DR. BAKAI ZOLTÁN (MSZP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Három kérdésrõl szeretnék én nagyon röviden említést tenni az általános vita keretén belül. Az egyik az, hogy elhangzott itt Götzinger képviselõtársam szájából is a reform. Az egészségügy reformja, de ez elhangzott már az oktatásnál, és elhangzott nagyon sok helyen, és elhangzott nem egy-két éve, hanem évtizede, és ez az egészségügyi reform a világon semmiféle változást az egészségügyben nem hozott. Nem hozott az egészségügyben dolgozók számára, és nem hozott lényeges változást azok számára sem, akikért az egészségügy van.
Igenis, tökéletesen egyetértek Bedõ képviselõtársammal abban, és azt hiszem, nem maradunk egyedül, hogy ebben az egészségügyben mélyreható struktúraváltást kell elindítani, hisz nem értek egyet Kis Gyula képviselõtársammal abban, hogy ezt az egészségügyet hagyni kellett volna, hogy az önszabályozás útján alakuljon olyanná, amely a közel- vagy a távoli jövõben valóban költségkímélõ és szakmailag megfelelõ színvonalat biztosító ellátás legyen. Ez a pillanatnyi struktúrában mûködõ egészségügy évtizedek óta szabályozza magát, és oda jutottunk, ahova jutottunk.
Egy példát hadd mondjak. Hogyan lehet elvárni, és orvosként azt hiszem, az erkölcsi alapom megvan arra, hogy ilyet kijelenthessek, hogyan lehet elvárni attól az egészségügytõl az önmérsékletet, az önszabályozást, amikor sebész osztályvezetõ fõorvosok szakmai értekezletén nem az az alapvetõ kérdés, hogy te milyen mûtéteket és mit csinálsz, hanem az az alapvetõ kérdés, hogy hányágyas osztályod van. Amikor egy osztályvezetõ fõorvos nagyságát nem a szakmai múltja, hanem az általa vezetett osztály ágyszáma határozza meg, akkor azt mondom, hogy ezen az egészségügyön igen komoly struktúraváltást kell végrehajtani, és nem biztos, hogy az egészségügyben dolgozók, én és a többiek, erre önmagunktól, saját akaratunkból képesek lennénk.
A másik kérdés: ennek a törvényjavaslatnak az indoklásában indoklásának egyik pontja vagy mozzanata a területi kiegyenlítõdés. Nem nagyon szeretném, illetve a látszatát is el szeretném kerülni annak, hogy itt Budapest és vidék összehasonlítást vessek föl, de kénytelen vagyok, ha többet nem, egy dolgot megemlíteni. Akkor, amikor minden modern diagnosztikus eljárás, például a komputertomográfia, a diagnosztika tárházában megjelent, és orvosok tudják, de nyilván a betegek is, hogy nagyon komoly fegyver az orvos kezében ez a diagnosztika, még ma sem érhetõ el Magyarország bármelyik területén élõ emberek számára egyforma módon.
Mert nyugodtan fel merem tenni a kérdést, hogy egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye közel 600 ezer fõs megyéjében egyetlenegy komputertomográf mûködik, míg a, mondjuk, két- és félmilliós Budapesten 16. Akkor igenis van-e joga, ha már önmaga nem tudott szervezõdni az egészségügy, van-e joga akár a kormányzatnak, vagy akár a szaktárcának arra, hogy akkor jó vagy rossz, ilyen vagy olyan matematikai képletekkel, de mégis megpróbáljon az országon belül egy olyan elfogadható kiegyenlítõdést és területi hovatartozás nélküli, közel vagy megközelítõen egyforma szakmai ellátást nyújtani? Van-e joga erre a tárcának? Én azt mondom, és meg kell kérdezni az én választókörzetemben, Fehérgyarmat környékén az embereket, hogy van-e? Ott egy emberként fogják mondani azt, hogy igen, van!
A harmadik kérdés, amit még röviden említenék, a létszámkérdés. Egyszerûen nem hiszem el, hogy 10 ezer vagy 10 ezernél több egészségügyi dolgozó kerül az utcára. Ez olyan demagógia, amit az egészségügyhöz értõ vagy az egészségügyet szakértõk által jól ismerõ ember nem mondhat. Különösen nem mondhat ilyet, aki az egészségügyben dolgozik. Az lehet, és bocsánatot kérek a kifejezésért, az lehet, hogy a budapesti orvosok közül Budapesten nem fog mindenki állást és munkát kapni. Ez lehet. De én ezeknek nyugodtan fölajánlhatom: a Szatmár- beregi kórház fõigazgatójaként 25 orvosi állást tudok biztosítani akár a holnapi naptól. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a bal oldalon.)