VITÁNYI IVÁN, az MSZP képviselõcsoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Ahhoz, hogy kifejthessem álláspontunkat, elõbb néhány ellenérvre szeretnék válaszolni.
Az elsõ az, hogy annak idején, a Magyar Országgyûlés megörökítette Joszif Visszarionovics Sztalin emlékét. Ez azonban nem analógia. Mert ezt egy nem szabadon választott parlament hozta és ezzel nem lehet érvelni. Ezzel szemben áll az a hagyomány, magyar hagyomány, a Magyar Országgyûlés hagyománya, amelyet nem az elmúlt 40 évben találtak ki, amely Rákóczi Ferenc, Deák, Kossuth, Széchenyi, Szent István emlékét törvénybe iktatta. Mert igénye volt rá a társadalomnak, és igénye volt rá a parlamentnek.
Második ellenérv, amelyre válaszolni szeretnék. Nem egyedül Nagy Imre volt mártír, hanem mártírtársai mindazok, akiknek nevét tegnap ismét hallottuk. Csakhogy, amikor Kossuth Lajos nevét mondjuk, és amikor a magyar ember szíve ezért még mindig megdobban, akkor nemcsak Kossuth Lajosra gondolunk, aki Monokon született és Turinban halt meg, hanem mindazokra, akik Kossuth Lajos üzenetére a zászló alá gyülekeztek. Mindazokra, akik harcoltak és véreztek a magyar szabadságért. Mindarra az eszmére, amelyet Kossuth Lajos megtestesített és jelentett. Ilyen értelemben, ha Nagy Imrére gondolunk, ha Nagy Imre nevét említjük, ha Nagy Imre nevét megörökítjük, vele együtt a mártírokat és mindazokat, akik részt vettek ebben a forradalomban és szabadságharcban tiszteljük meg. Hozzátenném, hogy a szocialista frakció hajlandó volna támogatni egy olyan módosítást, amely ennek a törvénynek a keretébe is beiktatná azt, hogy Nagy Imre és mártírtársai. (Taps a jobb oldalon.)
Mindazonáltal megjegyezném, hogy nem örültünk annak, hogy a névsorban szerepelt Francia Kiss Mihály neve is.
(8.30)
Ha elítéljük a gyilkosokat és különösen a politikai gyilkosokat már elítéljük, mert pedig elítéljük, akkor elítéljük azokat a kommunistákat is, akik az eszme nevében gyilkosságokat követtek el, de nem ad egyszerû felmentést azoknak a gyilkosoknak sem, akik kommunistákat gyilkoltak.
A harmadik ellenvetés, hogy még nem vagyunk egységesek Nagy Imre megítélésében. Kérdem azonban, hogy egységesek vagyunk-e, mondjuk Kossuth, Széchenyi és Deák megítélésében, hogy a nemzet azóta is nem szakadatlan vitában él-e, hogy hogyan különítsük el õket és hogy melyiknek mekkora darab igazságot juttatunk. És mégis, mindannyiunknak ott van a helye mindannyiunk gondolkodásában, szívében és ítéletében.
Most akkor pozitív oldalról szeretnénk foglalkozni. Miért kell Nagy Imre emlékének megörökítése. Nem nekünk kell, nem a parlamentnek, nem Nagy Imrének, nem egyik vagy másik politikai erõnek, adott esetben úgy látszik, az egyiknek, hanem a nemzetnek. A nemzetté szervezõdött népnek kell, hogy nyilvánosan is felmutassa azoknak az embereknek a képét, akik a nemzet akaratát, célját, hitét és erkölcsét a legmagasabb szinten megtestesítik.
Különösen kell azoknak a népeknek, akik, mint mi, lesodródtunk a történelmi fejlõdés fõútjáról, akik mellékutakra kényszerültünk, akik elkéstünk, akik ki voltunk szolgáltatva a mongol, tatár, török és más népek uralmának és akiknek ezért meg kell harcolni a saját identitásukért és meg kell teremteni a saját demokratikus jelképeiket. Bizonyára ezért hagyomány a magyar parlamentben az, hogy Deák Ferenc, Kossuth Lajos és Rákóczi emlékét is megörökítették.
Mi a nemzet célja? Már kétszáz év óta a függetlenség és a demokrácia, mégpedig egy olyan demokrácia, amely egyaránt magába foglalja az intézményrendszert és a társadalmi igazságosság demokráciáját. Ezért küzdöttünk egyszerre és együtt a modern nemzet és a modern polgári demokrácia érdekében. De 1990-ig nem tudtuk ezt a sikert elérni. Hol belsõ okok következtében, hol ennél is súlyosabb külsõ okok következtében, amiben leszorultunk a fejlõdés országútjáról. Ezért a demokrácia szó nálunk nem ugyanolyan csengésû, mint Nyugaton, ahol olyan, mint ami valami természetes, mint a napfény és a levegõ. Nálunk bátorság kellett ahhoz, hogy valaki demokrata legyen, mert ott állt az akasztófa árnyékában és ez nem pusztán frázis, mert az aradi 13-tól és Batthyány Lajostól kezdve Bajcsy-Zsilinszkyn át Nagy Imréig, és Nagy Imre volt az utolsó, remélhetõleg örök idõkre, akik ilyen gyilkosság áldozatává lettek.
Iszonyatos ez a küzdelem, mert iszonyatos volt a kísértés, a belsõ kísértés is, hogy a nemzet ne a demokrácia útján oldja meg a dolgait, hanem vagy visszamenõleg a feudális autarkia nevében, vagy pedig jobboldali és baloldali diktatúrákig. Két nagy hérosz van a XX. században. Aki jelképezi azt az utat, amelyikben benne van a kísértés is, benne van a kísértésnek az ereje is és benne van a kísértéstõl való megtisztulás. Bajcsy-Zsilinszky Endre és Nagy Imre két párhuzamos csillaga a magyar történelemnek, ugyanolyan életút, ugyanolyan tét. Most Nagy Imrérõl van szó. Amikor a sors feltette a kérdést Nagy Imrének, hogy mit választ, választja-e a külsõ hatalmak által megszentesített álszocializmust, a hatalom biztonságával vagy pedig a népet választja, a demokráciát választja, akkor is, hogyha az a hatalom, amelyet szolgált, mindenestül elvész. Nagy Imre a demokráciát választotta, Nagy Imre a népet választotta és ez a tette, ebben a történelmi helyzetben szimbolikus. Mert ennek a tettnek világtörténelmi jelentõsége volt a szovjet birodalom összeomlásában, mert ennek a tettnek világtéte, magyar történelmi jelentõsége volt a magyar népnek a demokrácia melletti megszilárdulásában. Mert igaza van a költõnek, hogy nem attól tudjuk meg, hogy ki a nép fia, hogy honnan jön, hanem hogy hová megy és ahová Nagy Imre ment, az a mi számunkra szent, mert vállalta a maga számára a legsúlyosabbat is és nyilvánosan pecsételte meg.
Akkor hát hadd mondjak még egy ellenérvet a törvény ellen. Miért a szocialisták? Talán azért, mert túlságosan sok az adósságunk Nagy Imrével és '56-tal szemben? Én töredelmesen megvallom, mint szocialista, hogy igenis súlyos adósságaink vannak '56 emlékének ápolásában, Nagy Imre emlékének ápolásában, életútjának ismertetésében, abban a mélyreható elemzésben, itten Halda Aliz szavát idézem, amelyet meg kell tennünk. Más pártok nevében nem beszélhetek, mindenki vessen számot a saját lelkiismeretével. De a parlament nevében igen. Vajon mindent megtettünk-e, vajon tiszta-e a lelkiismeretünk, hogy a forradalomnak egyaránt történelmi, társadalmi és erkölcsi jelentõségét kellõképp tisztáztuk-e a nemzet elõtt, kellõképp feltártuk és felmutattuk-e a világ számára és hogy vajon a résztvevõknek és a megkínzottaknak nem kárpótlást, mert nem lehet kárpótlást adni, azért megszenvedtek, de megadjuk-e azt a tisztességet és az öreg napjaikra való megnyugvást, amit meg kell adni? Amit tettünk, szeretném mondani, hogy ez a kormány tette. De nem elég. Tehát megtettünk-e mindent? Nem tettünk meg. Akkor miért nem találjuk meg a közös hangot ebben? Csak talán nem azért, amit az írószövetség elnöke mondott, hogy a parlament nem tud mit kezdeni a forradalom szocialista miniszterelnökével. Csak talán nem fojtjuk bele a nemes indulatokat a kicsinyes pártharcoknak a menetébe?
Én azt szeretném mondani befejezésül, hogy ami 1958-ban történt, az nem kicsiny dolog. Magyarország törvényes miniszterelnökét, a forradalom törvényes- ségével választott miniszterelnökét kivégezték. Ez egy égrekiáltó bûn. Ezt nem lehet pusztán parlamenti, vagy gyûlési szónoklatokkal orvosolni. Ehhez - ha a parlament meg akarja tartani a legfontosabb folytonosságot, a tisztesség folytonosságát -, akkor a parlamentnek is kell valamit mondania ahhoz, hogy lezárjuk ezt az ügyet. Megtehette volna a parlament 1990. évi I. törvény esetében. Nem tette. Az utolsó nap, az utolsó éjszaka valaki kivette Nagy Imre nevét. Nem kutatom, hogy kicsoda, ne kutassuk, hogy ki, de javítsuk ezt a helyzetet és adjuk meg azt a tiszteletet Nagy Imrével együtt a forradalom valamennyi mártírjának, a forradalom valamennyi hívének, a forradalom eszméjének és mindannak az álomnak, amit a magyar nép, a magyar társadalom, a magyar nemzet a demokráciáról magának megalkotott és ami reményeink szerint (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi a felszólalási idõ leteltét.) 1990 óta, bár nem azonnal és nem bajok nélkül, de valóra válik. (Taps az MSZP padsoraiból.)