SZILI SÁNDOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársak! Mindenekelõtt szeretném kifejezni egyetértésemet mindazokkal, akik a megelõzõ vitákban kifejtették, hogy az elõttünk lévõ szolgálati törvény tárgyalása, illetve megszületése mennyire késésben van.
Ez a késés tovább növelte azt a bizonytalanságot, amely az elõzõ kormány alatt a hivatásos állomány megítélése miatt a katonákban kialakult, s minden bizonnyal az a késés is hozzájárult ahhoz, hogy a tavalyi évben 1200 tiszt és mintegy ezer tiszthelyettes hagyta el a sereget, és ami még szomorúbbá teszi ezt, hogy ezek zöme olyan kvalifikált szakember volt és középkorú, tehát tapasztalt, akik hiányát csak évek folyamán lehet pótolni. Ebben a késésben természetesen benne van a mi felelõsségünk is, a mai kormánypártoké, de benne van a felelõssége a volt kormánykoalíciónak is, mert számtalan olyan gazdasági törvény meghozatalával maradtak adósok, amelyeknek megtétele reánk maradt, és amelynek elsõbbsége háttérbe szorította a fegyveres erõk és rendvédelmi szervezetek széles társadalmi rétegét érintõ fontos törvényeket.
De most itt van elõttünk, és úgy gondolom, hogy minden képviselõtársam, aki valóban a hazánk kül- és belbiztonságát védõ hivatásosok érdekében nemcsak kampánypolitikát folytat, hanem felelõsséget is érez irányukban, azon lesz, hogy ezeket a törvényeket a magyar parlament minél elõbb elfogadja.
Tisztelt Képviselõtársak! Engedjék meg, hogy olyan kérdésekben fejtsem ki a véleményemet, amelyek már a törvény elõkészítõ folyamatában is, de különösen a törvénytervezet megismerésekor felerõsödtek.
Az egyik ilyen: hogyan tekintsünk a hivatásos katonára vagy rendvédelmi szervezet tagjára mint állampolgárra? A katona a társadalomból jön, magával viszi a hadseregbe a társadalom értékeit, és állampolgár marad ott is. Csak az ilyen állampolgár tudja majd megvédeni a társadalmat s annak értékét, ezért aztán esküt tesz, hogy hû marad a Magyar Köztársasághoz. Igen, köztársasághoz, nem pedig egy emberhez vagy egy párthoz. Ez az egyenruhát viselõ polgár elsõsorban az emberekért, és nem egy ellenféllel szemben szolgál, a társadalom egészét szolgálja, és nincs szüksége ellenségképre ahhoz, hogy küldetését teljesítse.
Ugyanakkor a társadalomnak is úgy kell ezekre az egyenruhás állampolgárokra tekintenie, mint akiket minden tekintetben megilletnek az alapvetõ alkotmányos jogok, és ezt a jogot csak olyan mértékben szabad korlátozni, amennyire az adott különleges munkavégzés, azaz a szolgálat megkívánja.
És akkor lássuk, hogy ez a szolgálati törvény ennek a demokratikus hagyományokkal rendelkezõ országokban kialakult szokásnak mennyire tesz eleget! Három kiemelés:
Szabad mozgás és tartózkodási hely szabad megválasztása. A törvény ebben a részben szinte változatlanul fenntartja azt a jogkorlátozó rendelkezését a '71. évi X. törvénynek, amely szerint a hivatásos katona szolgálaton kívüli tartózkodási helyét köteles parancsnokának bejelenteni.
(20.40)
Ez a szabály még abból az idõbõl maradt ránk, amikor a hivatásos katonával szemben egyfajta permanens készültségi állapot fenntartását várta el a politikai vezetés, "az ellenség váratlan, rajtaütésszerû támadását feltételezve".
Napjainkban ez a fenyegetettség oldódott, így a szolgálat érdekében már nem látszik szükségesnek a korlátozás változatlan fenntartása. Természetesen más a helyzet a készenléti szolgálatot ellátó katonáknál, akik a lakáson töltik szolgálati idejüket. Ezeknél indokolt a fenti megkötés.
De nézzük, hogy a szabad véleménynyilvánítás kérdéskörében milyen - véleményem szerint - indokolatlan korlátozást tartalmaz a törvénytervezet. Azt írja, hogy a hivatásos állomány tagja a parancs bírálatának tilalmán túl "sajtónyilvánosság igénybevételével hivatalos ügyben magánvéleményt nem nyilváníthat." Ennek a szabálynak véleményem szerint sem jogalapja, sem értelme nincs.
Jogalapja azért nincs, mert a szolgálat sajátosságaiból ez a jogkorlátozás nem következik, azzal nincs is összefüggésben, értelme pedig azért nincs, mert egy hivatalos ügyben nyilvánított hivatalos vélemény és a magánvélemény között egyrészt nehéz pontos határvonalat megvonni, másrészt lehet, hogy a hivatalos vélemény egyben a hivatásos katona magánvéleménye is. Akkor pedig mi értelme van a tilalomnak?
Végül még egy fontos, alapvetõ jogot érintõ korlátozás az egyesülési jog. A hatályos alkotmány értelmében a hivatásos katona, rendõr stb. politikai tevékenységet nem folytathat, politikai pártnak tagja nem lehet. A párttagság tilalmával összefüggésben már többször hangot adtam kételyeimnek, hogy vajon ezt az állampolgári alapjog-korlátozást kellõen indokolják-e a szolgálatból eredõ sajátosságok.
Kétségtelen, hogy a hivatásos katona az állammal áll jogviszonyban, az állam, tágabban pedig az ország és az egész társadalom érdekében kell eljárnia, és tevékenysége túlmutat bármely politikai párt érdekein. Ám vajon sérelmet szenved-e ez a tevékenység akkor, ha a hivatásos katona egyben valamely politikai párt nézeteit osztja, és azt tagsági hovatartozással is kifejezi? Továbbá vajon megtiltható-e, hogy a hivatásos katona valamely párt eszméivel egyetértsen? És ha megtiltható egyáltalán, akkor ellenõrizhetõ-e az ilyen tiltásnak megfelelõ viselkedés?
Végül meg kellene fontolni, hogy pont azt a társadalmi csoportot tiltjuk el a demokrácia vívmányainak gyakorlásától, amelytõl elvárjuk, hogy a demokráciáért az életüket is feláldozzák.
A másik, sokat vitatott kérdés, hogy jó-e a szolgálati törvény ilyen formában, vagyis helyes-e megjeleníteni valamennyi hivatásos állomány szolgálati viszonyára vonatkozó szabályokat egy törvényben?
Ha elfogadom azt, hogy egyrészt olyan munkavállalókról van szó, akik speciális munkaterületen dolgoznak, illetve olyan eltérõ szolgálati viszonyokról van szó, amelyek más munkavégzéstõl elkülönítetten, eltérõ szabályozást igényelnek, és ennek az eltérõ szabályozásnak elsõsorban az az alapja, hogy az adott életviszonyok olyan sajátosságokat foglalnak magukba, amelyek többletkötelezettséggel, többletkorlátozással járnak, másrészt a munkavégzés során olyan igénybevételrõl van szó, olyan magatartásról és olyan, minden szempontból elkülöníthetõ közszolgálatról, amelyet a társadalomnak az általános mértéktõl eltérõen kell honorálnia.
Tehát ha figyelembe veszem, hogy a szabadságjogokról mennyire lehet lemondani a biztonság érdekében, a biztonságos cselekvés érdekében, hol van az a határ, ahol a rendõrnek és minden rendvédelmi szervnek a rend helyreállítása, a rendben beállott zavarok és károk helyreállítása és megelõzése érdekében eszköztárnak kell lennie, és ezért mit kell áldoznia, akkor azt hiszem, hogy minden más közszolgálattól eltekintve, itt lép be a közös vonás, azaz hogy az életét kell áldoznia a rend helyreállítása, a veszélyhelyzet és a zavarok kiküszöbölése érdekében. Ez azt jelenti, hogy békeállapotban, tehát amikor nincs rendkívüli helyzet, nincs rendkívüli veszély, az élet normális keretekben zajlik, tehát a mindennapokban kell ezt vállalnia, és ez nem a saját testi épsége, tehát nem egy jogos önvédelmi vagy egy végszükséglet pozíció, ami tulajdonképpen mindenkit ebbe a helyzetbe hoz, hanem egy olyan, hogy mindig és folyamatosan, állandó jelleggel a közállapotok érdekében kell ezt vállalnia.
A másik kérdés, ami hasonlatossá teszi a rendvédelmi szervek személyi állományát, cselekvését, a tevékenység paramétereit a más hivatásos állományúakéhoz, tehát a honvédséghez, az az, hogy ebben a rendkívül szigorú hierarchiában tölti le a szolgálatát. A viszonyok rendezettsége nem engedi meg azt a fajta szabadságot, azt a fajta önállóságot, amit más közszolgálati ágakban, köztisztviselõknél vagy más állami alkalmazottaknál lehetõvé tesz.
Végezetül szólni szeretnék ezeknek a szervezeteknek a társadalmi megítélésérõl és a társadalmi presztízsérõl. A szervezetekben található problémák, konfliktusok egyszerûen a társadalom egészében meglévõ hasonló jelenségek folytatódásai, tükrözõdései, begyûrûzései. Ennek ellenére kimondhatom, hogy ezek az emberek javadalmazási, szociális és erkölcsi elismerésbõl jóval kevesebbet kapnak a társadalomtól, mint ami megilletné õket. Ezért tartom fontosnak, hogy szülessen egy olyan rendezõelv, amely meghatározza, hogy a társadalom hol húzza meg az elismerés, a javadalmak alsó határát, és egy olyan közös nevezõt kell kihozni, amiben mind a rendõr, mind a katona, mind a határõr - és így tovább, beleértve a tûzoltót is - megtalálja önmagát. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)