HERBERT FERENC (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Képviselõtársaim! A magánosítás végrehajtásának vajon lehet-e mindenki által elfogadott, igazságos változata - teszem fel én is újra a kérdést.
Az elõzõ kormány idejében a környezõ kelet-európai országoktól eltérõen Magyarországon kimondásra került az az elv, mely szerint nem lesz sem reprivatizáció, sem ingyenes osztogatás, az állami vagyont üzleti alapon kell értékesíteni.
Ezen tézis önmagában további vitákra adott lehetõséget, és felvetõdtek azok a kérdések, hogy mennyi az állam vagyona, mennyi ennek a valós piaci értéke egy nem piacgazdaságban mûködõ országban. Erre egyértelmú választ a mai napig nem kaptunk.
Különféle nézetek láttak napvilágot egy és ugyanazon idõszakban a privatizáció gyorsításáról, lassításáról, a vagyon elherdálásáról, annak értéken aluli osztogatásáról. Véleményem szerint a már említett állítások a privatizációról a mindenkori politikai indíttatások alapján születtek, sok esetben nélkülözve a gazdasági racionalitásokat.
Mi sem mutatja ezt jobban, mint az elmúlt négy év privatizációs bevételeinek alakulása. A 2000 milliárdos vagyonból 944 milliárd forint értéket privatizáltak eddig. A bevétel 319-320 milliárd forint volt; ez 33,86 százalékos bevételt jelent, azonban készpénzben csupán 240 milliárd forint, ez 25,45 százalék.
(11.40)
Ha azonban figyelembe veszem a privatizáció során felmerült mintegy 110 milliárd forintos költséget, akkor ezek az arányok jelentõsen kedvezõtlenebbre fordulnak. Egyrészt 22,18 százalékos bevétel, készpénzben pedig mindössze 13,73 százalékos bevétel jelentkezik. Ez az arány tehát a végeredménye a privatizációnak.
Vitatható ugyan az értékesített vagyon kiszámításába a felszámolásban és a végelszámolásban érintett szervezetek mintegy 316 milliárdos vagyonának beszámítása. Megítélésem szerint azonban zömében ezek sajnálatos állapotáért nagyrészben a privatizáció elhúzódásából eredõ piacvesztés, a struktúraváltás hiánya, a rendezetlen érdekeltségi viszonyok tehetõk felelõssé.
A kép azonban még ennél is szomorúbb, ha figyelembe veszem, hogy az értékesített cégek saját területükön a legjobbak voltak, a kereskedelemhez, az élelmiszer-feldolgozóiparhoz, a dohányiparhoz, a szesziparhoz stb. tartoztak, tehát a mazsolát jelentették sajnos, nem a kalácsban, hanem az azóta csupán megszáradt kenyérben.
Tisztelt Országgyûlés! Képviselõtársaim! A még értékesítésre váró mintegy 1500-1600 milliárd forintnyi, a vagyonkezelõk portfóliójában levõ privatizálható vagyontömeg a kormány privatizációs stratégiájának megfelelõen három fõ cégcsoportba különíthetõ: a stratégiai nagyvállalatok, a középvállalatok és a kisebb jelentõségû, kisebb mértékû társaságok.
Megítélésem szerint az üzleti alapokon történõ készpénzes bevétel az elsõ két cégcsoportban érhetõ el rövid távon, de itt is megfelelõ elõkészítési és értékesítési stratégia kidolgozása szükséges, okulva a HungarHotels privatizációs kísérletébõl.
A harmadik szervezetcsoportba néhány száz cég tartozik, amelyek jelenleg alacsony jövedelmezõségûek, de jó menedzseléssel nyereségessé tehetõk, tevékenységükben meghatározó a dolgozók és vezetõk munkája. Ezen cégek jegyzett tõkeértéke csupán mintegy 65-70 milliárd forint, tehát elenyészõ része, mindössze 5,5-6 százaléka az értékesítendõ állami vagyonnak. Ugyanakkor viszont jelentõs munkavállalói létszámot foglalkoztatnak. Hozzászólásomban e körrel kívánok kicsit részletesebben is foglalkozni.
Tisztelt Ház! E cégkörön, tehát a kisebb méretû társaságokon belül különbözõ prioritások biztosításával meg kell teremteni az ott dolgozók vagyonhozjutási feltételeit. Ez két szempontból is célszerû. Egyrészt közvetlen érdekeltséget biztosít a jövedelmezõség fokozásában, kikényszeríti a társaságokból az erõforrások ésszerû felhasználását a nyereséges gazdálkodás érdekében, mert ellenkezõ esetben a fizetési feltételeknek nem tud megfelelni. Ezáltal a költségvetést a fizetési kötelezettségeken túlmenõen a befizetendõ adóval is bevételhez juttatja. Másrészt megfelelõ módon biztosítani képes a társaság jövõjét a hatékony foglalkoztatás fenntartása miatt is, hiszen saját munkáinak megtartása számára létkérdés.
Véleményem szerint a már említett kisebb cégek meghatározó hányada esetében a munkavállalói tulajdonszerzés megfelelõ módon tudja biztosítani a gazdálkodó szervezet jövõjét. Ugyanakkor ez a vásárlói kör vagyoni helyzetébõl adódóan a vásárláshoz szükséges készpénzzel nem rendelkezik, ezért ez esetben a készpénzkímélõ technikákat már akár az elsõ körben is alkalmazni kell.
Meglátásom alapján az egyszerûsített privatizációra kerülõ társaságok munkavállalói, illetve vezetõ tisztségviselõi vagy az elõzõek többségi tulajdonában álló társaság részére limitáron is, az egyenlõ esély biztosításának elvét figyelembe véve, fel kell, fel kellene ajánlani a társaság üzletrészének, részvényének megvételi lehetõségét.
Természetesen ezen ajánlatelfogadás szerzõdéses kötelezettségek szigorú rögzítésével is együtt járna a vásárlók számára, ugyanakkor biztosítékok és jogi garanciák kikötését biztosítja az eladónak. Ilyenek: a foglalkoztatottság fenntartása, a továbbértékesítés tilalma, az anyagi felelõsség vállalása, a vagyoncsökkenés megakadályozása, a társaság fedezetbe adásának korlátozása.
A kedvezményes készpénzkímélõ technikák közül itt elsõdlegesen a törvénytervezet 59. §-ában meghatározott vezetõi és munkavállalói, valamint a 65. §-ban részletezett munkavállalói résztulajdonosi program privatizációs módszerére gondolok. Másodlagosan pedig a 63. és 64. §-okban taglalt egzisztenciahitel igénybevételi lehetõségének biztosítását javasolom.
Ez utóbbi témában vizsgálat tárgyát képezi a meghirdetett és vásárolni kívánt vagyon szerzõdés szerinti árának hitellel fizethetõ ötven százalékos arányszáma helyett egy magasabb érték, valamint az egyénenkénti E-hitel felvételi lehetõsége.
Egyetértek az elõttem szóló Pálos Miklós képviselõtársammal abban, hogy MRP-szervezet részére az MRP-törvény szerinti E-hitel felvételi lehetõséget biztosítsuk a törvényben.
A költségvetés jelenlegi és jövõbeni helyzetét ismerve nem tartom károsnak, ha nemcsak 1995-ben, hanem a további években is folyamatos bevételt biztosítanak az államháztartásnak az általam kiemelt és elõnyben részesített privatizációs megoldások.
A bevezetõben feltett kérdésre, amely szerint van-e igazságos privatizáció, ugyan teljes körû, egyértelmû választ nem adhatok, de meggyõzõdésem, hogy a javasolt módszerek a társadalom igazságérzetét és ezáltal a közhangulatot javítanák; ugyanakkor egy munkajövedelmekbõl megerõsödõ, aláhúzom: munkajövedelmekbõl megerõsödõ, azáltal tulajdonossá váló, szélesebb középosztály megteremtését segítik elõ. Szándékosan kerülöm a magyar nemzeti középosztály kifejezést. Erre vonatkozóan javasolom Torgyán képviselõtársamnak is Kiss Gábor szocialista párti képviselõtársam e témáról elõadott értekezését, amely körülbelül három-négy héttel ezelõtt hangzott el ebben a házban.
Számos pozitív példát sorolhatnék szûkebb pátriámból az elmúlt négy évben hasonló módon privatizált, tehát ma már teljes vagy többségi munkavállalói tulajdonban levõ társaságokról, amelyek nagyságrendje e törvény kereteit sok esetben meg is haladja.
Egyébként Zala megyében 2,16 milliárd forint dolgozói tulajdon mûködik. Ennek aránya a tulajdonosi szerkezetben egy nagyságrendû, sõt magasabb nagyságrendû a külföldi tulajdonnal és nagyobb mértékû, mint a magyar befektetõk részesedése. Hangsúlyozni kívánom, e cégek egyike-másika bizony már évek óta kíválóan mûködik.
Tisztelt Országgyûlés! Képviselõtársaim! Engedjék meg, hogy néhány gondolattal vitatkozzam még a privatizációs törvény vonatkozásában, elõttem korábban szólt néhány kapcsolódó észrevételével.
Azzal az állítással én is egyetértek, hogy a piacgazdaság mindkét eleme, a tõke és a tulajdonos-polgár egyaránt hiányzik, és a kezdetek kezdetén egy polgári fejlõdés során nincs helye teljesen spontán folyamatoknak. Éppen ezért ennek a törvénynek abba az irányba kell hatnia, hogy a tulajdonosi érdek és a tulajdont mûködtetõ érdeke azonos legyen.
Ezért lényeges az általam pártfogolt munkavállalói kivásárlás lehetõségének megadása, amely az én értelmezésemben sem több, mint egy helyzetbe kerülés, egy esély azok számára, akik képesek és hajlandók kockázatot vállalni a tulajdonszerzés, a mûködtetés érdekében.
Én is úgy vélelmezem, hogy nem gonosz a menedzsment, és vállalataink, társaságaink élén többségében racionálisan gondolkodni tudó gazdasági szakemberek állnak, akik megértik a törvény betûjébõl és szellemébõl következõket. De ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy áron alul elkótyavetyélt vagyonhoz jutnak, összejátszva a befektetõkkel, mivel egyrészt a vagyon értékének megállapítása tõlük független - hangsúlyozom: független - vagyonértékelõ feladata, amelyet a tulajdonos képviselõje is felügyel; továbbá a társasággá történõ átalakuláskor már megállapításra került, természetesen csak többé-kevésbé piaci értéken a társasági sajátvagyon értéke; másrészt pedig nem célja a befektetõvel történõ összejátszás, hiszen saját tulajdonszerzési esélyeit korlátozná.
Egyébként pedig ez a módszer lényegesen kisebb visszaélési lehetõséget rejt magában, mint az önprivatizáció I. és II. üteme egykoron. Tudniillik akkor itt a vállalati menedzsment választhatott az Állami Vagyonügynökség által kijelölt mintegy 80, illetve 130 szakértõ cég közül számára a leginkább megfelelõ privatizátort, amelyet ráadásul még õ is fizetett, tehát befolyásolhatott.
Vitatom viszont: a vezetõi munkavállalói kivásárlás egyetlen üzenete, hogy verseny nélkül a cégvezetésé lehessen a cég. Éppen ellenkezõleg. Azt kell biztosítani, hogy a kedvezményes technika alkalmazásával, a készpénztõkével vajon miért nem bíró munkavállalók is egyenlõ eséllyel léphessenek fel. Érdemes lenne elemezni, hogy a Messiásként várt honi tõke megteremtõi, birtokosai vajon milyen mértékben vállaltak és vállalnak ma is részt a közterhek viselésébõl, s mi eredetük valós forrása.
A törvénytervezetben a vita során bírált vezetõi és munkavállalói kivásárlás éppenséggel lehetõséget biztosít minden dolgozó számára a tulajdonszerzésben, függetlenül attól, hogy hajlandó-e anyagi terhet és kockázatot vállalni. Tehát vagy a 75 százalékos, vagy a 25 százalékos tulajdonarányú csoporthoz tartozik, de valamelyikhez mindenképpen.
Sajnos a kormány az elmúlt több mint 250 nap alatt a tárgyalt törvényjavaslatra készülve sem sebtében, sem egyéb módon nem hajtott végre jellemzõen vezetõváltásokat a kritizált privatizációs módszerrel érintett kisebb cégeknél.
(11.50)
Ezáltal inkább úgy tûnik, az elõzõ kormány által kinevezett, illetve feltételezhetõen szakmailag alkalmas, megtûrt vezetõk válnak kedvezményezetté - ami talán nem is olyan nagy baj. Ezért inkább, azt hiszem, a kormánypárti padsorokból fogalmazódhatnának meg kritikai észrevételek.
Csak részben tudok egyetérteni az olyan kategorikus megállapítással, amely a készpénzes és tõkeemeléses privatizációt tartja mindenekfölött elfogadhatónak. Én itt a "mindenekfölött"-et szeretném kiemelni.
Valóban vannak olyan cégek, amelyek tõkeinjekció nélkül mûködésképtelenek, itt feltétlenül szükséges a tõkeemeléses megoldás. Ez esetben - feltételezve, hogy a befektetni szándékozó is megfelelõ közgazdasági, befektetési ismeretek birtokában van - a készpénzes limitár töredéke kell legyen a valós értéknek, miután a vásárláson kívül további készpénzes befektetésre is szükség van a fejlesztés miatt.
A jelenlegi bankkamatok figyelembevételével ez a vállalkozás hozadékából, annak alacsony jövedelmezõsége miatt nem hoz olyan megtérülési rátát, amely a kockázatmentes, illetve kockázatmentesebb pénzügyi befektetés hozamánál magasabb, de minimum azonos. Legfeljebb monopolhelyzet elérése, illetve piacszerzés céljából képzelhetõ el elfogadható áron történõ készpénzes kivásárlás, amelynek következményei messze nem egyeznek a gazdaságélénkítés szándékaival. Azon túl pedig - legyen az külföldi vagy belföldi, szakmai vagy pénzügyi, hitelre vásárló vagy készpénzes befektetõ - a vásárolt cégnek kell kitermelnie a vásárlás ellenértékét, aztán pedig a megjelenõ készpénz is zömében hitel lesz. Ebbõl adódóan a megfelelõ limitáron történõ készpénzes cégértékesítés az általam kiemelt körön belül inkább illúzió, mint realitás.
Nem árt újfent hangsúlyozni, hogy a kedvezményes technikákkal történõ kivásárlások mind adózott pénzbõl történnek, így ennek a dolognak van egy bizonyos mértékû, még ha esetenként kedvezményezett mértékû adóbevételi vonzata is.
Álljon itt emlékeztetõül a Magyar Köztársaság kormánya meghirdetett programjának és a Magyar Szocialista Párt és Szabad Demokraták Szövetsége között létrejött, azt megalapozó koalíciós megállapodásnak az e témáról szóló részlete szó szerint: "A privatizáció lebonyolítását a kis- és közepes vállalatok esetében a tulajdonosi szervezet felügyelete alatt szerzõdéses alapon a vállalatvezetésre bízza. E körben elõ kívánja mozdítani - elsõsorban a kedvezményes árak segítségével - a saját kockázatra történõ vállalatvezetõi és munkavállalói kivásárlást. Ennek feltételeit magánjogi szerzõdésben kell rögzíteni."
Köszönöm a szót, elnök úr, és képviselõtársaim figyelmét. (Taps.)