polgári jogbiztonságot és nemhogy Európához nem vezet, hanem még Ázsia kevésbé fejlett részeihez se. Egyúttal a gazdasági élet biztonságát is veszélyeztetni.
A letûnt rendszerben szerzett rossz tapasztalatok feltétlenül indokolnák, hogy bõvebben foglalkozzon a tervezet a kisajátítás intézményeivel is. Nyilván nem lehetetlenre gondolok, én is tudom, hogy nem építhetõ be a kisajátítás ágas-bogas rendszere teljes egészében a törvénybe, de a tulajdonuktól igazságtalanul megfosztottak óriási tömegeit nyugtatná meg, ha néhány alapvetõ szabályt mégis tartalmazna az elõterjesztés. És azt is képtelenségnek tartom, hogy a kisajátítások még mindig az 1976. évi 24. számú törvényerejû rendelet alapján történnek, minthogy azt olyan rendszer hozta, amely ellenségesen állott szemben a volt tulajdonosi rétegekkel, velük szemben a zsiványerkölcsök alkalmazását is megengedhetõnek tartotta, és amikor csaknem fagypontra süllyedt a magántulajdon szentségének tisztelete.
Míg az elõbbiekben kifogásolt passzusok ítéletünk szerint fõleg a hivatali túlkapásokra adhatnak lehetõséget, addig az a benyomásunk, hogy a 29. § (3) bekezdése a korrupció elõtt nyitja meg, illetve nyithatja meg a soha vissza nem térõ lehetõséget, amivel természetesen élni is fognak, akik közel ülnek a tûzhöz, illetve akik sohasem hagyják ki a kínálkozó lehetõséget. Íme, a kipécézett bekezdés. Idézem: "A helyi építési szabályzat a településkép javítása érdekében az azt rontó állapotú épületek meghatározott idõn belüli helyrehozatali kötelezettségét írhatja elõ. Az önkormányzat e kötelezettség teljesítéséhez anyagi támogatást nyújthat." Eddig az idézet. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, hogy hanyatt- homlok fog rohanni minden sógor, koma, rokon, barát vagy pártbeli társ, és fog élni a lehetõséggel, hogy a falukép javítása címén juthasson potyapénzhez, illetve vágja meg az államkasszát. És hányan fognak majd vicsorogni, jobb esetben instálni és kérvényezni, akiket kizárnak a lehetõségbõl, fõleg miután nem kötelezõen jár, hanem csak adható a támogatás!
Ahogy a kisajátításokat is éppen csak említi, az építésügyi bírságra is csak néhány mondatot szán a tervezet. Felkelti a figyelmet, de lényegében nem igazít el. Aki tehát tisztán akar látni a bírság kérdésében, annak más jogszabályt kell majd fellapoznia.
Nem kevésbé veszélyes az 55. § (4) bekezdése. Idézem: "Ha a településkép elõnyösebb kialakítása céljából vagy településrendezési okból az építmény, építményrész lebontása vált szükségessé, a tulajdonost a kisajátítási kártalanításra vonatkozó szabály szerint kártalanítani kell." Eddig az idézet. Ez pedig már mindennek a teteje, mivel ebbe minden belefér. Ennél kényelmesebb, kellemesebb és alkalmasabb jogszabályt elképzelni se lehet azoknak, akik szeretik fitogtatni hatalmukat, és mindig rajta vannak, ha lehetõség nyílik rá, hogy visszaéljenek hatalmukkal.
Hogy adott esetben mi elõnyösebb a településkép szempontjából, az egyértelmûen ízlés kérdése. Márpedig a rómaiaktól tudjuk, hogy mindenrõl lehet vitatkozni, csak éppen az ízlésekrõl nem - de gustibus non est disputandum. Az ilyen törvényi megfogalmazásokkal azonban feltétlenül, sõt, ha van rá mód, a leghatározottabban kell ellenük fellépni, mert úgyszólván természetesen válhatnak melegágyává minden visszaélésnek, a legelképesztõbbeknek is. Bírálatuk, az ellenük való kérlelhetetlen fellépés mindannyiunk jól felfogott állampolgári érdeke is. Köszönöm. (Taps.)