DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Egy megfogalmazás szerint az embernek három életfeladata van, a család és az utódok, a munka és a hivatás és a közös ügyek. Amikor a nyugdíjkorhatárról beszélünk, akkor egyúttal a munkáról is beszélünk. Az ipari társadalmat az ipari forradalom óta a munka társadalmának is nevezzük, amely társadalom a munka etikája és a foglalkozási szeretet köré épül. A munka meghatározója életünk megszervezési módjának, társadalmi helyünknek, önbecsülésünknek. Életünk minden része a munkához kapcsolódik. Fiatalon a felkészülés és nyugdíjasként, idõsebb korban is a munka abbahagyása után is a munkához kapcsolódik az életünk. A munka története az ipari forradalom óta a konfliktusok története. Nem csupán a munka elosztása, a munka bére, hanem a munka abbahagyása, a nyugdíjkorhatár is konfliktusokkal járó probléma.
Most a korhatáremelés kérdése nálunk egy súlyos konfliktus. Ha belegondolunk, több mint fél évszázada van ez a korhatár életben, a mezõgazdaságban '80 óta, amire az egész életünk megszervezése, a jövõnkrõl alkotott elképzelésünk felépült. Most a férfiaknak átlagosan 5%-kal, a nõknek pedig mintegy 20%-kal kell többet munkában tölteni, legalábbis a törvénytervezet szerint, mint az eddig hatályban lévõ nyugdíjjogszabályok szerint.
Két kérdésre kell szerintem válaszolni mindezek után. Hogy valóban elkerülhetetlen a korhatáremelés, vagy ennek elkerülése, ennél sokkal súlyosabb következményekkel jár. A másik kérdés, amire válaszolni kell, hogy ez a törvény, így azt a cél szolgálja-e pontosan, amit megfogalmazott célként. Többféle cél van természetesen megfogalmazva. Miután hosszú távra szól mindaz, ami a nyugdíjreformmal kapcsolatos, nem árt néhány szóval az elõzményekrõl is szólni, mert ezek a folyamatok, amelyek meghatározzák a nyugdíjkorhatárt, a szükségszerû korhatárt, azok igen hosszú távú folyamatok. Csak emlékeztetõül, 1950-ben a népesség 5,8%-a volt nyugdíjas, '70-ben 14, '80-ban 20, ma 30%-ot megközelít az egyéb nyugdíjszerû ellátásokkal együtt. '50-ben a nyugdíjak átlaga az átlagkereset 21,5, '70-ben 35, '80-ban 53, ma 60%-on felül van a nyugdíjak átlaga az átlagkeresetnek.
Egyre kisebb, a számsorból látható, hosszú távon az aktívak aránya. De ha meggondoljuk azt, hogy évi 365 napból alig több mint 200 napot dolgozunk, mert ha levonjuk a több mint 100 pihenõnapot, a fizetett szabadságot, a fizetett ünnepeket, az átlagos táppénzen töltött idõt, az egyéb távolléteket, tanfolyamokat, akkor alig jön ki több mint 200 munkanap. Az a nagy kérdés, hogy valóban mi még a munka társadalma vagyunk, vagy meddig vagyunk a munka társadalma? Hogyha nem egész négymillió ember, aki jelenleg dolgozik, száz keresõre 60 nyugdíjas jut. Ha nem történik semmi, akkor 20-25 év múlva száz keresõre 80 nyugdíjas jutna.
Nem csupán az úgynevezett Ratkó-gyerekek, az '50-es években született gyerekek fognak az ezredforduló utáni évtized vége felé nyugdíjba menni, hanem az úgynevezett Ratkó-unokák is nagyrészt az ezredforduló utáni években fognak várhatóan, reméljük legalábbis, megszületni, ha figyelembe vesszük azt a tendenciát, hogy egyre késõbbi életkorba tolódik el a gyermekek vállalása. 25- 29 éves életkor között leggyakoribb a gyermekek vállalása. Tehát nemcsak egy sokkal nagyobb népesség megy az eddigieknél az ezredforduló után nyugdíjba, hanem várhatóan valamivel több gyermek is lesz, akit fel kell nevelni.
Ha mindazokat a körülményeket, amelyekrõl itt elég sok szó esett, a gazdasági helyzetünk, hogy a nyugdíj, amennyiben semmilyen változás nem történik, és több járulékot nem szedünk be, nagyon gyors mértékben romlik tovább a nyugdíj színvonala. Ha mindezt felismeri egy kormány, ha felismeri ezeket a problémákat, egy kormányzat részérõl bûn, sõt, hiba meg nem tenni azt, amit meg kell hogy tegyen. Körülbelül tíz év óta valamennyire, a közvéleményben is ismert, hogy elkerülhetetlenek ezek a döntések.
Én nem akarok hivatkozni rá, de éppen tíz éve lehetett körülbelül, amikor az akkori politikai testület nyilvánította ki határozatában, hogy a nyugdíjkorhatárt fel kell emelni. Ezt a szándékot kifejezte az elõzõ kormány, határozatban és törvényben rögzítette a nyugdíjkorhatár emelését. Én azt hiszem, hogy ezzel a törvényjavaslattal lényegében pontosan azokat a szándékokat fejezte ki a törvényjavaslat elõterjesztõje, amelyek a korábbi kormány vagy kormányzatok idején megfogalmazódtak.
(21.00)
Ez a szándék, ez a törvényjavaslat a korhatár rugalmassá tételére vonatkozó szándékokat fejezi ki. Az a nagy kérdés, hogy mennyire jól és mennyire javítható módon. Én azt hiszem, hogy akár ellenzéki, de saját kormánypárti képviselõtársaim felszólalásában is kifejezõdött az, hogy találnak még esetleg javítanivalót ezen a törvénytervezeten. Elsõnek talán, amit legtöbbször hallottam, hogy rendkívül éles a korhatár a '41-ben és a '42-ben született nõk között, tudnillik a '41-ben született nõk még elmehetnek 55 éves korban, a '42-ben született nõknek pedig 58 éves lenne a nyugdíjkorhatára. Figyelembe nem véve azokat a lehetõségeket, amelyek lehetõvé teszik természetesen, hogy megfelelõ szolgálati idõ elérésével korábban nyugdíjba menjenek. Nem fejezi ki megfelelõen ez a jogszabálytervezet a szolgálati idõ nagyobb értékét. Nyilvánvaló, hogy a szolgálati idõ egyébként is egy kritikus pontja ennek a régi nyugdíjjogszabálynak, olyan esetben, amikor az elsõ tíz évben minden év 3,5 százalékot ér, és 32 év szolgálati idõ fölött minden év 5 százalékot, tehát az évek értéke között hétszeres különbség van, az rendkívül rossz és torz nyugdíjakat eredményez. Nem tükrözi a munkában töltött idõt.
Kérdésként merült fel, hogy a reform egészétõl elválasztható-e a korhatár emelés. Én úgy gondolom, hogy a reformot az egész nyugdíjreformot úgyis két részre lehet osztani, hogy nagyjából a 40 éven aluliakra vonatkozó teljesebb, illetve új nyugdíjrendszer, több elemû nyugdíjrendszer és nagyjából a 40 év fölöttiekre vonatkozó, az eddigi nyugdíjrendszer. Na, most én úgy gondolom, hogy a korhatár-emeléssel együtt kellett volna az eddigi nyugdíjrendszerben azokat a módosításokat is végrehajtani vagy megtenni, amelyek talán jobban ösztönözték volna a továbbdolgozásra a nyugdíjkorhatár körül lévõket.
Ezek a problémák ugye, amiket említettem a nyugdíjskála, amiben iszonyú nagy aránytalanságok vannak, a nyugdíj alapját képezõ átlagkereset beszigorításának a degressziója, és ugye ez a degresszió bemerevedett, megállt, és hát a valorizálás kérdése.
Mindezeknek együtt olyan hatása van, hogy még az egy százalékos bonus rendszer, tehát ha valaki a 61 év vagy az 56 éves életkorban a rá vonatkozó korhatár után megy nyugdíjba, évenként 1% ösztönzõ, 33 év után 71% és efelett plusz 1% ösztönzõt kap, ez olyan kicsi ahhoz képest, amit azzal veszít, ha nem elõbb megy nyugdíjba, hogy ez nem ösztönzõ.
Tehát ha valaki elkezd számolni, kalkulálni, hogy mit veszítek azzal, hogy a következõ évben megyek nyugdíjba, vagy két év múlva és ehhez képest az 1 százalék nem igazán ösztönzõ. Én azt hiszem, hogy kell és lehet is még ezeken a szabályokon valamit változtatni.
Egy kérdés, amire én külön bár nem egészen, nem szorosan, de azért összefügg a nyugdíjazással, ki szeretnék térni. A korhatáremelésrõl a megkérdezettek több mint 90%-a úgy nyilatkozott, hogy ezt nem tudja elfogadni. Ellene szavazott, magyarul. Hinnünk kell ezekben a vizsgálatokban, mert más esetekben hiszünk a közvélemény-kutatásban, ebben az esetben is hinnünk kell. El kell ezt fogadni.
Azt hiszem, hogy az emberek többsége a világon mindenhol elõbb szeretnek nyugdíjba menni, pláne, amikor az aktív korának egy olyan idõszakához érkezett, amikor már elfáradt, nem tud már úgy azonosulni, mint életcéllal a munkával, akkor másfajta célokat fogalmaz meg, és ez a nyugdíjas életmódban fogan. De az az arány, és az az elkeseredés, ami a korhatár emelésének kérdését kíséri, ez valahol egy olyan kérdés, amire nekünk meg kellene próbálni valahogy külön válaszolni. Na, most én ehhez a válaszhoz, - nagyon sok oka van. Egy másik közvélemény-kutatásra szeretnék utalni. Néhány hete az a fajta közvélemény-kutatás jelent meg, amelyik az intézmények iránti bizalomra kérdezett rá. S elõször volt olyan kérdés, hogy a munkahelyi vezetõk iránti bizalom milyen sorrendet követ, tehát hol helyezkedik el a többség életében, a munkavállalók életében. Számomra rendkívül megdöbbentõ, hogy a munkahelyi vezetõk iránti bizalom a skála utolsó elõtti helyére került. Ez valahol arra utal, hogy a munkában valami nagyon nincs rendben, a munka világában.
Én azt hiszem, hogy talán azt fogalmazhatnánk meg leginkább, hogy a modern termelési körülmények, követelmények és a munka világának egész kultúrája, a foglalkoztatás színvonala között valahol nagyon nincs összhang. Ez mindennapi tapasztalat kérdése. Ugye az a fajta kultúra, az a fajta vezetõi kultúra, vagy egymással a munkahelyen kapcsolatteremtésnek az a fajta kultúrája, amikor naponta azt mondhatja egy vezetõ, vagy attól félünk, hogy bármikor mondhatja, hogy "Ha neked valami nem tetszik, akkor elmehetsz", ennek ma nagyon súlyos, ez ma nagyon súlyos kijelentés. Ugye évtizedekig ennek semmi súlya nem volt. De ha valahol a munka világában ilyenfajta kapcsolatok vannak, és léteznek, akkor én azt hiszem, hogy a nyugdíjba menekülés, és a minél elõbbi nyugdíjba menekülés egyik oka az lehet, hogy a munka világában valami nagyon nincs rendben.
Én nem akarok ebbe a kérdésbe belemerülni, de rendkívül fontosnak tartom. Tudjuk, hogy az évszázadban nemcsak konfliktusok voltak, hanem konfliktusok megoldására törekvések is, hogy a munka világa elviselhetõbb legyen a többség számára is. Ezért a század elsõ évtizedeiben megindultak olyan törekvések, amelyek túljutottak azon, hogy a munka világát, a munkát pusztán technológiának, technológiai sorrendnek, technikai követelménynek tartsák. Eljutottak oda, hogy az emberi tényezõ egyre fontosabbá vált a munka világában.
Mi, valahol azt hiszem, leragadtunk egy olyan világban, amit a század elején alakítottak ki, vagy a múlt század végén, olyan szervezési elvek mellett, és olyan viszonyok jellemzõk nagyon gyakran valószínû a munkahely világára. Én csak egyetlen példát említenék, hogy mi történik a világban azért, hogy a munka ne ugyanaz legyen, mint a század elején volt.
Németország egyik nagy modern egyetemén, Bielefeldben, az egyik központi kutatási téma a munka jövõje. Mintegy 1200 szociológus hallgatója van a szociológiai karnak, és a központi kutatási témák mind, vagy majdnem mind elsõsorban a munkával és más társadalmi konfliktusokkal foglalkoznak. Ezen túl kutatóintézetek hálózata veszi körül az egyetemet, posztgraduális képzés, másoddiplomás képzés. És ezek a végzõs egyetemisták a német iparvállalatoknál a legkeresettebb szakemberek. Mert valahol szükség van arra a tudásra, amelyik a munkahelyi konfliktusokat, a munkahelyi viszonyokat kezelni tudja, át tudja alakítani, korszerûbbé, elviselhetõbbé, emberibbé tudja tenni a mindennapi életet a munkában.
(21.10)
Azt mondhatnánk, hogy egy piacgazdaságban az államnak nincs köze a munkához, a munka belsõ világához.
Annyi köze van, amit a munka törvénykönyvével szabályoz. Én csak megemlíteném, hogy azokat a kutatásokat, amelyeket Bielefeldben végeznek, nemcsak az iparvállalatok rendelik meg, hanem helyi, tartományi és szövetségi kormányzatok. A kutatások nagy része ezekbõl a pénzekbõl történik. Én érdeklõdni próbáltam, hogy milyen, a munkára vonatkozó kutatások vannak ma Magyarországon, milyen megrendelések vannak. Az elmúlt években úgy tudom, hogy egyetlen japán cég volt, aki ilyen jellegû kutatást megrendelt. Köszönöm szépen. (Taps.)