POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Nem készülök hosszú hozzászólásra, valóban csak néhány megjegyzéssel szeretném kiegészíteni azt, amit az általános vita keretében a Fidesz eddig errõl a törvényrõl elmondott.
Ahogyan azt Balsay István képviselõtársam az általános vitában leszögezte, a Fidesz támogatja ezt a javaslatot, azért, mert jónak tartja, ahogyan ez itt a Házban most már általános véleménynek mondható. Éppen ezért az általános vita keretében sok olyan részletkérdés, részletprobléma is elõjön, mert nem a fõ elvi irányokról folyik a vita, hanem a részletek kidolgozottságáról, ami félig-meddig, legalábbis reményeink szerint, lerövidítheti majd a részletes vitát is. Így néhány ilyen apróbb megjegyzést tennék, ami részben kétely, részben pedig vélemény.
Az egyik maga a fizetési kötelezettséget kijelölõ kör. A 2. § (3) bekezdése ad mentességet ez alól, illetve itt jelenik meg, hogy kiknek nem kell szakképzési hozzájárulást fizetniük. Értelemszerûen szerepel itt az Igazságügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó büntetés-végrehajtási vállalat, illetve a fogvatartottakat foglalkoztató intézmények. Nyilván fakad ez a jogszabály szellemébõl, hiszen ezek az intézmények nem jószántukból alkalmaznak szakképzett vagy nem szakképzett munkaerõt. Erre a jogerõs bírói ítélet kötelezi a munkavállalókat, illetve a törvények magukat a büntetés- végrehajtó intézményeket.
De az már egyáltalán nem érthetõ, legalábbis én nem látom alapvetõ okát, hogy a Magyar Nemzeti Bank miért kerül ebbe a mentességi körbe, hiszen a Magyar Nemzeti Bank kvalifikált munkaerõket alkalmaz, olyan munkaerõket, ahol bizony indokolhatóbb a szakképzési hozzájárulás megfizetése. Nem érthetõ a mentesség megállapítása. A Magyar Nemzeti Bank számos adó-, illetve egyéb jogszabályban élvez különállást. Nem látom annak az okát, hogy itt a szakképzési hozzájárulás fizetésének tekintetében mi indokolja ezt a különállást.
Képviselõtársaim elmondták, hogy a szakképzési hozzájárulást a gyakorlati képzés megszerzésével teljesítõ vállalkozók csökkenthetik a kötelezettségüket, és ezt a törvény pontosan föl is sorolja, hogy mivel lehet ezeket csökkenteni. Nehéz elképzelni azonban, hogy az anyagköltség miért maradt ki ezek közül a csökkentõ tételek közül. Az anyagköltség számos képzési típusnál igen jelentõs költségtényezõ. A felhasznált anyagok a képzések nagy részében nem nyerhetõk vissza, tehát ennek az újbóli hasznosítása nem garantálható, semmi sem indokolja, hogy egy ilyen fontos költségtényezõ kimaradjon a felsorolásból. Én ennek egyedül csak egyfajta szerkesztési hibát látom okaként, nem fakad ez a törvény jellegébõl, hiszen azokat a kiskapukat, amikkel valóban eddig éltek a vállalkozók, illetve a vállalkozók egy része, bezárja ez az új szabályozás. Ahogyan itt is hallottuk, a támogatásként átadott eszközöknek valóban a számviteli törvény szerint megállapított, átadáskori nyilvántartott nettó értékét lehet csak figyelembe venni, és nem bevallás alapján történik ez. Gondolom, ugyanez érvényes az anyagköltségre is. Tehát nem lehet ezt egyfajta kijátszási technikaként kihagyni a fölsorolásból.
Meggondolandó, hogy hogyan alakul ki, és erre nem láttunk jó kalkulációt, hogy hogyan alakul ki annak a mértéke - ez a harmadik megjegyzés -, ez a 0,2 százalékos mérték, amikor a hozzájárulásra kötelezett a saját munkavállalója számára végez képzést. Miért 0,2 százalék, mi ennek az elvi magyarázata, miért nem 0,3 vagy 0,4? Valamihez illenék mérni ezt az arányt. Én azt gondolom - ismerve félig-meddig a magyar munkaerõ szerkezetének merev voltát, illetve az ezzel kapcsolatos panaszokat; igen nagy kereslet és igen nagy feladat lesz a saját munkaerõ továbbképzése és átképzése -, hogy ezt az összeget, ezt a mértéket szerintem lehet növelni. Ha jól tudom, ilyen irányú javaslatok lesznek is a Ház elõtt.
Egy másik, ezt érintõ kérdés, hogyha a vállalkozó maga átadja a gyakorlati képzést, tehát a gyakorlati képzés megszervezését ketten végzik el, a vállalkozó valakivel társbérletben - ez egy érthetõ rendelkezés. Azt azonban sokan kétségbe vonják, hogy az így elszámolható költségeknek jó-e a paragrafusban, a 4. §-ban feltalált szabályozása. Én egy generális 108 fölhatalmazást, hogy gyakorlatilag minden ilyen módon bevallott költséget el lehessen számolni, nem tartanék jónak, mert itt valóban megnyílna egy olyan kijátszási út, amit éppen az átadott eszközök tekintetében most igyekszünk bezárni, azonban a törvényben is szereplõ melléklet kibõvítését és pontosabb szabályozását elengedhetetlennek tartom, mert gyakorlatilag ebben a mellékletben kellene fölsorolni, megjelölni azokat a mértékeket, amiket a jogalkotó elszámolhatónak tart. Ez a melléklet ilyen formájában véleményünk szerint túl általános.
Végezetül két probléma, két jelentõsebbnek tûnõ probléma, ami nemcsak részletkérdés, hanem koncepcionális kérdés. A gazdasági kamarák szerepe a szakképzésben, illetve a szakképzés ellenõrzésében nem itt jön elõ természetesen, hanem a gazdasági kamarákról szóló '94. évi törvény rendeli ezt el kötelezõ feladatként a gazdasági kamarák számára.
(19.50)
A finanszírozásról kellene valamilyen módon itt a törvényben rendelkezni. Ez, az itt szereplõ, a 8. § (4) bekezdésében szereplõ megoldás nem tûnik megnyugtatónak sem számunkra, sem pedig a kamarák képviselõi számára.
Érthetõ módon õk egy kötelezõ, szinte automatizmust jelentõ finanszírozást látnának a legjobbnak, és a maguk részérõl mûködésük jellegében látják a garanciát arra, hogy azt csak a szakképzési törvényben felsorolt feladatok ellátásának mértékéig veszik igénybe, így a kötelezõ támogatást, a kötelezõen elõírt támogatást. Én ezt nem tartom kellõ garanciának, a mûködés jellegét.
Azt gondolom, hogy ebben a paragrafusban lehet kibõvíteni az õ igényeiknek - szerintem jogosan - és akceptálható igényeiknek megfelelõen azt a kört, amikor nekik kell támogatást nyújtani. Így tehát nemcsak a szakképzõ iskolai tanuló gyakorlati képzésével összefüggõ feladatok ellátásához lehet nyújtani támogatást, hanem szerintem kell nyújtani támogatást ebben az esetben, és nemcsak ebben az esetben, hanem a vizsgára való felkészítéssel összefüggõ feladatai ellátásával, hiszen nagyon sok - a vizsgálat megszervezését, színvonalát, illetve lefolytatását illetõen -, a kamarának nagyon sok feladata van és lesz.
Azt gondolom, hogy óvatosan kell fogalmaznunk akkor, amikor a gyakorlati képzésrõl beszélünk, hiszen nagyon sok szakmában nem válik külön a gyakorlati képzés és az elméleti képzés, különösen a kvalifikált szakmák tekintetében. Így tehát én azt gondolom, hogy két kategóriát kell itt fölállítani. Az egyik a szakképzõ iskolai tanulók oktatásával, gyakorlati képzésével és így tovább. Tehát ki kell bõvíteni ezt a felsorolást, és ebben az esetben elõ lehet írni a kamarák kötelezõ finanszírozását ebben a törvényben.
A másik ilyen elvi kérdés, amit én nem látok kellõen rendezettnek, azt a 10. és a 11. § veti fel. Az Országos Szakképzési Tanács szerepe, illetve ezen belül a minisztérium, a Munkaügyi Minisztérium és a munkaügyi központok szerepe. A 10. és 11. §-ban szereplõ megfogalmazás egyoldalú, elbillen ez a szabályozás, márpedig a tárca és a munkaügyi központok oldalára billen el.
Az az igény - amit, gondolom, minden képviselõtársunk megkapott a gazdasági kamarák részérõl -, hogy gyakorlatilag a gazdasági kamarának, illetve a területi kamaráknak vétójoga legyen, ellenjegyzési joga legyen a 11. §-ban, én azt egy másik, túlzott igénynek tartom. Az a ló másik oldala. A kettõ között van - feltehetõen - valahol az igazság, és ez nem szakmai kérdés, nem szabályozástechnikai kérdés, hanem egy politikai megállapodás - ha úgy tetszik - alku.
Ki kapja itt az alapvetõ döntési pozíciókat? A tárca vagy a kamara, illetve hogyan osszák meg ezt egymás között? Ezt az alkut a parlamentnek nincs módja lefolytatni, egy ellenzéki pártnak még kevésbé. Azt gondolom, hogy ennek a tárgyalássorozatnak az egyedüli generálója a kormányzat lehet, épp a törvénybenyújtó munkaügyi tárca, én úgy látom, hogy ezt vagy nem folytatták le kellõ részletességig, vagy pedig idõ elõtt abbahagyták, és nem született megnyugtató - minden fél számára megnyugtató - megoldás. Hiszen mind a munkavállalói szervezetek, mind a munkaadói szervezetek, mind a kamarák ezekkel a pontokkal - véleményünk szerint - jogos kifogásokat - nem szakmai, hanem ágazatpolitikai kifogásokat - tudnak megfogalmazni.
Különösen igaz ez a 10. § (5) bekezdésére, ahol a szakképzési bizottság tagjait eleve a megyei munkaügyi tanács javaslatára a munkaügyi központ igazgatója kéri fel, illetve jelöli meg. Én ezt nem tartom elfogadhatónak. Azt gondolom, hogy ehhez semmi köze ennek az igazgatónak. 109
A szakképzési bizottság tagjainak alapvetõen három körbõl kéne összetevõdni: a munkaadói és munkavállalói érdekképviseleti szervezetekbõl, a szakképzõ iskolákat fenntartó önkormányzatok delegáltjaiból, illetve a területi gazdasági kamarák delegáltjaiból. Ez a három olyan kör, amelyik a legitimitását adja ezeknek a bizottságoknak, õk kell hogy megbízzák ezeket a testületeket.
A törvényben arról kell rendelkezni, hogy ez a delegálás mennyi ideig tart. Javasolt itt a törvényben amúgy is használt hároméves idõtartam alkalmazása. Én ezt tartom a törvény legnagyobb gondjának. Hangsúlyozom még egyszer: ez nem szakmai kérdés, hanem inkább egy szakmapolitikai vagy ágazatpolitikai dilemma, ami nem dõlt el a szereplõk valamennyijének a megnyugvását szolgáló módon.
Végezetül egy utolsó megjegyzés. Mint azt hallom, Orosz István képviselõtársam már a felsõfokú szakképzéssel kapcsolatban megfogalmazta azt a dilemmát, hogy hogyan lehet majd elválasztani, illetve hogyan lehet pontosan és jogszerûen megnevezni azokat a költségeket, amelyek a felsõfokú szakképzés tekintetében a felsõfokú szakképzésre fordíttatnak, és nem a graduális alapképzésre.
Erre nincs jó válasz. Ezt nem lehet ma elkülöníteni, de ez engem - sajnos - egyáltalán nem nyugtat meg, noha minden fillérnek örülök, amit Magyarországon felsõoktatásra fordítanak. Legyen ez az alap-felsõoktatás, alapképzés, vagy épp a felsõfokú szakképzés, de egy idõ után - különösen akkor, hogyha ez egy piacképes, kurrens képzési forma lesz, a felsõfokú szakképzés - márpedig jó okunk van azt hinni, hogy ez lesz, és a vállalkozók elõszeretettel fordítják ide ezeket az összegeket, illetve támogatásokat, akkor igen komoly jogértelmezési vitákra - adott esetben eljárásokra - adhat okot az, hogy itt nem tudjuk megmondani pontosan ezt a jogi helyzetet, hogy hogyan különítjük el az alapképzést, illetve a felsõfokú szakképzésben felhasznált összegeket.
Ezt elkerülendõ, én itt - egyetértve Orosz Istvánnal - egy további pontosítást, finomítást látok szükségesnek. Vagy most, vagy pedig a törvény alkalmazásának a gyakorlat alapján a késõbbiekben. Azért kell itt megengedõnek lenni, mert hogy maga a felsõfokú szakképzés is egy új képzési forma. Itt prognózisokkal rendelkezünk csak, reális tapasztalattal még nem.
Ezzel szeretném befejezni a hozzászólásomat. Még egyszer hangsúlyozva, ugye, a fenntartások, a dilemmák ellenére, összességében támogatásra méltónak és érdemesnek tartjuk a benyújtott törvényjavaslatot. Köszönöm a figyelmet. ( Taps a Fidesz padsoraiban.)