MÁDI LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Sajnos, egy shakespeare-i mondattal kell kezdenem a felszólalásomat: Temetni jöttem, nem dicsérni. Ami a törvényjavaslat tárgyalása kapcsán történik, az ugyanis egy szomorú végjátéka csupán annak a romboló munkának, ami az MSZP-SZDSZ-kormány kétéves regnálását e területen jellemzi.
Az elõttünk lévõ javaslat nem elsõ - és sajnos, tartok tõle, hogy nem is utolsó - módosítása a foglalkoztatási törvénynek, annak a törvénynek, amely az egyik legsikeresebb és európai mércével is korszerûnek mondható teljesítménye volt az elsõ, demokratikusan választott Országgyûlésnek. Sikeres és korszerû volt, mert jelentõs eszközöket bocsátott a foglalkoztatási problémák kezeléséhez. Felismerte azt - a piacgazdaságokban már régóta közismert - tényt, hogy a munkanélküliség és a foglalkoztatási gondok csökkentésében szorosan együtt kell mûködni az államnak, a munkáltatóknak és a szakszervezeteknek.
Az 1991. évi IV. törvénynek éppen az volt a különlegessége, hogy közös részvételt, közös döntést és közös felelõsségvállalást lehetõvé tevõ intézményeket és intézményes technikákat rendszeresített a foglalkoztatáspolitikában.
(18.50)
Mindez azonban ma már csak a múlt. A költségvetési vitában majd feketén- fehéren látni fogjuk, hogy az állam szinte teljes egészében kivonult már a foglakoztatáspolitika finanszírozásából.
Aminek viszont most vagyunk tanúi, az nem más, mint a foglalkoztatáspolitikát ténylegesen finanszírozó szociális partner szerepének teljes eljelentéktelenítése az irányítási és döntési folyamatokban. Korábban az Érdekegyeztetõ Tanács munkaerõ-piaci bizottságában a kormány, a munkaadók és a szakszervezetek képviselõi együttesen határozták meg a foglalkoztatáspolitika fõbb kereteit, és közösen döntöttek a három fél által a feladatok ellátására összeadott pénzeszközök felhasználásáról.
Ez a rendszer a Munkaügyi Minisztérium kutatóintézetének munkatársai által koordinált és nemrég publikált elemzõ tanulmány szerint is az érdekegyeztetés legsikeresebb területe volt az elõzõ kormányok idején. Egészen 1994 végéig, amikor is emlékezzünk csak, az akkori szocialista miniszter asszony, Kósáné Kovács Magda megfenyegette a bizottságot, hogy amennyiben nem hajlandó átengedni a foglalkoztatási célú alapok pénzeinek egy részét a kormány megszorító politikájának keretében elõírt új feladatokra, akkor õk - mármint a szociálisan érzékeny kormány - majd módosítják a törvényt.
Nos kérem, ebben a tekintetben az MSZP-SZDSZ kormány betartotta minisztere ígéretét. Azóta immár ötödszörre módosítjuk e szerencsétlen sorsú törvényt, és úgy tûnik - egyelõre legalábbis - búcsút mondhatunk a háromoldalú együttmûködésen alapuló foglalkoztatáspolitikának.
Mert lényegesen együttmûködésnek nevezni azt, ami e törvény keretei között az úgynevezett önkormányzati jellegû irányításban, vagy a korábbi döntési jogokat felváltó véleményezési lehetõségekben megtestesül, bajos lenne. Eddig azt hihettük, hogy az önkormányzat, mint a demokratikus igazgatás egy formája vagy van, vagy nincs. 40
De ez az önkormányzati jelleg, ez valami új és furmányos dolog. Önkormányzat egészen addig, amíg a munkaügyi miniszter egyetért a döntéseivel, de nem létezik attól a pillanattól kezdve számított 30 nap után, hogy a miniszter úr álláspontja eltér a munkáltatói és szakszervezeti képviselõkétõl.
Eddig azt hihettük, hogy azt a kérdést, hogy valamely kérdés jogszabályba ütközik-e, azt független bíróságnak van joga döntenie. Az önkormányzati jellegû irányításban - ez idézõjelben, az "önkormányzati jellegû" - ez is másképpen van. A munkaügyi miniszter maga dönthet arról, hogy az "önkormányzati jellegû" irányító testület helyébe lép, amennyiben annak döntését jogszabályellenesnek tekinti.
Tekintsünk el attól az apró önellentmondástól, hogy a Munkaerõ-piaci Alapot irányító testület akkor képes döntést hozni - jogszerût vagy jogszabályokba ütközõt -, ha a döntés meghozatalában a munkaügyi miniszter megbízottjai is részt vesznek. Amennyiben nem vesznek részt, mert mondjuk nem értenek egyet a javaslattal, akkor kezd ketyegni az óra, és harminc nap elteltével önállóan dönthet nemcsak a jogszabályba ütközõ döntés ellenében, hanem abban az esetben is, ha a vonatkozott döntés - úgymond - veszélyezteti a munkanélküli ellátások kifizetésének biztonságát.
Hogy ki dönti el ezt a kérdést? Természetesen a munkaügyi miniszter, mint ahogy harminc nap gondolkodás után nemcsak azt döntheti el, hogy mit tekint a munkanélküli ellátások biztonságát veszélyeztetõ döntésnek, hanem megteheti mindezt valamennyi, úgynevezett önkormányzati jellegû jogosítvány tekintetében is. Tehát dönthet az alaprészek közötti és az alaprészeken belüli átcsoportosításokról, a központi és a decentralizált pénzeszközök közötti arányok meghatározásáról és a többi.
Nem vicc, tisztelt képviselõtársaim, mindez a képtelenség le van írva, itt van elõttünk ebben a törvényjavaslatban. És ami még szomorúbb, az MSZP-SZDSZ- kormánynak sikerült az érdekegyeztetés színvonalát olyan mélypontra süllyesztenie, hogy - igaz, zsarolás, fenyegetés, több rendbeli, koalíciós többség általi törvénymódosítás után -, de a kilátástól ellenkezésbe belefáradt, fásult szocialista partnerek nevüket adták ehhez a méltatlan szöveghez.
A részletes vitában szólok majd még errõl, ez a szöveg nemcsak a demokratikus gondolkodás és a szociális partnerség elemi normáihoz méltatlan, de a jogászi szakszerûtlenség kirívó példája is.
Régóta volt a kezünkben ilyen slendrián, terminológiailag zavaros törvényszöveg, amelyben hemzsegnek a tisztázatlan tartalmú, gumimegfogalmazások. Paragrafusok, amelyben megválasztott embereket felmentenek, megbízottakat visszahívnak, biztosított jogokat pontosan körül nem határolt módon megosztva gyakorolnak és a többi.
Szeretném leszögezni, hogy az, ami most elõttünk, a kormánytöbbség aktív támogatásával történik, az a tripartit foglalkoztatáspolitika felszámolása, az a foglalkoztatáspolitikai intézményrendszer teljes központosítása, a központosított munkaügyi igazgatás Kádár-rendszeri modelljének újjáélesztésére tett egyértelmû kísérlet.
Mi másként értelmezhetnénk ugyanis a törvényjavaslatban megjelenõ törekvést, amely a perszonálunió elve alapján keveri össze a munkaügyi szolgáltatás funkcióját az állami ellenõrzés és a hatósági bírságolás intézményeivel. Korábban emlékezhettünk rá, Halmos államtitkár úrnak volt egy olyan ígérete, amelyben alapvetõen a szolgáltató funkció megerõsítését ígérte a munkaügyi, területi apparátusokban. Sajnos ez a koncepció rengeteg szakmai elõkészítettség után ma már a múlté, és ma már egyértelmûen lehet látni, hogy sokkal inkább az adminisztratív funkciók kerülnek elõtérbe, és a szolgáltató funkciók - sajnálatos módon - egyértelmûen háttérbe kerülnek.
A munkaerõ-piaci szervezet új modelljében ugyanis csupán egyetlen rendezõelv található, a munkaügyi miniszter személyében összpontosuló központosító szándék. A módszertani központtá gyengített Országos Munkaügyi Módszertani Központ felettese a neki alárendelt megyei, fõvárosi munkaügyi központnak, amely a törvényjavaslat 24. §-a szerint önállóan gazdálkodó, központi költségvetési szerv, a megyei önkormányzattól teljesen független hatóság.
A munkaügyi miniszter alá rendelt OMMK és a megyei munkaügyi központok viszont felettesei a megyei, fõvárosi munkabiztonsági és munkaügyi felügyelõségeknek. Ez utóbbiak egyébként alá vannak rendelve az egyébként ugyancsak a munkaügyi miniszter felügyelete alá tartozó Országos Munkaügyi és Munkabiztonsági Fõfelügyelõségnek is. Egyszerû, nem? 41
Amit tehát kapunk, az a Kádár-rendszerbõl oly ismert, jól ismert közigazgatási kettõs alárendeltség, és persze teljesen össze van kutyulva az állami munkaügyi nyilvántartó munkanélküliséget kezelõ, szolgáltató funkciója az állam hatósági, ellenõrzõ, számonkérõ, bírságoló feladataival.
Az ugyancsak a tisztelt Ház elõtt szereplõ munkaügyi rendezésrõl szóló törvény kapcsán jeleztük, hogy a Horn miniszterelnök által meghirdetett feketegazdaság elleni háborúban felsorakoztatni kívánt munkaügyi felügyelõk létszámának jelentõs bõvítésére nem találtunk forrást.
A jelek szerint ebben a zavaros, kettõs alárendeltségû munkaerõ-piaci szervezetrendszerben nem kerül majd mód erre. Persze végsõ soron a munkaügyi miniszter közvetlen iránymutatásával. A javaslat szerint ugyanis a foglalkoztatási törvény 52. §-a helyébe a következõ rendelkezés lép: "A munkaügyi miniszter rendeletben határozza meg a munkaügyi szervezet irányítására, a szervezetbe tartozó egyes szervek hatáskörére, egymás közötti kapcsolatára, továbbá a munkaügyi központ kirendeltségének illetékességére vonatkozó részletes szabályokat."
A feketegazdaság kapcsán már korábban is megfogalmaztuk abbéli véleményünket, hogy a feketegazdaság ellen nem verbálisan és nem is adminisztratíve lehet igazából hatékonyan fellépni, hanem egyértelmûen a feketegazdaságban való érdekeltség csökkentésével. Mert az emberek és a gazdálkodó szervezetek érdekeltségének csökkentésével.
Ehhez viszont alapvetõen két olyan eszköz kell, amit - sajnos - a jelenlegi kormányzat nem alkalmazott. Az egyik a jogszabályi stabilitás, a második pedig az alacsony közterhek. Számos egyéb feltétel is kell persze hozzá, de azt hiszem, hogy amíg a kormány ezt a kettõt nem bizonyítja, és nem gyakorolja, addig a feketegazdaság ellen való fellépés egyértelmûen egy hangzatos szólam.
Tisztelt Ház! Az MSZP-SZDSZ-kormány a foglalkoztatáspolitika megújítását, a szociális párbeszéd kiteljesítését, a gazdasági szerkezetváltásban vesztes polgártársaink gondjainak enyhítését ígérte. E mostani kormány hivatalba lépése óta megéltük, hogy az állam kivonult a foglalkoztatáspolitika finanszírozásából, megosztotta, lejáratta, és efféle törvényjavaslatokkal gúnyolja ki az érdekképviseleteket, még a késõ kádári idõkhöz képest is elképesztõ mértékben centralizálja a közigazgatást.
Kizárólag hatalmi szempontok alapján szakmailag teljesen indokolatlanul keveri össze a demokrácia és a bürokratikus irányítás technikáit, zavarja össze a szolgáltató és a hatósági funkciókat. Az új és újabb átszervezések, a létrehozott és jelek szerint létrehozandó új stallumok, államtitkári posztok, miniszteri jogosítványok talán ideiglenesen csillapítani fogják az étvágyát, ám aligha szolgálják a munkanélküliség és a foglalkoztatáspolitika problémáinak megoldását.
Kiss Péter úr mindezt a Magyar Köztársaság Országgyûlésének jóváhagyásával kívánja megtenni. A Fidesz-Magyar Polgári Párt ehhez nem adja a nevét. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiból.)