MÁDI LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Számos parlamenti vitában felmerül a vád vagy a gyanú az ellenzéki képviselõk oldaláról, hogy vajon jó idõpontban beszélnek-e a részletes vitában, a törvényjavaslatnak megfelelõ szöveget mondják-e. Ez a bizonytalanság sokszor felmerül ellenzéki képviselõkben más oldalról, például a privatizációs törvény oldaláról, amikor most olyan törvényjavaslatról vitázunk, ami tisztázatlan állapotban, helyzetben van a Ház elõtt. Nem tudjuk pontosan, mirõl vitatkozunk, mert mindannyian tudjuk, hogy bár volt egy beterjesztés, de azóta tartalmában, részleteiben, koncepciójában számos ponton módosult. Így ma felelõsen nehéz, azt hiszem, még kormánypárti oldalról is, pontosan megítélni, mi az a koncepció, amely körvonalazódott a privatizációs törvényjavaslat és a privatizációs ügymenet kapcsán.
Most mozgó célpontra próbálunk jelzéseket, lövéseket leadni. Ez a mozgó célpont több ténybõl is következik. Egyrészt, hogy háromszáz módosító indítvány van beadva, amirõl ma még tisztázatlan, hogy melyeket támogatja a kormány, melyeket nem, és ez a koncepció kapcsán is számos módosítást eredményezhet. A koncepció kapcsán, az új pénzügyminiszter megválasztásával egyidejûleg ma még tisztázatlan, hogy az új pénzügyminiszter koncepciója mennyiben tud érvényesülni és mennyiben kap teljes támogatást. Az ellenõrzés oldaláról pedig szintén tisztázatlan a helyzet, amennyiben elhangzottak bizonyos szándéknyilatkozatok a parlamenti ellenõrzés szorosabb megvalósulására akár egy parlamenti bizottság, akár egy olyan felügyelõbizottság felállítása tekintetében, amelynek a parlamenti pártok képviselõi lennének a tagjai. Tehát mindezek a dolgok ma még tisztázatlanok.
A törvényjavaslatban azonban meglepõ módon a hangzatos ígéretekkel szemben sok újdonság nem történt. Az az egy igazán koncepcionális nóvum, hogy új, egységes szervezetet alakít ki a vagyonkezelés és a privatizáció kérdéskörében, már az új pénzügyminiszter színrelépésével is megkérdõjelezõdött. Tehát igazából azt hiszem, nyugodt szívvel meg lehet állapítani, hogy a jelenleg rendelkezésre álló jogszabályi adottságok kapcsán semmi olyan tiltó lehetõség vagy szabályozottság nincsen, ami ne tenné lehetõvé, hogy a kormány a már beterjesztett új elképzelése szerint privatizálhatna. Az elmúlt fél évben ilyen oldalról - jogszabályi intézményi kötöttség oldalról - semmi nem fogta vissza, semmi nem tiltotta le a kormány szabad rendelkezési lehetõségeit. E tekintetben a privatizáció megtorpanása és belsõ bizonytalansága kapcsán a kormány felelõssége egyértelmûen áll. Maga a beterjesztés késedelmessége és elhúzódása kapcsán is azt hiszem, a kormányzat belsõ problémái az egyértelmû felelõsek.
A továbbiakban két kérdéskörrel szeretnék egy kicsit mélyrehatóbban foglalkozni. Az egyik a foglalkoztatáspolitikai kérdéskör, a másik pedig a társadalombiztosítás és a privatizáció összefüggése. Elhangzott itt egy kormányprogrambeli, illetve választásiprogram-beli ígéret, mely szerint a foglalkoztatási politika szempontjai teljesen integrálódni fognak a gazdaságpolitikába. Azt hiszem, ezen választási ígéretek beteljesülésérõl manapság még igazából nem nagyon lehet beszélni. Tehát a foglalkoztatáspolitika szempontjai látszólagosan nagyon komoly ellentmondásban vannak az egyéb érdekekkel. Ezen ellentmondásokra szeretnék részben rávilágítani, és azon keskeny ösvényre, illetve azon látható megoldásokra szeretném ösztönözni a kormánypártokat és a kormányzatot, amelyek szerintem mind a privatizáció egyéb társadalompolitikai célját, mind pedig foglalkoztatáspolitikai érdekeit összhangba állíthatná.
A foglalkoztatáspolitika rövid távú szempontjai kétségtelenül - és ez a privatizációs törvényjavaslatban ilyen szempontból belsõ ellentmondást jelent - ellentétben vannak egyéb érdekekkel. Például a bevételi érdekekkel, a struktúrapolitikai érdekekkel, a modernizációs érdekekkel. Azt gondolom - kapcsolódva részben a Bauer Tamás által elmondott korábbi felszólaláshoz -, hogy a foglalkoztatáspolitikában nekünk nem a rövid távú, hanem a hosszú távú érdekeket kell szem elõtt tartanunk. Azokat az érdekeket, hogy a privatizáció után vajon olyan cégek alkulnak, olyan cégek formálódnak-e meg, amelyek hosszabb távon képesek a piacon maradni olyan termékekkel, olyan termékszerkezettel, olyan gyártási technológiákkal, olyan piaci lehetõségekkel, amelyek tartósan, még ha átmenetileg kisebb létszámot is, de képesek foglalkoztatni, s nem pedig a rövid távú szempontokat látva esetleges látszólagos kikötésekkel, foglalkoztatási kényszerekkel valójában hosszú távon éppen az ellentétes hatást elérni.
Azt gondolom, a felelõs magatartás egyértelmûen a hosszú távú szempontok figyelembevétele, hiszen a rövid távú foglalkoztatáspolitikai kényszerek, szempontok erõltetése már közép- és hosszú távon is visszafelé sülhet el.
Látni kell - és ilyen szempontból gondolatom, azt hiszem, nem kis mértékben találkozik az új pénzügyminiszter által meghirdetett gondolatokkal -, hogy a privatizáció nem pusztán egy költséghaszon, szûken vett pénzügyi, hanem egy olyan termelés- és társadalompolitikai kérdés, ahol az a kérdés, a következõ évtizedekben Magyarország gazdasága struktúrájában, szereplõiben, monopol-, illetve versenyhelyzeteiben alkalmas lesz-e egy világpolitikai, világgazdasági megjelenésre, abban való helytállásra, és versenyképes lesz-e az európai és a világpiacon?
(12.30)
A gyorsítás is olyan szempont, ami önmagában szintén keveset mond. Abban mindannyian egyetértünk, hogy a privatizációt lehetõség szerint gyorsítani kell. Ez persze nem jelenti azt, hogy bizonyos szempontokat ne vennénk figyelembe. Például arra gondolok, hogy a monopolhelyzeteket - ahol nem természetes monopóliumok vannak - lehetõség szerint meg kell szüntetni, illetve csökkenteni kell, s a privatizáció gyorsítása nem lehet az indoka annak, hogy errõl a körülményrõl elfeledkezzünk.
Azt is látni kell - számos érv és számos ágazati érdek is szól mellette -, hogy a külföldi partnerek bevonását a privatizációba valamilyen szinten korlátozni kell. Például korlátozni kell az olyan stratégiai ágazatokban, ahol a magyar ellátási kötelezettség vagy a magyar érdekek ezt az igényt megfogalmazzák; ugyanakkor azt is látni kell, hogy nagyobb tõkebefektetési igényû vállalatoknál, ágazatoknál a külföldi tõke bejövetele - amennyiben az a stratégiai magyar érdekekkel nem ütközik - igenis indokolt. Indokolt egyrészt a tõkebevonás szempontjából, másrészt a piacszerzés, harmadrészt a munkakultúra, és nem utolsósorban az adósságállomány karbantartása és kezelése okán is.
Tehát azokban a szektorokban, ahol a piaci privatizáció kapcsán komolyabb tõkeerejû és stratégiai szempontból is elfogadható partnerekkel történõ privatizáció indokolt lehet, ott egyértelmûen a tõkebevonásos, tõkeemeléses privatizációt támogatjuk. Ez a megjegyzés egyértelmûen magyarázható foglalkoztatáspolitikai indokból is. Ugyanakkor vannak olyan területek, ahol bevételi vagy tõkebevonási okokból bizonyos szereplõk bevonása nem célszerû. Olyanokra gondolok, ahol az MRP-nek nagyobb területe van. Ezeken a területeken viszont, ahol nagy tõkebevonást igazából nem remélhetünk, a foglalkoztatáspolitikai követelményeknek és garanciáknak igenis indokoltsága és lehetõsége van. Tehát ahol tõkebevonással vagy eladásiár-beli követelményekkel a vevõkkel szemben nem tudunk fellépni, hanem egy olyan munkavállalói résztulajdonosi program keretében kívánjuk eladni a cégeket, ahol az ott dolgozók jutnának tulajdonrészhez, ott a foglalkoztatáspolitikai kikötéseknek és garanciáknak igenis tág tere van.
A másik gondolati kör a társadalombiztosítás kérdése. 1992-ben született egy parlamenti döntés, amely alapján 300 milliárdos vagyonjuttatásban kell részesíteni a társadalombiztosítást. Sajnos azóta mind az elõzõ, mind a jelenlegi kormány ebben az ügyben mulasztásos törvénysértés állapotában van, az ebbõl a törvényi szabályozásból eredõ kötelezettségét nem tudta teljesíteni, és a helyzet nagyon erõsen bizonytalan. Bizonytalan, hogy mekkora vagyont, mikor és technikailag milyen formában juttatunk a tb-nek.
A helyzet persze más, mint volt 1992-ben, és ezzel a helyzettel szembe kell nézni. Nagyon nagymértékben csökkent az a vagyoni kör, ahonnan a 300 milliárd forint rendelkezésre állna; azóta a társadalombiztosítás is önkormányzati helyzetbe került, ami nem teljesen ugyanaz a helyzet, mint az államigazgatási felügyelet esetében. Látni kell, hogy a társadalombiztosítás likviditási zavarai erõteljesen indokolttá teszik egy átadandó vagyon esetében a privatizálási kényszert, amely kapcsán nagyon komoly szakmai aggályok merülnek fel. Vajon a társadalombiztosítás szakmai és egyéb szempontok alapján megfelelõ szervezet-e arra, hogy fõprivatizatõri szerepkörbe kerüljön, hiszen a 300 milliárd forintos vagyoni háttér igen erõteljes privatizációs lehetõséget adna számára? Egyébként ha tulajdonosnak tesszük meg, akkor nem lehet megtiltani a társadalombiztosításnak a privatizálási lehetõséget, hiszen akkor maga jár el tulajdonosi szerepkörében.
Ez ugyanakkor a vagyonkezelés kapcsán is nyilvánvalóan felveti azt a rendkívül komoly aggályunkat, hogy vajon jó tulajdonos-e a társadalombiztosítás, hiszen hallottuk, hogy havi 5-6 milliárd forint - ezek nyilvánvalóan becsült adatok - az állami tulajdonosi körben elõforduló vagyonvesztés. Tehát ha egyet is értünk azzal, hogy kisebbségi tulajdonhányadokat kapjon - s azt hiszem, ez kulcskérdés, és ehhez minden parlamenti párt ragaszkodik is, hogy ha a társadalombiztosítás kap vagyont, akkor kisebbségi vagyonrészeket kapjon -, de amennyiben nincsenek megfelelõ szakmai befektetõk, akkor a vagyonkezelési kérdés nincs megfelelõen megoldva.
A javaslat a társadalombiztosításnak átadandó vagyon körét illetõen - mint számos egyéb vonatkozásban is - meglehetõsen homályosan fogalmaz, tehát nem mondja meg, hogy mekkora vagyont és milyen határidõvel kíván átadni a társadalombiztosításnak. Át kell gondolni a kérdéseket, és nagyon szeretném, ha a kormányzat, illetve a kormánykoalíció oldaláról már az általános vitában megfelelõ legitimitással világos indokok és koncepciók látnának napvilágot.
A törvényjavaslat egyébként az általános megítélés szempontjából kellõen puha és kellõen homályos. Ez nemcsak az én felismerésem, hanem egy olyan korábbi jogász képviselõtársam véleménye - nevezetesen Török Ferencé -, aki a közelmúltban egy újságcikkben mintegy utolsó segélykiáltásként az alábbiakat jelentette ki: aki igazán ismeri a törvényjavaslatot, annak tudnia kell, hogy az teljesen alkalmatlan a kitûzött célok elérésére. Nem egy-egy szakasza rossz, az egész koncepció hibás. Mindehhez az aláírás: az SZDSZ Országos Elnökségének tagja.
Azt hiszem, ezt nem cikizésként kell felfogni, hanem tartalmi szempontból kell megítélnünk, és mind a korrupciónak, mind a kézi irányításnak, mind a lobbyknak való kiszolgáltatottság tekintetében ez a törvényjavaslat nem megfelelõ garancia azon kormányprogramban megfogalmazott célok elérésére, amiket a két párt nem egészen egy éve meghirdetett.
Azt is látni kell, hogy bizonyos hangulatok, bizonyos megítélések a privatizáció egész menetét alapvetõen befolyásolják. És bizony ezek a megítélések az átmeneti, a tavalyi választást követõ pozitív, optimista felhangok után visszasüllyedtek, és igen-igen negatív jellegzetességekkel bírnak. Nem olyan régen egy közvélemény-kutatás vizsgálta a privatizáció gyorsaságát, szakszerûségét és tisztaságát, amellyel kapcsolatban elég lesújtó a kép. A privatizáció tisztasága 2-es, a gyorsaság és a szakszerûség pedig 2/3-os osztályzatot kapott, az iskolából ismert ötös skálán. Azt gondolom, a privatizációt csak megfelelõ társadalmi támogatottsággal és megfelelõ kommunikációval lehet eredményesen folytatni, és ezen a téren bizony messze nem állunk a helyzet magaslatán.
A bizonytalanság a legfontosabb és leglényegesebb jellegzetesség, amely kapcsán a kormánynak mind az elmúlt idõszakban, mind a jelenlegi helyzetben súlyos mulasztásai vannak. Ha ezt a bizonytalanságot - amely megnyilvánult a HungarHotels-ügyben, a privatizációs kormánybiztos leváltásában, azokban a koncepciós zavarokban, amelyek az utóbbi hónapokban a nyilvánosság elõtt napvilágot láttak - a kormány és a kormánykoalíció nem tudja megszüntetni, akkor én nem várom a privatizáció lényeges gyorsulását, és nem várom, hogy a privatizációs politikában ez a kormánykoalíció átütõ eredményeket tud elérni, ami pedig mindannyiunk - nemcsak a kormány, hanem a társadalom - érdeke is lenne.
Szalay Gábor felszólalásában négyes bizonytalanságot sorolt fel az energiaiparban, aztán egy tízes kritikát sorakoztatott fel. Ha kicsit ironikus akarnék lenni, akkor erre a négyes bizonytalanságra azt mondanám, hogy "a szenzációs négyes". De azt hiszem, a "szenzációs" jelzõtõl ez az állapot igen- igen messze van, és nagyon várom, hogy ez a kormánykoalíció és ez a kormány végre-valahára tiszta vizet önt a pohárba, és privatizációs koncepciójában, elfogadottságában, megítélésében egyértelmûen pozitív fordulatra lesz képes. Azt hiszem, ez mindannyiunk érdeke lenne.
Köszönöm szépen. (Taps.)
(12.40)