DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Három témakörrel szeretnék röviden foglalkozni. Az elsõ a választott gazdaságpolitika megítélése, amelyet a koalíciós kormány az elmúlt két évben gyakorolt, a második a stabilizáció megvalósításának ára és a harmadik témakör az adósságmenedzselés lehetséges útjai, módszerei. Azért e három témát ragadtam ki, mert az eddig elhangzott ellenzéki hozzászólók - úgyszólván kivétel nélkül - mindhármat valamilyen összefüggésben érintették. Bár egy politikai vita keretében nagyon nehéz megállni, mégis igyekszem kizárólag szakmai érveket használni mondanivalóm alátámasztására. Talán növelheti mondanivalóm hitelességét, hogy köztudottan nem tartozom a kormány kritikátlan apologétái közé, nem állítom mindenrõl, hogy úgy jó, ahogy van.
Az elsõ témakör: vajon szabad választás dolga volt-e, hogy 1994-tõl az elmúlt két évben napjainkig a kormány gazdaságpolitikáját alapvetõen egy stabilizációs törekvés és a késõbbi tartós növekedés feltételeinek megteremtése vezérelte, azaz: lehetett-e szabadon választani az egyébként oly sokat szorgalmazott gazdaságfilozófia - egy kereslet növelésére épített gyors ütemû növekedés -, illetve a stabilizáció vezérelte lassúbb, de tartós növekedés feltételeinek megteremtése között?
A válaszhoz - azt gondolom - elsõsorban az induló feltételeket kell alapul venni. Ezek a következõk voltak a kormány mûködésének megkezdése idején: 8,2 százalékos GDP-arányos államháztartási, konszolidált hiány, közel 10 százalékos GDP-arányos folyó fizetési mérleghiány, abszolút számban 3,9 milliárdos deficit, 14,5 milliárdos monoton növekvõ import és 10,6 milliárdos, csökkenõ dinamikát mutató export, 19 milliárd dolláros nettó adósságállomány, amely az export arányában közel 40 százalékos adósságszolgálati rátát jelentett. Mindezek a tendenciák gyorsuló módon növekvõ hiányt jelentettek.
Két szám talán meggyõzi önöket arról, hogy valóban megoldandó problémáról, gyökeresen megoldandó problémáról volt szó. 1994 végén - a Kádár Béla által joggal citált - 340 milliárd forintnyi, rekordösszegû nettó magyar lakossági megtakarítás már nem fedezte a magyar államháztartásnak a deficitjét, nem beszélve a vállalkozói szféra hitelszükségletérõl a gazdaság fejlesztéséhez nélkülözhetetlen forrásokhoz.
Csak az államháztartás hiányának finanszírozásához ezen kívül még több mint 100 millió dollárnyi nemzetközi kötvényt kellett kibocsátani, hogy fizetni lehessen a pedagógust, üzemeltetni lehessen a kórházat, ne kelljen becsukni az önkormányzatokat.
Más oldalról a folyó fizetési mérleg hiánya olyan pozíciót teremtett, hogy a magyar kormány közel fél évig nem tudott kötvényeket elhelyezni a nemzetközi tõkepiacokon, mert ezek a tõkepiacok azt várták, hogy az ország mikor jut el a szakadék szélérõl a szakadékba. Nem filozófiai kérdés volt tehát az új kormány számára, hogy folytat egy keresletvezérelt, eladósodással finanszírozott, növekedési pályára állított magyar gazdaságot - és ezt a gazdaságpolitikát -, hanem determináció volt, kényszerpálya volt.
Ma már alig van olyan felelõs gazdasági elemzõ, aki ezt nem látná be. Üdvözlöm, hogy ma elõször hangzott el Orbán Viktor szájából, hogy a stabilizáció valóban elkerülhetetlen volt, csak persze nem kellett volna érte ekkora árat fizetni. Úgy gondolom, hogy ez már egy szerény elõrelépés ahhoz képest, amely az elmúlt években mindvégig ennek a gazdaságpolitikai választásnak a kritizálásában merült ki.
Az elsõ válaszom tehát: abban nem volt választási lehetõsége a kormánynak, hogy milyen filozófiára építi gazdaságpolitikáját. Lehet kritizálni a választott gazdaságpolitika végrehajtását, hiszen van helye a kritikának. Lehet kritizálni az intézkedések elõkészítettségét, lehet kritizálni az intézkedések megtételének idõpontját, sõt, bizonyára lehet kritizálni a társadalom felkészítését is. Csak a választott gazdaságpolitika kritizálásának nincs helye, mert nem volt alternatíva.
Az alternatíva az a gazdasági csõd, amely az elmúlt tíz évben 64 országnak volt osztályrésze, közöttük nem távol álló országok, tessék Lengyelországra, Bulgáriára gondolni. Tudjuk, mi az ára annak. Hála Istennek, saját bõrünkön nem kellett megtapasztalni, és ezt az érdemet ne tessék elvitatni - a sok hiba ellenére sem - ettõl a kormánytól.
A második kérdés: a stabilizáció ára. Itt is a legfontosabb elemekre szeretnék csak koncentrálni. Elhangzott, Kádár Béla, Orbán Viktor egyaránt utalt rá: '94-ben 3 százalékos GDP-növekedés, egy gyorsuló gazdasági növekedés, '95-ben - a gyökeres fordulat után - egy alig 1 százalékos hibahatáron belül lévõ gazdasági növekedés jellemezte a magyar gazdaságot. Vajon - és ez a dolognak a lényege - a '94-es 3 százalékos gazdasági növekedés fenntartható és finanszírozható gazdasági növekedés volt-e, vagy pedig mögötte egy olyan belsõ piacikereslet-élénkítés húzódott meg, amelynek a finanszírozása nyilvánvalóan rövid távon kifulladt?
Idézem még egyszer a legfontosabb számokat: e mögött a 3 százalékos gazdasági növekedés mögött 8,2 százalékos belsõ államháztartási deficit, közel 10 százalékos folyó fizetési mérleghiány és 40 százalékos adósságszolgálati ráta húzódott meg. Nem kell hozzá igazán közgazdásznak lenni, hogy könnyen belássa a felelõs elemzõ, hogy e mögött a növekedés mögött valójában nem volt igazi gazdasági hatékonyságjavulás.
Hogyha a felhalmozott hiány kizárólag modernizációs deficit lett volna, és nagy része nem a végsõ fogyasztást finanszírozta volna - államháztartási és lakossági oldalon egyaránt -, akkor talán tudnánk érdemben polemizálni a kérdésrõl. De sajnos, a tétel fordítva igaz. A gyorsan növekvõ hiány döntõen és alapvetõen a végsõ fogyasztást és nem a modernizációhoz nélkülözhetetlen beruházásokat, hatékonyságbõvülést és exporthatékonyságot finanszírozta.
(12.30)
Ez a magyarázata annak, hogy bizony eredménynek kell elismerni, hogy egy ekkora mértékû, rövid távon végrehajtott - valóban gyökeres - gazdaságpolitikai fordulat, amelyet a stabilizációs intézkedések megvalósítása jelentett, "csak" - és ezt idézõjelbe teszem - csökkentette a gazdaság növekedését, de nem taszította mély recesszióba a magyar gazdaságot.
Márpedig a világban majdnem mindenütt ez szokott bekövetkezni - többé-kevésbé törvényszerûen - ilyen gyökeres gazdaságpolitikai fordulat után. Azt gondolom tehát, igaz az a tétel - az összes belsõ inkonzisztenciát jelentõ vagy azt kifejezõ intézkedéssel együtt is -, hogy a magyar gazdaság számára hosszú távon fenntartható, finanszírozható növekedési pályát az export és beruházások bõvülésére épülõ gazdaságpolitika jelenthet. Aki ennek a feltételeit akarja megteremteni - még hogyha keserves áron is -, az jövõt épít. És nem pedig a mának, legkevésbé saját presztízsének, hatalmának vagy népszerûségének megalapozásán dolgozik.
Az árak közül a második tétel: 18 százalék volt az infláció '94- ben, és íme, a stabilizációs csomag eredményeként '95-ben 28 százalék volt az inflációs ráta. Nézzük meg, tisztelt Ház, egy picit, hogy mi volt a 18 százalékos infláció hátterében - azt is mondhatnám -, mi volt a 18 százalékos infláció ára vagy tartalma? Közel 20 százalékkal felértékelt forint, ami az elmúlt három év, '92-'94 közötti, elhalasztott nominális leértékelések eredménye, aminek eredményeként drasztikusan csökkent a magyar export jövedelmezõsége, és látványosan ugrott meg - a relatíve olcsóbb - import. Hozzájárulva ahhoz a közel 10 százalékos folyó fizetési mérleghiányhoz, amely 1994-ben ezt az országot sújtotta.
Szó esett már az elhalasztott energiaár-emelésrõl. De nem csak errõl van szó. Mesterségesen lenyomott belsõ kamatszínvonal. '93-ban drámai mértékben csökkentek a megtakarítások, a piaci viszonyoktól elszakított kamatok miatt. Ha semmi más nem történik, csak engedjük a tõke- és pénzpiacokon a természetesen piaci hatások érvényesülését, az önmagában véve közel 10 ponttal emelte a kamatszínvonalat és - természetesen - ezen keresztül az inflációs nyomást.
'94-ben egy 7 százalékkal tökéletesen megalapozatlan reálbérnövekedés, ami mögött - elsõsorban az államháztartáson keresztüli bérnövelések, illetve adóalapoknak a csökkentése - nemzeti ajándék húzódott meg. Bizony ez is hozzájárult ahhoz, hogy a növekvõ hiány révén - finanszírozása révén - növelte az inflációs nyomást. Ezeket a közgazdasági hibákat meg kellett szüntetni. Törvényszerû, hogy amint ezek felszínre kerültek, bizony az inflációs nyomás megnõtt. Ezt lehet anticipált inflációnak hívni, lehet kormány által kiváltott inflációnak hívni, egyet nem lehet mondani, hogy ezt meg lehetett spórolni a stabilizáció következetes végrehajtása esetén. Ne tessék tehát arra hivatkozni, hogy egy, a gazdaság teljesítményei által alátámasztott, alacsony inflációt növelt meg mesterségesen és felelõtlenül az új kormány!
Harmadik ügy, ami a stabilizáció ára. A reálbéreknek, a reáljövedelmeknek, a végsõ fogyasztásnak, az erõteljes, társadalmilag nehezen viselhetõ - még nehezebben kompenzálható - és bizony nem kevés feszültséget okozó bekövetkezése.
Igen igaz, tisztelt Ház, azzal kellene szembenézni - és talán értelmesen elmagyarázni az embereknek, akik ezt nagyon nehezen élik meg -, hogy bizony-bizony ennek a visszaesésnek a következtében kezd kialakulni az a természetes egyensúly, amely a gazdaság teljesítményei és a végsõ fogyasztás között tartósan fenntartható. Az a mesterséges egyensúlyhiány, amely a végsõ felhasználást tartósan téríti el a realizált GDP-tõl, az egy országot csak csõdbe vihet. Rövid távon lehet ilyen politikát folytatni, de hosszú távon nem. Aki tehát vállalja ennek a népszerûtlen intézkedéssorozatnak a következményeit, az bizony jövõt épít. Mert helyreállítja a gazdaság teljesítõképességén alapuló végsõ felhasználási arányokat. És ez így van jól. És nincs vége, ezt is pontosan kell tudni.
Hiszen, ha mi egy modern gazdaságot akarunk, amiben a természetes teljesítmények finanszírozzák a növekvõ életszínvonalat, akkor még többet kell beruházásokra fordítanunk. Javult a helyzet az elmúlt években, de még mindig csak 21 százalék a végsõ felhasználásból a beruházási ráta, ami kevés. Megspórolhattuk-e vagy megspórolhatjuk-e vajon a fájdalmakkal együtt járó államháztartási átalakítást? Lehet-e tartós gazdasági növekedést teremteni úgy, hogy az eredeti jövedelemtulajdonosok jövedelmeinek 60 százalékát vonjuk el és osztjuk el újra? Lehet-e tartós növekedést teremteni úgy a magyar gazdaságban, hogy a foglalkoztatottaknak több mint 26 százalékát az állam finanszírozza, nyomott, alacsony bérek mellett. Ugye erre többnyire az a válasz, hogy: nem. Akkor vajon meg lehet-e csinálni fájdalmas átalakítások nélkül az államháztartás reformját? Bizony nem. És ezt is meg kell valakinek tenni, a jelenlegi kormányra hárul ez az igazán hálátlan feladat és felelõsség.
Harmadik és utolsó téma: az államadósság menedzselése, miután többen is felvetették. Ugye négyféle eszköz van egy kormány kezében az államadósság menedzselésére. Az elsõ, hogy elõször megfékezi, utána megállítja a nettó adósságtömeg növekedését, és csökkenti a tõketartozás terheit, vele együtt hosszú távon a kamatterheket.
A második, hogy nem ezt teszi, hanem folyó jövedelmeibõl finanszírozza a tõke- és kamatterheket egyaránt. Ha ezt teszi, ez olyan mértékû jövedelemkivonás a realizált jövedelmekbõl egy ország gazdaságában - mint amilyen a magyar -, amely elképesztõ mértékû recesszióba dönti a gazdaságot. Itt is két alternatíva van. Az egyik, hogy a tõkét nem folyó jövedelmekbõl, hanem újabb hitelekbõl, a kamatokat viszont folyó jövedelmekbõl finanszírozza. Ebben az esetben kedvezõbb a helyzet, de még mindig fennáll a hatalmas adósságtömeg tartós terhe a gazdaságra, vele együtt a kamatterhek is.
A harmadik eset, hogy mindent hitelbõl finanszíroz egy gazdaság. A tõketartozásokat is és a kamatterheket is. Ennek természetesen a hitelezõk szándéka és feltételei jelenti a kemény korlátját. Egy eladósodott, óriási hiányokkal küzdõ, nem igazán modern gazdaság nem számíthat arra, hogy az ilyen nemzetközi finanszírozásnak a feltételei létrejöjjenek, de nem is szabad ezt az utat választani. Hiszen nyilvánvalóan a jövõt adná el az a kormány, amely az adósságmenedzselésben kizárólag az újabb hitelezési forrásokra támaszkodik.
Végül a negyedik eset, hogy a természetes kezelést helyezi elõtérbe, azaz az adósságtömegnek a kezelésére nemcsak a folyó jövedelmeket, nemcsak az új hiteleket, hanem a felhalmozott vagyont is fedezetnek tekinti.
Amikor tehát a kormány az állami tulajdonban lévõ privatizált bevételeibõl tõkét törleszt az adósságban, akkor nemcsak az adósságterheket csökkenti, hanem a jövõbeni jövedelemkivonás kényszerét is mérsékli tartósan, a kamatok csökkentésével együtt.
Aki tehát azt mondja - és sokan vannak ilyenek, ma is hallhattunk néhány díszpéldányt ebbõl - (Nevetés.), hogy a privatizációs bevételeket tessék gazdaságélénkítésre fordítani és ne pedig a tõketerhek törlesztésére, az nem mond mást, mint azt, hogy tessék eladni a családi ezüstöt, és utána - amíg tart - vacsorázni belõle. Azt is tessék megmondani, hogyha a családi ezüstbõl származó bevételt elvacsorázta a család, ki fog az adósok börtönébe menni. Aki biztatta a családfõt erre, vagy pedig a családfõ? Valószínûleg a családfõt fogják bezárni. (Taps a kormánypárti padsorokból.)
Végezetül, elképesztõ dolgok hangzottak el a jegybank és az államháztartás közötti kapcsolatokról, a jegybank és az államháztartás elszámolásai közötti kapcsolatokról, az államadósság szerkezetérõl. Erre én azt tudom mondani, hogy mélyen tisztelem azoknak a bátorságát, akik az ismeretek minimumának a hiányában ilyen megfellebbezhetetlen igazságokat mondanak ki.
(12.40)
A baj csak az, hogy ez a bátorság a vak ló bátorsága, és tudjuk, hogy annak mi szokott a következménye lenni. Köszönöm szépen. (Kitörõ tapsvihar.)