DR. FODOR GÁBOR mûvelõdési és közoktatási miniszter: Köszönöm szépen, elnök úr. Kedves Képviselõtársaim! Engedjék meg, hogy a közoktatás és a felsõoktatás szférájáról beszéljek, hiszen az a csomag, amirõl ma vitatkozunk, érinti ezeket a területeket is: a felsõoktatást két pontban, a hallgató-oktatói arány kialakításánál és a tandíj ügyében; a közoktatást pedig egy pontban, amikor arról rendelkezik a március 12-ei kormányhatározat, hogy nem kívánja növelni az e területre fordítandó pénzeket. Szeretnék errõl néhány szót mondani azért, hogy tisztán lássunk, és legyen világos körülbelül, hogy milyen adatok vannak e téren, ami alapján a kormány meghozta ezeket a döntéseket, és mik azok a tendenciák, amelyekkel számolnunk kell.
Elõször is szeretném elmondani és mondandóm elõtt elõrebocsátani: ismert lehet a képviselõk számára az a stratégia, amelynek értelmében ezek a lépések megfogalmazódnak, mert a közoktatás területén stratégiával rendelkezünk, rendelkezünk nemzeti alaptanterv-koncepcióval, közoktatásitörvény-módosítási koncepcióval; rendelkezünk felsõoktatás-fejlesztési koncepcióval és - ugyan nem ide tartozó kérdés - egyfajta kulturális koncepcióval is rendelkezünk, vagyis döntéseinket olyan nagyobb ívû, 10-15 évre szóló stratégia jegyében hozzuk meg, ami mindenki számára ismerhetõ, vitatható, lehet vele egyetérteni, lehet vele nem egyetérteni - de beleillik egy képbe. Mi ez a kép?
Elõször is az adott reális helyzetbõl kell kiindulni. Néhány adatot szeretnék a képviselõkkel megosztani, fõként azért, mert tudnunk kell, hogy a költségvetési támogatásban ez a kormány - mint ahogy elõdei is - rendkívüli elõnyben részesíti az oktatást. Ez az a szféra, amire az elmúlt idõszakokban rendszeresen mindig rendkívül komoly ráfordítás történt. Ezért kell arról beszélnünk, hogy a mostani gazdasági megszorítások közepette a hatékonyság vizsgálatát mindenképpen elõ kell vennünk.
Néhány adatot mondanék a GDP százalékában. A 70-es években az oktatásra Magyarország 3,8 százalékot, a 80-as években 4,5 százalékot, míg most körülbelül 6,5-7 százalékot fordít, tehát rendkívül komoly az emelkedés. Természetesen azt is tudnunk kell - és az igazsághoz ez is hozzátartozik -, hogy a GDP közben jelentõsen csökkent, tehát a ráfordítások reálértéke nem növekedett, viszont a százalékos arány mutatja, hogy milyen az ország elkötelezettsége, hogy foglalkozzék ezzel a szférával; milyen az elkötelezettség, hogy a nehéz helyzet ellenére is - még ha csökkennek is a lehetõségeink - mennyi erõfeszítést érdemel ez a terület.
Szeretném azt is elmondani, amikor a hatékonyságról beszélek, hogy '86-tól kezdõdõen 314 164 fõvel csökkent az általános iskolai tanulók száma, miközben az iskolában tanító tanárok száma növekedett, az intézmények száma pedig száznyolcvannal nõtt. Ugyanez a középiskolában a tanulói létszám 82 ezer fõs növekedésével járt; a szakmunkásképzõ iskolákban 12 ezer fõvel csökkent a tanulók száma, és itt is növekedett a pedagógusok száma; ezen kívül 75 gimnáziummal, 83 szakközépiskolával és 38 szakmunkásképzõvel van most több. Nyugodtan levonhatjuk tehát ezekbõl az adatokból azt a következtetést, hogy nem hatékony a mai közoktatás. S miközben látjuk, hogy rendkívüli erõfeszítéseket tesz a kormány és az ország azért, hogy erre a területre még mindig átlagon felül fordítson, nem lehet kikerülni egy ilyen nehéz helyzetben azt, hogy a hatékonyságát vizsgáljuk.
Az átlagon felüli ráfordítások illusztrálására hadd mondjak annyit, hogy néhány európai országot figyelembe véve érdemes összehasonlítani, hogy a GDP arányában ki mennyit fordít az oktatásra. Ezek közül az országok közül Magyarország mögött van a ráfordítás arányában Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Belgium, Ausztria, Spanyolország, Portugália, Görögország, Lengyelország, Csehország - tehát a mi ráfordításunk nagyobb. Akik velünk egy szinten vannak e téren: Hollandia és Finnország.
Ennyit a közoktatásról. Elég sok adat van még, de nem akarom ezeket sorjázni, mert az idõm is kevés, és szeretnék a felsõoktatás kérdéseirõl is néhány szót szólni a képviselõtársaknak.
Említettem a hallgatói-oktatói arány kérdéskörét. A felsõoktatás olyan terület, ahol ráfordításaink igen magas szinten vannak, a hatékonyság mégsem elegendõ. Itt is ugyanazt a receptet kell követnünk: ha meg akarjuk tartani azt az expanziót, ami az elmúlt években elindult, és ami a közoktatás területén kitûzött célunk - vagyis a középiskolai expanzió kiterjesztése, a felsõoktatásban pedig az egész felsõoktatás expanziójának támogatása, vagyis hogy minél több fiatal tudjon egyetemre és fõiskolára járni -, itt is figyelnünk kell a hatékonysági mutatókra.
Az az ominózus hallgató-oktatói arány annyit jelent, hogy egy oktatóra 7,2 hallgató jut, bizonyos számítások szerint - ami körülbelül fele az európai átlagnak. Itt egyébként szeretném elmondani, hogy többfajta számítás van, mert nem mindig ugyanazzal a kategóriával számolunk oktatóként, tehát nem mindig ugyanazokat számoljuk ebbe bele, és a hallgatók definiálása sem mindig pontos. Ezeket az adatokat tehát tisztázni kell, de minden számítás azt mutatja, hogy rosszabbul állunk a nyugat-európai mezõnyhöz képest. Ugyancsak indokolt tehát az a lépés, hogy próbáljuk valahogy a felsõoktatás hatékonysági mutatóit növelni, miközben - még egyszer mondom - a legfontosabb célkitûzésünk az, hogy a hallgatói létszámot növeljük emellett, hogy minél több fiatal tudjon bekerülni fõiskolára, egyetemre.
Itt szeretném a tandíj kérdését is megemlíteni, ami oly sok vitát kavart az elmúlt idõszakban - joggal, mert olyan kérdésrõl van szó, amirõl beszélnünk kell, de mérhetetlen mennyiségû félreértés és helyenként félremagyarázás van e tekintetben is.
Elõször szeretném leszögezni azt, hogy nagyon határozottan a tandíj bevezetésének a pártján állok, s fogok az elkövetkezendõ idõben is, elsõsorban azért, mert igazságossági kérdésnek tekintem ezt az ügyet. Úgy gondolom, hogy ami ma Magyarországon van, az rendkívül méltánytalan helyzet. Nagyon egyszerûen úgy foglalhatnánk össze a mostani szituációt Magyarországon, hogy miközben egy korosztálynak csak 17 százaléka tud bejutni az egyetemekre és a fõiskolákra, és tavaly is több mint 50 ezer fiatalt kellett kirekeszteni az antidemokratikus felsõoktatási rendszer miatt a felsõoktatásból, a felsõoktatásba bekerülõk képzési költségeit azok fizetik meg, akik soha nem fognak bejutni az egyetemekre és a fõiskolákra. Az õ pénzükbõl tanulnak jelen pillanatban a fiatalok - és ez nem igazságos helyzet. Úgy gondolom, hogy azok, akik egyébként a közhaszon mellett - mert közhaszna van annak, hogyha minél több ember vesz részt a felsõoktatásban, jár egyetemre Magyarországon - magánhaszonhoz is jutnak - mert bizony, magánhaszon is a diploma, mert jobban el lehet helyezkedni vele a munkaerõpiacon -, azoknak a képzési költségeik egy részét állniuk kell. Ez így igazságos, így méltányos.
Ma Magyarországon a felsõoktatásban hallgató diák átlagosan évente 87 ezer forint juttatásban részesül. Ezt megkapja a diák részben kollégiumi juttatásként, részben pénzbeni juttatásként. Ennek a döntõ részét kézhez kapja pénzben, ösztöndíjban. Ehhez a 87 ezer forinthoz képest - zárójelben jegyezném meg, hogy a felsõoktatásban hallgató diákok 95 százaléka kap ilyen juttatást, tehát rendkívül magas ez az arány - enyhén szólva groteszknek tûnik, hogy olyan óriási problémaként próbáljuk feltüntetni azt az évi 20 ezer forintos tandíjat, amirõl beszélünk.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)