MÉSZÁROS BÉLA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Bevallom õszintén, erdész képviselõként nagyon régóta készülök e törvény általános vitájára, hisz azon képviselõtársaim, akik figyelemmel kísérték a törvényalkotás elmúlt négyéves ciklusát, és itt is voltak a parlamentben, tudhatják, hogy a vadgazdálkodásról, a vadászatról, a vad védelmérõl szóló törvénytervezet - lehet, hogy pontosan nem ez volt a címe - 1990-ben már megjelent a tisztelt Ház elõtt. Emlékezzünk rá, Bánffy, Schamschula és Mezei képviselõ urak hozták akkor be. Bevallom õszintén, nem volt errõl a törvénytervezetrõl sem jó véleményem, aztán a Ház bölcsen úgy döntött, hogy nem szavazta meg az általános vitára való alkalmasságát.
Nem akarok a történelmi elõzményekrõl beszélni, és a türelmüket túlságosan igénybe venni, de ahhoz, hogy a véleményemet és az általam képviselt koncepciót jobban megértsék, nem árt, ha utalok egy-két, az elmúlt években a törvénytervezettel, a vadgazdálkodással, a vadászattal kapcsolatban megfogalmazott véleményre. Nagyon sokszor elmondtuk annak idején, hogy milyen jó lett volna, ha a kárpótlási törvénnyel, a szövetkezeti törvénnyel, az átalakulási törvénnyel egy idõben ezeket a szakmai törvényeket - tudniillik az erdõ-, a földtörvényt, vadászatit, halászatit s a többit - tárgyalni. Nos, erre nem került sor. Aztán most, a rendszerváltás után hat évvel - hál' istennek - egy csomagban bejött ez a három törvénytervezet.
Amikor a vadászati törvényrõl - és a továbbiakban is próbálom egy szóra leegyszerûsíteni - beszélek, akkor fontos megjegyeznem, hogy én lényegében az erdõrõl és a nagyvadról beszélek. Nem azért, mert számomra ez agrárium, és az apróvad nem fontos, de talán tanult szakmám miatt is ehhez jobban értek, és meggyõzõdésem, hogy a jövõ vadgazdálkodása és a vadászat sokkal inkább errõl szól, mint az apróvad-gazdálkodásról és a -vadászatról, bár azt is nagyon- nagyon fontosnak tartom és nagyszerû hobbinak, nagyszerû sportnak.
Én mindig is, ha szót kaptam annak idején, a földmûvelési alapok kapcsán, és erdõrõl, vadról beszélhettem, többször kijelentettem és kifejtettem, hogy a kettõt egymástól nem tudom elválasztani. Szent meggyõzõdésem, hogy az erdõnek mint életközösségnek egyik eleme a vad - a számtalan sok elem mellett -, és amikor a vadászati törvényrõl itt tárgyalunk, ezt nem szabad elfelejteni. Mert ugyan sokan vitatták az elmúlt hónapokban, az elmúlt évben a társadalmi egyeztetések során, hogy az erdõben van a nagyvad. Valójában, aki igazán érti ezt a szakmát, tudja azt, hogy az erdõ a nagyvad élõhelye, az erdõ az éléskamrája.
Nagyon sokszor tettek képviselõtársaim említést arról, hogy a vad mint nemzeti kincs micsoda bevételi forrást biztosít, micsoda bevételi forrás ez az ágazat a költségvetésnek most is és az elmúlt években is - akár a rendszerváltás elõtti idõkre is utalhatnék. Több mint húsz évi erdészi tapasztalatom alapján mondhatom: ha az tényleg igaz, hogy a vad-, a nagyvad- gazdálkodás, a nagyvad kilövése nagyon komoly szaldót biztosított az országnak, a mindenkori költségvetésnek, akkor bátran állítom azt is, hogy emellett - és mindjárt meglátjuk, az egyenleg nem is olyan szép - az élõhelyben a vad által okozott kárt bizony az elmúlt évtizedekben - ne tagadjuk - eltitkolták, eltitkoltuk. A statisztikákból látni lehet: ma a magyar erdõállományoknak hány százaléka az úgynevezett rontott erdõ, mert a rontott erdõk állapotát zömmel, többnyire a létszámában túltartott nagyvadállomány okozta.
Hadd mondjak egy példát! Nem dicsekvésként mondom, de nagyon sok képviselõtársammal együtt számtalan sok meghívásnak tettünk eleget, és próbáltuk érveinket üköztetni. Volt szerencsém a Balaton-felvidéki tájon egy vadásztársaság vendégeként az ottani gazdálkodást megtapasztalni, és nagyon jó szándékú vadászok meghívtak engem egy erdõbejárásra. Mondták nekem: nézzem meg, micsoda csodálatos ez a szép tölgyállomány - egy rudraskorú, törzskiválasztó-gyérítésû, mintegy huszonöt éves tölgyállomány, pedig itt aztán tényleg volt vad. Ugyan ma már abban a létszámában nincs meg, mint jó pár évvel ezelõtt, de azért csak-csak fel lehetett hozni ezt az állományt. Én gonosz voltam, mert visszaéltem szerény szakmai tudásommal, és azt mondtam, hogy akkor menjünk be az erdõbe. Bementünk. Kiderült, hogy azon a kiváló erdõtalajon - egy agyagbemosódásos erdõtalajról beszélek - bizony a jelen lévõ állománynak mintegy 80 százaléka volt csertölgy, és bizony elenyészve találtunk olyan töltelék fafajokat, amelyek igazából nem adják az erdõgazdának a komoly hasznot, és még inkább elenyészve és szórva találtuk azt a kocsányos tölgyet, amely azon a termõhelyen tenyészik. Világos a képlet, és világos a magyarázat: itt bizony a vad által okozott kár következtében - mint tudjuk, a vad a csert nem rágja, a vad a cser csúcshajtását nem csipegeti le, mert magas a csersavtartalma, kiirtotta, lerágta a tölgyet - följött a cserállomány. Egy laikusnak gyönyörû szép egy huszonöt éves cserfaállomány, de az nem képvisel olyan értéket, mint a tölgy.
(19.10)
De voltaképpen térjünk rá a törvénytervezetre! Rendkívül furcsa, de érthetõ helyzet az, hogy ennek a törvénytervezetnek a tárgyalása kapcsán - s erre már tettem utalást, de nagyon fontosnak tartom megismételni - nem ellenzék és kormánykoalíció között hasadnak a dolgok, és a vita tulajdonképpen nem ellenzéki és kormánypárti képviselõk között van, hanem szépen megoszlik. Talán egyetlen olyan frakció van a parlamentben, amelyben markánsan egyik tábor képviselõit sem találjuk meg - de hát az a frakció nem is képviselteti magát ebben a vitában, úgyhogy talán ezért nincsenek itt.
Tulajdonképpen mirõl is szól a vita? Nem gondolom azt, hogy ez kizárólag csak politikai vita, ugyanakkor azt se hiszem, hogy csakis és kizárólag szakmai vitáról van szó. A részletekrõl szólva, mindjárt a mondandóm elején szeretném leszögezni, hogy nekem a vadászokkal semmi bajom nincs. Talán sokan tudják, hogy magam is vadászom. Számomra azonban rendkívül fontos dolog az, hogy az 1990-es rendszerváltással, a gazdasági és társadalmi változásokkal egy irányban nyúljunk hozzá ehhez a kérdéshez is. Tudom, hogy számtalan szakmai kör, társadalmi szervezet írta le véleményét, mely véleményekkel most képviselõtársaim munícióként a parlament minden szegletébõl elõjönnek. Én is ismerem ezeket, és tudom, hogy ezekre a szakértõi véleményekre lehet támaszkodni. Azonban szeretném megjegyezni, hogy nekem is vannak szakértõi véleményeim, és másoknak is, akik nem csakis és kizárólag a "vadászlobbyt" képviselik - s én ezt tényleg nem akarom felhanggal említeni.
Az 1990-es rendszerváltás után - és ma is folyamatosan - a társadalom, a gazdaság minden szeletében történnek változások. Ezzel a törvénytervezettel nekem az a legnagyobb problémám, hogy ezeket a társadalmi változásokat egyszerûen nem akarja tudomásul venni. Ez a törvénytervezet a vadászatról, a vad védelmérõl és a vadgazdálkodásról szól. Ezzel szemben nagyon sok szakértõ - aki nekünk adott muníciót - azt mondta, hogy ez a törvénytervezet nem szól másról, mint a területes vadászok érdekeinek a védelmérõl. Ezt a sarkos megfogalmazást én talán nem fogadom el, mert azért ennél sokkal többrõl szól a törvénytervezet, azonban nézzük meg az érdekelteket, az érintetteket és az életközösség összetevõit, komponenseit is.
Akkor, amikor egy törvénytervezetet tárgyalunk a parlament elõtt, kiket kell meghallgatnunk? Az érintetteket! Azokat, akik irányítással vadgazdálkodnak, hogy vadászhassanak; azokat a vadászokat, akik területes vadászként - ma Magyarországon talán 35-40 ezer ilyen van, talán jól tudom a számot - mûködnek, mert õk azok, akik voltaképpen - valljuk be õszintén - egy kicsit közelebb vannak a húsos fazékhoz, mint mások, vagy talán még jobban, mint mások; meg kell hallgatni azoknak a véleményét, akik az úgynevezett bérkilövõ vadászoknak a mintegy 25 ezres táborát teszik ki; meg kell hallgatni az 1 millió hektár állami erdõt kezelõ erdõgazdasági rt.-k véleményét; oda kell figyelni a földtulajdonosokra is, az új erdõtulajdonosokra is.
Itt azért zárójelben, de nagyon is nyomatékkal hadd hívjam fel - talán az éter hullámain is keresztül - a földtulajdonosok figyelmét arra: ne higgyék egy percig se azt, hogy ha a földjük nem hoz olyan hozadékot a gazdálkodásukban, amit reméltek, akkor ezt a szaldót a vadászattal, a vadgazdálkodással majd a helyére lehet tenni. A vadgazdálkodás rendkívül költséges, rendkívül sok invesztíciót igénylõ szakma, ugyanakkor meggyõzõdésem, hogy hosszabb távon maga a vadászat is rendkívül költséges hobbi lesz. Sorolhatnám tovább azoknak az érdekelteknek a körét, akik az ügyben érintettek, de nem teszem.
A törvénytervezet kapcsán két alapvetésrõl szeretnék szólni: az egyik a minimális területnagyság, a másik pedig a vad tulajdonjoga.
Talán soha nem fog kiderülni, hogy ki találta ki a 300 hektárt - azt tudjuk, hogy miért pont a 300 hektárt, de azt nem, hogy ki találta ki. Tény, hogy a minimális területnagyság tekintetében a 300 hektár és a 3000 hektár között - pontosabban a kettõrõl - folyik a vita. Bevallom õszintén - és talán nem inkorrektség, ha ezt elmondom -, hogy én magam is, mások is próbáltunk informálisan egyeztetni érintettekkel. Nem a minisztérium apparátusával - mert nekik van egy muníciójuk, amit ide kell hozni, nekik vannak feladataik -, hanem azokkal a képviselõtársaimmal próbáltunk egyeztetni, akik erõsítették a 3000 hektárt; és kiderült, hogy voltaképpen nincs kompromisszum.
Nagyon komoly szakértõi gárda dolgozott azon képviselõk mögött is, akik nem okvetlenül és kizárólag csak a vadászlobbyt személyesítik meg - és megint aláhúznám, hogy nem akarom õket bántani, de egyszerûen nem tudom õket másképp megnevezni -, és kiderült, hogy a 3000 hektárról nincs elmozdulás. Én tettem egy olyan javaslatot - persze nem én találtam ki -, hogy próbáljunk meg ezer hektárban gondolkodni. Azt mondták nem, a 3000 hektár az, ami számukra elfogadható.
Nézzük meg a 300 hektárt! Meg vagyok gyõzõdve arról - és ezt számtalan alkalommal elmondtam az elõzetes egyeztetések és beszélgetések során -, hogy Magyarországon nagyon-nagyon kevés 300 hektáros vadászterület fog kialakulni. Fel kell hívni a tulajdonosok - a földtulajdonosok, az új erdõtulajdonosok - figyelmét arra, hogy mivel jár az, ha valaki vadgazdálkodásra adja a fejét, és mivel jár az, ha hasznosítani próbálja a 300 hektáros területét.
Folyamatosan és állandóan elbeszélünk egymás mellett. Képviselõtársaim közül sokan állítják azt, hogy 300 hektáron nem lehet vadgazdálkodást folytatni. 300 hektáron valóban nem is kell vadgazdálkodást folytatni, hisz a törvénytervezet vadgazdálkodási egységrõl beszél, ahol - csúnyán mondva - vadgazdálkodni kell, és 300 hektáros területnagyságtól elindulva alakulhatnak ki 1500, 2000, 10 ezer, 15 ezer hektáros területek is.
Van egy állításom, amin azok a képviselõtársaim, akik vitáznak velem és azokkal, akikkel a véleményemet osztom, nagyon meg fognak lepõdni. Azt állítom, hogy ha ma Magyarországon ezt a struktúrát nem változtatjuk meg, és hagyjuk a 35 ezres területes vadászlétszámot, hagyjuk a bérkilövõket úgy, ahogy vannak, hagyjuk az állami erdõgazdasági rt.-k kezelésében ezeket a vadászterületeket, de sokkal jobban odafigyelünk a vadgazdálkodási üzemtervek készítésére, az üzemtervek végrehajtása során az ellenõrzésre, megfogjuk a vadorzókat és az orvvadászokat, tehát ha mindezeket figyelembe véve, mindezekre komolyan odafigyelve a jelenlegi állapotot konzerváljuk, akkor a vad szempontjából Magyarországon ma ez a legüdvözítõbb. Tehát ha ezt vesszük figyelembe, akkor valóban lehet gratulálni a törvény elõterjesztõinek, mert azt mondjuk, hogy a törvény ilyen tekintetben maximálisan megfelelt az elvárásoknak.
Csak az a probléma, hogy a rendszerváltás során a gazdaságban és a társadalomban megannyi változás történt, és aki ebben az Országgyûlésben képviselõként dolgozik, nem teheti meg, hogy ezeket a változásokat, amelyeknek rengeteg vadhajtása van, amelyek rengeteg problémát szültek - ne is menjünk bele a kárpótlással kapcsolatos millió problémába - ebben a törvényben valahogy ne vigye végig. Nagyon-nagyon félek attól, ha nem adunk esélyt arra, hogy a földtulajdonosok egy relatíve alacsony, minimális területnagyságnál tudjanak szervezkedni - és meggyõzõdésem, hogy a magyar parasztemberek többsége, legyenek azok földtulajdonosok vagy erdõtulajdonosok, nem nagyon akarnak élni a vadászat jogával, hanem a földet, az erdõt haszonbérbe adják -, akkor háború lesz az érdekeltek között, de ha ezt az esélyt megadjuk, akkor nem lesz háború közöttük. Ha nem adjuk meg a 300 hektáros esélyt, akkor ellenérdekeltté válik a földtulajdonos, és - itt is van egy állításom - ebben az esetben sokkal nagyobb kárt fog okozni a vadállománynak egy ellenérdekelt földtulajdonosi tömeg, mintha megadjuk az esélyt az önszervezõdésre.
Többen állítják: nincs példa arra, hogy Nyugat-Európában kis területeken gazdálkodva egy bizonyos vadlétszámot fenn lehessen tartani. Szeretnék az elmúlt héten felszólalt egyik képviselõtársam kijelentésére utalni, aki azt mondta, hogy ahol res nullius - és rögtön rátérek a res nullius állami tulajdon kérdésére -, ott a vadlétszám elfogyott, eltûnt.
Bevallom õszintén, amikor egy statisztikai adatot kaptam valakitõl, hitetlen voltam, és nem hittem el, hogy Ausztriában - ahol az élõhely jellemzõi, az ökológiai adottságok nagyságrendekkel rosszabbak, mint nálunk õz és szarvas tekintetében - 1994-ben 240 ezer kilövés volt. 240 ezer õzet lõttek ki. Mit gondolnak, Magyarországon mennyit? 40 ezret! Ausztriában a minimális területnagyság - ha jól tudom - 200 hektár. (Dr. Kovács Kálmán: 115 hektár!) 115? Én 200 hektárról tudok. Ugyanez az adat gímszarvas tekintetében: Ausztriában 1994-ben 40 ezer gímszarvast lõttek ki, míg Magyarországon - ha jól tudom - nem egészen 40 ezret. Tehát nem lõttek ki annyit!
(19.20)
Egyébként pedig a veszélyességérõl: ha tömegével alakulnak 3-400 hektáros vadászterületek, amit én nem hiszek el, hogy tömegével alakulnak, hadd mondjam azt - és ezt nem tagadhatjuk -, hogy ma is számtalan olyan vadásztársaság van, amelyek területük egy részébõl kiszakítanak 3-4-500 hektárt, gazdálkodásuk esélyét javítva kiadják német bérvadásznak, aki azon a... (Dr. Kis Zoltán: Szabálytalan!)... természetesen tudom, hogy szabálytalan, de vannak ilyenek - nem is kevesen -, kiadják, és ott évi 100 ezer shillingért az õzvadászat az õ esélye, a vaddisznóvadászat az õ esélye.
Res nullius vagy állami tulajdon? Ugye, a res nulliusról azt mondják, hogy elavult, még a római jogból fakad. Az igaz, hogy amikor a jogi egyetemen jogot tanulnak - bár én életemben nem léptem át a jogi egyetemnek a küszöbét sem -, tehát a római jog a mai napig tartja magát, ugyanakkor a res nullius Nyugat- Európában és az országok többségében tartja magát. Mi is az a res nullius? Uratlan jószág, mondjuk ki magyarul.
De nagyon jól tudjuk azt, hogy a vad nem uratlan jószág, mert amikor kijelentjük, hogy res nullius, uratlan, az nem azt jelenti, hogy senkié, az tulajdonképpen az egész nemzeté, mindenkié, és az államnak közhatalmi jogosítványánál fogva ezt kötelezõ megvédeni.
Az állami tulajdon... Bevallom õszintén - nagyon õszintén -, hogy én magam sem vagyok teljesen biztos a res nulliusban, nem merem teljesen biztosan a res nullius mellé letenni a voksomat - az állami tulajdon mellé pedig végképp nem. Számtalan olyan véleményt hallottam - és ez talán érdemes arra, hogy elgondolkodjunk -, hogy ha állami tulajdonba kerül a vad, abban a pillanatban egy rendkívül érdekes kérdés merül fel. Az államnak - ha a vad a tulajdona - kötelessége szakszerû, alapos gazdálkodás mellett ebbõl a tulajdonból a lehetõ legtöbb hasznot kivenni úgy, hogy az élõhely se szenvedjen kárt - tehát szakszerû gazdálkodás mellett -, és ezt a nagy hasznot becsorgatni az állam költségvetésébe.
Ehhez képest én nem akarom - távol áll tõlem - egyetlen vadászbarátomat se megijeszteni, de felmerül a kérdés, sokan jelezték, hogy akár az Alkotmánybíróságig is elmennek, hogy ez esetben az egyetlen járható út az állam részére az, hogy ezentúl a vadat - mondjuk, az aranyérmes gímszarvast, amiért itt hagy a német vadász egymillió forintot valutában -, minden aranyérmes bikát csak német vadásszal lövessünk ki, mert akkor ennek a sokszor egymillió forintnak valutában egy jó része befolyik a költségvetésbe, és akkor magyar vadász ne ejtsen el se aranyérmes, se ezüstérmes gímszarvast. Ez nagyon érdekes kérdés.
Befejezésül: nagyon sok idõt elraboltam, a részletes vitában még szeretnék hozzászólni; egyébként számtalan módosító indítványt nyújtottunk be két MSZP-s és egy SZDSZ-es képviselõtársammal a törvényjavaslathoz. Egy-két dolgot talán még mondanék, reagálva az eddigi általános vitában elhangzottakhoz.
Szakmai téren mi a problémám a törvénytervezettel? Az apróvadlétszám lényegesen visszaesett, az élõhely kedvezõtlen változásán túl közrejátszottak ebben a vadgazdálkodás súlyos hibái is. A vadpopuláció túlzott felduzzasztásának következményeként szembetûnõek a degradálódás tünetei, a test- és trófeacsomag csökkenése, az állat-egészségügyi problémák stb. A magas vadlétszám miatt elkerülhetetlen kerítések kedvezõtlenül befolyásolják, korlátozzák a vad természetes életmódját. Kedvezõtlenül hat a vadpopuláció fejlõdésére a vadászati lehetõségek fokozása érdekében túlhajtott etetés is. A nagyragadozók kíméletlen kiirtása és visszatelepülésük megakadályozása is hasonló következményekkel jár. Idegen vadfajok betelepítésével veszélybe került az egész ökoszisztéma törékeny egyensúlya - és így tovább, és így tovább...
Befejezésül, kedves képviselõtársaim: ha ez a törvénytervezet így, az alapvetéseit tekintve változatlanul átmegy az Országgyûlésen, úgy azt hiszem - és én nem akarom a felelõsséget senkire áthárítani -, nem azoknak kell vállalni a felelõsséget, akik a törvény tervezetét kodifikálták a minisztériumban, hanem akik az écákat, a muníciót adták. Én boldog lennék, ha ez a törvénytervezet nem okozna nagyon komoly társadalmi feszültséget - azonban nem vagyok errõl meggyõzõdve. Ha nem lesz probléma, akkor is, ha a probléma a törvény végrehajtása során keletkezik, akkor is; én egyébként minden vadásznak jó szerencsét kívánok, ahogy a vadászok mondják: "Weidmannsheil!"
Köszönöm. (Taps.)