BAUER TAMÁS (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Isépy Tamás képviselõtársunk az orvos hasonlatával kezdte, akinek oda kell figyelnie a beteg állapotára, mielõtt a beavatkozásról dönt. Azt gondolom, az orvosnak arra is figyelnie kell, hogy a beavatkozás elmaradása mivel fenyegetheti a beteget.
Szájer József képviselõtársunk szószegéssel vádolta meg a kormányt. Engedje meg, hogy én a kormányprogramból idézzek, amelyben azt olvashattuk: "A kormány tisztában van azzal, hogy másfél évtizede újra meg újra áldozatvállalást kértek az emberektõl, és mégsem tehet mást, mint hogy ismét figyelmeztet: még nem vagyunk túl a nehezén, a megelõzõ negyven év tévútjának és az elmúlt négy év mulasztásainak árát nem fizetheti meg más, mint a ma Magyarországon élõ polgárok."
Azt is mondta: "A kormány, miközben megóvja a legelesettebbeket helyzetük további romlásától, fékezni igyekszik a középrétegek elszegényedését, összességében nem ígérhet mentességet az országra nehezedõ terhekkel járó további megpróbáltatások alól." Ezt mondta a kormányprogram júniusban. Ebbõl kell levonni ma is a következtetést.
Azt mondta Szabó Iván, hogy ez a kormány magának csinálja a válságot. Én azt hiszem, nem szorult rá: a válság adott, a válságot a kormánynak kezelnie kell. Ennek a válságnak a legfontosabb tünete a második éve ismétlõdõ hatalmas külkereskedelmi és fizetésimérleg-deficit: 3 és fél milliárd tavalyelõtt, 4 milliárd tavaly. Ezt nem lehet az elmúlt nyolc hónapban produkálni. Azt talán Szájer József is tudja, hogy egy külkereskedelmi folyamat olyan döntések következménye, amelyek azt hónapokkal, évekkel elõzik meg. De ha valaki elõveszi a HVG múlt heti számát, azt is tudhatja, hogy Magyarország visszaesése a nemzetközi tõkepiaci megbecsülés listáján nem idén kezdõdött és nem is '94 második felében, hanem '91 óta tart. Ebbõl következik mindaz, amivel ma szembe kell nézni.
Egy piacgazdaságban ilyen külkereskedelmi és fizetésimérleg-helyzetben az egyetlen reakció a leértékelés. Az a leértékelés, amiért Kádár Béla képviselõtársunk is küzdött a maga kormányában, de nem tudta elérni annak idején. Ez az, amire az elsõ kísérletet is ez a kormány tette meg tavaly augusztusban, és a második ilyen lépést most kényszerül megtenni, vállalva a forint - ezzel valamennyiünk keresetének és jövedelmének - leértékelõdését.
(16.40)
Ahhoz azonban, hogy a leértékelés eredményes legyen, nélkülözhetetlen a belföldi összkereslet - s ezen belül a fogyasztói kereslet - korlátozása. Enélkül valóban inflációhoz vezetne a leértékelés; így remélhetõ, hogy csak korlátozottan vezet inflációhoz. Ha már most a belföldi fogyasztói keresletet korlátozni kell, akkor az az indokolt, hogy ez mind a munkajövedelmekre, mind pedig a szociális jellegû - költségvetésbõl, államháztartásból finanszírozott - jövedelmekre kiterjedjen. A kormány - vállalva a szakszervezeti kritikákat és konfliktusokat - vállalja azt, hogy a munkajövedelmeket, a béreket is korlátozza a maga rendelkezésre álló eszközeivel, de nem mondhat le arról sem, hogy korlátozza azokat a lakossági jövedelmeket is, amelyek az államháztartásból és nem az üzleti szférából származnak. Ezért kell elkerülhetetlenül hozzányúlnia a családi támogatásokhoz, a szociális jövedelmekhez is.
A kérdés ezek után már csak az lehet, vajon azt az utat kövesse-e a kormány, amit az elmúlt hosszú-hosszú idõszakban: a családi támogatások folyamatos elértéktelenedésének az útját, amely e támogatások valamennyi élvezõjére kiterjed, vagy pedig különbséget tegyen a magas, a közepes és alacsony jövedelmûeknek jutó családi támogatások között. A kormány az utóbbi utat választja: a magas jövedelmûektõl von meg bizonyos család támogatásokat, hogy legalább részben megóvja azokat, amelyeket az alacsony és közepes jövedelmûek élveznek. Ezért aztán hamis az az állítás, hogy az intézkedések a szociális különbségek növekedéséhez vezetnek. Az adott nehéz körülmények között az intézkedések arra irányulnak, hogy a nehéz helyzetben viszonylag még mindig az alacsony jövedelmûek járjanak kevésbé rosszul.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)