DR. HÁZAS JÓZSEF (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Kertész képviselõ úr feladta nekem a labdát. A vad védelmérõl, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvény eddigi vitája során fõleg a vadászattal kapcsolatos kérdések kerültek elõtérbe, az érdekkülönbségek itt váltak leginkább láthatóvá. Az érdekcsoportok harcában nagyon veszélyesnek tartanám, ha akármelyik ágazat prioritást kapna a jelenleg tárgyalt törvény megalkotása során, és nem egy viszonylagos egyensúly megteremtésére törekednénk, amely az ellenérdekeltségû felek közötti vitákat lecsillapíthatja. Természetesen nincsenek illúzióim, hogy az alapvetõ érdekkülönbségeket akármilyen jó törvénnyel is megszüntethetjük.
Az éles vitákat kiváltó törvényrészletek helyett az általam fontosabbnak tartott, a törvény címében is elsõ helyen szereplõ vadvédelemrõl kívánok beszélni. (Dr. Kis Zoltán: Nagyon helyes.)
Az általános vadászati jog a történelmi idõkben az úri kiváltságok deklarálásából állt. A társadalom fejlõdésével elõször a kárfelelõsség kérdése jelent meg, a technikai fejlõdés pedig a vad védelmének jogszabályba foglalását tette szükségessé. A legújabbkori szabályozásokban egyre inkább dominálnak a vadvédelemmel foglalkozó rendelkezések.
Az elõttünk lévõ törvény II. fejezete foglalkozik a vad és élõhelyének védelmével. Néhányan kifogásolták, hogy kevés a vadvédelemmel foglalkozó rész. Nem a terjedelem, hanem az itt leírtak tartalma határozza meg a vadon élõ fajok fennmaradásának, túlélésének feltételeit. A vadon élõ, vadászható fajokat az ember önzõ módon hasznosította. E törvénynek éppen az a feladata, hogy a szükséges védelmet velünk szemben is megteremtse számukra.
A vadászati lehetõségeket szigorított feltételek mellett biztosítva teremthetõ meg a kívánatos összhang a védelem és a vadászat között. A tervezet többi része az e fejezetben megfogalmazott alapelvekre épül.
A vad és élõhelyének védelme érdekében javasolja az elõterjesztõ a vadászterület minimális méretének meghatározását, ami az elõkészítés során különösen nagy vitákat váltott ki. Hiszem, hogy a sokat emlegetett tulajdonosi érdekeken túl kell lenni a vadak élõhelyét figyelembe vevõ, a vad védelmét elõtérbe helyezõ, tudományosan megalapozott józan érdeknek is, amely mind az egyed, mind a populáció védelmét szolgálja.
A vadak élõhelye nem a falvak közigazgatási határához, még csak nem is a birtokhatárokhoz igazodik. A cél az, hogy a fajok génállományának fennmaradását biztosító minimális populáció elhelyezkedésének figyelembevételével történjen a vadászterület kijelölése. Bízom abban, hogy a tisztességes, nagy szakértelemmel rendelkezõ, vadgazdálkodással foglalkozó szakemberek és tulajdonosok rövid távú érdekeik háttérbe szorításával elfogadják a védelmi alapon számított kompromisszumos területnagyságokat.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az új törvény legnagyobb változást jelentõ része az, hogy a földtulajdont és a vadászati jogot ismét összeköti. Az alapvetõen helyes cél támogatása mellett azonban nem kerülhetõ meg, hogy néhány ellentmondásos, félremagyarázható vagy szándékosan félremagyarázott dologról beszéljünk.
Az Európai Unióhoz való csatlakozási szándékunkat említve, a vitában többen külföldi, fõként nyugati törvényekre hivatkoztak, hol követendõ, hol elrettentõ példaként. Minthogy az idézett szabályozásokban minden és mindennek az ellenkezõje is megtalálható, értékükön kell kezelni õket, és az adott ország vadászati tradícióinak, jogrendszerének pillanatfelvételeként érdemes figyelembe venni saját törvényünk megalkotásánál.
Két európai példát említek én is: Svájcét és Lengyelországét. Az egyik legrégebbi demokráciában az alkotmány foglalkozik a vadászat kérdésével. A vadászati jog az államé, a vad uratlan jószág. 1875 óta ez így van, és az 1988-as törvénymódosítás idején vita nélkül megerõsítették az állami jogot. A földtulajdonos köteles tûrni a vadászatot, és a vad által okozott kár nyolcvan százalékának megfelelõ kártérítésen túl nem részesül annak hasznából.
A másik példa a legfiatalabb. Lengyelország 1995 októberében visszaállította az állami vadászati jogot, a vad tulajdonosa is az állam. Ismert, hogy a lengyeleknél a háború után is megmaradt a kistulajdonosi szerkezetû mezõgazdaság. A nagy értékû vadállomány érdekében határoztak így, a vad védelmét ebben a formában látták megfelelõ módon biztosítva. Természetesen ezek a példák nem azt bizonyítják, hogy nekünk az említett országokat utánozni kellene. Mindenesetre érdemes megnézni, hogy mennyire megalapozottak a tulajdonosi érdekeket túlhangsúlyozó, a tulajdon korlátozását égbekiáltó bûnként emlegetõ képviselõtársaink érvei.
Az elõzõekben már említett szakmai szempontok alapján az élõhely és a vad mozgása és ne a birtokhatár határozza meg a vadászterület helyét és nagyságát. Ezen belül legyen joga a tulajdonosnak, illetve a tulajdonosi közösségnek, hogy eldöntse, saját maga akar vadászni vagy haszonbérbe kívánja adni a vadászatot. Ismert, hogy hazánkban a 200 hektár feletti birtokok száma nem éri el a százat: a legutóbbi hivatalos adatok szerint 73 ilyen gazdaság van, és ezek tulajdonjoga sem teljesen tisztázott.
Az elõterjesztéssel szemben kritikát megfogalmazók javaslatai is feltételezik, hogy a nagyobb földterületek mellett több kicsi, két-három hektárral rendelkezõ tulajdonosnak tûrni kell, hogy területén vadásszanak. Illúzió azt hinni, hogy a szomszédok nagy egyetértésben együtt fognak vadászni vagy adják ki a területüket. A tulajdonviszonyok tisztázatlansága miatt sérül az eredeti szándék. Mértékadó vélemények szerint az erdõk esetében hét-nyolc évig is eltarthat, amíg véglegesen rendezhetõk ezek.
A gazdák egy jelentõs részét nem is érdekli a vadászat, és fõleg a nagyvadak kártétele miatt kifejezetten ellenérdekelt. Az pedig, hogy a tulajdonosok százezreinek érdekét sérti a populációk fennmaradását biztosító területkijelölés, egyszerûen nem igaz. A törvénytervezet bekapcsolja a terület gazdáit a tevékenységi körbe, és a vadászati jog hasznosításából eredõ bevételek döntõ hányadát nem önálló bérbeadás esetén is nekik kívánja juttatni. A néhány tucat valóban érdekelt tulajdonost nem igazán korrekt a több százezer néhány hektár földtulajdonnal rendelkezõ kisbirtokossal összemosni.
Ezen kívül ismételten óvni szeretném a csalódástól azokat, akik a hamis prófétáktól és a busás vadászati bevételekrõl szóló meséktõl félrevezetve komoly haszonra számítanak.
Tisztelt Országgyûlés! A védelem egyik fontos tényezõje, hogy a nem megfelelõ állománykezelés vadgazdálkodási bírságot von maga után. Különösen érvényesül ez a védett területeken, ahol a természetvédelmi hatósággal, illetõleg az erdõ esetében az erdészeti hatósággal közösen állapítja meg az illetékes a feltételeket. A vadászat és a természetvédelem jobb kapcsolata is a vad védelmét szolgálja.
A sokat emlegetett vadász-természetvédõ konfliktus felnagyított és mesterségesen gerjesztett. Nem állítom, hogy aki vadászik, az automatikusan természetvédõvé válik, de aki etikusan és jogszerûen vadászik, az támogatja a természetvédelmet.
A törvény hatására tovább csökkenhet a két tábor közötti távolság. A két hatóság egyetértésben állapítja meg a vadászati idényeket, a zárttéri vadtenyésztést, a vadászati módokat, a ragadozómadarakkal kapcsolatos eljárásokat, a nem honos állatfajok betelepítésére közösen adnak engedélyt. Hasonló együttmûködést ír elõ a törvény az erdészeti és vadászati szakhatósági jogkörben, amikor az éves vadgazdálkodási üzemterveket az erdészek hozzájárulásával hagyják jóvá erdõ esetében.
Vadvédelmi célú az állami vadászvizsga színvonalának emelése is. Elkészült egy hatkötetes vizsgaanyag, amely a szakközépiskola tudásszintjét elérõ ismereteket tartalmaz. Az anyagban nagyon jelentõs helyet kapott a természetvédelem oktatása.
Többen hiányolják a törvénytervezetbõl a vadász érdekvédelmi szervezetek helyének meghatározását. Véleményem szerint a vadászok önkormányzatát köztestületi formában kell megoldani. Remélem napokon belül benyújthatjuk azt a különtörvényt, amely alapján létrejöhet a köztestületként mûködõ kamara, amelynek feladata lehet az oktatás, a vizsgáztatás, a vadászügyek kiadása, valamint az etikai szabályok megalkotása és betartatása.
(20.20)
Tisztelt Képviselõtársaim! Már az általános vita során nagyobb teret kellene szentelni a vadakat pusztító, üzleti célú orvvadászatnak. A törvényt megalkotni szándékozó ellenérdekeltségû szakmai csoportok között a legnagyobb egyetértés abban van, hogy sokkal keményebb eszközökkel, a törvény szigorával kell fellépni az orvvadászok ellen. Jól bizonyítja ezt Bogárdi képviselõtársam hozzászólása is. Az orvvadászattal kapcsolatos módosító indítványaimat a részletes vita során szeretném indokolni.
Széchenyi Zsigmond, a halhatatlan magyar vadászíró "Ünnepnapok" címû könyvében a következõket írja a vadvédelemrõl: "Immár kímélni kell a vadat, valamikor védelmére kelni, mielõtt elfogyna, mielõtt véglegesen levadásznák a Föld színérõl. A vadászok mindeddig szabad kezét mérsékletre kell bírni, szûkebbre fogni az õsi vadûzés határtalanságát. Az új határokat szabó rendeleteket pedig nemcsak be kell tartani, be is kell tartatni, érvényt kell szerezni a kijelölt korlátoknak, amibõl önként következik, hogy a netán ellenszegülõket, korláton túllépõket meg kell fékezni, s ha a fék gyengének bizonyul, meg is kell fenyíteni."
Tisztelt Képviselõtársaim! Próbáljunk olyan törvényt csinálni, amelyben a gyarló emberi érdekek helyett a vad védelmének elsõbbsége a vezérfonal. Módosító indítványaink ezt az alapelvet erõsítsék, hogy ne kelljen lehajtott fejjel járnunk, ha évek múlva szóba kerül törvényalkotói felelõsségünk. A tét: világhírû nemzeti kincsünk, a magyar vadállomány. (Taps.)