IZSÓ MIHÁLY (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Igen tisztelt Képviselõtársak! Elnézést kérek a szerepcseréért: bizottsági ülésrõl jöttem, és azt gondoltam, hogy az elõttem szólók többet fognak mondani.
Igen tisztelt Képviselõtársak! Engedjék meg, hogy a Független Kisgazdapárt és a magam részérõl további olyan véleményt, álláspontot fejthessek ki a T/1544. számú, a tûz elleni védekezésrõl, a mûszaki mentésrõl és a tûzoltóságról szóló törvényjavaslatról, amely eddig nem hangzott el.
Amióta ember él a földön, megszakítás nélkül tart a küzdelem a természeti erõkkel. Legnagyobb veszélyt jelent a mindent elsöprõ, feltartóztathatatlan árvíz mellett a pusztító szélviharban megfékezhetetlenül továbbterjedõ tûz, de már az õsember is rájött, hogy a tûzveszélyt el lehet hárítani. A régészeti leletek is azt bizonyítják, hogy az õsember tûzgyújtáskor elõre gondoskodott arról, hogy tûzhelyérõl a lángok tovább ne terjedjenek, ugyanis kövekkel vette körül a tüzes szenet, a pernyét pedig összegyûjtve a földbe elásta. A keserves munkával élesztett tüzet természetesen nem szívesen oltották el - mert ez volt az élet legfontosabb alapfeltétele -, de nem is hagyták soha õrizet nélkül. Õrizték, hogy el ne aludjon, és õrizték azért is, hogy tovább ne terjedjen.
A tûzvédelem szervezett nyomait már az ókori államokban megtalálhatjuk - például Kínában, Japában -, aminek legegyszerûbb módja az éghetõ anyagokból készült háztetõk, közfalak gyors lebontása volt a további károk megelõzése érdekében. A római birodalomban válogatott rabszolgák soraiból kerültek ki az elsõ tûzoltók, akiknek kötelezõvé tették a tûzoltást. Hazai viszonylatban már elsõ királyunk, Szent István is felismerte a tûzvédelem fontosságát. Ezt bizonyítja rendelete: "Vasárnaponként minden ember templomba menjen, kivéve azok, akik a tûzfészekre vigyáznak." A szigorú óvintézkedésekre természetesen szükség volt, hiszen a korai Árpád-korban a házak többnyire nádból, fából épültek, és ezeket a gyúlékony tetõvel ellátott épületeket különbözõ gazdasági épületek - karámok, ólak - vették körül.
A gyújtogatókat a középkorban súlyosan büntették. Az 1462., az 1492. és az 1495. évi törvényhozás a legsúlyosabb büntetést, a hûtlenség bûnéért járó örök szolgaságot rótta rájuk. A törvényhozás azonban nemcsak a gyújtogatót sújtotta halálbüntetéssel, hanem halállal büntették azt a személyt is, aki pusztán csak fenyegetõzött azzal, hogy a várost, a falut vagy másnak a házát felgyújtja.
(16.40)
Még Pest városában is csak 1692-ben - vagyis közel egy évszázados késéssel Japán után - rendelik el a szalma-, a nádtetõk lebontását, majd három évvel késõbb házuknak elkobzásával fenyegetik meg azokat, akik egy hét alatt nem építenek rendes kéményt a házukra.
Az óvintézkedések történetéhez tartozik Debrecen város tanácsának 1556-os határozata: minden ház elõtt - olvashatjuk a határozatban - egy-egy dézsa víz tárolandó. És az úgynevezett utcakapitányok ennek megtartását ellenõrizték is! Debrecen város tanácsának még számos rendelkezését ismerjük: például 1629-ben megtiltották azt, hogy éjjel tûzzel kapcsolatos teendõket végezzenek; 1665-tõl súlyos pénzbírsággal büntették azt, akit gyúlékony anyag közelében vagy az utcán pipázáson értek; majd 1668-ban tilos a dohányzás, végül, 1683-ban, még a pipa árusítása is.
Az egyik magyar szakíró véleménye szerint Nyugaton elõször Amszterdamban, az egyetemi polgárok soraiból létesült önkéntes tûzoltóság. Szervezeti elmaradottságunk közepette örvendetes tényként könyvelhetjük el, hogy ezt néhány év múltával a debreceni diáktûzoltóság megalakulása követte, amely így Magyarország elsõ önkéntes tûzoltóságának is tekinthetõ. 1769-ben, Balassa Ferenc külföldi tanulmányútja után, a helytartótanács egy mintául szolgáló szabályrendelet-tervezetet küldött szét, majd a beérkezett észrevételek alapján 1771-ben Pozsonyban megszületett az a végleges tûzrendészeti rendelet a helytartótanács javaslata alapján, hogy a jövõben kõbõl, téglából, vályogból, tömésföldbõl a tûznek jobban ellenálló házakat építsenek. Nagyon ajánlotta a halászoknál szokásos tetõfedést; a habánok különben cseréppel fedték épületeiket.
Az emberi szeretet és önzetlenség jegyében mûködõ önkéntes tûzoltóság magyarországi intézményének eszméje a legnagyobb magyar fia, Széchenyi Ödön gróf nevéhez fûzõdik, aki nem átallott - magyar mágnás létére - a londoni tûzoltóságnál egy évig köztûzoltói szolgálatot teljesíteni, és nem sajnálta a fáradságot a külföldi tûzoltóintézmények tanulmányozására. Tanulmányútjáról hazatérve "A tûzoltás körül tett általános tapasztalatok" címû munkájában rámutatott többek között arra, hogy "mindenekelõtt önkéntes tûzoltóságok létesítendõk, mert községeink csak ennek költségeit bírják el, és ez az intézmény már csak azért is figyelmet érdemel, mivel kulturális jelentõségén kívül etikai beccsel is bír."
Önkéntes egyletek alakultak szerte az országban: Székesfehérvárott, Esztergomban, Pécsett, Gyõrben stb. Ebben az évtizedben nagy számban kezdték meg mûködésüket kisebb városainkban is az áldozatkész emberbarátokból alakult önkéntes tûzoltótestületek, például Kõszeg, Nagykõrös, Törökszentmiklós, Sátoraljaújhely, Hajdúszoboszló stb. önkéntes egyletei, akik éberségükkel, egyéni és csoportos munkájukkal számos esetben akadályozták meg tûzvész keletkezését, sõt a tûzbiztonság terén jelentõs újításokat és célszerûsítéseket is javasoltak. A második világháború azonban az önkéntes tûzoltóságnak is igen súlyos károkat okozott. Szertáraik, berendezéseik nagy része tönkrement, a felszerelések nagy részét Nyugatra hurcolták vagy megsemmisültek.
A Magyarország számára egyik legnagyobb tragédia, a szegedi tûz után jöttek rá, hogy a tûzvédelem törvényesített formájára van szükség. Fõleg a gyöngyösi tûz, a debreceni tûz, az ököritói tragédia, az Operaház, illetve a volt városi színház tüze hívta fel erre a figyelmet.
125 éve mûködik tûzoltóság Magyarországon, éppen most ünnepelték ezt az évfordulót. Ennek óriási jelentõséget tulajdonít most a kormány, ellenben a tûzvédelmi rendelkezések érvényesítésének szabályozása volna a legfontosabb dolog.
A tûzvédelem egyszerû eszközök használatából, az emberek magatartásából, önként vállalt feladatából és önként vállalt munkából állott, mert csak ez volt lehetséges. Most bizonyos mértékben vissza kellene térni ehhez, hogy a községekben, kis falvakban lakó emberek felismerjék, hogy az állam jelenlegi gazdasági állapotának figyelembevételével csakis az õ segítségükkel lehet megoldani ezt a feladatot. Mindig szükség lesz a falvakban, községekben, mezõgazdasági településeken lakó embereknek a segítségére, mert nem lehet annyi tûzoltót fizetni, mert a mi kis államunk nem bírja ezt elviselni. Máshol is így van; például Németországban olyan szituáció van, hogy a hivatásos tûzoltóságot is az önkéntes tûzoltószövetség elnöke irányítja.
Hogy mennyire illeszkedik a törvény a korábbi szabályokhoz? Erre azt tudnám mondani, hogy 1880-tól, amikor egy nagyobb szabályozás volt Magyarországon, és ezen belül a tûzvédelmet is több törvénnyel, rendelettel szabályozták, már akkor kialakították azt a rendszert, ami kompletten szabályozta a tûzvédelmet.
Úgy tûnik, a korábbi szabályozásokhoz képest, idegen az állami tûzoltóságnak a léte is, hiszen 1948-ig nem létezett állami tûzoltóság, akkor került állami, centrális kialakítású szerv hatáskörébe. Akkor adtak neki olyan jogosítványokat, amelyek elsõsorban rendészetiek voltak, ez tehát gyökeres fordulat volt a tûzoltóság fennállásában. Meg kell hogy mondjam azonban, ez nagyon rövid ideig tartott, hiszen 1973-tól ismét önkormányzatiak lettek, vagyis az akkori tanácsi szervezethez tartoztak. Mint tanácsi intézmény, évente nagyjából százezer hatósági aktusban találkozik civil állampolgárokkal; szakhatósági állásfoglalás, tûzvédelmi ellenõrzés, tûzvizsgáltató hatósági bizonyítvány stb. formájában. Ezeknek az ügyeknek az ügyintézését a legjobban az szemlélteti, hogy csupán tíz alatti a panaszok száma.
A további tervezetek úgy fogalmaztak, hogy a tûzoltóság tûzoltást végez és közremûködik a kár elhárításában. Sajnos, ez a kárelhárítás egy teljesen megvalósíthatatlan valami, nem tudjuk, kik a szervei, ki milyen pénzt kapott hozzá, milyen technikát stb.
Beszéljünk talán a biztosításról! Azt kell mondani, hogy már 1936-ban is azt írta a sajtó, hogy nem mûködik a dolog, mert a biztosítók nem utalják át a pénzt. A biztosítók meg azt mondják, hát persze, hogy nem, hiszen itt nem is képzõdik pénz... Nincsenek ilyen biztosítások, tehát kifejezetten tûzbiztosítás Magyarországon nem alakult úgy ki, hogy ez képes lenne eltartani saját ágazatát. Éppen ezért a biztosítókkal és a biztosítási törvénnyel kapcsolatosan olyan megoldást kell kitalálni, amely mûködik is - de ne a tûzoltóknak kelljen ezt megoldani, hiszen nekik a tûzvédelem a feladatuk! Valamilyen formában meg kell találni ténylegesen azt a megoldást, hogy a biztosítók el tudják fogadni azt, hogy õk szinte kötelesek támogatni a saját érdekükben is a tûzoltóság fejlesztését. Erre a szomszédos Ausztriában ragyogó példa van. Hét tûzmegelõzési hivatal mûködik Ausztriában, és azok központi szerve a legnagyobb biztosítótársaság egyik osztályaként tevékenykedik, és a biztosító teremti meg a mûködési feltételeket is.
(16.50)
Valószínû, ezeknek a tanulmányozása bennünket is elvezethet egy olyan szituációhoz, amelyben megtaláljuk a megoldást.
Úgy érzem, az elmúlt 40 évnek az a legnagyobb gondja, hogy az állam olyan belsõ szabályozók szerint tevékenykedett, amelyeket az állampolgár nem tudott megismerni. Megérkezett hozzá a munkavédelmis, egy köjálos, egy tûzoltó és elkezdte citálni az elõírásokat. Az meg szegény csak nézett, mert ezeket a rendeleteket nem is ismerte.
Ezért vannak a törvénynek olyan részei, amelyeket tovább lehetne pontosítani. Amit nagyon veszélyesnek tartok, és amiért félek ettõl a törvénytervezettõl - mindamellett, hogy elindult a jogharmonizáció irányába - az az, hogy az állam ezzel a törvénnyel semmit sem vállal annak érdekében, ami neki eleve kötelessége lenne.
A rendelkezésre álló tõke egy helyre koncentrálódott, volt beruházási és felújítási lehetõség. Most viszont egy kicsit hadd legyek közgazda is: a Kisgazdapárt azt mondja, hogy minden centrikus, központi irányítású rendszernek a legnagyobb hibája az volt, hogy a tûzoltóságok regionális tûzoltóságok voltak. Ezért nem tudtak hatásosan fellépni a falvakban a tûzesetek megfékezése érdekében. Például távolsági okokból vagy a terep nem ismerése következtében.
A múlt rendszerben megvolt, de nem ezekkel a kegyetlen hátrányokkal kellett küzdeni. Engem ugyanis nemcsak hatszáz város vagy nagyközség tûzvédelme érdekel, hanem a fennmaradó háromezer falué is.
Vannak ebben a törvényben olyan konstrukciók, amelyek a megoldást segítik, mert azt mondja ez a tervezet, hogy az önkormányzat hozzon létre önkéntes tûzoltóságot. Az önkéntes tûzoltóság vállaljon mûködési területet, vagyis mondja meg, hogy mely településeken fog õ tüzet oltani. Akkor ennek a településnek a finanszírozása arányában õ a központi költségvetésbõl meg fogja kapni a mûködéséhez szükséges pénzt. Ebben a törvényben tehát van erre konstrukció. De mindenesetre azt is meg kell mondanunk, hogy akik ezt a törvényt készítették, azok a jelenlegi jogi környezet lehetõségeit használták ki. Ebbe bele tartozik a tûzoltóság elfogadott költségvetése is. Itt húsz fillérnél több pénzt nem lehet a törvénybe betervezni, mint amennyit a parlament megadott.
A tûzoltóság 1975 óta gyakorlatilag pénzhiánnyal küzd, vagy pontosabban, a tervei mindig nagyobbak voltak annál, mint amit meg tudott finanszírozni. Ezért '78-tól - különbözõ belügyi támogatással - kísérletek voltak arra, hogy árbevételt jelentõ munkát is lássanak el. Ekkor mentek el elõször hidat mosni, vizet szivattyúzni stb.
A tûzoltóságok most is bevételre vannak kötelezve. Többek között olyasmivel, hogy szakvélemény-adásra vehetnek igénybe pénzt, jármûvet kölcsönözhetnek stb.
Ami még a törvény szintjén sem lett kidolgozva véglegesen - s ezért megint parlamenti felszólalás tárgya lehet -, az nem más, mint a tûzoltóság hivatásos jogviszonya. Ez a hivatásos jogviszony addig, amíg a tûzoltó hivatásosok között tevékenykedik, tökéletesen mûködik. De abban az esetben, amikor a hivatásos tûzoltó civillel, például polgármesterrel, jegyzõvel kerül szembe, ilyen esetben a hivatásos jogviszony hogyan mûködik? Eddig ez nem volt érdekes senkinek. Sem gyakorlatilag, sem elméletileg nem kreálták meg.
Annak vagyok híve, hogy a tûzoltóság egy polgári szervezet, amely adott szituációban, adott feltételek mellett hatósági jogkörbe kerül. Ez sajnos nem mûködik így, mert van egy törvénytervezet, amely jelenleg nem ezt mondja. Õk hivatásosak, egyenruhások és rendvédelmi szervek. A közbülsõ megoldás lehet csak a megoldás: meg kell kreálni, létre kell hozni, ki kell találni a hivatásos önkormányzati jogviszonyt.
Egyszerû dolgot mondok: ez olyan, mint a rendõr civilben. A rendõr civilben állampolgár, nem hatósági szerv. De ha olyan területet lát, ahol neki hivatásából adódó intézkedési kötelezettsége van, akkor igazolványával szolgálat alá helyezi önmagát. A tûzoltó is állandó jelleggel egy polgári személy, és amikor tüzet észlel, akkor, abban a helyzetben tûzoltó lesz és tüzet olt. Nem önmagát helyezi hatósági jogra, hanem a szituációt.
Az önkéntes tûzoltóságról. Elmondtuk, hogy van hagyománya, meg hát pótolni is kell. A törvény szerint az önkéntes tûzoltóság, ha jól mûködik és úgy gondolja, hogy képes bizonyos területet tûzvédelemmel ellátni, akkor kérheti, hogy ezt kormányrendelet rögzítse, hogy õ itt mûködik és az ezzel kapcsolatos, a rá jutó költségvetési támogatást is megkapja. Volt a korábbi tervezetben erre utalás, hogy legyen tûzvédelmi alap, legyenek az önkéntes tûzoltóságnak külön támogatási forrásai, de a Pénzügyminisztérium mind kihúzta.
Tisztában kell tehát lenni vele, hogy jelenleg az önkéntes tûzoltóság fejlesztése csak a hivatásos tûzoltóság rovására mehet. Ebben is állást foglalhatnak, ki kell alakítani a véleményeket, fõleg itt, a parlamentben.
Máris elmondom azt, hogy a pénzügyi, a gazdasági rendszernek kell olyannak lennie, hogy ennek megfelelõ anyagi bázist teremtsen a helyi érdekeltség szintjén és a helyi adottságokhoz illeszkedõen.
Egy másik kérdéskör: a vállalati tûzoltóság. Ezek például ugyancsak kaphatnának egy védelmi területet, mert a felkészültségük megvan és pénzük is van.
A biztosítással gyakorlatilag két gond van. Az egyik az, hogy a biztosítók a vállalatot is ösztönözni tudják, hogy fordítson pénzt tûzvédelemre, meg a biztosítási bevételbõl valamit vissza tudnának pumpálni a tûzoltóság fejlesztésébe, de gyakorlatilag õk minden kötelezõ biztosítás ellen tiltakoznak, mert a koordinátákból már tudják, hogy nem lesz pénz.
Központilag kellene kényszeríteni a biztosítókat arra, hogy ne csak pénzügyi tevékenységet folytassanak, hanem a biztosításhoz kapcsolódó szakmai munkát is végezzék és segítsék.
1936-ban volt ilyen törvényi szintû szabályozás. Ennek a mintáját követi a jelenlegi tervezet. Tehát nem idegen a magyar rendszertõl. Meg lehet kísérelni keresztülvinni, bár a biztosítási törvény már befutott. Végül is a törvényt lehet módosítani. A '96-os biztosítási törvényt módosítani kell olyan formában, hogy a biztosítás és a tûzvédelem összekapcsolható legyen.
A biztosítótól elvárjuk, hogy legyen neki biztosítási szakembere, aki azt mondja, ha ilyen fokozati tûzvédelmi berendezést megcsinál, egyre olcsóbb a biztosítási díjam stb. Vagyis adjon szakmai segítséget. Nyugat-Európában, Berlinben és Amerikában például áruházak esetében a tûzoltók minden erõt kifejtenek annak érdekében, hogy mielõbb odaérjenek, mert az elõször odaérõ tûzoltót külön jutalomban részesítik. Ez nem így van nálunk. Nincs semmi prémium kitûzve annak érdekében, hogy a tûzfészekhez minél hamarabb odajuthassanak.
A törvénytervezetnek talán egyetlen problémája, hogy egyetlen alkalommal sem hivatkozik a szabványra, csak a hatóságra. Visszatérünk oda, hogy a tûzvédelmi hatóság eldönti, a vállalati dolgozó csak pislog, a hatósághoz valahová be kellene csempészni a szabványokat is, a szabványok szerinti megállapításokat. Ne önkényes legyen a hatóság, mint ami jelenleg is van.
Az eddig elmondott általánosságokon kívül engedjék meg képviselõtársaim, hogy konkrétan szóljak a törvényjavaslat két-három paragrafusához.
A törvényjavaslat 11. §-a.