BURÁNY SÁNDOR (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Ha végigtekintünk a privatizáció eddigi folyamatán, nekem személy szerint egy amerikai író jut eszembe, aki egyszer azt mondta: talán szerencse, hogy ilyen lassan haladok, mert meglehet, rossz irányba megyek. Úgy érzem, ennek a megállapításnak mind a két felével baj van. A privatizáció lassúságának - mint azt már többször is megállapítottuk - az állami vagyon lassú eróziója, amortizációja a következménye.
Ha pedig választ kéne adni arra a kérdésre, hogy miben látom az eddigi privatizációs folyamat fõ hiányosságait, nos, a következõkben jelölném ezt meg:
Elõször is a privatizációs folyamat vélt vagy szándékolt, óhajtott következményeit az eddigi irányítók összekeverték a folyamat céljával. Másodszor pedig, úgy érzem, súlyos hiba volt a nyilvánosság mellõzése az eddigi folyamatok során.
(12.00)
Feltehetjük persze a kérdést - és lehet, hogy erre a kérdésre ahányan vagyunk, annyiféle választ adunk -: mi tekinthetõ a privatizáció igazi céljának?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A magam részérõl úgy gondolom, a privatizáció igazi céljának az tekinthetõ, hogy hatékony tulajdonosi szerkezet jöjjön létre Magyarországon. Ennek a hatékony tulajdonosi szerkezetnek persze következményei is vannak. Kettõt említenék meg. Az egyik: természetszerûen új tulajdonosi réteg alakul ki Magyarországon. A másik - nem mellékes következmény -: eközben az államnak bevétele keletkezik.
Kikbõl lehetnek az új tulajdonosok? Lehetnek menedzserekbõl, lehetnek vállalkozókból, lehetnek korábbi tulajdonosokból és talán végül, de nem utolsósorban lehetnek munkavállalókból is.
Nem foglalkoznék itt most azzal, hogy kell-e nekünk rettegnünk a külföldi tõkétõl. Annyit említenék csak meg, hogy a külföldi tõkés is csak olyan, mint a magyar tõkés: a saját érdekeit követi. Ezért nem kell félni tõlük. Ahol kell, ott a magyar piac védelmében a szükséges garanciákat természetesen be kell építeni. De ha a hazai piacon széttekintünk, és azt kutatjuk, Magyarországon kikbõl lehetnek tulajdonosok, két fõ réteg jött eddig szóba, és e rétegekkel kapcsolatosan meglehetõsen nagy viták voltak korábban. Az egyik az a menedzseri réteg, amelyik az állami vállalatokat irányította és jelenleg is irányítja, amelynek valószínûleg a legtöbb tapasztalata van a konkrét feladatot illetõen. Sajnálattal kell megállapítanunk: a menedzser réteg az elmúlt négy évben nem lehetett elég szép és elég okos ahhoz, hogy komoly tulajdonhoz jusson.
A másik a nemzeti középosztály gondolata és az az elképzelés, hogy a régi tulajdonosokból - amennyire lehet - új tulajdonosokat csináljunk. Ez volt az a cél, pontosabban az én megítélésem szerinti lehetséges következmény, ami az elmúlt években céllá nõtte ki magát, és én az ebbõl levezetett privatizációs napi gyakorlatot hibának tartom.
Ennek a hibának a következményeit pontosan mutatják a kárpótlási jegyek piacán létrejött spekulációs folyamatok és az a tény, hogy egyre inkább nem az alanyi jogon kárpótlási jegyre jogosultak lesznek a tulajdonosok, hanem azok, akik a kárpótlási jegyek egy részével rendelkeznek, mivel az elmúlt években ilyen-olyan nyílt tranzakciókkal felvásárolták azt.
Hogy a kárpótlási jegyek bevezetése milyen ellentmondásokat okozott, arra talán csak annyit, hogy pont egy olyan idõszakban került sor a kárpótlási jegyek tömeges kibocsátására, amikor az államháztartás egyensúlya felbillent, és az államnak égetõ szüksége lett volna készpénzbevételekre.
Ezzel kapcsolatban engedjék meg, hogy idézzek egy korabeli cikket, mint egy számomra jellegzetes példát, illetve néhány adatra hívjam fel a figyelmüket.
A Heti Világgazdaság 1992. június 20-ai számából idéznék egy esetet. "Mint azt a Józsefvárosi Közért Vállalat jogtanácsosa elmondta, vállalatuk privatizációja során egy érdeklõdõ üzlethelyiségeik egyikéért tizenhétmillió- négyszázkilencvenezer forintos vételárat kínált készpénzben. Ezzel az ajánlattal megnyerte a versenytárgyalást. A szerzõdéskötéskor azonban, ami az árverés után 15 napon belül esedékes, az illetõ - legnagyobb meglepetésükre - bankók helyett a Budapesti Értékpapír és Befektetési Részvénytársaság tizenhatmillió forintnyi kárpótlási jegyrõl szóló letéti igazolásával jelent meg, csak alig másfél millió forintot fizetett be készpénzben. Egyúttal magával hozta az Állami Vagyonügynökség vagyonátadási és kárpótlási igazgatója, Kazár Péter által aláírt levelet, amely szerint a kárpótlási jegyet a készpénzzel egyenértékû fizetõeszközként kell elfogadni."
A néhány adat, amire szintén szeretném felhívni a figyelmüket: ha megtekintjük, hogy az Állami Vagyonügynökség bevételeibõl milyen arányt foglalnak el a kárpótlási jegyek, megállapíthatjuk, hogy tavaly, 1994-ben az ÁVÜ bevételeinek mintegy 50 százaléka, ötvenkét milliárd forint származott kárpótlási jegyekbõl. Meg kell itt azonban jegyeznem, hogy - függetlenül attól, hogy a kárpótlás bevezetésével és korábbi gyakorlatával mennyi vitánk van - jelenleg szocialista-szabaddemokrata kormány van Magyarországon, és a felelõsség a mai kormányé.
Szeretném önöket tájékoztatni arról, hogy e felelõsséggel élni kívánunk és nem visszaélni, hisz' már a hivatkozott tavalyi adatokból is kiolvasható, hogy 1994-ben mintegy háromszor annyi kárpótlásijegy-bevétele volt az Állami Vagyonügynökségnek, mint az összes azt megelõzõ idõszakban. Ha pedig a havi bontását figyeljük ezeknek az adatoknak, akkor az is megállapítható, hogy a
bevételek döntõ hányada már a Horn-kormány idejére esik, tehát megjegyezhetjük, hogy függetlenül a kárpótlás korábbi gyakorlatáról alkotott felfogásunktól, a Horn-kormány tartja magát ahhoz az ígéretéhez, hogy ezt a folyamatot tisztességesen és korrektül le kívánja zárni.
Sepsey képviselõtársam idézte a privatizációs törvény egy inkriminált mondatát. Nos, ez ügyben szeretném önöket tájékoztatni arról, hogy készül egy privatizációs módosító csomag. Nekem van szerencsém e módosító csomag néhány javaslatát ismerni. Ezzel összefüggésben azt szeretném megemlíteni, hogy az az inkriminált mondat - tehát a hivatkozás a nemzetgazdaság mindenkori tûrõképességére - e javaslat szerint kimaradna a törvényjavaslatból, mellesleg azzal a törekvéssel összhangban, hogy egy jogszabályba lehetõség szerint ne kerüljenek bele olyan megállapítások, melyeknek értelmezése utólag vitathatóvá válik. Amennyiben ez a módosító indítvány konkrétan ide kerül a Ház elé, a magam részérõl ezt a módosító javaslatot támogatni fogom, és bár a korábbi gyakorlat megítélésében lehet köztünk különbség, talán ebben egyet fogok érteni Sepsey képviselõtársammal.
Ha a bevételeket nézzük, akkor választ kell adni arra a kérdésre, hogy mi lehet ezeknek a bevételeknek a sorsa és célja. Függetlenül attól, hogy ez a bevétel mekkora, leszögezhetjük azt, hogy miután az állami vagyon véges, egyszeri bevételrõl van szó, egy soha meg nem ismétlõdõ történelmi bevételrõl, tehát nem érdemes folyó fizetési kiadásokra fordítani, nem érdemes a költségvetés folyó kiadásait finanszírozni belõle, mert ha ezt a rendszert fenntartjuk, akkor ezek a bevételek egy idõ után kiesnek, ugyanakkor marad az a rendszer, amibõl ezek a bevételek hiányozni fognak, és az államháztartás hiánya még nagyobb lesz.
Az én megítélésem szerint két dologra érdemes fordítani ezeket a bevételeket: a remélhetõleg szintén egyszeri államadósság törlesztésére, másrészt pedig - és talán ez is van ennyire fontos cél - a szerkezetváltás további ösztönzésére.
Tekintettel arra, hogy az elmúlt gyakorlat meglehetõsen túlpolitizált volt, az én megítélésem szerint ez vezetett egy másik hibához, amit már az elején említettem: ez pedig a titkolózásnak a korábbi gyakorlata. Végül is az információs kásahegybõl éppen a mazsola hiányzik: nincs vagy nem voltak hitelt érdemlõ adatok arra vonatkozóan, hogy valójában mennyiért keltek el az állami vállalatok. Korábban ugyanis az ÁVÜ ezeket az adatokat hivatalból visszatartotta.
Ezzel kapcsolatban engedjék meg, hogy idézzek két véleményt, szintén a korabeli újságokból. Az elsõ vélemény így hangzik: "Csepi Lajos ügyvezetõ igazgató érvelése kikezdhetetlennek látszik - idézem a Heti Világgazdaságot -: a külföldi befektetõk követelik meg tõlünk, hogy tartsuk titokban az értékesített vállalatok vételárát, hiszen ez befolyásolhatja a további üzleti pozícióikat a világban. Ha ezt a kívánságukat nem teljesítenénk, elfordulnának tõlünk. Az indoklás azonban - teszi hozzá az újságíró - elég groteszk például olyan esetben, mint legutóbb az Ibuszé, amikor az állami szerv az állami részvényeket az állami banknak adja el."
(12.10)
Ezzel szemben én egy másik véleményt tartok megalapozottabbnak, egy üzletember véleményét, Róna Péterét, aki egy másik interjúban ezt mondja: a világban egészen rendhagyó gyakorlat, hogy az állami hivatalnokok nem hozzák nyilvánosságra a hozzájuk beadott ajánlatokat, az elbírálás szempontjait és az értékesítési árat, azzal a vevõvel pedig, aki ezt nem vállalja, nem volna szabad tárgyalni, mert valószínûleg nem jár egyenes úton.
A titkolódzás jellegzetes további példája volt a következõ történet: 1993 tavaszán Diczházi Bertalan kormányfõtanácsos, az ÁVÜ igazgatótanácsának elnöke kijelentette egy interjúban: növekvõ nyomás nehezedik az ÁVÜ-re, hogy oktatási, kulturális és egészségügyi célú alapítványoknak is adjon át ingyen állami vagyont.
Az már a sors iróniája, és pikáns helyzet, hogy ezzel szinte egy idõben az akkori parlament leszavazta Pál László szocialista képviselõ indítványát, miszerint a kormány számoljon el az Országgyûlés elõtt a különbözõ alapítványoknak átadott, ingyen átadott állami tulajdonról.
Megjegyezném, hogy a mostani törvényjavaslat erre vonatkozóan kellõ garanciákat kínál. Ugyanis tartalmazza azokat a rendelkezéseket, melyek biztosítják az Országgyûlésnek, hogy bármely tetszõlegesen kiválasztott privatizációs ügyben a kormányt az Országgyûlés elõtt elszámoltathassa, ezzel
két legyet ütve egy csapásra, a parlament nyilvánosságán keresztül is biztosítani a nyilvánosságot, és mintegy nem mellékesen az Országgyûlés ellenõrzõ szerepét is biztosítsa.
Nos, összegezve, sok idõt veszítettünk, cselekedni kell. A beterjesztett törvényjavaslatot nem tekintem egy tökéletes törvénynek, erre már az expozéban is utalt maga az elõterjesztõ. Régi kínai közmondás szerint csak a tökéletes bölcsek és a tökéletesen ostobák nem változtatják meg véleményüket. Nos, én abban vitatkoznék Sepsey képviselõtársammal, hogy az ellenzék egy picit okosabb a kormánypártnál, de abban viszont el kell ismernem, lehet némi igazság, hogy nem vagyunk tökéletes bölcsek. Ennek megfelelõen ez a törvényjavaslat sem tökéletes, és különbözõ módosításokra utal, melyek egy részérõl már beszéltem. Ezek a módosítások, és a törvényjavaslat, az eredeti törvényjavaslat az én megítélésem szerint egyetlen célt kell hogy szolgáljon, olyan kereteket biztosítson, hogy nyilvános, korrekt eljárássorozat végén hatékony tulajdonosi szerkezet alakuljon ki Magyarországon. Ehhez kérem az önök támogatását és köszönöm türelmüket. (Taps.)