DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Köszönöm a figyelmet, tisztelt Ház.
Egy különös pillanatban vagyunk most itt, ugyanis meglepve tapasztaljuk, hogy a kormány immár harmadszor kíván fejjel a falnak menni, noha kétszer már megütötte magát ez ügyben.
Harmadszor teszi, noha már két alkalommal igen részletesen, sõt azt hiszem egyre hatásosabban elmondtuk ellenérveinket ezzel az elõterjesztéssel kapcsolatban. A hatásosságra azért merek hivatkozni, mert immár a kormánypárti képviselõk is ugyanezeket az elveket kezdik hangoztatni. Ezzel kapcsolatban szegény kormány most már csak két választ tud mondani.
Az egyik az, hogy ez a legkevésbé rossz megoldás, ami nem jelenti azt, hogy jó megoldás lenne, mert a legkevésbé rossz is rossz. Akkor az a kérdés, hogy miért van szükség egyáltalán a legkevésbé rossz megoldásra is, arra, ami mindenképpen rossz.
A másik, hogy átmeneti mindez a rendelkezés, és majd hogyha lesz idejük megvárni a gazdaság jobbra fordulását, akkor át fogják dolgozni az egészet.
Nem tudom, mennyi idõben reménykednek, de az biztos, hogy nem lehet átmenetinek tekinteni egy olyan javaslatot, amely nem átmeneti következményekkel jár. Ugyanis átmenetileg le lehet mondani egy járdának a megépítésérõl, legfeljebb addig sárban tocsogunk; átmenetileg le lehet mondani arról, hogy meleg vízben mosakodjak, legfeljebb egy kicsit borzongani fogok - de átmenetileg sem lehet lemondani a gyerekekrõl. Egy nõ vagy teherbe esik, vagy nem, félig nem eshet teherbe senki; egy gyerek vagy megszületik, vagy nem, félig nem születhet meg senki; és aki ma nem születik meg, az holnap vagy holnapután, amikor a gazdaság helyzete jobbra fordul, már nem tud szülni. Tehát ezek végzetes, irreverzibilis változások, amelyek átmenetiségével kecsegtetni magunkat igencsak azt a reményt próbálja elhitetni az egyes képviselõkkel, hogy amikor ebben a kérdésben szavaznak, felmenthessék magukat a természeti törvények meggyalázásának lelkiismereti vádja alól, ugyanis ez a törvény errõl szól.
Itt nem szociál- vagy társadalmi-politikai kérdésekrõl van szó, hanem alapvetõ biológiai törvényrõl, a fajfenntartás törvényérõl, amely minden élõlénynél megelõzi az önfenntartás törvényét, és csak néhány rövidlátó és hidegvérû hal, elevenszülõ hal falja fel kisdedeit, a fejlettebb, melegvérû emlõsöknél ez már nem szokás. Itt pedig ez történik.
Itt arról van szó, hogy azt a társadalmi szerzõdést, ami abból áll, hogy egy falka vagy egy társadalom, egy embercsoport saját fennmaradása érdekében gondoskodni köteles az utódairól, azt a klasszikus családmodellt, ami a háromgenerációs családban úgy jelent meg, hogy eltartották a gyerekeket, mert majdan õk tartják el a mai felnõtteket, és mindeközben gondoskodtak az idõsökrõl, ezt a modern társadalom a családról áttette az egész közösségre, az országra, ha tetszik: ránk, az országért felelõs képviselõkre. Nekünk kell egy három generációt átívelõ gondoskodást megvalósítani annak érdekében, hogy a társadalom fennmaradjon.
Ez a fennmaradási kényszer azt jelenti, hogy beruházási pénznek, ráfordításnak kell tekinteni mindazt, amit a gyerekek felnevelésére az egyes ember fordít. Beruházás, amelyet úgy kell megosztani, hogy a jövõ érdekében nagyobb áldozatot vállaló gyerekes családokat a társadalom azon tagjai is támogassák, akik nem hozzák meg ezt az áldozatot, mert felélik azt a jövedelmet, amit más a jövõ érdekében beruház, ha tetszik, a gyerekek felnevelésére.
(12.00)
Ez az állampolgári jogon, alanyi jogon járó támogatási rendszer. Tehát nem egy szociális kényszer, hanem egyszerû gazdasági kényszer. A társadalom fennmaradásának gazdasági kényszere, és a faj fennmaradásának, az emberi nem fennmaradásának biológiai kényszerébõl ered.
Nem hiszem, hogy bármely társadalmi törvény magasabbrendû lehet a természeti törvényeknél. Ráadásul ezt a megoldást oly módon felvezetni, ahogy három hónapja történik, igencsak cáfolja a szakszerûséget, hiszen minden szakértõ úgy értelmezi a rászorultság elvét, amit természetesen mi is elfogadunk, hogy a rászorultság egyénre nem értelmezhetõ. Ez csak csoportra érvényesül.
A jelen helyzetben Magyarországon az elõterjesztés szerint 20 százalék nem jogosan, nem azért kapja a családi támogatást, mert rászorult, hanem azért, mert a rendszernek ennyi a hibaszázaléka. Húsz százalék, hiszen ennyitõl ígéri a pénzügyminiszter megvonni a családi támogatásnak ezt a formáját. Tehát van egy 20 százalékos hiba, hogyha csoport-rászorultságot érvényesítek, a sokgyerekeseket, a gyereküket egyedül nevelõ szülõket vagy a fogyatékos gyereket nevelõ családok csoportját.
Tény: 20 százalékot hibázik a rendszer. De mennyit fog hibázni az új? Ma a magyar gazdaságban 30-40 százalékra teszik a fekete, be nem vallott jövedelmek arányát. Ma a magyar adórendszer, ami a kiszámítás alapja lesz, azt tükrözi, hogy a vállalkozók a létminimum körüli, a minimálbér körüli jövedelemmel rendelkeznek.
Tessék elhinni, hogyha az elõzõ feketegazdaságban meg sem jelenõ, és a fehér- vagy szürkegazdaságban ily mértékben megjelenõ tényleges jövedelmeket tekintjük, akkor ennek a hibahatára az elõzõnél 30, az utóbbinál becsült értékben 20, összesen 50 százalék. Magyarul: egy eddig 20 százalékos hibahatárú rendszerrõl át akarunk térni egy 50 százalékos hibahatárú rendszerre. Nincs olyan szakember, aki ennek a racionalitását, ésszerûségét, elfogadhatóságát eddig itt bizonyítani tudta volna, pedig ma, mint mondom, harmadszor vitatjuk a törvényt. Nincs ilyen. Mert nem lehet ilyen, mert azért szakmai tisztességbõl nem mondhat ellent a társadalomtudósok eddigiben letett és írásban is elénk került véleményének.
Ha viszont ez így van, és a célzottságban ekkora romlás következik be, akkor ezt nem hívhatom a legkevésbé rossz rendszernek, ezt egy rosszabb rendszernek hívhatom csak az eddiginél. S mi indokolja, hogy egy rosszabb rendszerre térjünk át? A társadalmi igazságosság? Rendkívül jó szlogennek hangzik, hogy miért fizessen a pénzügyminiszter családjának is családi pótlékot az állam.
Csak éppen itt nem arról van szó, hogy többet akarunk fizetni bárkinek, hanem arról, hogy kevesebbet akarunk fizetni, mint eddig, ahol fordítva mûködik a logika. A felsõ jövedelmi tizedben 2,5 ezrelék, az alsóban 2,5 százalék a családtámogatás reformjának része a jövedelemben. Tehát tízszer többet vonok el, mint amennyit a magas jövedelmûeknél elvonok. Itt nem adok, hanem veszek, hiszen végül is az egészben 13 milliárdot megspórolni kíván a költségvetés, akkor pedig ne tessék társadalmi igazságosságra hivatkozni, hanem arra, hogy ezt a pénzt innen tudom csak elvenni.
Miért? Mert a gyerekeknek nincs szavazati joga, úgy tûnik, politikailag kisebb veszteség ezt a csoportot támadni, mint például a nyugdíjasokat. Én azt hiszem, hogy ezt egy kormány sem teheti meg akkor, amikor a mai, ma még nem szavazó gyerekek jövõre, vagy azután elõbb-utóbb szavazni fognak, és egyetlenegy kormány sem teheti meg, ha komolyan hisz abban, hogy fenntartható a társadalom és fenntartható az a gazdasági növekedés, amihez munkaerõre lesz szükség 10, 20, 25 év múlva.
Tehát nem igaz, hogy ez célzottabb, nem igaz, hogy igazságosabb és nem igaz, hogy szükséges, hiszen az infláció a két éve nem emelkedõ családi pótlékok következtében egyszerûen felfalta ezt a támogatást. Két éve még 38 százalékát fedezte a gyereknevelés költségeinek a családi pótlék egy kétgyermekes családban, ez ma - az infláció kétéves növekedését figyelembe véve - már nem 38, hanem maximum 20 százalék lehet. Húsz százalék tehát az, amit a társadalom fordít ebben a mai rendszerben arra, hogy gondoskodjék a jövõjérõl.
Az, hogy legkevésbé rossz, már csak azért sem igaz, mert például a személyi jövedelemadó-rendszerben egyszerûen a gyerek utáni adójóváírás bevezetése - ami nem egy új technika, két éve még, meg egy éve is még így mûködött -, egyszerûen visszaállítható lenne, a személyi jövedelemadónál erre majd javaslatot is teszünk, sõt már tettünk, tehát ez írásban megjelent javaslat, úgyhogy vannak kevésbé rossz módszerek a gyerekszám figyelembevételére.
Végül arról kéne szólni, hogy ez jóléti kiadásnak vagy szociális ellátásnak - ezek idézetek az elõbb hallottakból - semmiképpen nem tekinthetõ. Ez még arra a célra sem felel meg, amire eredetileg szolgálna, hogy a gyereknevelés költségeihez méltányos módon hozzájáruljon a társadalom.
Ha viszont egy rendszer, amit be akarnak vezetni, rosszabb, mint az eddigi, minden hozzászólásból kiderült, a jelenleginél, akkor az a kérdés csupán, hogy miért, mi szükség van erre. Miért nem teszi meg a kormány, hogy az alkotmánybírósági döntésekre hivatkozva vagy bármire hivatkozva elfelejtse ezt az ötletet, amit egy márciusi vasárnap reggelén, fejfájástól gyötörve, a másnapi világbanki látogatástól félve kitalált valaki? Miért szükséges ragaszkodni ahhoz, ami értelmetlen? Tessék ezt megmagyarázni nekünk, talán a zárszóban.
Tessék arra gondolni, hogy a természet elleni tragikai vétség minden sorstragédia alapja, Oidipusz királytól Rank doktorig, Hamleten keresztül mindenki azzal követte el a tragikai vétséget, hogy egy természeti törvényt megsértett, és a hybris, a gõg, a megátalkodottság következtében nem volt hajlandó ezt elismerni. Minden ilyen esetben, hiszen errõl szól az egész drámairodalom, bekövetkezett a tragédia vége, bekövetkezett a büntetés. Ne tessék egy ilyen büntetést, egy ilyen, sors által várható büntetést a fejükre vonni politikusként, nyilván nem megvakulni fognak, mint Oidipusz tette volt, de nagy király lehetett volna, ahogy Hamletrõl mondják, hogyha nem követi el ezt a tragikus vétséget. Gondoljanak arra, hogy nagy politikusok lehetnének, ha egy kicsit bölcsebben döntenek ebben az értelmetlenül elõterjesztett javaslatban, és visszavonják, elfelejtik. Megígérhetem, hogy mi is el fogjuk akkor felejteni, hogy megkísérelték. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)