TÓTH PÁL (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Kedves jelen lévõ Képviselõtársaim! Igyekszem rövid lenni ezen a késõi órán, de - végighallgatva az elõttem szólókat - van néhány dolog, ami arra késztet, hogy a felszólalásom bevezetõ mozzanatait azért elmondjam.
Az elõzményekrõl egy-két szót:
Köztudott: nemcsak a koalíciós kormány programjában szerepelt célként, hogy végre ismét jogszabály határozza meg a költségvetésbõl, közpénzekbõl fedezett vásárlások részletes szabályait, hanem az elõzõ kormány is tett egy halovány - vagy nem is tudom, milyen, de nem túlságosan erõszakos - kísérletet a normaalkotásra. Ez, a parlament elé már be sem terjesztett koncepció, annak idején elég szép publicitást kapott, hiszen egy rendkívül idõszerû és nagyon hasznos törvényjavaslatról, egy hiányzó jogszabályról volt szó. Annak idején akadtak rosszmájú újságírók, akik azt írták arról a koncepcióról, illetve úgy vélekedtek, hogy az akkori kormány koncepciója sokkal inkább a hazai szállítók mindenekfölötti elõnyben részesítésére, mintsem az állami költekezés szigorú ellenõrzésére összpontosít. Az igazságnak tartozom azzal, hogy ehhez hozzátegyem: elolvastam a Boross-kormánynak a tárgyban született kormányhatározatát, és ennek bevezetõ mondata éppen úgy a közpénzek hatékony, áttekinthetõ felhasználásáról és nyilvános ellenõrizhetõségének fontosságáról szólt, mint az új kormány programjának idevágó része, legalábbis a lényeget tekintve. Az persze már csak egy adalék a dologhoz - és Latorcai képviselõ úr vezérszónoki felszólalása juttatta eszembe -, hogy az egyik helyettes államtitkár úr még a tavalyi év elején azt találta mondani, hogy nagyon helyénvaló dolog lenne az "udvari szállító"-i titulust valamilyen más formában - mit tudom én: "az állam hivatalos ipari beszállítója" címen - helyreállítani. De ez csak egy adalék a dologhoz.
Egy biztos: akármiket nyilatkoztak akkoriban, tavaly márciusban már sejteni lehetett, hogy ennek a törvénynek vagy jogszabálynak a megalkotása az új parlamentre és az új kormányra marad örökül.
Szó esett a háború elõtti magyar jogi szabályozásról - ezt Demeter Ervin képviselõ úr említette -, bizonyos közszállítási szabályzatról; egyik-másik felszólalásban ez amolyan követendõ példaként bukkant elõ. A probléma az, hogy a közbeszerzések piaca a háború elõtt nemcsak Magyarországon, hanem más európai országokban is rendkívül zárt volt, és még a hazai piacon sem volt elérhetõ valamennyi vállalkozó számára. Egészen elképesztõen kis mértékben már a törvény vagy szabályzat hatálya alá estek a dolgok; ha például a vasút vásárolt néhány ezer harapófogót, mindenképpen ide tartozott az ügy.
Mára a világ alapvetõen megváltozott. Ma a közbeszerzések nemzetközi kereskedelmének liberalizálása van napirenden - és ezt nem volna jó elfelejteni. Ennek az alapelve a nemzeti elbírálás, a diszkriminációmentesség és az áttekinthetõség. Úgy gondolom, ezek olyan elvek, amelyekhez - ismerve a körülményeket - valamennyire ragaszkodnunk kell. Továbbá van néhány alapelv vagy alapprobléma, amivel minden közbeszerzési, közszállítási vagy versenytárgyalási - itt most a neveket szinonímaként említem - szabályzatnak szembe kell néznie, és azokat valahogyan meg kell oldani. Ez a három dolog a következõ: az elsõ - és itt ez nem fontossági sorrend -, hogy milyen értékhatároknál kezdõdjön a versenyeztetés; a második, hogy azonos eséllyel indulnak-e a vállalkozók a versenyen; végül, de nem utolsósorban az, hogy miképpen értékeljük az ajánlásokat.
Az elsõvel kezdeném, az értékhatárok problémájával, és ezen belül is most csak annak a limitnek a problémájával, amit a javaslat az önkormányzatokra megállapított. Mádi képviselõ úr vezérszónoki felszólalásában már szóvá tette és helytelenítette, hogy a javaslat az önkormányzatok tekintetében más kvótát állapít meg, mint az állami költségvetési szervek esetében. Ha jól emlékszem, a Világgazdaság egyik múlt heti számában ezzel kapcsolatban - állítólag, mert nem tudom, tényleg így hangzott-e el - egyenesen azt állította a képviselõ úr, hogy amennyiben a közbeszerzési törvényjavaslatot változatlan formában szavazná meg a parlament, akkor nincs kizárva az önkormányzatok tömeges mûködõképtelenné válása sem. Azért - állította a képviselõ úr -, mert az önkormányzatokra megállapítani javasolt limit olyan alacsony, hogy csaknem minden beruházás a bürokratikus menetrendhez kötött közbeszerzési kategóriába kerül. A képviselõ úr a kistelepülések esetében még csak-csak indokoltnak vélte ezeket a törvényben szereplõ limiteket - tehát a 2 és az 5 milliót -, nagyobb települések esetében azonban nem.
Tisztelt Ház! Annak a vidéki nagyvárosnak a közgyûlése, ahonnan jöttem - és ez elég nagy város -, s ahol 1990 óta folyamatosan önkormányzati képviselõ vagyok, szolgáltathat példát, ami alapján elvitatkozom egy kicsit Mádi képviselõ úrnak ezzel a feltevésével.
Elõször is azzal kezdem, hogy a költségvetési rendeletünk egyik passzusában évek óta szabályozza, tartalmazza a beruházások pályáztatásának rendjét, mégpedig 2 millió forintos értékhatár fölött kötelezõen írja elõ, hogy pályáztatni kell minden önkormányzati beruházást. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ettõl a rendelettõl és az érvényes jogszabályoktól függetlenül is a város minden egyes beruházási, felújítási feladatot megpályáztat, függetlenül attól, hogy ezt nem írja elõ számára semmiféle rendelet. Még a kisösszegûeket is, mondjuk, a százezer forint körüli értékû munkákat is pályáztatja. Két oka van ennek. Az egyik: így remélheti azt, hogy az ár alacsonyabb lesz, tehát csökkentheti az árat, válogathat; a másik pedig, ahogy mondták: mert így tiszta. Nem olcsó mulatság a pályázat, 36 ezer forintot fizet a város az újságnak egy hirdetésért.
Nos, mit jelent ennek a rendeletnek az alkalmazása a limitek szempontjából? Azt például, hogy ebben a nagyvárosban '94-ben összesen 1,8 milliárd forintot érõ munkákat pályáztattak meg, ami körülbelül 250 tendereztetést jelentett - 250 lebonyolított pályázatot! Az ezeket lebonyolító belsõ szervezeti egység számára ez a majdnem minden napra jutó pályáztatás nem okozott semmi különösebb gondot. Három speciális esetben tekintettek el a pályáztatástól; nem sorolom fel ezeket - olyan esetek voltak egyébként, amelyek a törvény szerint is meghívásos vagy tárgyalásos módon kerülnek lebonyolításra.
Ami pedig az értékhatárokat illeti, ott a helyzet a következõ:
A teljes összeg, tehát a teljes 1 milliárdon felüli összeg 58 százaléka a beruházások esetében a törvényben vagy a törvényjavaslatban szereplõ 5 millió forintos értékhatár alatti feladatokra költõdött el. Tehát a teljes beruházási költségnek - keretnek vagy elõirányzatnak - a nagyobbik része került a Mádi képviselõ úr által túlságosan alacsonynak ítélt limit alá.
(18.50)
Vagyis a jelenlegi szabályozás szerint sok százmillió forint úgy mehetne ki, hogy az nem esne semmiféle közbeszerzési eljárás alá.
Még valamit az elmondottakhoz. Ez a nagyváros és sok más önkormányzat eddig is, és gondolom ezután is, megtalálta a módját, hogy preferálja a helyi vállalkozókat, ahol persze erre lehetõsége adódott. Tehát voltak az elvégzendõ feladathoz alkalmas helyi vállalkozók. A pályázati feltételek átnyújtásakor rögtön szerepelt egy passzus, amelyik úgy szólt, hogy elõnyben részesítjük a helybeli és helyi székhelyû vállalkozókat, és meg kell mondjam, vaskövetkezetességgel érvényt is szereztek ennek.
Ha megengedik, itt térnék át néhány szó erejéig az elõnyben részesítések és preferenciák problémájára. Olyan részletekkel most nem bíbelõdnék, hogy melyek az Európai Unióval szemben vállalt jogharmonizáció követelményei ezen a téren. Mindenesetre azt látom, hogyha már megvan a versenytárgyalási kiírás - ami a nyílt eljárás során úgy is történhet, hogy az ajánlatkérõ elõírhatja, hogy csak hazai, belföldi székhelyû, lakóhelyû ajánlattevõk vehetnek részt azon -, az elbírálás szempontjai szerintem viszonylag korrektek. Az gyõz, aki a 34. § (2) bekezdésében meghatározott elbírálási szempontok egyike szerint a legkedvezõbb ajánlatot tette.
Ezt kiegészíti az én olvasatomban egy másik passzus, az 59. §, az abban foglaltakat valamelyik szakíró - nem tudom, hogy pontosan hol olvastam - gumi paragrafusnak nevezi. Eszerint elõnyben kell részesíteni azt az ajánlattevõt, aki a legnagyobb mértékben kíván a teljesítéshez belföldi munkaerõt bevonni, illetve belföldi származású terméket felhasználni, és csak ezt követõen lehet kedvezményezni a környezetbarát terméket vagy technológiát ígérõ ajánlattevõt.
Errõl írta valaki némi éllel - meg kell mondjam, hajlok arra, hogy megértsem az illetõt - de nem minden alap nélkül, hogy inkább legyen mérgezõbb a magyar, mint egészséges, de külföldi. Ez igen elõrelátó elvnek tetszik. Egyébiránt pedig a hazai termelõk elõnyben részesítésének a formái ebben a javaslatban - hivatkozás történt több esetben arra, hogy ez teljesen általános és elfogadott dolog, mint ahogy az is - nyílt szabályokon alapulnak, és a legtöbb európai ország ezt sokkal burkoltabb módon oldja meg, most a lényegen persze ez nem változtat.
Végighallgatva a vezérszónoki felszólalásokat - nem is nagyon volt olyan felszólalás elõttem, amelyik ezt ilyen élesen artikulálta volna, mint a vezérszónoki hozzászólások -, már most látszik, hogy az árpreferencia- javaslatban szereplõ 10 százalékos mértéknél vagy méricskélni fogjuk, hogy hány százalék lesz a magyar hozzáadott érték, vagy egyszerûen elképzelhetõ az is, hogy megemelkedik ez az ominózus 10 százalék.
Ha ez így lesz, akkor viszont joggal mondhatjuk, hogy ez a javaslat egyenes folytatása lehet vagy lesz a hajdan volt és egészen más nemzetközi gazdasági viszonyok között létezett közszolgálati szabályzatnak, vagy hogyan lesz ez.
Én azonban az igazi problémát nem is abban látom, hogy a kedvezményezések dolga kissé ilyen kusza számomra, hanem abban, hogy a külföldi-belföldi reláció az önkormányzatok szintjén, amelyekre ennek a tervezett jogszabálynak a hatóköre kiterjed, nem így vetõdik fel, hanem az önkormányzatok döntõ többsége számára ez a probléma a helybeli vállalkozó és a nem helybeli vállalkozó relációjában jelenik meg.
Mindenki tudja, különösen a vállalkozók - akár helybeliek, akár nem -, hogy az önkormányzatok nagyon fontos üzleti partnerek, iskolák, tornatermek, kommunulációs beruházások és ki tudja még mi minden építésére adhatnak megbízást, munkát, s köthetnek szerzõdést.
Az 1988-as rendelet ugyan elõírta számukra a tendereztetést, a versenytárgyalások jogi szabályozása pedig a már több ízben említett - a vezérszónoki felszólalásokban itt is említett - '87-es törvényi rendeleten alapul.
Az önkormányzatok egy jelentõs része persze úgy gondolta, hogy rájuk ezek a szabályok nem vonatkoznak. Végeztek ilyen irányú felméréseket. Tényleg elég jelentõs azoknak az önkormányzatoknak a száma, amelyek nem sokat törõdtek ezzel a dologgal. Nézõpont kérdése volt eddig, hogy amikor az önkormányzatok helybeli vállalkozóknak adtak megbízást, akkor pusztán támogatták a helybeli vállalkozókat, vagy korrumpálták õket - ez a kérdés így vetõdik fel a mindennapi gyakorlatban mind a mai napig.
Önkormányzati képviselõi pályafutásom során számtalanszor fordultak meg nálam hoppon maradt vállalkozók, akik felháborodva vádaskodtak anélkül, hogy bármit bizonyítani tudtak volna.
A lényeg: Van-e jó kompromisszum? Azt hiszem, hogy minden bizonnyal van, a helyi vállalkozóknak ugyanis a javaslat hatálybalépését követõen valódi versenyben kell megmérkõzniük egymással és a távolabbiakkal. Szerintem csak az elfogadható, ha árban, minõségben, határidõben tényleg egyenlõ feltételek vállalása esetén élveznek elõnyt. De akkor az a véleményem, hogy igenis élvezzék ezt az elõnyt. Ez a mozzanat azonban számomra a javaslatban nem látszik elég egyértelmûen vagy világosan. Az az igazság, hogy most nem is tudom pontosan megmondani, miképpen lehet ezt a dolgot sokkal határozottabban érvényesíteni, sokkal határozottabban artikulálni a törvényjavaslat normaszövegében. Egy biztos, a helyi vállalkozók támogatását mindenki elfogadja, mert foglalkoztatásuk sok járulékos hasznot hajt a településeknek - adók, munkalehetõségek és egyebek -, ugyanakkor az is tény, és ez is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a helyi vállalkozók jelentõs elõnyöket élveznek enélkül is. Nekik van ugyanis az adott területrõl a legtöbb információjuk, és például jóval alacsonyabb szállítási, utazási költséget számíthatnak fel, mint, mondjuk, a fõvárosból érkezõ kivitelezõ kollégáik.
Tisztelt Ház! Elnézést kérek, hogy így elnyúlt a felszólalásom. Mindenesetre úgy gondolom, hogy a törvényjavaslat vitája talán az általam megfogalmazott néhány kérdésben felvetett problémára is relevánsabb, árnyaltabb megoldásokat hoz módosító indítványok formájában. Ebben a reményben, ebben a hiszemben és általában abban a meggyõzõdésben, hogy ez egy nagyon jó és idõszerû törvényjavaslat, a magam részérõl támogatni fogom és a tisztelt Háznak elfogadásra ajánlom. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)