DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt elnök asszony, köszönöm a szót. Igen tisztelt Képviselõtársaim! Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy felszólalásom nem fog osztatlan elismerést aratni a kormányzópárti képviselõk között. Egy ellenzéki képviselõ felszólalása általában tükröt tart a kormányzópártok elé.
(11.00)
Ez a tükör hasonlít ahhoz, amit megismertünk Grimm halhatatlan meséjében, a Hófehérke s a hét törpében. Ott a gonosz mostoha mindig elõveszi a tükrét, belenéz és megkérdezi: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon? Mondja neki a tükör: Szép vagy, szép vagy királynõ, de Hófehérke bizony szebb nálad. (Derültség.) Az én tükröm is olyan, tisztelt képviselõtársaim, hogy belenéznek a kormányzópártok, megkérdezik: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legokosabb Magyarországon? (Derültség és
közbekiáltások: Sepsey Tamás!) S a tükör azt válaszolja, hogy sajnos, nagyon okosak vagytok, de az ellenzék talán picivel okosabb. (Derültség.)
Ennek a tréfás indításnak az elõrebocsájtásával szeretném kicsit tompítani azután a kritikámnak az élét, mert két nagy területtel szeretnék foglalkozni hozzászólásomban. Az egyik: hogy a törvény bizonyos technikai megoldásai mennyire hiányosak és mennyire átgondolatlanok.
A másik terület természetesen a privatizáció számomra egyik legfontosabb területe: a kárpótlás; a privatizáció és a kárpótlás összefüggése.
Hetek óta tárgyalja az Országgyûlés, képviselõtársaim, ezt a javaslatot. Hetek óta tárgyaljuk annak a tudatában, hogy ez a törvényjavaslat alapvetõ módosításokon fog keresztülmenni. Remélem, azok az észrevételek, amelyeket föl fogok vetni a továbbiakban, meghallgatásra találnak, és mód lesz arra, hogy a módosító indítványok tárgyalása során képviselõtársaim elgondolkozzanak rajta, a törvénynek a szövege és a szándékolt célok között összhang van-e.
Sajnos, az a gyanúm, hogy olyan jelszavak mellett, amelyek már elhangzottak ezzel a törvénnyel kapcsolatban - hogy ez a panamák törvénye - nyugodt lélekkel azt a jelszót is rá lehet aggatni, hogy sajnos ez a szakszerûtlenségnek a törvénye. Ez egy alibitörvénynek tûnik, amelyet határidõre be kellett volna terjeszteni, de a kormány nem terjesztette be. Hogy mégse legyen azért olyan nagy a mulasztás, valamiféle törvényjavaslatot beterjesztettek az Országgyûlés elé. Errõl a javaslatról azonban korántsem lehet olyan dicsérõ szavakkal szólni jogászi szempontból, mint a tegnap általános vitára vett, a szabadalmi oltalmakról szóló törvényjavaslat kapcsán, nem lehet tehát dicsérõ szavakkal méltatni ezt a törvényjavaslatot.
Kezdjük azon, hogy ennek a törvényjavaslatnak a preambuluma és az 1. §-ban foglalt célok úgy tûnnek, mint hogyha egy politikai programból lettek volna átvéve. Egy politikai programban lehet szólni arról, hogy fel kell gyorsítani a folyamatokat, mielõbb csökkenteni kell az állami vagyont, egy törvényjavaslatban viszont ezeknek a megfogalmazásával már igencsak vigyázni kell. Hisz hogyha ennek a javaslatnak a legfontosabb célja az állami vagyon mielõbbi eladása, akkor minden téves döntést meg lehet indokolni azzal, hogy sajnos sietni kellett, el kellett adni az állami vagyont, hisz a törvényjavaslat odaírta a jogalkalmazók elé: tessék nagyon gyorsan túladni az állami vagyonon!
Azt hiszem, ennek a javaslatnak nem lehet az a célja, hogy kiárusítsuk az állami vagyont. Az ésszerû privatizáció mellett kell nekünk hitet tennünk, s meglátásom szerint az ésszerû privatizációt ez a törvényjavaslat nem szolgálja. Elhangzott már néhány felszólalásban, hogy a törvényjavaslatnak a 2. §-a kilenc úgynevezett prioritást határoz meg.
Tisztelt Képviselõtársaim! Ha el tetszenek olvasni a javaslat 2. §-ában az a)-tól i) pontig felsorolt, figyelembe veendõ körülményeket, akkor nem kilencet tetszenek találni, hanem harminckettõt, hisz egy-egy ponton belül még számtalan olyan tényezõt említ a javaslat, amelyeket okvetlenül figyelembe kell venni az értékesítésnél. Ezek néha egymással homlokegyenest ellentmondók. Akkor miért kell ezt kodifikálni? Azért, hogy meg lehessen indokolni az igent is, meg a nemet is anélkül, hogy valaha is törvényesen felelõsségre lehetne vonni a hibás döntések hozóit, hisz mi adjuk a kezükbe a privtizátoroknak a felmentõ érveket, mert azt mondjuk, prioritás a készpénzes értékesítés, de prioritás a kárpótlási jegyes értékesítés, prioritás a hazai tõkés rétegnek a megteremtése, de prioritás a külföldi tõkének a behozatala is. Ha nem rangsorol a jogalkotó, akkor a jogalkalmazó számára kiállítja eleve a felmentõ ítéletet minden visszaéléssel szemben.
Mostanában pártközi egyeztetés folyik a képviselõi összeférhetetlenségi törvényjavaslat elõkészítésérõl. E körben a médiáknak a segítségével is, nagyon nagy hangsúlyt kap a képviselõknek az üvegzsebûsége, az anyagi átláthatósága. Tisztelettel kérdem képviselõtársaimat, ebben a törvényjavaslatban találnak-e olyan szabályt, amely azon emberek üvegzsebûségérõl, anyagi átláthatóságáról szól, akik milliárdokról döntenek. Nem. Nincs ilyen szabály, s el kell gondolkozni azon, miért nincs ilyen szabály. Miért nem írja elõ törvényjavaslat, hogy a fõ privatizátoroknak - azoknak, akik érdemi döntéseket hozhatnak - a vagyoni átláthatóságát biztosítani kell. Nem elég, tisztelt képviselõtársaim, kimondani bizonyos tisztségbeli összeférhetetlenségi szabályokat. Fõleg úgy, hogy semmiféle konzekvenciája nincs a törvényjavaslatban, hogyha ennek ellenére valaki részt vesz egy döntés meghozatalában.
Tovább kellene mennie a jogalkotónak, s éppen az elmúlt idõszak gyanús eseményei miatt biztosítani kellene a magyar állampolgárok számára, hogy
mindazok, akik ezekben a nagy horderejû és anyagilag igencsak jelentõs ügyekben döntenek, tiszták maradhassanak, még a gyanú árnyéka se férhessen hozzájuk, hogy döntéseikben esetleg nem az államnak az anyagi érdekeit vették figyelembe.
Ezzel kapcsolatban hadd mondjak el egy történetet képviselõtársaimnak, hisz mindannyiunk elõtt ott van az Állami Számvevõszék jelentése az Állami Vagyonkezelõ Részvénytársaság mûködésérõl. Hogy-hogy nem - kezdhetjük így a mesét -, volt egy vezetõ tisztségviselõ, aki úgy döntött, hogy az Állami Vagyonkezelõ Részvénytársaság nem az államnak fizeti be az államot megilletõ részesedést, hanem szabad pénzeszközeit elhelyezi egy bankban, méghozzá olyan feltételekkel, amelyek az Állami Számvevõszék szakemberei számára nevetségesek voltak. 6-8-10 százalékos kamattal 100 millió forintokat kihelyezni, nyilvánvalóan elképesztõ közgazdasági - mondjuk nyugodtan - ostobaság. Sõt, az egyik szerzõdés kitétele szerint, ha meghatározott ideig nem tartja ott az Állami Vagyonkezelõ Részvénytársaság a pénzét, akkor még õ fog büntetõkamatot fizetni a banknak.
Tisztelt Képviselõtársaim! Nyilvánvaló, hogy ezzel a cselekedettel súlyos anyagi károkat okoztak az országnak, hisz az állam kötvényeket bocsát ki, hogy pénzhez jusson, s az Állami Vagyonkezelõ Részvénytársaság nem teljesíti az állammal szembeni befizetési kötelezettségét. De milyen megtérítési kötelezettség lehet, milyen polgárjogi felelõsség, hogyha nincs magánvagyon? A törvényjavaslat nagyon szépen szól arról, hogy a vezetõ tisztségviselõknek polgári és büntetõjogi felelõssége áll fönn a társasággal szemben. De ez írott malaszt, hisz milliárdokat hogy lehet behajtani egy magánszemélyen?
Ennek a konstrukciónak a lényege gyakorlatilag az, hogy mindazon személyek, akik felelõs pozícióban dönthetnek milliárdokról, igazából felelõtlenek. Felelõtlenek, mert a kinevezés a kormányhoz telepítve valójában a politikai befolyásolhatóságot teremti meg teljes egészében.
(11.10)
Az elõbb említett vagyoni átláthatóság kérdése fölmerül a szakértõk esetében is. Ha jól emlékszem, Latorcai képviselõtársam említette, hogy ez a törvényjavaslat valójában a "szakértõk" - idézõjelbe kell tennem azért ezt a szót - számára teremti meg hosszú távra a biztos munkaalkalmat. Hisz egy-egy privatizáció esetén van úgy, hogy három szakértõi véleményt is be kell szerezni; természetesen az állam pénzén, az adófizetõk pénzén. A korábbi idõszakból azért jól tudjuk, hogy mit érnek ezek a szakvélemények, hogy milyen jogi felelõsségük van ezeknek a szakértõknek valójában az állammal szemben: szinte semmi.
Úgy látszik, az a választási szlogen, hogy "szakértõi kormány", megjelenik ebben a javaslatban is: szakértõi privatizáció. A szakértõi kormányról már le tetszettek tenni - én azt hiszem, hogy le kéne tenni a szakértõi privatizációról is. Vannak tanácsadó szervezetek, azokat meg lehet bízni, de nagyon szigorú felelõsségi feltételeket kell beiktatni a rendszerbe, hogy az állami vagyon ne áron alul legyen eladva, ne legyen lehetõség arra, hogy a szakértõk megkörnyékezésével valójában a magyar államot érje károsodás.
Nem kívánnék hosszasan foglalkozni azokkal a - vélhetõleg - elírásokkal, amelyektõl némiképp hemzseg ez a törvényjavaslat.
Az 1. § mindjárt az állam értékesítési kötelezettségérõl szól. Valójában, tessenek megnézni a javaslatot, azt a 27. § tartalmazza. Az 1. § igazából értelmezõ rendelkezések halmaza. Egy törvénynek a hatályát szokás megfogalmazni az elsõ szakaszokban - itt az 5. §-ban kerül erre sor.
Viszont, ha valaki megnézi azokat az utaló szabályokat, amelyeket késõbb a 27. § tartalmaz, nem fogja találni, hogy mire utal a 27. §-ban a jogalkotó, mert a 7. és a 8. § vonatkozik a tartós állami tulajdonra, ami éppen ki van véve ezen törvény hatálya alól; mert amit privatizálni lehet, azt az 5. § sorolja föl.
Nagyon érdekes a törvényjavaslatnak az a megfogalmazása, hogy módosítani akarja a gazdasági társaságokról szóló törvényt: az egyszemélyes részvénytársaságnak a felelõsségét kívánja kibõvíteni. Kénytelen vagyok megkérdezni azonban: lehetséges-e egy nagyon szigorú felelõsségi szabályt visszamenõlegesen hatályba léptetni? Véleményem szerint nem. Mégis, ez a törvényjavaslat visszamenõlegesen kívánja az egyszemélyes részvénytársaság felelõsségét nagyon szigorúan szabályozni.
Igen figyelemre méltó, hogy ez a javaslat hatályon kívül helyezi az 1992. évi XLIV. törvényt, viszont a törvényjavaslat 76. § (1) bekezdése hivatkozik arra, hogy bizonyos szabályok esetében alkalmazni kell a hatályon kívül
helyezett törvény 42. §-át. Tisztelt képviselõtársaim, ez nyilvánvalóan nem megy. Ha hatályon kívül helyezünk egy jogszabályt, azt követõen, bármennyire is praktikusnak tûnik, a hatályon kívül helyezett rendelkezéseket nem tudjuk érvényesíteni.
Nem találom az összhangot a törvényjavaslatban, hogy a minisztériumok vagy a miniszter gyakorol bizonyos jogokat. Ugyanis az ágazati minisztérium esetében, ha megnézik képviselõtársaim a törvényjavaslat 4. § (1) és (2) bekezdését, ott mindig a minisztérium egyetértésérõl van szó. Ezt követõen viszont a kodifikátorok rájöttek arra, hogy Magyarországon a miniszter gyakorol jogosítványokat, és a 6. §-tól kezdve minduntalan miniszterrõl szólnak. Jó lenne megteremteni az összhangot, és egyértelmûvé tenni, hogy a magyar jogfelfogás szerint a minisztérium nem jár el önállóan; a miniszter gyakorolja azokat a jogosítványokat, amelyek egyetértési, véleményezési vagy jóváhagyási jogkört jelentenek.
Ebben a privatizációs törvényben nincs benne az, amit elõttem néhány képviselõtársam már kifogásolt: hogy hol jutnak és hogyan jutnak az egyszerû magyar állampolgárok tulajdonhoz. Ugye, azt nem tekinthetem annak, ami a jogszabályban nagyon ravaszul van megfogalmazva az egyszerûsített privatizációs eljárások során: lehetõség és mód nyílik arra, hogy 10 százalékos fizetés mellett a vezetõk és a munkavállalók kivásárolhassák a társaságot. Aztán öt év elteltével ingyen megkapják a másik 50 százalékot, ennek az 50 százaléknak az 50 százalékát viszont ki kell osztani azok között, akik nem vettek részt a kivásárlásban.
Tisztelt képviselõtársaim, õszintén megmondom önöknek, ennek nem látom az indokát. Egyrészt a szabályozás rettenetesen homályos, mert nem szól arról, hogy akik nem vettek részt a kivásárlásban, mikori idõponttól kell hogy dolgozók, illetõleg vezetõk legyenek: öt évvel korábban, vagy akkor, amikor az állam a másik 50 százalékot átadja? Arról se szól, hogy ezt az 50 százalékot végül is milyen arányban kell fölosztani a részt nem vevõ vezetõk és dolgozók között. De azért meg kell kérdeznem: aki nem vesz részt a kivásárlásban, az miért kap ingyenes vagyonjuttatást? Ilyen erõvel Magyarországon a pedagógusok, az orvosok, a köztisztviselõk, a közalkalmazottak mind jelentkezhetnének. Nem vettek részt semmiféle kivásárlásban, csak végzik tisztességesen a munkájukat - talán a jogalkotó adhatna nekik is valamit.
Ebbõl a törvényjavaslatból valójában hiányoznak azok az elemek, amelyek lehetõvé tennék, hogy a kárpótlásra jogosultak a jegyeiket ésszerûen használhassák föl.
Engedtessék meg nekem, hogy rátérvén hozzászólásom második, fõ részére néhány idézetet ismertessek a tisztelt Ház elõtt.
1994 júliusában Békesi László, leendõ pénzügyminiszter úr azt mondta, hogy ami jelenleg kárpótlás címén folyik, az nem más, mint a nemzeti vagyon elherdálása. Utána kijelentette, hogy a kárpótlás ingyenes vagyonosztogatás.
'94. szeptember 27-én Horn Gyula miniszterelnök úr megnyugtatta a kárpótlási jeggyel rendelkezõket, hogy rövid idõn belül nagy összegû és értékes, mintegy 60-80 milliárd forint értékû állami vagyont ajánlanak fel kárpótlási jeggyel szemben.
Akar László államtitkár úr is megnyugtatta a kárpótlásra jogosultakat, hogy majd jön egy vagyontörvény, amely megfelelõen biztosítja a jegyek ésszerû és gyors felhasználását.
Ehhez képest, jól tudjuk, hogy semmi nem történt. Annak ellenére, hogy Gál Csaba, az Állami Vagyonkezelõ Részvénytársaság igazgatója '94. október 14-én a Magyar Nemzetben megjelent interjújában elismerte: a kormány leállította a korábbi kormányzat vagyonfelajánlási tervezeteit, amelyek majdnem százmilliárd forint értékû vagyont helyeztek szembe a kárpótlási jegyekkel, de szerinte ezeket a tervezeteket le kellene porolni, és a kérdés megoldódhatna.
Bartha Ferenc úr, nem sokkal leváltása elõtt - lehet, hogy ennek tudható be ez a kincstári optimizmus -, a Népszabadság november 3-ai számában kijelentette, hogy még ebben az évben, vagyis 1994-ben, 15 milliárd forint értékû vagyont ajánlanak fel kárpótlási jegyért. Bartha úr azóta elment - vagyon még mindig nincs.
És ennek a törvényjavaslatnak a 2. §-ában van egy olyan megfogalmazás, amely - õszintén megmondom önöknek, tisztelt képviselõtársaim - elkeserítõ.
(11.20)
Elkeserítõ, mert azt mondja, hogy a kárpótlási jegyek ellenében, a nemzetgazdaság teherbíró képességével összhangban kell megfelelõ vagyont juttatni. Azért elkeserítõ, mert amikor az Országgyûlés meghozta a kárpótlási
törvényeket, éppen azért vált részlegessé a kárpótlás, és azért történt kárpótlási jeggyel, mert a nemzetgazdaság teherbíró képessége nem engedte meg sem a vagyon eredeti visszaadását, sem a teljes értékû kártérítést, illetõleg kártalanítást. Ha a részlegességet egyszer már figyelembe vette ezen ország törvényhozása, még egyszer ugyanazt a körülményt nem veheti terhére az eredeti jogosultaknak és mindazoknak, akik kárpótlási jeggyel rendelkeznek. Ezt a kérdést meg kell oldani, de nem a nemzetgazdaság teherbíró képességére figyelemmel, mert akkor mindent el lehet sikkasztani, minden érvet fel lehet hozni, hogy miért nem: mert nem bírja a nemzetgazdaság.
Ez kifelé biztosan jól hangzó érv, csak azon százezrek számára semmit nem jelent, akik szeretnének a jegyük ellenében vagyonhoz jutni.
Ezen törvényjavaslat egyéb rendelkezései hasonlóképpen elszomorítóak, ha így fognak hatályban maradni. Hiszen a 36. § kimondja, hogy mindazon állami vagyonrészeket, ahol az állam tulajdoni aránya a 25 plusz 1 százalékot nem éri el, fel kell ajánlani a társaság többi tagjának, illetõleg a társaságnak. Éppen ezek a kis részek azok, amelyek nagyon alkalmasak, hogy vagyonkezelõ szervezetek portfólióját képezvén, ezen vagyonkezelõ szervezeteket lehessen aztán kárpótlási jegy ellenében értékesíteni az eredeti jogosultak számára.
Valójában ebbõl a törvényjavaslatból semmiféle pozitívum nem cseng ki a kárpótlásra jogosultak tekintetében. Azok a részvénycserék, amelyek a kisemberek számára tulajdonhoz jutási lehetõséget biztosítanának, nincsenek szabályozva. Nem az a cél elsõdlegesen, tisztelt képviselõtársaim, hogy a másodlagos befektetõk részére teremtsük meg a kínálatot. Azt is meg kell teremteni - nem is lehet tagadni -, de ugyanolyan fontos az Országgyûlés számára, hogy a kínálat megteremtése során, akiknek 50-30-80 ezer forint értékû kárpótlási jegyük van, vagyonhoz tudjanak jutni.
A vagyonkezelõ szervezetek felelõsségérõl még egyetlenegy mondat. Különféle statisztikák jelentek meg, hogy 1994-ben az ÁVÜ, az ÁV Rt. és a Kincstári Vagyonkezelõ Szervezet milyen összegért privatizált kárpótlási jegy ellenében. Igen megdöbbentem, amikor azt olvastam a Privatizációs Monitorban - amely a vagyonkezelõ szervezetek hivatalos kiadványa, és mindegyik képviselõtársam megkapja -, hogy 1994 második felében az Állami Vagyonkezelõ Részvénytársaság több mint 6 milliárd forint értékben privatizált kárpótlási jegyért.
A pénzügyminiszter úrtól megkapott tájékoztatás szerint 1994 második felében az ÁV Rt. nem privatizált kárpótlási jegyért. A kettõ között 6,5 milliárd forint értékû vagyon van. Nem tudtam még utánajárni - de utána fogok járni -, hogy most vajon kinek lehet hinni, és kinek a kezébe került 6,5 milliárd forint értékû vagyon. Kik voltak azok, akik ilyen összegû kárpótlási jeggyel fizettek egy olyan idõszakban, amikor az eredeti jogosultak számára az állam semmit nem kínált fel?
Úgy gondolom - és tudom támogatni azokat a képviselõtársaimat, akik hangsúlyozzák -, hogy a privatizációs folyamatot mindenképpen parlamenti ellenõrzés alá kell helyezni, mert szükség van rá. Nagyon kérem képviselõtársaimat, gondolkozzanak el azon, hogy a vagyonkezelõ szervezetek vezetõi "üvegzsebûségének", anyagi átláthatósága megteremtésének szabályait mindenképpen be kell iktatnunk ebbe a törvényjavaslatba, hogy el lehessen kerülni a gyanúnak még az árnyékát is, amely sajnos, körüllengi a privatizációt. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)