POZSGAI BALÁZS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! A törvényalkotás célja a kornak megfelelõ törvényi szabályozás biztosítása. Ennek szellemében szükség van a vízügyrõl szóló 1964. évi IV. törvénynek egy korszerû törvénnyel való felváltására. A törvényalkotásnak mindig meg kell vizsgálnia, hogy mely kérdések teszik szükségessé a törvény újragondolását és mely kérdéseknél fontos bizonyos folytonosság biztosítása. E felvetés alapján két kérdéskört tartok célszerûnek megvizsgálni a törvényjavaslat általános vitája kapcsán. Az egyik a tulajdonviszonyokból származó kötelezettség, a másik a vízügy és a környezetvédelem viszonya.
A tulajdonviszonyokból származó kötelezettségek tekintetében a törvény három tulajdonformával - állami, önkormányzati és magántulajdon - számol. Egyértelmûen tartalmazza az ebbõl fakadó állami és önkormányzati kötelezettségeket, de megítélésem szerint a magántulajdonból az ingatlan tulajdonosára vonatkozó kötelezettségek a törvényben nem mindig kellõ súllyal jelennek meg. Ezért esetenként a vízgazdálkodási feladat végrehajtása kerülhet veszélybe. Ez a társulatokkal foglalkozó fejezetben figyelhetõ meg leginkább.
A törvény kimondja: a társulat akkor jön létre, ha az érdekeltségi területen ingatlantulajdonnal rendelkezõ, illetve az ingatlant egyéb jogcímen használók többsége az alakuló közgyûlésen ennek megfelelõen dönt.
A törvény szövegébõl nem derül ki, hogy többségi döntés esetén a kisebbségben levõ tulajdonosokra nézve ez a döntés kötelezõ-e. Ezt a törvényben kell egyértelmûvé tenni. Ha a társulat létrehozásánál nem létezne a nyugati demokráciákban is ismert kényszertagság fogalma, akkor a vízgazdálkodási közfeladatok nem volnának elláthatók társulati formában.
(20.20)
A megalakulásuk mellett a mûködés feltételeit törvényileg is biztosítanunk kell. Megítélésem szerint mind a megalakuláshoz, mind a határozathozatalhoz az egyszerû többség - a kétharmaddal szemben - elegendõ volna.
Emellett még fontos, hogyha olyan területekrõl van szó, ahol az ingatlantulajdonosok többsége természetes személy - ami a jelenlegi tulajdonosi helyzetben azt is eredményezheti, hogy egy társulatnál több ezer tag is lehet -, egy társulat mûködését önmagában ez is ellehetetlenítené. Ezért szükséges, hogy a természetes tagok képviseletét másra át lehessen ruházni. Itt célszerûnek tartanám, ha a természetes tagok képviseletét az önkormányzat látná el.
Azt is vizsgálni kell, hogy az önkormányzatok milyen feltételek teljesülése mellett lesznek alkalmasak erre a feladatra. Ezt az önkormányzati törvényhez kapcsolódó kormányrendelet mondhatná ki.
Ehhez kapcsolódó az érdekeltségi hozzájárulás befizetésének módja is. A közfeladatokhoz való hozzájárulást az érdekeltség arányában kell befizetni. Ennek mértéke sok kistulajdonosnál a fizetés elmulasztása esetén a behajtás érdekében - mivel adók módjára behajtható köztartozás - tett intézkedés költségei jóval nagyobbak lehetnek, mint a tartozás maga. Célszerû volna, ha a természetes jogi személyek érdekeltségi hozzájárulását az önkormányzatok szednék be, és meghatározott százalékrészét költségeik fedezésére visszatartva, a társulatnak utalnák át.
A vízparti területek magántulajdonlása más problémát is felvet. Ott, ahol az államnak vagy az önkormányzatnak kell ellátnia a vízgazdálkodási közfeladatot, ott az ingatlan tulajdonosa köteles tûrni a szakfeladatok ellátását - rendelkezik a törvény. Megítélésem szerint a törvényben ennél konkrétabb szabályozás szükséges, és ennek megfogalmazásánál érdemes a nyugaton ebben a kérdésben lejátszódó változásokra is figyelni.
A parti sávok rendeltetése kettõs. Lehetõvé teszik a rendszeres karbantartási feladatok végzését, és egyben el is választják az élõvizet az intenzíven mûvelt területtõl, így egyben védik a szennyezõdésektõl. Ezt ma például Ausztriában is úgy próbálják kialakítani, hogy a vízparton pár méter szabadon hagyott terület van a munkagépek számára, mögötte egy természetes élõhelynek is megfelelõ cserjés, fás sáv, és csak ezt követi a mûvelt terület. Korábban ez nálunk is hasonló volt, a földhivatali nyilvántartásban ezek az úgynevezett kivett területek voltak.
Az elmúlt rendszer földtörvénye olyan szerkezetû volt, amely mindig a szántót preferálta, ennek következtében ezek a védõsávok lassan sok helyen eltûntek, a vízfolyás partjáig mûvelik a területet, és ezzel sokszor például mûtrágyázzák, szennyezik a vízfolyást is. Megítélésem szerint a törvénynek nem az az elsõdleges célja, hogy a tulajdonos érdekeit védje a vízgazdálkodási közfeladat végrehajthatóságának a rovására, hanem az, hogy a vízgazdálkodási közfeladat elvégzéséhez szükséges feltételeket megteremtse, természetesen az ingatlantulajdonosok érdekeinek figyelembevételével.
A vízügy és környezetvédelem viszonyáról néhány gondolatot. Napjaink kiemelt és viszonylag újnak mondható feladata, hogy a társadalomban minden beavatkozásnál mérlegelni kell a környezeti hatásokat, és a fenntartható fejlõdés alapján csak olyan beavatkozások engedhetõk meg, amelyek a környezetünk állapotát nem rontják. Ezek alapján érdemes megvizsgálni, hogy az elõterjesztett új törvény mennyiben nyújt magasabb szintû törvényi biztosítékot úgy, hogy egyben megfeleljen az alapvetõ vízgazdálkodási feladatoknak is. Ehhez tisztázni kell a vízgazdálkodás alapvetõ feladatát és a környezetvédelem szerepét.
A vízgazdálkodás lényegi feladata az igények kielégítése. Az igények kielégítéséhez kapott jogokat és kötelezettségeket engedélyben kell rögzíteni, míg a környezetvédelem szerepe az e törvényben is meghatározott igények kielégítése a prioritások figyelembevételével, valamint a korlátozás.
Történelmi tény, hogy az emberiség fejlõdéstörténetében a víz mindig meghatározó szerepet töltött be. Ennek a szerepnek a lényege, hogy az ember- víz kapcsolatában a vízigények kielégítése napi szükséglet volt és ma is az. Az igények kielégítése érdekében az ember közel került a vízhez, ezért igényként jelent meg a védekezés a vizek kártétele ellen is. Nyilvánvaló, hogy a vízkár-elhárítás szükségességét az átlagembernek nem kell magyarázni, míg a vizek használata akkor kerül elõtérbe, ha már az igények egy része nem vagy nem mindig elégíthetõ ki. Ekkor egyre precízebb jogi szabályozást kíván meg a társadalom, mivel most már lényegében ez egy folytonos hiánygazdálkodás. Így a már folyamatban lévõ vizek, vízhasználatok jogi biztonsága mellett fontos az újonnan jelentkezõ igények kezelése és a fenntartható fejlõdés érdekében a távlati igények kielégítése, feltételeinek megteremtése.
A vizek használója az igényét úgy fogalmazza meg, hogy hol, mikor, mennyi és milyen minõségû vízre van szüksége. A társadalomban az érdekeltek fogalmazzák meg a vízigényüket. A természet megóvásának érdekében is a megfelelõ helyen, a megfelelõ idõben, a megfelelõ mennyiségben és minõségben kell hogy rendelkezésre álljon a víz, de a természet önmagában ezt nem megfogalmazza, hanem a mindenkori lehetõségekhez próbál alkalmazkodni, s ha már nem tud, akkor pusztul, illetve e pusztulás nyomán új életközösségeket hoz létre, amennyiben valamilyen új élettér alakul ki.
Az ember a saját jól felfogott érdekében - látva a helyenként saját igénye kielégítése érdekében végrehajtott beavatkozások nyomán megjelenõ természeti károkat, változásokat - kell hogy megfogalmazza a természet vízigényét. Ez az igénymegfogalmazás nyilván bizonyos mértékben szubjektív, tehát nem biztos, hogy az egyébként az állandóságot nem ismerõ, természetben lejátszódó folyamatok objektív igénye, ezért ezt folyamatos kutatásokkal újra kell fogalmazni. Ezt az igénymegfogalmazást általában a társadalomnak, tehát az államnak kell felvállalnia; ez a környezetvédelem feladata.
Ennek megfelelõen a törvénytervezet "A vizek használata és hasznosítási lehetõségeinek megõrzése" címû fejezetében vízigényként veszi számba a környezet- és a természetvédelem igényét is.
Ezek alapján a vízgazdálkodás legfontosabb kérdései: a vízkészletek pontos mennyiségi, minõségi ismerete, a vízigények és a vízigények kielégítése módszereinek ismerete, a vízigények kielégítésének jogi szabályozása. A vízigények kielégítése jogi szabályozásának eszköze a vízjogi engedélyezési eljárás. A vízjogi engedély egyben jogi védettség az abban foglalt igények kielégítésére.
A fent elmondottak alapján egy fontos megállapítás tehetõ. A vízgazdálkodásról szóló törvénynek olyannak kell lennie, amely a társadalomban meglévõ összes vízigény, vízhasználat, a természet igénye és a vizek kártétele elleni védelem kielégítésének szakmai és jogi kereteit tartalmazza. A vizek mennyiségi és minõségi védelme nélkül a vízigények kielégítésének hosszú távú feltételeit megteremteni nem lehet. Tehát e törvény a vizek mennyiségi, minõségi védelme nélkül nem teremti meg a vízgazdálkodás törvényi szabályozását. Ezért ezzel a törvényt ki kell egészíteni.
Kérdés, hogy az 1964. évi IV. törvényben a komplex vízgazdálkodás részeként megfogalmazott vizek mennyiségi, minõségi védelme megfelel-e a társadalom jelenlegi fejlettségének, vagy szigorúbb szabályozásra van szükség, és ha igen, akkor ez mely terület miatt indokolt. A vizek mennyiségi védelmének legfontosabb alappillére a vízkészletek pontos ismerete, ennek alapja a vízrajzi tevékenység és a vízkészletek kutatása.
(20.30)
A vízkészletkutatással kapcsolatban a vízgazdálkodás feladata a megismerés mellett a vízigények kielégíthetõségének a vizsgálata. A környezet- és természetvédelem igényeinek a megfogalmazásakor azt kell hogy vizsgálja: milyen mértékû vízkészletváltozás tûrhetõ el a természetben jelentõs változás nélkül, tehát ökológiai célok érdekében az igényét korlátok megfogalmazásával adja meg.
Kérdés, hogy ennek a korlátozási igénynek minden esetben a legerõsebb jogosítványnak kell-e lennie. Erre a választ - a vízigények rangsorolásával - maga a törvény is megadja.
Ez a rangsor mit takar? A vízkészletre az jellemzõ, hogy mennyiségük, minõségük folytonosan változó, a vízbõség mellett ismertek a természetben elõforduló vízhiányos, aszályos idõszakok. Mindenkinek alapvetõ emberi joga az egészséges ivóvízhez jutás. Tehát ekkor is az ivóvízellátás vízigényét biztosítani kell az egyéb természetvédelmi igények, korlátok felett is.
A vizek káros szennyezése mindenhol tilos, a jelenleg érvényes 1964. évi törvény alapján is, ott is, ahol jelenleg a társadalom szereplõi által gyakorolt vízhasználat nincs és az ismert jövõben sem várható. Ott, ahol vízhasználatok vannak, a vízhasználat igényétõl függõen esetenként a környezet vagy a természet tûrõképességénél, terhelhetõségénél sokkal szigorúbb védelmet és szabályozást kell biztosítani, mint általában a vizek védelmében. Ezt a felismerést már az 1964. évi IV. törvényben is megfogalmazták a védõterületek, a védõidomok kijelölésének a lehetõségeivel.
A felszíni vízhasználatok védelme érdekében esetenként a használt vizek vezetésénél sokkal szigorúbb határértékeket kell elõírni, mint amit a vízfolyás ökológiai védelme indokol. Ismert mindenki elõtt, hogy a Duna hat kategóriába sorolt vízfolyás, de a parti szûrésû vízbázisok közelében, a vízhasználatok védelme érdekében, a szennyvízbevezetések számára szigorúbb határértékek elõírása szükséges. Ezt konkrétan támasztja alá az 1994. január 1-jén hatályba lépett "Felszíni vizek minõsége, minõségi jellemzõk és minõsítés" címû szabvány, amely tartalmazza az összes magyarországi, a KTM által mûködtetett felszíni vízminõségi törzshálózat felsorolását, valamint leszögezi, hogy az itt vizsgált komponensek alapján adott vízminõsítés nem felel meg a vízhasználatok szerinti vízminõsítésnek.
Ebbõl következik, hogy a vízhasználatok szerinti vízigény-elbírálás, illetve a használhatóság és a biztonságba helyezés alapját képezõ vízminõsítést is a vízgazdálkodás keretében kell biztosítani.
Tehát a vízgazdálkodás keretén belül úgy kell biztosítani a környezetvédelem szempontjait, mint az egyéb szakhatóság szempontjait. A környezetvédelem feladata ugyanis nem létesítmények engedélyezése és nem tulajdonosi jogok gyakorlása, hanem azok esetleges káros környezetvédelmi hatásainak megelõzése, vagy ha már azok kialakultak, a kiküszöbölése tárgyában történõ intézkedés.
A vízgazdálkodás feladata viszont a víz felhasználhaltóságának, kártétele elleni védekezésnek, továbbá a keletkezõ szennyvíz megfelelõ kezelését szolgáló, mûszakilag is megfelelõ, jól mûködõ létesítmények engedélyezése, illetve ha a létesítmények e követelményeknek nem felelnek meg, a jog eszközeivel az e célok elérésére alkalmas állapotba helyeztetése.
Befejezésül: a környezetvédelem és a vízgazdálkodás 1990-ben történt szétválasztásának egyik indoka az volt, hogy a vízgazdálkodásra vonatkozó környezetvédelmi, természetvédelmi, szabályozási és ellenõrzési feladatokat, az igények megfogalmazását ne a vízgazdálkodásban, a vízigények kielégítésében érdekeltek lássák el.
A környezetvédelem igényét a vízgazdálkodástól független szervezetnek kell megfogalmazni, a vízigények kielégítésének rangsora adja meg az így megfogalmazott korlátozás erõsségét, amelyet viszont a törvény tartalmaz. Ezzel a vízgazdálkodás lényegében egy külsõ kontroll alá kerül.
A fentiek alapján a vízgazdálkodás keretén belül kell biztosítani a vizek mennyiségi, minõségi védelmét. A környezet- és természetvédelem általános igényét, mint környezeti és természetvédelmi határértékeket, a környezetvédelemnek kell megfogalmaznia, és a vízjogi engedélyezési eljárás keretében érvényesítenie kell, illetve esetenként a vízjogi hatóság ennél szigorúbb elõírásokat is érvényesíthet.
A fentiek alapján nem csupán a törvények kiegészítése szükséges a vizek mennyiségi, minõségi védelmében, hanem úgy kell megtenni, hogy ezt egyértelmûen a vízgazdálkodás keretében kell végrehajtani.
A fentiek szellemében nyújtottuk be a törvényhez módosító indítványainkat.
Köszönöm türelmüket, figyelmüket. (Taps.)