LENDVAI ILDIKÓ, a kulturális és sajtóbizottság többségének elõadója: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! A kulturális és sajtóbizottság június 8-ai ülésén vitatta meg a rádiózással és televíziózással foglalkozó szóban forgó törvényjavaslatot, népszerûbb és rövidebb nevén a médiatörvényt. Azt hiszem, kevés olyan törvényünk van, ami ilyen rövidített becenevet kapott már a nagyközönség körében is, mutatván azt, hogy ugyanez a nagyközönség talán már unásig is megismerkedett e törvény és törvény-elõkészítés összes problémájával.
(10.10)
A törvény megszületésének hosszú elõtörténete rányomta bélyegét bizottsági ülésünk vitájára is. Azt mondhatnám, hogy a bizottság tagjainak viszonyát a vitára alkalmasság kérdéséhez igen nagy mértékben határozta meg, hogyan vélekednek, hogyan vélekedtek a törvényjavaslat elõkészítésének menetérõl. Talán ezzel magyarázható, hogy a bizottsági ülésen a szavazás nem mindenben követte az úgynevezett papírformát: a bizottság 12 igen, 5 nem szavazattal és 2 tartózkodással bocsátotta általános vitára az elõterjesztést, és ez a szavazatmegoszlás nem követte mindenben a kormánypártok és az ellenzék közötti szokásos választóvonalat.
Ahogy mondtam, ennek és a vita élességének egyik oka a hosszúra nyúlt és konfliktusokkal terhelt, nem minden fordulójában sikeres törvény-elõkészítés volt. E törvény-elõkészítés fázisait miniszter úr ismertette és utalt arra is, hogy még a mulasztásos alkotmánysértés édes bûnében is hosszú idõ óta leledzünk - a régi és az új parlament egyaránt osztozik ebben a bûnben. Azt mondhatnám - és ez hangsúlyt kapott a bizottsági ülésen is -, hogy ez nemcsak negatív törvényhozási rekordjaink egyike, de meghaladja még az élõvilágban ismert leghosszabb kihordási, vemhességi idõt is. Ez tudomásom szerint az indiai elefánté, aki 21-25 hónapos kihordás után hozza világra magzatát. Nos, a mi médiatörvényünk kihordása legalább két indiai elefánt világrahozatalához elegendõ idõt vett igénybe.
De a bizottsági vita élességét és a már kissé ingerült szakmai és politikai várakozást nemcsak ez a hosszas elõtörténet okozta. A bizottsági ülésen is hangot kapott, hogy a média világa nagyon kemény gazdasági, politikai, kulturális érdekcsoportok ütközésének terepe, és az e részérdekeken való felülemelkedés igen nehéz feladat. Mégis nyugodtan állíthatom, hogy a bizottság minden tagja az éles véleményeltérések ellenére is erre a felülemelkedésre és erre a pártatlanságra törekedett.
Nem is volt vitánk abban, hogy egy ilyen típusú törvény, a média szabályozása szükséges-e. Annak mindnyájan tudatában voltunk, hogy a média szabályozása természetesen szükséges. Szükséges a mulasztásos alkotmánysértés bûnébõl való szabadulás jogi érdeke miatt, szükséges a médiaháború lezárásának politikai érdeke miatt, szükséges egy ésszerû finanszírozás, támogatás és versenyhelyzet gazdasági érdeke miatt, és végül szükséges a szabad, pártatlan tájékoztatás és a közszolgálat nemzeti érdeke miatt. Nézeteltéréseink tehát nem is ezzel kapcsolatban voltak.
A véleményeltérés a parlamenti vitára bocsátás másik ismérvét, a szabályozás elveit illetõen merült fel. Itt sem a célok tekintetében; a többségi és kisebbségi vélemény abban tért el, hogy e közösen elfogadott célokat a szabályozás elvei megfelelõen követik-e vagy sem. A közalapítványi keretet ugyan kivétel nélkül mindnyájan alkalmas formának találtuk, de az e kereten belüli konstrukciókat illetõen a többségi és a kisebbségi vélemény már több ponton élesen eltért. A legfõbb vitapontok a bizottsági ülésen a következõk voltak:
Az elsõ: egy közalapítvány egy kuratóriuma gyakorolja-e a tulajdonosi jogokat, vagy a Magyar Televízió, a Rádió és a Duna TV számára három különbözõ közalapítványt, három kuratóriummal hozzunk-e létre.
A második, az elõzõ kérdéshez szorosan kapcsolódó vitapont az volt, hogyan lehet - talán pontatlan politikai mûszóval élve - a hatalommegosztást a média világában kellõképpen biztosítani. Úgy-e, ahogy a törvényjavaslat és támogatói vélik, hogy a különbözõ funkciókra különbözõ testületeket hoznak létre - amit az elõterjesztõ is ismertetett már - és különös gonddal vigyáznak a tulajdonosi funkciók és a szakmai tartalmi felügyelet szétválasztására; vagy úgy-e, ahogy a kisebbségi vélemény véli, amely nem tartja ilyen fontosnak a tulajdonosi és a szakmai funkciók megosztását, inkább a különbözõ médiumok számára létrehozott külön közalapítvánnyal és külön kuratóriumokkal osztaná meg a szerepeket. Az egyik elképzelés tehát a funkciókat, a másik magukat az eszközöket, a médiumokat választaná szét.
A harmadik vitapontunk a létrehozandó kuratórium - illetve a kisebbség szerint kuratóriumok - összetételére, létszámára vonatkozott, illetve arra, hogy hogyan lehet érvényesíteni a valóban legitim társadalmi képviseletet. A többségi vélemény, legalábbis vitaalapnak, elfogadhatónak tartotta a kis létszámú, az ismertetett módon választott szakemberekbõl és elnökbõl álló kuratóriumokat, a kisebbségi vélemény a vitában ragaszkodott a nagy létszámú, 25 tagú kuratóriumokhoz, amelybe a társadalmi és a szakmai szervezetek is delegálnának képviselõket - nyilván késõbbi politikai alku folyománya volna, hogy éppen mely szervezetek és hogyan delegálnák ezeket a képviselõket.
A negyedik és utolsó vitapontunk volt talán a legélesebb, és arra számítunk, hogy a vitában is ez kelti majd a legtöbb ellenvéleményt és különbséget. Ez a kérdés arra vonatkozott, hogy a közfeladatok ellátását milyen módon, milyen garanciákkal lehet a médiatörvényben biztosítani. A törvényjavaslat és a törvényjavaslat bizottságon belüli támogatói nem a jelenlegi konstrukció fenntartását, a jelenlegi tulajdonosi viszonyok fenntartását és a jelenlegi csatornák számát tartották erre nézve az egyetlen és kizárólagos eszköznek, így a törvényjavaslat lehetõvé tenné, sõt a monopóliumok megtörése érdekében még elõ is írná a TV2 és a Danubius Rádió által használt frekvenciák átmeneti idõ után való pályáztatását.
Ugyanakkor a többségi vélemény a törvényjavaslattal összhangban kemény százalékarányokat írna elõ a nemzeti rádió és televízió, az új konstrukcióban mûködõ TV2, sõt egyéb rádió- és tévémûsor-szolgáltatók számára is, elõírván, hogy mûsoridejük hány százalékát kell szentelniük hazai készítésû mûsoroknak, európai mûsoroknak, ezen belül különösképpen magyar filmeknek, magyar zenemûveknek, illetve közhasznú mûsoroknak. A kisebbségi vélemény nem látja elegendõnek ezeket a kikötéseket, és ragaszkodik - legalábbis a vitában ragaszkodott - a Magyar Televízió meglévõ csatornaszámához, meglévõ struktúrájához, a tulajdonlásban látván az igazi garanciát a közfeladatok ellátására.
Látni kell azonban, hogy a felsorolt vitapontok nemcsak két különbözõ konstrukciót jelentenek, nemcsak az azonos és közösen elfogadott célok két különbözõ eszközrendszerét sorolták fel.
A legtöbb indulatot az váltotta ki, hogy egyáltalán elfogadható-e vitaalapnak egy olyan törvényjavaslat, amelynek megszövegezésében egyelõre nem sikerült hatpárti konszenzust kialakítani, amely éppen a felsorolt vitapontokban eltér attól a bizonyos 18 pontos jegyzõkönyvtõl, amely megállapodásjavaslatként született a hatpárti egyeztetések egyik utolsó fázisában, és amelyet az elõterjesztõ nem tudott jó szívvel magáévá tenni. Voltak, akik úgy vélték, hogy a hatpárti egyetértés hiányában a javaslatot nem is szabad parlamenti vitára bocsátani, mert a szakmai jobbítás szándéka sem ér semmit a politikai konszenzus nélkül. A bizottsági vitában hozzászóló Horváth Ádám, a Magyar Televízió elnöke viszont a szakmai konszenzust kevesellte éppen a politikai egyeztetések és politikai törekvések mögött, és kételyeit fejezte ki néhány ilyen szakmai vonatkozásban.
Természetesen a többségi vélemény is elismerte, hogy jobb volna, jó volna teljes politikai és szakmai konszenzust teremteni a média világában. A lehetõ legszélesebb politikai konszenzus elérése az e törvényjavaslattal szemben támasztható egyik igen fontos, de nem egyetlen elvárás. Ennek az elvárásnak ez a javaslat most még a többségi vélemény szerint sem felel meg.
Megfelel viszont, illetve a szükséges módosításokkal még inkább megfelelhet más, legalább ennyire fontos elvárásoknak: az alkotmánysértõ kormányzati irányítás megszüntetésének, a monopóliumok megtörésének, a közhasznú funkciók garantálásának, a pártatlan tájékoztatás normatív szabályozásának és az ezen esett sérelmek orvoslási lehetõségei megteremtésének. A bizottság mindezt mérlegelve a következõ dilemma elé került az ülésen:
Az egyik útja az volt, hogy valóban csak olyan törvényjavaslatot bocsát most a parlament elé - illetve nem bocsát ezek szerint -, amely teljes hatpárti konszenzusra, a pártok és az elõterjesztõ közötti teljes konszenzusra épít. Ez esetben természetesen a bizottságnak és mindnyájunknak türelemmel kellene várnia újabb meghatározatlan ideig arra, hogy az egyetértés még a parlamenti vita elõtt megszülessen. Ez - azt is tudtuk - azt jelentené, hogy meghosszabbítanánk a kormányzati beavatkozás veszélyét, az elfogult tájékoztatás örökös és nehezen cáfolható gyanúját, a pártatlanságon esett csorbák kiköszörülhetetlenségét, a szakmai és anyagi összeférhetetlenség szabályainak hiányában a pazarló gazdálkodás és az ellenõrizetlen magánérdekek lehetõségét is konzerválnánk.
Van azonban egy másik út is, és a bizottság többsége ezt az utat kívánta választani. Tudva és sajnálva, hogy a javaslat mögött nincs meg most a vágyott hatpárti egyetértés, el is ismerve az ehhez vezetõ esetleges hibákat, mégis ezen az úton haladva a parlament elé bocsátanánk a törvényjavaslatot, abban a meggyõzõdésben, hogy a jelenleginél teljesebb szakmai és politikai konszenzus megteremtésére éppen a parlamenti vita, éppen a parlamenti fórumok nyújthatnak majd alkalmat.
A többségi vélemény képviselõi, ahogy mondtam, ezt a második utat választották, és ezért ajánlják vitára most ezt a törvényjavaslatot.
(10.20)
Teszik ezt az alkotmányosság helyreállítása érdekében, a zavaros viszonyok konzerválása ellenében és nem utolsósorban az e törvény vonatkozásában az idõhúzásban és tehetetlenségben oly sokszor elmarasztalt parlamentünk becsületének védelmében. E szempontok figyelembevételét ajánlom a többség nevében önöknek is, és köszönöm a figyelmüket. (Taps.)