DR. NAGY SÁNDOR (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársak! Semmiképpen nem tartom funkciómnak, hogy bármilyen módon is értékeljem az eddig elhangzottakat, de a vitanap delelõjén minden bizonnyal túljutva elgondolkodtatónak tûnik, ki milyen funkciót szán egy ilyen politikai vitanapnak. Lehet, hogy valamely ellenzéki párt vagy politikus abban látja a legfõbb funkcióját, hogy keményen odamondogasson a kormánynak, fejére olvassa tévedéseit, mi több, bûneit, ostorozza és vádakkal illesse a kormánytöbbséghez tartozó képviselõket, hogy bizonyságát adja: minden létezõ bajra egyedül õ ismeri a gyógyulást hozó orvosság hiteles receptjét. És egyébként is nyilvánvalóvá tegye: a kormány ostoba, népellenes, ehhez képest viszont tehetetlen.
Nem sokban különbözik ettõl az a változat sem az én szememben, amely - mintegy az elõzõek reakciójaként, vagy éppen eleve az elõzõekben foglalt szándékokat feltételezve - kormánypárti alapállásból kíméletlenül leleplezi az ellenzéki pártok álságos magatartását, ármánykodását, felelõtlen demagógiáját, visszautasítja a vádakat, és a leeresztett sisakrostély szûk nyílásán beszüremkedõ gyenge fényben szemléli azt a csatateret, ahol nagy a pusztítás. Persze azzal a mély meggyõzõdéssel, hogy õ gyõzött. Kérem, nézzék el nekem ezt az ironikus hangot, de mindaz, ami eddig történt, némiképpen alapot ad arra, hogy ezt elõrebocsássam. Márpedig azt gondolom, mindkét változat eredendõ baja, hogy öncélú, sehová nem vezet, aki e szándékokat megtestesíti és sértõ, arrogáns, kioktató hangot üt meg, az eleve lemond annak a lehetõségérõl, hogy érdemi befolyást gyakoroljon a dolgokra, diszkreditálja azokat a gondolatokat, érveket, javaslatokat is, amelyek egyébként megfontolásra lennének érdemesek.
Van egy, az elõzõektõl eredendõen különbözõ lehetõség is, amikor abból indulunk ki, hogy ez az ország valóban nagyon nehéz helyzetben van, és minden felelõs társadalmi, politikai tényezõ közös érdeke, hogy lehetõleg jó, az ország fejlõdését szolgáló, de legalábbis elfogadható, a gazdasági helyzet által kényszerûen feltett kérdésekre még ésszerû, a társadalom számára pedig még elviselhetõ válaszok szülessenek.
Mindezt azon az alapon bocsátottam elõre, amit a jelenlévõk egyébként is tudnak: nem tartozom a kormány március 12-ei döntésében megvalósított, illetve körvonalazott szándékokat maradéktalanul elfogadók és támogatók táborába. Nem azért nem, mert szakszervezeti vezetõként még ha lelkem mélyén, titokban egyetértenék is minden fontos részlettel, akkor sem vállalhatnám azt nyilvánosan, hanem azért nem, mert titokban sem értek egyet minden fontos részlettel.
Számomra a kiindulópont nem kétséges: a folyó fizetési mérleg hiánya, az államháztartás hiánya aggasztó mértékben növekszik. Így semmi kétség nem fér ahhoz a szándékhoz, amely e gyorsuló ütemben romló folyamatokat meg akarja állítani, vissza akarja fordítani. Az azonban már nem mindegy, hogy az egyensúlyi problémák közül melyikre koncentrálunk elsõsorban. És még kevésbé az, hogy mit gondolunk e növekvõ hiányok természetérõl, okairól és kezelésük lehetséges módozatairól. E tekintetben - úgy gondolom, ebben sincs vitám a kormánnyal - súlyosabb kérdés a folyó fizetési mérleg és ennek hátterében a külkereskedelmi mérleg alakulása.
Tehát az a feladat, hogy növekedjen a magyar gazdaság exportteljesítménye és viszonylagosan mérséklõdjön az ország importigénye. Azt lehet mondani, hogy ezt szolgálják az árfolyam-politika területén megtett lépések, továbbá - minden ellentmondás mellett is - a vámpótlék intézménye, amely ugyanakkor kétségkívül nem gyakorol pozitív hatást az inflációs rátára. Ebbõl természetesen az is következik, hogy mindent meg kell tenni más eszközökkel annak érdekében, hogy a fogyasztói árak növekedése keretek között legyen tartható.
Tudatában kell lennünk annak a ténynek is, hogy a központi költségvetés hiánya nem azzal kapcsolatos, hogy a folyó bevételek nem fedezik a folyó kiadásokat, hanem azzal, hogy elviselhetetlenül megnövekedtek a költségvetés adósságterhei, kamatfizetési kötelezettségei. Ez pedig arra figyelmeztet mindannyiunkat, hogy amennyiben az adósságterhek mérséklésére nem találunk megoldást, úgy hiába csökkentjük a költségvetés egyes kiadási tételeit, a hiány ugyanúgy megmarad, sõt növekedhet is. Ennek következményei ugyanolyanok, mintha a hiány a költségvetés elsõdleges mérlegében keletkezett volna.
Nem szeretném, ha bárki utólag félremagyarázná a szavaimat. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennék tudatában, hogy ezt az összeget valamikor valaki felvette, valamire fölhasználta. És még csak azt sem jelenti, hogy azt állítanám, nem kell visszafizetni. Azt azonban igen, hogy úgy gondolom, erre a helyzetre eredményesen az egyensúlyi helyzetet nem rontó gazdasági élénküléssel, tartós növekedéssel, a munkanélküliség csökkentésével lehet válaszolni, ami egyedüli esély arra, hogy a növekvõ bruttó hazai termékhez képest fokozatosan mérséklõdjön ennek az adósságtehernek a súlya. De nem jelenti azt, hogy ne kellene rövid távon a monetáris politika eszközeivel is olyan lépéseket tenni, amelyek mérséklik ezeket a terheket, amelyek felvetik az állampapírok kamatlábával, a költségvetési szféra nettó finanszírozásával, a bankrendszer mûködésével kapcsolatos jó néhány kérdést.
Az elmondottakból az is nyilvánvalóan következik, hogy nemcsak szakszervezeti vezetõként viseltetek ellenérzéssel egy olyan reálbércsökkenéssel szemben, mint amilyen a kormányzat elképzeléseiben szerepel. De úgy gondolom, egy drasztikus, két számjegyû reálbércsökkenés egy központi keresetszabályozással kombinálva és végrehajtva nemcsak elfogadhatatlan, de gazdasági szempontból is ésszerûtlen lehet. Adott esetben éppen a kívánatos tartalmú növekedés gátjává válhat, nem szólva a megtakarítási hajlandóság alakulásáról, amihez ugyancsak rendkívül komoly érdekei fûzõdnek ennek az országnak.
Nem azonos módon ítélem meg a szociális kiadások csökkentésének mérséklésével, tartalmával kapcsolatos elgondolásokat, illetve ezek elkerülhetetlen voltát sem. Nagy valószínûséggel ugyan a szakszervezeteknek is meg kell barátkozniuk a rászorultság elvének valamilyen mértékû alkalmazásával. Nem mindegy azonban, kialakítható-e egy kompromisszum az alanyi jogosultság valamilyen köre és a rászorultság elve alapján adott támogatásban érintett kör között. Nem mindegy, hogy a rászorultság elve milyen nettó jövedelemhatár mellett érvényesül és mi a jövedelemigazolás technikája. Nem mindegy, hogy a határértéket közvetlenül kis mértékben meghaladók nettó jövedelme a megvont támogatások miatt esetleg több ezer forinttal kevesebb lesz-e, mint a határértéket alulról megközelítõké és így tovább.
Végül, de nem utolsósorban számomra és a szakszervezetek számára az is alapvetõ jelentõségû kérdés, hogy történik-e végre határozott fellépés a feketegazdaságban keletkezõ jövedelmek megfogása, a legális gazdaságba történõ beterelése ügyében, vagy továbbra is a szociális és egyéb kiadások megkurtításával tényszerûen megfizetjük az egyre terebélyesedõ feketegazdaság létét.
Tisztelt Képviselõtársak! A rendelkezésre álló rövid idõ még vázlatosan sem teszi lehetõvé, hogy mindazokat a kérdéseket, amelyeket én magam egyébként fontosnak tartanék, érintsem. Ezért befejezésül még egy dologra szeretnék rámutatni.
Ezeket a nehéz, bonyolult gazdasági, társadalmi és politikai szempontból egyaránt kényes kérdéseket csak társadalmi párbeszéddel, az érdekegyeztetés érdemi bekapcsolásával, az országgyûlési képviselõcsoportok részvételével, a kormány ezzel kapcsolatos ésszerû kompromisszumkészsége, nyitottsága mellett lehet eredményesen megoldani. A közelmúltban egy országos rendezvényen egy kormánypárti politikus egyebek között azt mondta: a kormány felkészült a sztrájkokra, demonstrációkra, ugyanakkor kész a társadalmi párbeszéd folytatására. Én szívesebben hallom ezt fordított sorrendben. Azaz: a kormány kész arra, hogy a társadalom számára érthetõvé tegye lépései hátterét és következményeit, kész arra, hogy intenzív tárgyalásokat folytasson a szociális partnerekkel, kész arra, hogy az ésszerû javaslatokat befogadja, függetlenül attól, hogy azok honnan érkeznek. Már csak azért is, mert méltányolnia kell mindenkinek, hogy a szakszervezetek többsége nem irreális követelésekkel lép fel. Nem azt mondja, hogy 170 milliárdot oda kellene adni és nem elvenni, nem azt mondja, hogy síkra száll a reálbérnövekedés érdekében. Sajnos még azt sem mondhatja reálisan, hogy a reálbér szintje megõrizhetõ lenne '95-ben.
(13.50)
Nézetem szerint ez reális és tisztességes alap az érdekegyeztetéshez, és én ettõl azt remélem, hogy nemcsak Londonban, Bonnban, Párizsban és Washingtonban méltatják elismeréssel a magyar kormány lépéseit, de Magyarországon is legalább megértéssel fogadja a társadalom nagyobbik fele.
Ennek a szellemiségnek az érvényesülését várom saját képviselõcsoportomban. Mondom ezt mint kormánypárti képviselõ, nem a kormány ellenében, nem a háta mögött, valakikkel összekacsintva, hanem azért, mert én is erre a kormányra, pontosabban szólva a kormány többségét adó szocialista pártra szavaztam, és ezzel sokan vagyunk még így.
Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)