DR. BRÚSZEL LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, tisztelt elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársak! Az adózás rendjérõl szóló törvényt módosító törvényjavaslat elég hosszú és nagy érdeklõdést keltõ várakozás után került a tisztelt Ház elé. Ezért is azt gondolom, hogy célszerû egy kicsit jobban megállni ennél a törvényjavaslatnál és vitatkozni annak néhány passzusáról, áttekintve természetesen a teljes törvényjavaslatot is.
Az adózás rendjérõl szóló jogszabály alaki szabályokat tartalmaz, azaz azt mutatja meg, hogy bizonyos adónemekre vonatkozó úgynevezett anyagi jogszabályokat miként, milyen rendben kell alkalmazni, és melyek azok a hatóságok, amelyek a jogalkalmazás során eljárnak, milyen kötelezettségei vannak egyik oldalról az adóhatóságnak, másik oldalról pedig az adózónak. Emiatt is én azt gondolom, hogy különösen fontos, hogy az adózás rendjérõl szóló törvény egyrészt valóban csak kifejezetten eljárási szabályokat tartalmazzon, és ne tartalmazzon anyagi jogszabályt, például adómértéket.
(19.10)
Másodszor: rendkívül fontos az is, hogy a törvény nagyon tisztán, pontosan, jól követhetõen és minden nehézséget nélkülözõ értelmezéssel alkalmazható legyen.
Harmadszor: fontos az is, és lehet, hogy sorrendben talán ez az elsõ, hogy olyan garanciákat tartalmazzon - elsõsorban az adózóra nézve -, amely garanciák megóvják õt attól, hogy bármiféle kárt szenvedjen, mondjuk, egy félreértett passzus alkalmazása következtében. Ezért úgy gondolom, hogy különösen fontos áttekinteni a a törvényjavaslat néhány rendelkezését az elõbbiek tükrében.
A törvényjavaslat újat hoz az eddigiekhez képest több adóeljárási, adóigazgatási témakörben; így többek között a tanú és a nyilatkozattevõ meghallgatása ügyében, amikor lehetõvé teszi azt, hogy olyan állampolgárt is meghallgasson az adóhatóság, aki vagy amely egyébként nem adózó. Eddig csak adózót tudott meghallgatni, s ezt kiterjesztené most ezen kívüli körre is. Ehhez képest szabályozza a törvényjavaslat a meghallgatást mint tanúmeghallgatást, és tesz garanciákat, amely garanciák természetesen egyébként más törvényekbõl is ismerhetõk.
Azt gondolom, itt fontos garancia az is, hogy belefoglaljuk a törvényjavaslatba azt is, hogy az adózó szükség szerint képviselõvel együtt járjon el az adóhatóság elõtt, és tanúvallomása során a vonatkozó jegyzõkönyvekben nagyon pontosan rögzítésre kerüljenek nemcsak a tanúként meghallgatottnak a válaszai, hanem az adóhatóság kérdései is. Pontosan amiatt, hogy ez a késõbbiek során ne okozzon semmiféle félreértést.
A második ilyen témakör az úgynevezett nyilvánosságra hozatal ügye. Ez is egy új, illetõleg módosítottan új jogintézmény, amely azt mondja, hogy bizonyos körülmények között nyilvánosságra lehet hozni az adózó adatait, például hogyha elmulasztotta a bejelentkezési kötelezettségét, hamis vagy hamisított bizonylatot bocsátott ki. Ehhez ugyancsak hozzá kell tenni a garancia oldaláról: nem elégséges a jelenlegi megfogalmazás, mert hogy hamis vagy hamisított egy bizonylat, azt természetesen az adóhatóság egyoldalúan nem mondhatja ki, legföljebb gyanúsíthat vagy valószínûsítheti azt, hogy egy bizonylat hamis. Ahhoz azonban, hogy ez valóban hamisnak vagy hamisítottnak bizonyuljon, azt gondolom, az adóhatóságon kívül adott esetben bíróság igénybevétele is szükséges.
A harmadik új jogintézmény, amely a helyszín, helyiség, gépjármû átvizsgálásával, a fuvarellenõrzéssel, illetõleg a legfoglalással kapcsolatos. Fontosnak tartanám, hogy a törvényjavaslatban már meglévõ garanciák mellett kerüljön nagyon pontosan rögzítésre az, hogy mindazon cselekményeket csak úgy és akkor teheti meg az adóhatóság, ahogyan és amikor hitelt érdemlõ módon, elõzetesen értesítette az adózót - emiatt tudniillik késõbb ne kerüljön külön jogvitára sor. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a meglévõ rendelkezések alkalmazása során az adóhatóság meglehetõsen tétován járt el, illetõleg többször, akaratlanul is átlépte a jogszabály adta kereteket, amikor például lefoglal olyan iratokat, amely iratok nem tartoznak a vizsgált adóalany iratai közé, hanem csak bekérte egy másik adóalanytól a vizsgálat kapcsán.
A negyedik ügy - és azt gondolom, hogy ez sem kevésbé fontos, mint az elõzõek - nem garanciális kérdés: az adóelõleg-részletfizetés ügye. Ezt azért tartanám fontosnak külön megjegyezni, mert az én véleményem az: lehet, hogy a központi költségvetés finanszírozását, likviditását jól szolgálná egy ilyen megoldás, úgy gondolom azonban, hogy dupla munkát, dupla bizonylatolást jelentene mind az adóhatóságnak, mind az adózó állampolgárnak az, ha nemcsak az adóelõleget, hanem annak a részteljesítését is, mondjuk, a tárgyhót követõ 5-éig fel kellene adnia az APEH részére. Ez egyes számítások szerint havonta 200 ezer bizonylatot jelentene az APEH részére, amelyet még külön kezelnie kellene. Azt hiszem, ez elég munkát és költséget jelentene, tehát azt meg kellene gondolni, hogy ezzel együtt megéri-e egy ilyen új jogintézményt, tehát az adóelõleg-részteljesítést behozni a törvénybe.
Végezetül maradt ötödikként az a kérdéskör, amelyet, azt gondolom, még többen érintenek e Házban, és elég bõven foglalkoztak vele már eddig is: a becslés jogintézménye. A félreértések elkerülése érdekében itt most nekem is ki kell azt jelentenem, hogy a becslés mint módszer eddig is létezett az adóeljárásban, ebben semmi újdonság nincs. A törvényjavaslat ehhez képest azt az újat hozza, hogy a becslés lehetõségei között, illetõleg azon okok között, amelyek a becslés mint módszer alkalmazásához vezethetnek, negyedikként egy új okot is megjelöl, és ehhez kapcsolódóan egy teljesen új jogi megoldást próbál behozni, amely csak formailag hasonlít a jelenleg hatályos becslési módszerhez.
Hogy érthetõbb legyek, elmondom akkor tehát, hogy mirõl van szó. A jelenlegi hatályos Art.-szöveg szerint a becslés olyan bizonyítási módszer, amely az adó alapját valószínûsíti. Ezt tartalmazza egyébként most a módosítás is ezzel a szöveggel. Mint ahogy a jogintézménynek az elnevezése is mutatja, a becslés általában akkor alkalmazható, ha a valóságos adóalap, a valóságos adat megállapítása döntõen az adózó hibájából nem lehetséges. Fogalmilag tehát kizárt a becslés olyan esetben, amikor az adózó, eleget téve a vonatkozó anyagi és eljárásjogi követelményeknek, pontosan és hitelesen vezeti könyveit, kellõen alátámasztva bizonyítékokkal. Ilyen esetben ugyanis az adóhatóság még csak nem is vélelmezheti, hogy az adóalap nem tükrözi a valóságot. A törvényjavaslat azon módosítása, amely az Art. 60. § (3) bekezdését egy új d) ponttal egészítené ki, áttöri a becslés mint bizonyítási módszer eddigi kereteit. Ez a rendelkezés ugyanis ipso jure nem fogadja el valóságosan hitelesnek az adóbevallást akkor, ha a bevétel vagy a jövedelem egy, a pénzügyminiszter által rendeletben közzétett összeget nem éri el.
Ez a tervezett rendelkezés tehát eleve feltételezi az adózó rosszhiszemûségét. Alkalmazása szerintem indokolatlan, és hátrányos megkülönböztetést is jelentene az adózók csoportján belül egyes csoportok kárára, mert a tervezett rendelkezés úgy fogalmaz - és ennyiben, azt hiszem, negatív diszkriminációt is jelent -, hogy a kizárólag nem önálló jövedelemmel rendelkezõk esetében, ha nem haladja meg a pénzügyminiszter által közzétett összeget a bevallott jövedelem, illetõleg bevétel.
Szerintem ez beépítetten is egy rendkívül nagy jogbizonytalanságot hoz létre, tehát mondhatom más oldalról, hogy a jogbiztonsággal is szembe megy olyan vonatkozásban, hogy gyakorlatilag minden adózó állampolgárnak, akinek nem kizárólag olyan jövedelme van, amelyet a törvény szabályoz, fel kell arra készülnie - hogy hiába könyvel rendesen, mondjuk, egy fodrász vagy fogorvos, hiába vezeti könyveit, a bizonylatokat és így tovább, hiába vallja be bevételét, jövedelmét -, hogy amennyiben nem ér el egy bizonyos összeget, akkor az adóhatóság vele szemben egyrészt egybõl vizsgálatot indít, másrészt nyilatkozattételre kötelezi.
(19.20)
Ráadásul a törvényjavaslatnak ez a rendelkezése - amely a (7) bekezdéssel is kapcsolatos - ellentétes a 60. § (1) bekezdésével is, tehát a paragrafuson belül önmagával is ellentétben van, amikor kimondja, hogy a becslés olyan bizonyítási módszer, ami a törvényeknek megfelelõ, a valóságos adó stb. alapját valószínûsíti. Tehát csak akkor kerülhet sor becslésre.
Itt nincs errõl szó, itt arról van szó, hogy minden rendben van, pusztán egy bizonyos összeghatárt nem ér el a bevallásban feltüntetett jövedelem. Ezt követõen az adóhatóság az új rendelkezés szerint, amelyet a (7) bekezdés fogalmaz meg, meg sem várva egy esetleges ellenõrzés eredményét, azonnal olyan nyilatkozattételre kötelezi a magánszemélyt, tehát kötelezi - ez a szóhasználat is, hogy kötelezi, tehát nem az, hogy mérlegelhet és így tovább - , amely nyilatkozattételben az adózó gyakorlatilag egy teljes körû vagyoni számadásra kötelezett.
Ez gyakorlatilag azt jelenti - amely folyóba egyszer már megpróbáltunk belelépni -, hogy bár nem minden adózóra, de az adózók egy jelentõs csoportjára nézve kimondja, hogy "amennyiben ez a feltétel nem jön be, akkor te valószínûleg csaltál, adóellenõrzést rendelek el. és kötelezlek arra, hogy minden jövedelmedrõl, ráadásul nemcsak személyi jövedelmedrõl, hanem a család bevételérõl és jövedelmérõl is köteles vagy elszámolni".
Megítélésem szerint ez a bizonyos teljes körû vagyoni számadásra kötelezés olyan arányú beavatkozást jelentene az alapvetõ jogokba, jelesül a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jogba, amely beavatkozás már-már az alkotmányellenességet jelentené.
Egyébként az újonnan javasolt (7) bekezdés ütközik magának a személyi jövedelemadónak a szabályozási szellemével, koncepciójával is, amikor az adózó magánszemélyt a családi felhasználásról és családjának jövedelmérõl, vagyoni forrásáról kötelezi nyilatkozattételre. Tehát miközben a cím és az összes rendelkezés is arról szól, hogy személyi jövedelemadó, közben már áttérünk a családi bevétel és jövedelemfelhasználás vizsgálatára.
Tehát bármennyire is nagyon helyeslem az elõterjesztõ azon indokolását, hogy a feketegazdaság ellen küzdeni kell, ezt senki sem vitatja, azonban nem biztos, hogy ez a megoldás alkotmányosan megfelel ennek a célnak. Ez az egyik oldala.
A másik oldala gyakorlati. Tessék végiggondolni: kiadni egy olyan rendeletet, amelyben az összes, mindenféle szakmának a bevétele, jövedelemminimuma benne van, s amelyben az összeghatár Záhonytól Nagykanizsáig jó és alkalmazható, alkalmazható-e egy gyõri fogorvosra is és egy békéscsabai fodrászra is és így tovább. Kíváncsi leszek rá, hogy ezt hogyan lehet megoldani.
A második: a törvényjavaslat egy késõbbi szakasza azonnali vizsgálatot rendel el. Tehát nem azt mondja, hogy rendelhet el az adóhatóság, hanem elrendeli. Ez azt jelenti, hogyha az adóhatóság, miután beérkeznek az adóbevallások, áttekinti azokat, összehasonlítja az összegeket, akkor minden külön megfontolás nélkül azonnali vizsgálatot rendel el az illetõvel szemben. Tessék végiggondolni, mit jelent ez a munkával jelenleg is túlterhelt adóhatóság munkájában. Azt nem akarom mondani, hogy ez szakmai oldalról milyen mércét fog jelenteni.
A harmadik az, hogy ezzel együtt a nyilatkozattételben valakinek - és ez az adózó - bizonyítani kell az állításait, és amennyiben nem tudja bizonyítani, akkor az adóhatóság valószínûsít egy adóalapot; csekélység, mert azt mondja, hogy "az összes körülményre és a tevékenység jellegére tekintettel". Csak a tevékenység jellegére, amikor egy adózónak még számtalan egyéb jövedelmi forrása lehetne, talán mondjuk a kaszinóban nyert az elõzõ héten egymilliót, vagy nyer mindennap akármennyit - tehát onnan is származhat bevétele, amit lehet, hogy nem fog tudni bizonyítani. Ugyanakkor, miután megtörtént a vagyonrazzia, visszaviszi a tevékenységbe és azt mondja, hogy "neked, fodrász, ennyi jövedelmednek meg kellett lennie, és ezután te iksz adót fogsz fizetni."
Csakhogy ezzel nincs vége az ügynek, mert ezzel jön az elsõfokú eljárás után a másodfokú eljárás és jön a bírósági eljárás. Jön az elsõfok, a másodfok, aztán a legfelsõbb bírósági fok, tehát ismerjük mi a procedúrákat. Ebbõl a gyakorlatra vetítve azt akarom kihozni, hogy ez a megoldás még két év múlva sem fog annyi pénzt hozni, mint amennyit remélünk tõle.
Akkor félrevezettük magunkat is és az adózókat is, mert azt ígértük, hogy a feketegazdaság ellen akarunk küzdeni ezekkel az eszközökkel is, és nem tudunk hatékonyan küzdeni a feketegazdaság ellen. Arról nem is beszélve, hogy - ahogy ez lenni szokott -, nem biztos, hogy azt az adózót fogják olyan keményen megvizsgálni - és erre sajnos, vannak tapasztalatok -, akit egyébként meg kellene.
Még egyszer mondom: az ügy nem áll meg sosem az adóeljárási szakban, mert az esetek túlnyomó többségében ez a mechanizmus az adózók - elnézést kérek, hogy ilyet mondok - igazságérzetével is szemben hajt. Ahhoz viszont, hogy mi tisztességes adózást tudjunk folytatni, és elvárjuk az adóalanyoktól, az adózóktól a helyes polgári jogkövetõ magatartást, nem elég, hogy valamiféle potenciális vádlotti pozícióba helyezzük õket. Ez nem jó, nem helyes irány.
Inkább arról kellene meggyõzni, hogyha bizonyos keretek között - nyilván a törvényeket tiszteletben tartva - együttmûködik az adóhatóságokkal, akkor ez neki jó, és ha befizeti az adóját, akkor nyugodtan hajthatja álomra a fejét. Itt nem ez történik. Tehát még egyszer mondom: meg sem vizsgálja a hatóság azt, hogy a bevallás hiteles-e vagy sem, mert lehet, hogy nagyobb tárgyieszköz-beszerzései voltak, és amiatt lesz veszteséges vagy kis jövedelmû. Ezt meg sem nézik, hanem egybõl kérik az adatok sokaságát és az igazolásokat. Tessék végiggondolni, hányféle papírt és nem tudom miket visznek be az adóhatósághoz.
Summa summárum, én azt gondolom, hogy ezt a rendelkezést újra kell gondolni, nincs ebben nagy probléma, túl azon - még egyszer mondom -, hogy szerintem alkotmányellenesség lelhetõ fel benne, és gyakorlatilag sem jó. (Derültség, zaj.) Azt gondolom, ehelyett a jelenleg hatályos rendelkezést - amelyben továbbra is benne van a becslési módszer, csak hiányzik ez a d) pont - és annak a továbbfolytatását a jelenleg hatályos 6. § esetében alkalmazni kellene. Ehhez megfelelõen felkészült adóapparátust és olyan adóellenõröket kellene alkalmazni, akik nemcsak kipipálják az adott vizsgálatot, megelégszenek valamilyen látszólagos adóhiánnyal, és mindkét fél megnyugvásával zárják az ügyet.
(19.30)
Ezért azt javaslom, hogy amennyiben e körben gondolkodva nem tudjuk jobbá tenni a 60. §-t - de megpróbáljuk azért jobbá tenni majd -, azon kellene elgondolkodni, hogy igenis akkor már tisztességesebb, ha bizonyos olyan vagyontárgyakat próbálunk adó alá vonni, ahol minden kétséget kizáróan kimutatható a vagyongyarapodás, olyan vagyongyarapodás, amely messze meghaladja az átlagot és vélhetõen természetesen az illetõ jövedelmi képességeit, mármint hivatalos jövedelmi képességeit. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy újra vissza kell térni az egy több évvel ezelõtti állapothoz, tehát a vagyon-nyilatkozattételhez, mert félig ez is az, de azt gondolom, hogy a jelenlegi alkotmány keretei között is lehet ebben gondolkodni. Abban az esetben, ha az új alkotmány belátható idõn belül megfelelõ készültségi fokba jut, akkor azon kellene gondolkodni, hogy az alkotmányban kell kodifikálni azokat a kiinduló pontokat, amelyek alapján az adóhatóság a jelenleginél sokkal hatékonyabb munkát tud végezni. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)