RUSZNÁK MIKLÓS (KDNP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Igen tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Ház! Nagyon sok hete, napja zajlik a parlamentben a privatizációval kapcsolatos törvényjavaslat vitája. Volt itt már szó tortáról, nyilvánosságról, a torta felosztásáról, de úgy érzem, mire ez a privatizációs törvény elkészül, a tortának már csak hírmondója marad, és talán szinte elfolyik, és csak nyalogathatjuk a tortából elfolyt morzsákat. (sic!)
Konkrétan: felszólalásom lényegét, a mezõgazdaság helyzetét illetõen voltam bátor erre vállalkozni, mert az, ami ebben a privatizációs törvényben megjelenik, azt hiszem, nem egyértelmûen foglal állást amellett, amit mi, kereszténydemokraták úgy szoktunk megfogalmazni, hogy a vidék, a falu ebbõl a privatizációból mindenféleképpen megkapja azt a jussát, azt az örökségét, amely õt megilleti.
A kormány megalakulásakor programjának egyik hangsúlyos eleme volt, hogy stratégiai irányváltásra van szükség a privatizáció terén. Jelentõsen fel kell gyorsítani a folyamatot. Ugyanakkor az, ami ezen a téren ténylegesen történt, éppen az ellenkezõ irányba mutatott. Valójában a privatizáció nemhogy felgyorsult volna, hanem éppenséggel szinte leállt az utóbbi hónapokban.
A törvényjavaslat vitája során már több képviselõ szóvá tette: nem világos, hogy milyen célokat kívánnak elérni a vagyon értékesítésével; de szerintem az sem, milyen célokat kíván elérni a törvényjavaslat a tartósan állami tulajdonban maradó vagyonnal kapcsolatban. Különösen is problematikusnak látom ezeket a kérdéseket a mezõgazdaság és az élelmiszeripar területén mûködõ vállalatok esetében. Felvetésemre azonnal azt lehetne válaszolni, hogy a célok, illetve a kritériumok benne vannak a törvényjavaslat 2. és 7. §-ában. Való igaz, hogy a 2. § e) pontja a követelmények között kimondja, hogy a követelmény a hazai vállalkozók, beszállítók, alapanyag-termelõk tulajdonszerzésének támogatása, különös tekintettel a mezõgazdasági és az élelmiszeriparra.
Ez valóban szépen hangzik, és azt hiszem, a tisztelt Ház döntõ többsége egyetért ezzel a követelménnyel. Hiába keresünk azonban a törvénytervezet további részeiben, különösen a 32. és a 33. §-ban bármilyen utalást arra, hogy ezt a követelményt nemcsak mint szépen hangzót fogalmazták meg, hanem érvényesíteni is akarják, és legalább azonos ajánlat esetében elõnyben részesítenék az élelmiszeripar vagy a mezõgazdasági, kereskedelmi társaságok alapanyag-beszállítóit vagy azok szövetkezeteit. Ide kapcsolódik az is, hogy a mezõgazdasági alapanyag-termelõk csak úgy juthatnának megfelelõ esélyhez az élelmiszeripar és a kereskedelem privatizációjában, ha a törvény világosan kimondaná, hogy a kárpótlási jegyek az ilyen típusú privatizációban korlátozás nélkül felhasználhatóak, és a készpénzfizetéssel azonos elbírálás alá esnek.
A másik lényeges problémakör a mezõgazdaság területén a tartós állami tulajdonban maradó vállalatokhoz kapcsolódik. Ezen belül is itt és most az erdészetre és a faiparra, valamint a mezõgazdasági részvénytársaságokra helyezem a hangsúlyt. A felmerülõ problémák véleményem szerint a következõk:
Miért kell ezeknek tartósan, teljesen vagy többségi arányban állami tulajdonban maradni? Ezek a vállalatok a tartós állami tulajdonra a 7. §-ban megfogalmazott három kritérium egyikébe sem illenek be igazán.
Az erdõgazdaságok esetén az erdõkért - mint a nemcsak gazdasági célt, hanem sokoldalú, más társadalmi célt is szolgáló természeti erõforrásért - való aggodalom lehet az indok? Ez esetben sem vagyok azonban meggyõzõdve arról, hogy a száz százalékos állami tulajdon fenntartása a helyes megoldás - különösen akkor, ha a tulajdonosi jogokat az ÁPV Rt. gyakorolja. Barátom, Szakál Ferenc azzal indított, hogy nem biztos, ha valaki veri a feleségét és azt tartós állami tulajdonba veszik, akkor már nem fogja verni. Azt hiszem, egy jó erdõtörvény esetén szövetkezetek, erdõtársulások, önkormányzatok vagy esetenként természetvédelmi egyesületek is jó gazdái lehetnek az erdõknek, de mindenképpen jobb, mint egy távoli állami vagyonkezelõ.
(11.40)
Hollandia példáját tekintve: magántulajdonban 40,8 százalék, állami tulajdonban 31,5 százalék, önkormányzati tulajdonban 15,9 százalék, a természetvédelem tulajdonában pedig 11,8 százalék van.
Még kevésbé világos, mi a célja egyes mezõgazdasági vállalatok többségi állami tulajdonban való meghagyásának. Mindnyájan tudjuk, hányszor változott - szûkült vagy bõvült - az ilyen vállalatok köre. Talán ebben a törvénytervezetben a legszûkebb. Mi tehát a kritérium? Kiemelkedõ, jó eredményt elérõ gazdaság? A biológiai alapok megõrzése? A körzet mezõgazdasági fejlõdésének szolgálata? Szerintem a biológiai alapok megõrzésén túl a legfontosabb lenne, hogy minden jellegzetes tájkörzetben legyen egy-egy olyan mezõgazdasági vállalat, amelyik segítené a tájhoz, a feltételekhez illeszkedõ technológiák és termékszerkezet kísérletezését. Általában a körzet fejlesztõ, innovációs központja lehetne.
Egyes szakértõk már konkrét javaslatokat is kidolgoztak ilyen rendszerre. Az ilyen mezõgazdasági vállalatok nem kísérleti gazdaságok lennének, hanem valóságos, üzletszerûen mûködõ szervezetek, amelyekben azonban mégsem általában és csak a profitcél dominálna, hanem új és a tájba illõ, a körzet többi vállalata által hasznosítható megoldások jövedelmezõ megvalósítása. De akkor ezt a feladatot világosan meg kellene fogalmazni. Ha ez megtörténne, akkor viszont felvethetõ, hogy a jelenlegi lista túl szûk, illetve hibás, mert a területi elosztás teljesen egyenlõtlen. A kifejezetten mezõgazdasági jellegû 12 vállalat közül az ország nagyobbik része a Dunától keletre van. Olyan, amelyik ráadásul mezõgazdasági szempontból is fontosabb, csak öt található. Ezen belül is a Cegléd-Törökszentmiklós vonaltól északra egy sincsen. Pedig az ettõl északra fekvõ országrész nagyobb, és itt is találhatók jól szervezett, jó eredményeket elérõ gazdaságok, amelyek körzeti fejlesztési központok lehetnének.
Ha ilyen, körzeti fejlesztési feladatokat ellátó vállalatokban gondolkodunk, akkor az sem lényeges, hogy a mostani állami gazdaságok éppen milyenek, vagy rendelkeznek-e valamilyen sajátos biológiai erõforrással. Végsõ soron még új állami többségû, ilyen fejlesztõ vállalat létesítése is szükséges lehet. Saját területemen: Borsod-Abaúj-Zemplén térségében a Szerencsi Állami Gazdaság évek, évtizedek óta nyereséges vállalat, a munkanélküliséggel oly súlyosan terhelt és szenvedett vidék - több mint 6-700 embert foglalkoztat - kimaradt ebbõl a tartósan állami tulajdonként felsorolt vállalatok közül. Azt hiszem, módosító indítványként mindenféleképpen fogom javasolni, és kérem a tisztelt Házat, hogy ennek a térségnek a jövõt illetõen, akár vetõmag, akár alapanyag-beszerzés céljából ne tegyük ki a Bodrogköz-Hegyalja vidékét annak, hogy majd valahova a Dunántúlra utazzanak alapanyag és vetõmag szempontjából fontos termékekért.
Ha viszont a törvénytervezet mellékletében felsorolt vállalatok a mezõgazdaság egészének stratégiai érdekeit szolgálják, akkor a következõ a kérdés: miért éppen a földmûvelésügyi miniszter van megjelölve a tulajdonosi jogokat gyakorló miniszterként. Ha összmezõgazdasági érdeket szolgáló vállalatokról van szó, akkor nem probléma, amit Békesi László volt pénzügyminiszter úr mondott az expozéjában, úgy fogalmazva, hogyha az ágazati miniszter a tulajdonos - idézem -, akkor a szabályozási és tulajdonlási
funkciók egy kézbe kerülnek. Ellenkezõleg: ez magától értetõdõ követelmény. A törvényjavaslat szerinti megoldás esetében inkább a Békesi úr által említett másik veszély forog fenn. Tudniillik - idézem ezt is - kompetenciahiány miatt súlyosan sérülhetnek a gazdaságpolitikai vagy ágazati érdekek. Ha viszont ezen vállalatok célja elsõsorban a befektetett tõke, a vagyon minél jövedelmezõbb hasznosítása, akkor az állami tulajdon fenntartása nemcsak szükségtelen, hanem ellenkezik a törvénytervezet koncepciójával is. Ez a logikai ellentmondás csak az elõbbi kérdések megválaszolása után oldható fel.
Ide kapcsolódik még egy kérdés: ha ezek a vállalatok olyan feladatokat végeznek vagy kapnak, amelyek nem, vagy nem csak saját érdekeiket szolgálják, hanem a mezõgazdaságét általában, akkor logikai ellentmondás a részvénytársasági forma még akkor is, ha ezek a társaságok többségi állami tulajdonban maradnak.
Gyakorlati tapasztalatból tudom, hogy szinte naponként megjelenõ konfliktus van a profitnövelési cél, illetve elvárás és a gyakran veszteséges vagy kevésbé jövedelmezõ, úgynevezett stratégiai feladatok között. Ha az egész mezõgazdaság érdekeit vagy a tájkörzet érdekeit is idevetjük, akkor ezek a vállalatok ezt szolgálják. Akkor nem a többségi tartós állami tulajdon a helyes megoldás, hanem az, hogy a tevékenységükben érdekelt termelõk tulajdonába kerüljenek. Akkor viszont még az is megfontolandó, hogy a részvénytársasági forma helyett nem célszerûbb-e az egyéni és a szövetkezeti termelõk, illetve felhasználók által létrehozott másodlagos szövetkezet formájában mûködtetni azokat?
Csak megjegyzem, hogy én a részvénytársasági formát, amely kifejezetten tõkehasznosító, profitra, osztalékra orientált társasági forma, általában sem tartom elfogadhatónak a kifejezetten földhöz kapcsolódó mezõgazdasági tevékenységeket. Különösen nem, ha figyelembe veszik azokat a ma már Európában általánosan elfogadott irányzatokat, hogy a mezõgazdaságnak a természetmegõrzõ és -fejlesztõ, tájmegõrzõ és -fejlesztõ, valamint regionális feladatokat is ellátó szerepe van. Bár a gazdasági hatékonyság ezeknél is követelmény, az egyoldalú profitérdekeltség mégis ellentétes olyan feladatokkal, amelyek eredményét a piac nem értékeli, amelyeknek nincs piaci ára. Például biotópok fenntartása, vadkímélõ technológiák és így tovább.
Véleményem szerint a helyes megoldás az lenne, ha most a tartós állami tulajdonban felsorolt vállalatoknál szétválasztásra kerülnének a kifejezetten profitérdekeltség alapján mûködõ részek és azok, amelyek elsõsorban a mezõgazdasági ágazat érdekeit szolgálják. Ez utóbbiakra viszont a társasági törvényben új társasági formát kellene megfogalmazni, olyat, amely egyaránt szolgálná a hatékony mûködést és a sokoldalú, de nem feltétlenül a profitmaximalizálás alapján megoldható feladatok teljesülését is.
Még jobb megoldás lenne másodlagos szövetkezetenként mûködtetni azokat. Ez esetben az is lehetségessé válna, hogy az ilyen vállalatoknak az a föld is a tulajdonába kerüljön, amelyen gazdálkodnak. A jelenlegi megoldás, amely szerint a tartósan állami tulajdonban maradó mezõgazdasági vállalatok csak bérlõi a földjüknek, számos mûködési zavar forrása, és ellentétes a tõlük elvárt feladatok biztonságos teljesítésének követelményével.
A mezõgazdaság stratégiai érdekei szempontjából azoknak az állami gazdaságoknak is nagy jelentõsége van, amelyek ugyan nem rendelkeznek különleges biológiai alapokkal vagy védett természeti erõforrásokkal, de jelentõs integrációs tevékenységet folytattak eddig is, vagy folytatnak a jövõben. Számos ilyet lehetne mondani, de egyet külön is megemlítek, a Tokaj Kereskedõház szerepét, hisz itt majd 15 ezer termelõt kellene koordinálni, és bizony, történelmi-nemzeti értékünknek egy része vagy nagy része veszendõbe mehet. Kérem miniszter urat, támogassa majd ezen módosító indítványunkat. Azt kérjük, hogy a Tokaj Kereskedõház is valamilyen formában - százalékot meghatározva - tartós állami tulajdonban maradjon. Azért merem ezt megtenni, mert azon kívül, hogy a jó tokaji bort, az aszút, gondolom, mindenki szereti, és különösebb érdekem csak azért fûzõdik ehhez, hogy ott, abban a térségben, mint említettem, több mint 15 ezer termelõ van, és a munkanélküliség óriási.
Pusztán csak egy tipikus példáról van szó, ahol a sajátos magyar mezõgazdasági ágazat és a regionális érdek egybeesik.
(11.50)
Az ilyen, az integráció szempontjából stratégiai jelentõségû vállalatok esetében sem az a helyes megoldás, hogy maradjanak százszázalékos állami tulajdonban. Azt elfogadom, hogy az állam általában rossz tulajdonos. De azért
itt is az alapanyag-termelõ, az integrációban részt vevõ termelõk felé történõ privatizáció látszik majd helyesnek, a szervezeti forma tekintetében pedig a szövetkezet. Azt hiszem, ez a javaslatom bizonyítja, hogy nem egyszerûen az adott vállalatokért emelek szót, mert nem valószínû, hogy a szövetkezetté alakulás ötlete tetszést arat az érintett vállalatok vezetõinél.
A világos célmeghatározás hiányára utal az is, hogy azon szervezetek között, amelyek a törvénytervezet szerint a földmûvelésügyi miniszter tulajdonosi jogosítványa alá tartoznak és száz százalékban állami tulajdonban maradnának, vannak olyanok, amelyeknek legalább részbeni privatizációja nemcsak megengedhetõ, hanem célszerû is lenne. Ismét csak egy példát említve: az Állattenyésztési Teljesítményvizsgáló Kft. esetében az lenne a célszerû, ha az állami tulajdonosi befolyásolás megõrzése mellett a cég szolgáltatásait elsõsorban hasznosító, kifejezetten nonprofit jellegû szervezet, a Szarvasmarha-tenyésztõk Szövetsége is tulajdonosi pozícióba kerülhetne.
Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Úgy gondolom, az elmondottak alapján jogosan állapítható meg, hogy a most vitatott törvénytervezet nem veszi figyelembe a mezõgazdaság ágazati sajátosságait. A mezõgazdaságnak a nemzetgazdaságban és a vidék életében betöltött kiemelkedõ szerepe a kereszténydemokratáknál mindig elsõrendû fontosságú. Továbbá az ágazatban kialakult válság és szervezetlenség mindenképpen azt indokolná, hogy a mezõgazdaság, illetve az ahhoz szorosan kapcsolódó vállalatok privatizációjában a szervezettség javítását, az integráció elõsegítését, általában az ágazati stratégia céljait minden más elé kellene helyezni.
A falu, a föld, a falun élõ emberek sorsa egy és ugyanaz, nem választható szét, és nem befolyásolhatja azt az állami költségvetés hiánya oly mértékben, hogy a mindennapi életükben lehetetlen helyzetbe kerüljenek az ott élõ emberek. A mezõgazdaságnak feltétlenül lehetõséget és támogatást kell kapnia. De ez már nem is támogatás, hanem visszajuttatás abból a sokból, amit a mezõgazdaság hasznából évek hosszú során át eddig elvettek - például az alacsony felvásárlási ár stb. révén.
A támogatás nemcsak gazdasági szempontból szükséges és elsõdleges, hanem azért, mert a mezõgazdaság, a föld, a vidéki megélhetés a világon mindenütt nemzetmegtartó, a vidéken élõ emberek elvándorlását nem növeli, hanem egészséges növekedését elõsegíti. Az elöregedés, az elnéptelenedés folyamata mérséklõdik, ami nem közömbös az ország mai helyzetében.
Az elõzõ felszólalók közül Hajdú képviselõtársam a környezetvédelmi törvényjavaslatnál kicsit szomorúan említette meg, hogy a kerületekben szemétégetõket kellene mûködtetni, de ha itt sem meg ott sem, akkor ki fogja a mi szemetünket elégetni... Ezért kérem a tisztelt Házat, hogy a vidéknek azt a komfortérzetét, amely minimális létfeltételeit biztosítja, adjuk meg, mert ezzel tehermentesíthetjük a várost, amelynek nem kell majd azon gondolkodnia, ki fogja az õ szemetét elégetni.
Befejezésül, úgy gondolom, felvethetik, hogy egy átfogó privatizációs törvény nem foglalkozhat minden részletkérdéssel: azokat majd a privatizáció végrehajtása során kell érvényesíteni. Azonban az a meggyõzõdésem, hogy a mezõgazdasággal kapcsolatban számos olyan sajátosság van, amelyet a törvényben is kifejezetten meg kell jeleníteni. Egyébként a törvény megmarad azon a szinten, amit Zwack Péter képviselõtársunk úgy minõsített, hogy egyes fontos részletek esetében az általánosságba menekülés leronthatja az alapvetõen helyes koncepciót, továbbá, hogy sorsdöntõ rendelkezések maradnak az általánosság szintjén.
Azt tartanám jónak, ha a törvénytervezet teljesen vagy részben átdolgozásra kerülne. Mivel erre valószínûleg már nincs remény, olyan módosításokat tartok szükségesnek, amelyek a mezõgazdaság sajátosságainak fokozottabb figyelembevételét szolgálják. Ilyen módosítások - a törvénytervezet koncepciójának vagy szerkezetének alapvetõ átalakítása nélkül is - úgy érzem, beépíthetõk. Ezért ajánlom felvetett észrevételeimet az elõterjesztõnek és a tisztelt mezõgazdasági bizottságnak megfontolásra.
Köszönöm figyelmüket, és hogy meghallgattak. (Taps.)