DR. TIMÁR GYÖRGY (FKGP): Igen tisztelt Képviselõtársaim és szépséges Elnök Asszony! Figyelembe fogom venni azt, amit az elnök asszony mondott, és igyekszem mondanivalóimat a lényegre korlátozni, nem elvéve az igen tisztelt egyéb frakcióképviselõktõl a szó, a televízió elõtt történõ megszólalhatás lehetõségét.
Tisztelt Képviselõtársaim! Elõttünk fekszik egy törvény, amellyel kapcsolatban szeretném az önök figyelmét felhívni, hogy célszerû dolgokat vegyünk figyelembe: a lényeget és ne a formális eszközoldalt. Gondolom, mindannyiunkat az vezet a törvényalkotás folyamataiban - és itt, ebben a konkrét esetben is -, hogy hazánk lakosságának, polgártársainknak a jólétét, a létbiztonságát megalapozzuk, s lehetõség szerint növeljük. Én úgy gondolom, ezért célszerû figyelembe venni, hogy ez a törvény mire épül, mit kíván elérni.
Kérem: a leglényegesebb termelõerõ, a gazdasági élet valódi hajtóereje és mindannyiunk szükségleteinek a megteremtõje nem egyéb, mint az emberi akarat, az emberi produktum és a tudás. Tehát amikor hazánk lakossága részére jólétet kívánunk teremteni, az esélyegyenlõtlenségeket meg kívánjuk szüntetni, akkor elsõsorban nem holmi részletkérdésekben kell elveszni, hanem a lényeget, a jogbiztonságot kell megteremteni, a gazdasági élet tekintetében pedig a tulajdonbiztonságot.
Láttuk, hogy amikor a második világháború véget ért, akkor hazánk a fizikai romok állapotából, a jogbiztonsággal szembeni bizalom alapján, abban a hitben milyen rövid idõ alatt tudta termelõképessé tenni ezt az országot, minden tekintetben. Hiszen kezdetben föl sem merült holmi alkotmánysértõ tulajdonelvonás. Minden párt, minden politikai erõ és mindenki hirdette a jogbiztonságot. S aztán történt alkotmánysértõ elvonás - sok jelzõt lehetne alkalmazni, én szándékosan nem teszem, mert megtisztelem a Házat azzal, hogy a Házhoz méltó meghatározásokat használok. De rá kell mutatnom, hogy már akkor is hazánk fölött olyan külsõ teher vette el a termelõeszközök egy részét, az eredmény egy részét, amely hasonlítható a négy évvel ezelõtti és azóta folyamatosan meglevõ helyzethez. Ugyanis 1945-öt követõen hazánknak jóvátételt kellett fizetni, ami az akkori körülményekhez képest ugyanolyan terhet jelentett hazánkra, mint a mostani adósság-visszafizetés. És mégis a jogbiztonság tudata elegendõ volt, hogy ez az ország felépítse a romokból a házait, a termelõeszközöket és a mezõgazdaság meginduljon fölfelé. Sajnos, annak ellenére, hogy az 1988-89-es folyamatokban minden józanul gondolkozó, önzetlen politikus tisztán látta, hogy alapjaiban megrendült az a gazdasági és politikai rend, amely négy-négy és fél évtizedig uralkodó volt hazánkban, és az akkori - az MSZMP által, Németh Miklós által irányított - kormány hozzákezdett a minden jogász és minden józanul gondolkozó ember számára egyetlen reális és kivitelezhetõ megoldáshoz, magyarul: elkészítették a jogtalanul elvont tulajdonok visszaadási törvénycsomagját.
(16.10)
Ennek elsõ elemét be is emelték a magyar törvénytárba. Egész pontosan az 1990. évi 9-es törvényerejû rendelettel úgy döntött az akkori kommunista kormányzat, hogy minden hibás mezõgazdasági tulajdonszerzést eredetre visszamenõleg annullál, megszüntet, visszaadja a régi, úgynevezett hibátlan tulajdonosaiknak. Sajnos az 1990 májusában hatalomra kerülõ kormányzat - korábbi politikai ígéretei ellenére - ezzel szögesen ellentétesen járt el.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért tette. Tény az, hogy semmifajta felmérés nem elõzte meg azt a politikai döntést, amelynek lényege, hogy a jogbizonytalanságot érvényre lehet juttatni. Ugyanis semmi statisztikai felmérés nem történt az államosított vagyonról, arról, hogy kik kérik vissza, hány százalék kéri vissza, hogy a visszaadás mit jelentene gazdaságilag, és hogy a vissza nem adás - a kárpótlási hivatalok, a földmérõk és maguk a kárpótlási jegyek - mennyibe kerülne az államnak.
Vissza kell utasítani minden olyan politikai állásfoglalást, amely konkrét tények, statisztikai felmérések nélkül születik, és ezzel megalapozza az elsõ- és másodrendû állampolgárok kategóriáját. A másodrangúak azok, akik régen sérelmet szenvedtek - hiszen itt voltak az ingatlanok úgy, ahogy álltak, és mégsem adták vissza!
De ha már az ingatlanokról szót ejtettem, szabadjon felhívni a figyelmüket egy nagyon súlyos tényhelyzetre. Jelenleg hazánkban köztudottan lakáshiány van. Kinek lehet most megfelelõ anyagi bázisa lakások építésére - nevezzük azt bérháznak vagy öröklakásnak? Az úgynevezett kisember nincs olyan anyagi helyzetben - sajnos! -, hiszen örül, ha futja a hó végi élelmiszerekre. Az állam? Itt állunk a pótköltségvetés kapujában! Sajnos az államnak nincs pénze arra, hogy bérházakat építsen. Az, akinek van tõkéje, olyan tõkéje, amelybõl bérházakat tudna emeltetni? Egy bérház úgynevezett megtérülésének 50 évére nem fogja magát kitenni olyan bizonytalan jogi szituációnak, ahol már egyszer bebizonyosodott, hogy el lehet venni az ingatlanokat és nem kötelezõ visszaadni.
Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy volt - sajnos érvényre is jutott - olyan álláspont, amely, hogy úgy mondjam, alkotmányosnak igyekezett beállítani azt a megoldást, hogy nem kell visszaadni a tulajdonokat. "Nováció" nevet adtak neki és sok egyebet. De sajnos, ezek megalapozatlannak bizonyultak, gazdasági és politikai következményük pedig hibát jelentett az országnak. Nem kívánok abba belemenni, hogy mennyire megalapozott, pusztán csak jogelméleti szempontból, de a saját egyéni álláspontomat szeretném kifejteni: én nem értek vele egyet.
De miért történhetett mindez? Van egy világhírû író, Orwell. Talán mindannyian ismerték az "1984" címû regényét. Abban van egy nagyon súlyos igazság, ami röviden abban összegezhetõ, hogy aki a szavak fölött gyakorolja az uralmat, az rendelkezik minden erõvel. Ezt "new speech"-nek nevezte el Orwell.
Igen tisztelt Képviselõtársaim! Nagyon örülnék, ha valaki nekem megalapozottan el tudná határolni a new speech érdemi tartalmát a novációtól, a pozitív diszkriminációtól, a privatizáció és reprivatizáció eredeti fogalmától. Nem arra gondolok én, amit az 1990. évi 21-es alkotmánybírósági határozat deklarált - onnantól fogva ezt mindannyian tudjuk -, hanem arra, amit azt megelõzõen az 1990-es vagy '89-es politikai ígéretekben félreérett az átlagállampolgár, a szavazó.
Szeretnék rámutatni arra, hogy ez az elõttünk lévõ privatizációs törvény tulajdonképpen egy súlyos alkotmánysértõ esélyegyenlõtlenséget fed. Ugyanis milyen eszközökkel lehet valaki tulajdonos? Olyan eszközökkel, hogy megvásárolja. De kinek van erre pénze? Ki szerezhetett az elmúlt 4-5 évtizedben olyan gazdasági erõt, tõkét, hogy most megvásárolja azt a tulajdont, amelyet nem adtak vissza a jogos tulajdonosainak, a hibátlan tulajdonosoknak, magyarul azoknak, akiktõl államosították?
De ezen belül van egy másik szempont is. Igen tisztelt képviselõtársaim a válaszóikat képviselik. És a választók egy része - a dolgozók, a fizikai dolgozók - négy évtizeden keresztül sokkal alacsonyabb bért kapott munkahelyein, mint ami megillette volna õket, ha nem ebben a hazában születnek, ha nem itt dolgoznak, ha a Lajtán túl éltek volna. De hozzá volt téve, hogy ezzel szemben biztosítva lesz öregségetek, nyugdíjas korotok, a gyerekeitek iskolái stb., stb. És most mi történik? Azt az anyagi bázist, amelyet ezek az emberek a munkájukkal adtak össze, most nem õk kapják meg, hanem harmadik személyek megvehetik. Itt hivatkozhatnék például a téglajegyes akciókra, arra hogy az egyes vállalatoknál, állami vállalatoknál üdülõket építettek, és az úgynevezett kisdolgozó az évi szabadságának egy részét, vagy a hétvégéjét ott töltötte: felépítették a vállalati üdülõt, amit most a megkérdezésük nélkül privatizálgattak.
Tekintettel arra, hogy szeretnék más részére is megszólalási lehetõséget biztosítani, annyiban szeretném összefoglalni a mondanivalómat, hogy csak az emberi bizalom az, ami valódi termelõerõ. És hiába kerül be az országunkba bármilyen tõke, bármilyen gazdasági erõ, ha az átlagember, ha a gazdag ember nem érzi a vagyonának, a munkájának jogbiztonságát, akkor sajnos hosszú távon nem fogunk tudni elõre jutni.
(16.20)
Egyébként a világon nagyon sok rossz példa van elõttünk, tehát módunk lenne belõle tanulni. Egyetértek az igen tisztelt képviselõtársam, dr. Orosz Sándor megszólalásával, amelyet tavaly december 16-án mondott, és amelyet szó szerint szeretnék önök elé tárni, hogy egy torzszülött képzõdmény volt a kárpótlási törvény. Egyetértek vele. Viszont egy torzszülött tényalapra nem lehet jogbiztonságot és tényleges gazdasági felemelkedést építeni. Tudom, hogy nehéz helyzetben van a társadalom négy év után, de el kell dönteni, mi a kisebb hiba: aki gazdasági eredményre tesz szert, az igyekszik olyan helyre menteni, ahol nem érheti egy alkotmánysértõ tulajdonfosztás vagy részleges tulajdonfosztás a korábbi példák alapján, vagy pedig vállalunk néhány polgári peres eljárást, amely megnyugtatóan rendezi a kérdéseket.
Kérem, hogy ezeknek az alapelveknek az értékelésével döntsenek a törvény felett. Köszönöm. (Taps.)