DR. SZAKÁL FERENC (KDNP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Azt hiszem, egy olyan fontos kérdést vitatunk ma, aminek a nagyságát - annak ellenére, hogy egyetértek az arra vonatkozó kritikákkal is - nem az összeg nagysága határozza meg, hanem a jelentõsége. Hegyi Gyula képviselõtársam éppen nincs itt, õ is hivatkozott rá, hogy õ sem - és én sem vagyok - szociálpolitikus. Ebben a Házban annyi kiváló szociálpolitikus van, hogy talán az ember zavarban is van, hogy egy ilyen kérdéshez - mint mezõgazdász - hozzá mer szólni. Mégis úgy gondolom, hogy sokféle szempont elhangzott már, de a leglényegesebb vagy egy nagyon lényeges szempont még biztosan nem hangzott el.
Vitatták ma délelõtt ezt a törvényjavaslatot olyan szempontból, hogy a családi pótlék vagy a gyermeknevelés támogatása vajon társadalmi, szociális vagy népesedéspolitikai kérdés. Talán Kis Gyula képviselõtársam érintette leginkább a probléma gazdasági oldalát.
Miniszter úr expozéjában hallottuk azt is, hogy az Alkotmánybíróság elismerte, hogy egy ilyen szociálpolitikai juttatást rászorultság alapján is lehet juttatni és nem kötelezõ az alanyi jogosultság alkalmazása. Azt hiszem, hogy az Alkotmánybíróság is másképp nyilatkozott volna vagy másképp állt volna hozzá a kérdéshez, ha a kérdés úgy merült volna fel, hogy a családi pótlék rendszerét nem lehet a nyugdíjrendszertõl elválasztva vizsgálni, nem lehet elválasztva vizsgálni azoktól a gazdasági összefüggésektõl, amelyeket ez szolgál. Azok az összegek, amelyek a törvénytervezetben szerepelnek - most én elsõsorban a családi pótlék nagyságára gondolok -, olyan jelentéktelenek, hogy ez népesedéspolitikai szempontból nem sok befolyást gyakorol. Ezen is volt már ebben a Házban vita, hogy vajon ki lehet-e váltani nagyobb népszaporulatot vagy a lakosság fenntartását ilyen jellegû támogatásokkal. Én nem akarok ebbe a vitába belemenni, nem is ezért említem.
Azt is elfogadom, hogyha egy ország szegény, akkor a gyermeknevelés támogatására kis összeget tud fordítani. A lényeg azonban az, hogy véleményem szerint a gyermekneveléshez nyújtott társadalmi támogatás - amilyen kifejezések itt elhangzottak - nem szociális juttatás vagy jóléti juttatás. Itt arról van szó, amit már mások is említettek, hogy ez alapvetõen egy gazdasági kérdés. Gazdasági kérdés olyan vonatkozásban, hogy egy adott ország gazdagsága, ahogy ezt a modern közgazdaságtan megfogalmazza, attól függ, hogy mennyi természeti erõforrás áll rendelkezésre - és azt hiszem, itt a miniszter úr is a környezetvédelmet, a természetgazdálkodást akarja megõrizni és növelni -, mennyi és milyen minõségû emberi erõforrás áll rendelkezésre és mennyi tõke vagy ember alkotta tõke áll rendelkezésre a társadalom számára.
Sokan elmondják, amikor az iskolarendszert vitatjuk, amikor a felsõoktatás fejlesztésérõl van szó, hogy az oktatás beruházás az emberi erõforrásokba. Én már elmondtam egyszer itt, ebben a Házban, még egyszer megismétlem, hátha valaki felfigyel rá, hogy sajnálatos, hogy az iskolarendszer kérdéseiben megszólaló képviselõtársaim is - és nagyon sokan ebben az országban - úgy képzelik el, hogy valahonnan vannak már iskoláskorú, jól nevelt, egészséges gyermekek, akikbe mi majd az iskolákban - illetve én konkrétan az egyetemen - befektetünk, szellemi befektetést eszközlünk és így kitûnõ, képzett munkaerõ fog rendelkezésre állni. Arról, hogy honnan lesznek ezek a jól képzett iskoláskorú gyermekek, senki sem beszél.
Azon is sokat vitatkoznak, és ma divatos - különösen a vulgáris újságírásban - arról beszélni, hogy túlnépesedett a Föld, felmerült itt a népesedési probléma. Sokan a nemzetet féltik az elfogyástól. Én néhány ilyen közgazdasági elemzést elolvastam és megértettem, hogy egy társadalomban nem a rendelkezésre álló vagy a lakosság abszolút száma az érdekes, hanem annak a struktúrája. Ma minden modernizációval foglalkozó ember tudja, hogy modernizációt csak új generációkkal lehet csinálni. Nem akarok itt belemenni abba, hogy miért van az, hogy idõsebb emberek - én ugyan nagyon fiatalnak tartom magam és hangsúlyozom, hogy itt mindenki az, mégis talán a korosabb vagy idõsebb emberek - hajlamosak arra, minél okosabbak, hogy védjék a fennálló helyzetet. Igazán radikális technológiai és termékszerkezet- változásokat új, rugalmas agyú, fiatal, jól képzett munkaerõvel lehet megvalósítani. Tehát nem az abszolút szám az érdekes, hanem a társadalom korstruktúrája, az összetétele.
Ezzel kapcsolatban én is csatlakoznék azokhoz, akik azt kérik a kormánytól, hogy ezt a törvénytervezetet vonja vissza. Figyelve a délelõtti vitát, kormánypárti oldalról is sok kedvezõ megnyilvánulás volt és azt is elismerték, hogy a mostani kormánynak sem szándéka, hogy hosszabb távon ilyen rendszert tartson fenn, csak a gazdasági nehézségekre hivatkoznak. Ha ez így van, akkor azt javaslom, hogy tényleg vissza kellene vonni ezt a tervezetet. Nem azért, mert én is elmondhatnám - hasonlóképpen az elõttem szólókhoz -, hogy mi mindenféle nehézség és probléma van ebben a törvényben, hanem azért, mert az egész társadalmi struktúrában, illetve a szociálpolitika teljes struktúrájában kellene megvizsgálni a kérdést.
Mire gondolok? Eredetileg kezdetlegesebb társadalmakban, nemrég még Magyarországon sem volt családi pótlék és nem volt nyugdíj sem. Én egy hétgyermekes családból származom, hál'istennek mindnyájan élünk, de folyton bosszantott az, hogy amikor a papírokat kitöltöttem, az édesanyámnál azt kellett beírni, hogy nem dolgozott. Nem kell magyarázni, nem akarok személyes problémával foglalkozni; nem voltak ilyen rendszerek.
Visszatérve arra, hogy hat-e ez a népesedéspolitikára. Azt is megállapítják demográfusok, hogy olyan országokban, ahol egészen kezdetleges, hagyományos termelési viszonyok vannak, nem lehet a születésszámot lényegesen befolyásolni, mert a gyermek hasznos a család számára; ugyanis kevesebbet fogyaszt, mint amennyi értéket elõállít. Egy indiai faluközösségben a gyermekek tudják gyûjtögetni a rizst és alig kapnak valamit. Az ilyen társadalmakban jövedelemátcsoportosítás folyik a gyerekektõl az idõsek felé, illetve csak így tud fennmaradni a család. A modern ipari társadalmakban kialakult az, hogy egyrészt természetszerûen tiltják a gyermekmunkát, bár a világon sajnos, nagyon sok helyen gyermekek millióit foglalkoztatják, másrészt kialakultak a képzési rendszerek; a modern társadalmakban magasabb szintû képzettségre van szükség. Nem akarom ezt folytatni, mindenki számára világos, hogy a gyerek ma nem hasznot hozó a család számára vagy annak a számára, aki neveli. Ebbõl következõleg ki kellett alakítani valamilyen rendszert, hogy a társadalom újratermelje magát.
Ugyanilyen probléma van a nyugdíjoldalon is. Ebben a Házban - miközben hallgattam a vitát -, amikor a nyugdíjkérdés volt napirenden, akkor mindenki egyetértett azzal - akár ellenzéki, akár kormánypárti képviselõ, ha jól emlékszem rá -, hogy fenn kell tartani a kötelezõ és elsõsorban a társadalmi szolidaritásra épülõ nyugdíjrendszert, amit természetesen kiegészíthet a biztosítási alapon mûködõ, illetve önkéntes biztosításra épülõ nyugdíjrendszer is.
Ha ez így van, akkor fel kell vetnem azt, hogyha megszûnik az alanyi jogosultságú családi pótlék, akkor meg kell szüntetni a szolidaritásra épülõ nyugdíjrendszert is, hiszen a kettõ egymással szorosan összefügg. Egyszerûen arról van szó, a modern társadalmakban kialakult, hogy az ember vagy a közösség, a család nem tudja biztosítani a gyermeknevelés költségeit akkor, amikor az ember életciklusa olyan korban van, hogy csak fogyasztóként jelenik meg.
(12.50)
S ez az életkor egyre inkább kitolódott. Idõs korban az ember megint csak elsõsorban fogyasztóként jelenik meg a társadalomban. El lehetne képzelni: mindenki megpróbálja, hogy maga megoldja az idõskori szükségleteit úgy, hogy aktív korában kellõ tartalékokat gyûjt idõs korára. Ez idáig el is képzelhetõ, de - mint ahogy az általam ismert vizsgálatok, illetve tudományos megállapítások tartalmazzák - az ilyen rendszerek esetén is szükséges az, hogy kellõ számban álljanak rendelkezésre fiatal, illetve aktív korú emberek, akik a fölhalmozott vagy félretett javakat átváltják az idõs emberek szükségleteire. Tréfásan még azt is mondhatnánk, hogy ha zsákokban áll körülöttem az arany, idõs koromban akkor is rászorulok valakire, aki ezért nekem élelmiszert, gyógyszert és gondozást tud biztosítani. Ha valaki vagyont gyûjt idõs korára, azt is csak fiatal, jól képzett emberek tudják mûködtetni.
Gyermekkorára viszont senki sem tud tartalékolni. A gyermekkori ellátást úgy lehet fölfogni, mint a szülõktõl és a társadalomtól fölvett hitelt, amit késõbb majd visszafizetünk. Következésképpen - még egyszer hangsúlyoznám - a családi pótlék rendszerét nem lehet vizsgálni a nyugdíj rendszere nélkül, hiszen itt a két, nagyobb fogyasztással rendelkezõ idõszakra történõ jövedelem-átcsoportosításról van szó.
Az a rendszer, ami nálunk kialakult, hogy ha kisebb-nagyobb mértékben is, de minden családot támogatnak abban, hogy gyermekeket neveljen, bár sokan nem járulnak hozzá a generációk, illetve a nemzet újratermeléséhez, ezek nem adóznak - ez mindig sérelmes volt -, mégis többé-kevésbé érvényesült az, amit úgy hívnak, hogy láthatatlan társadalmi szerzõdés. Ennek a láthatatlan társadalmi szerzõdésnek nagyon kemény, alapvetõ követelményei vannak. Mégpedig olyan követelmények, hogy minden generáció gondoskodjon a saját eltartásáról. Arról viszont gondoskodjon és ne terhelje szükségleteit sem az elõzõ, sem az õt követõ generációkra. Etikai követelmény, hogy minden generáció csak a saját életét finanszírozza, de azt tegye is meg.
A következõ ilyen alapvetõ követelmény ebben a társadalmi szerzõdésben, hogy egyetlen generáció sem fogyaszthat többet, mint amennyit megtermelt, és nem használhat föl több természeti erõforrást, mint amennyit a következõ generációnak is juttatni tud. Ez az úgynevezett fenntartható gazdálkodás alapkövetelménye.
Sajnos ma olyan helyzetben vagyunk, hogy óriási adóssággal rendelkezik az országunk, még tovább folyik a pazarló gazdálkodás is, és az elmúlt évtizedek mértéktelen környezetrombolása rendkívüli mértékben lecsökkentette a következõ generációk rendelkezésére álló természeti erõforrások mennyiségét.
Az életciklus szakaszai közötti szükséges jövedelem-átcsoportosítás tehát társadalmi szinten is csak akkor lehetséges, ha minden generáció legalább újratermeli önmagát, és nem fogyaszt többet, mint amennyit elõállít élete során. Többen elmondták, hogy a családi pótlék összege amúgy is annyira szerény - az elmúlt években, mondhatnám azt, hogy évtizedekben nem követte az infláció ütemét -, hogy bár kétségtelen, a kis keresettel, kis jövedelemmel rendelkezõ családokban még ezek az összegek is nagyon nagy jelentõségûek, de mégis csak jelképesnek lehet tekinteni. Tehát ha a társadalom szegény, akkor sem szabad fölborítani azt a rendszert, hogy itt a társadalmi szinten egy olyan jövedelem-átcsoportosításról van szó, amely a gyermeknevelés költségeinek a kompenzálását szolgálja annak érdekében, hogy továbbra is fenntartható legyen a nagyrészt szolidaritásra épülõ nyugdíjbiztosítási rendszer.
Én úgy gondolom, hogy mindazok a kritikák, amelyek elhangzottak, jogosak, hiszen elõfordulhat - senki nem végzett pontos számítást -, hogy az új rendszer, a törvénytervezet által javasolt rendszer, egyrészt nem lesz teljes, nem valósítható meg úgy, hogy hézagok ne keletkezzenek - errõl is többen szóltak ma -, másrészt pedig túlságosan költséges lesz.
A miniszter úr is szólt arról, hogy jelentõs az adminisztratív költség. Én azt hiszem, ennek a pontos fölmérése majd csak egy meghatározott idõ után lesz világosan látható. És javaslom is, hogy azok a képviselõtársaim, akik most támogatják ezt a javaslatot, egy év múlva majd térjenek vissza rá, és kérjenek pontos kimutatást, hogy mennyi volt a reális költségvetési megtakarítás, és ezzel szemben milyen költségek álltak. Hiszen sajnos a mai rendszerek olyanok, hogy sok esetben a nyereséget elviszik az úgynevezett ügyleti vagy tranzakciós költségek.
Én úgy gondolom tehát, hogy a családi pótléknak az itt vitatott problémája nem érzelmi kérdés elsõsorban. Nem olyan kérdés elsõsorban, hogy valaki aggódik a nemzet jövõjéért. Nem olyan kérdés, hogy szeretjük-e egymást vagy szeretjük-e a gyermekeket. Természetesen számomra ezek az értékek mind fontosak, mégis hozzá kell tennem: újra kell hangsúlyozni, hogy elsõsorban gazdasági kérdés, és nem szolgálja a stabilizációt, hiszen a következõ generációk nyugdíjrendszere, megélhetése és jóléte forog kockán.
Reggel a rádióban is vita volt ezekrõl a kérdésekrõl. Ott a vitában elhangzott, hogy a kormány nem lehet engedékeny, a kormánynak ésszerû és racionális intézkedéseket kell hozni. Azzal is egyetértett a jelen lévõ államtitkár, hogy a társadalom jogosan igényli a világos jövõképet. Én úgy gondolom, ez a törvény - még egyszer hangsúlyoznám: nem a szóban forgó összegek a döntõek - pontosan olyan, amelyik rossz üzenetet tartalmaz. Azzal, hogy a családi pótléknak az alanyi jogosultságát megszüntetjük, rossz üzenetet közvetítünk azok felé az emberek felé, akik reménykednek abban, hogy megfelelõ idõskori nyugdíjellátásban részesülnek, mert az a törvény azzal közvetít rossz üzenetet, hogy rombolja a társadalmi szolidaritást.
Rombolja azt a társadalmi szerzõdést, ami már gyakorlatilag így is csak hézagosan és hiányosan áll fönn, hiszen az aktív, keresõ korban élõ emberek, akiknek gyermekeket kellene nevelni, azt mondják, hogy ilyen körülmények között nem vállalnak szolidaritást. És elérhetjük azt a helyzetet, hogy nem egy nagyobb összefogásra serkentenénk az embereket ebben a nehéz gazdasági helyzetben, hanem végleg felbomlik a hallgatólagos társadalmi szerzõdés, és értelmetlenné válik.
Nagyon szépen kérem, hogy fontolják meg ezeket az összefüggéseket. Elõttem mások színesebben, pontosabban elmondták, hogy összegszerûségében sem egy olyan törvényrõl van szó, ami az elképzelt stabilizációs csomagot vagy programot alapjaiban borítaná föl. Vizsgáljuk meg a kérdést a teljes társadalmi ellátás rendszerének, a szociális ellátásnak a keretében, összefüggésben a nyugdíjellátással, nyugdíjrendszerrel. És aztán vissza lehet térni, hogy milyen lehetõségeink vannak, milyen nagyságban tudja ezt a szolidaritást a társadalom a gyermekeket nevelõ családok felé vállalni.
(13.00)
Végül azt hiszem, ha már a saját szakmámon kívül, egy szociálpolitikai kérdéshez hozzászóltam, stílszerû egy olyan idézettel befejeznem, amely egy mezõgazdásztól származik és nagyon régi. Úgy látszik, már a múlt században is problémák voltak az ilyen családi kérdések. Balázsházi János "A háztartás és mezei gazdaság tudománya" címû, 1838-ban megjelent akadémiai tanulmányában azt írja: "Én úgy tekintem a nemzetet, mint egy erdõt, amelyben az egyes fákat az egyes családok teszik, a sarjadásokat pedig a gyermekek. Minél erõsebbek, egészségesebbek az erdõben a fák és a sarjadások, annál szebb, derekabb az erdõ is. A nemzet is annál erõsebb, minél több jólétben élõ családok léteznek körében." Még egyszer kérem tehát, ezt is figyelembe véve, hogy a tisztelt kormánypárti képviselõk fontolják meg, érdemes-e a rendszert felborítani most néhány milliárd forintért. Köszönöm szépen a figyelmüket... (A képviselõ mikrofonját kikapcsolják.)... és bocsánatot kérek, de képviselõtársam még szeretne hozzászólni és ezért kérem, hogy az általános vita még ne záródjon le. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék padsoraiból.)