DR. NAGY FRIGYES, az európai integrációs ügyek bizottságának alelnöke: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Parlament! Az európai integrációs ügyek bizottsága a T/415. számú törvényjavaslatot - amelynek címe: A vízgazdálkodásról - 1995. március 1-jén megtárgyalta, és egyhangúlag általános vitára alkalmasnak találta.
Az európai integrációs bizottság természetesen nem azért foglalkozik ezzel a kérdéssel, mert - mint tudjuk - a magyarországi vizek 95 százaléka külföldi eredetû. Sõt, azt is kiszámítottuk, hogy a Magyarországra érkezõ vizek 71 százaléka az európai integráció területérõl jön ide. A Dráva, a Rábca, a Lajta Ausztriából, a többi pedig a Dunából - bár az elmúlt idõszakban sajnálatos kerülõúton. Ez a 71 százalék - ez 2579 köbméter/secundum - azért biztató, mert olyan mértékû környezetszennyezéssel talán nem kell számolni, mint amelyet esetleg más területekrõl kapunk.
Hogy az európai integrációs bizottság vizsgálta ezt a témát, elsõsorban nem az elmondottakból következik, hanem azt próbáltuk megnézni, hogy milyen követelményeket támaszt az Európai Unió a vízgazdálkodással kapcsolatosan, és milyen törvényi elõírásokat követel. A Brüsszelben elõírt európai megállapodás - amelyet 1991. december 16-án írtunk alá - kimondottan a vízgazdálkodásra vonatkozó cikkelyt nem tartalmaz, de jól tudjuk, hogy az Európai Unió valamennyi tagállama számára ajánlásokat ír elõ a vízgazdálkodás területén. Ezek kapcsolódnak az európai megállapodás 70. cikkelyéhez, amelyik - mint tudjuk - a környezetvédellemmel van szoros kapcsolatban. Az európai integrációs bizottság megállapította, hogy mindezek az elõírások és feltételek ebben a törvényjavaslatban érvényesíthetõk.
Bizottságunk vizsgálta, hogy ez a törvény milyen lehetõséget nyújt a piacgazdaság kategóriájának elfogadásához, hisz tudjuk, hogy a piacgazdaság intézményrendszerei az Európai Unióban megköveteltetnek.
Tudjuk, hogy az 1965-ös - tehát a korábbi - vízügyi törvény, amely Magyarországon még most is érvényben van, olyan irányt vett a legelsõ törvényhez képest, amely az emberekben azt a látszatot és képzetet keltette, hogy a víz ingyen van. Ez egy paternalista törvény volt; a lényege az, hogy az állam a lakosokat ellátta vízzel, ezért minimális összeget kellett fizetni. Tehát gyakorlatilag semmi köze nem volt a piaci szemlélethez.
Nyilván érvényre kell juttatni azt az elvet, hogy a víz korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. Tudjuk, hogy jelentõségét elsõsorban akkor ismerjük fel, amikor nincs. Magyarországon ez nem az ivóvízre, hanem elsõsorban a mezõgazdasági vízszükségletre vonatkozik. Ilyenkor saját bõrünkön érezzük, hogy a víz pazarlása, a nem megfelelõ vízgazdálkodás óriási károkat okozhat. Ha piacgazdálkodásban, piaci kategóriákban gondolkodunk, akkor egyidejûleg el kell fogadnunk, hogy a víz elõállításának költségei vannak, és ezeket a költségeket a fogyasztókkal el kell fogadtatni. Ekkor várható csak el, hogy a vízfogyasztásban nem pazarlunk, és különösen nem leszünk hajlandók pazarló technológiákat alkalmazni sem az iparban, sem pedig a mezõgazdaságban.
Az európai integrációs bizottság azt is megvizsgálta, hogy a lakosságiszennyvíz-kezelés szempontjából milyen elmaradásunk van az Európai Unióhoz képest. Azt tapasztaltuk, hogy az Európai Unió országaiban a szennyvízelvezetés mintegy 85-87 százalékban megoldott, míg nálunk ez a szám 52-54 százalék. Az Európai Unió országaiban a szennyvíztisztítás mintegy 65-67 százalékban megoldott, míg nálunk 33 százalékban. Látható tehát, hogy ezen a területen majdnem egy generációnyi elmaradást kell behoznunk. Márpedig be kell hoznunk, mert nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy társadalom vízhez való viszonya egyidejûleg a civilizáció fokmérõje is.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás és az Európai Unióval való kereskedelem egyik jelentõs tétele az agrárkereskedelem - mint ahogy már elhangzott -, s e kérdésben bizottságunk messzemenõen csatlakozni kíván a mezõgazdasági bizottsághoz. Öntözéses gazdálkodás nélkül korszerû mezõgazdaság nem képzelhetõ el, s emiatt nagy gondot kell fordítani az öntözõvízhez való hozzáférési lehetõségekre, de fõként az öntözõvíz árára, amely jelenleg nagymértékben sújtja mindazokat a gazdálkodókat, akik tisztességesen adminisztrálják is öntözõvíz-felhasználásukat.
A 34. § foglalkozik a vízgazdálkodási társulásokkal. Bizottságunk kiemelte azt a kérdést, hogy ezek a társulások jelenleg mûködnek, hiszen az elmúlt évben mintegy 1 milliárd forint értékû közhasznú munkát végeztek. Akinek földterülete van, ehhez köteles hozzájárulni, köteles vízmûtársulási hozzájárulást fizetni. Sajnálatos azonban, hogy az elmúlt idõszakban a földprivatizáció révén létrejött mintegy 600 ezer új parcella tulajdonjogilag nem rendezett, így ezek a társulások képtelenek beszedni azokat a díjakat, amelyek tulajdonképpen az öntözõmûvek, a csatornák, a vízmûvek fenntartását szolgálnák. Bizottságunk nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy a jövõ öntözéses gazdálkodása, az európai szintû mezõgazdaság megteremtése érdekében hassunk oda, hogy ezek a pénzügyi források a vízmûtársulások rendelkezésére álljanak. Ugyanis ha ezeket a csatornákat csak egy-két évig nem tudjuk karbantartani, tönkre fognak menni, s ezek újra történõ kiépítése óriási összegekbe fog kerülni. Nagyon szerencsétlen dolog lenne, ha a Magyarországon korábban kiépített öntözõrendszerek arra a sorsra jutnának, mint a nagy folyammenti birodalmak öntözõrendszerei, amelyek már csak a történelemben és a szájhagyományban élnek.
Bízunk benne, hogy a hozzáfûzések, a módosító javaslatok tovább finomítják ezt a törvényjavaslatot, amelyet - mint említettem, s ismételten elmondom - az európai integrációs bizottság egyhangúlag általános vitára alkalmasnak tartott.
Köszönöm szépen. (Taps.)