DR. TORGYÁN JÓZSEF (FKGP): Köszönöm a szót. Igen tisztelt Elnök Úr! Igen tisztelt Képviselõtársaim! Amikor az elõbb ebben a Házban elhangzott, hogy vajon a beterjesztett privatizációs törvényjavaslat valóban lehetõvé teszi-e egy szûk csoport látványosan, gyorsan történõ meggazdagodását, és ez maga után vonja-e a tömegek elszegényedését, megdöbbentem, hogy ez egyáltalán vita lehet ebben a Házban, ahelyett, hogy igen tisztelt képviselõtársaim, akik ezt a felvetést megkérdõjelezték, elolvasnák a beterjesztett törvényjavaslatot és megnéznék a tényeket.
Mielõtt a tények és a beterjesztett törvényjavaslat alapján kimutatnám, hogy sajnos ez igaz, ennél sokkal többet kell mondanunk a Független Kisgazdapárt részérõl, nevezetesen azt, hogy itt bizonyos érdekek tudatosan - vagy fel nem fogva a következményeket - egy olyan gazdasági-társadalmi átalakulás alapjait vetették meg, amelyek óhatatlanul a tömegek elszegényedéséhez vezetnek.
Mirõl van szó? A tények makacs dolgok, és aki megvizsgálja, hogy az elmúlt idõszak privatizációs eladásaiból, abból a 47 százalékból, ami az idõközben egyéb úton történt privatizálással 50 százalék fölötti magántulajdont jelent ma már, mi került visszaforgatásra a nemzeti vagyonba, mennyi jutott, mondjuk, szerkezetátalakításra, mennyi a mezõgazdaság, az élelmiszeripar talpra állítására, akkor azt hiszem, valamennyiünknek egyet kell értenünk abban, hogy ilyen kimutatható tételt megnevezni egyikünk sem tud. Tehát eltûnt a nemzeti vagyonnak több mint a fele, elprivatizálták, tehát a tendencia ebbõl kimutatható.
Magából a törvénybõl pedig számos helyen kitûnik mindez, hiszen gondoljanak arra, hogy a nagy vagyonokat, a stratégiai fontosságú nagyvállalatokat illetõen vajon az országalap fogalma mit jelent. Egy olyan mesterségesen létrehozott holdingot, amely a nemzet legértékesebb vagyontárgyait - mondjuk, adott esetben a Molt, a Matávot, az MVM-et, a gázszolgáltatókat, a gyógyszeripart - úgy fölosztaná, hogy ezek egy-egy része az országalapba kerülne. A holding önálló részvényeit lehetne megvásárolni. A holding önálló részvényei vegyes tulajdont hoznának létre, az elõbb felsorolt vagyonból bekerülne egy-egy ilyen részvénycsomagba - legyen szabad a saját szóhasználatommal élni -, mondjuk, 30 százalék Mol, 20 százalék Matáv, 10 százalék gyógyszeripar stb., így a vevõ számára egy rendkívül kedvezõ olyan részvényt hoznának létre, ami több lábon áll, sõt azon belül egy-egy láb önmagában is monopolisztikus helyzetbe kerülne és nyereséges lenne.
Ezért tehát ez egy rendkívül kedvezõ részvénycsomagként fogható fel, amelyre le fog csapni a külföldi tõke, áron alul fel fogják vásárolni ezeket a holdingokat, és ezt fogja követni az, hogy a külföldi tõke - amely mindezt felvásárolta - kezd a tõke természetének megfelelõen továbbhaladni, ezekre hiteleket fog felvenni. Igen ám, csak a tõzsdei játékszabálynak két eredménye lehet: az vagy sikeres, vagy sikertelen. Aki egy csöppet is ismeri a tõzsde világát, az egyet kell értsen velem abban, hogy az esetek nagyobb részében mutatható ki a sikertelenség, a kudarc; márpedig ne feledjék, a nemzet stratégiai vagyonáról van szó, tehát olyan vagyonról, ami a nemzet jövõjét, az állampolgárok létbiztonságát jelenti, és ezek a stratégiai vagyontárgyak ily módon a tõzsdei spekuláció területére csúsznak át. Ahol pedig gondjai lesznek az ilyen kedvezõ részvénycsomagot megszerzõknek, az a piacon nyilván tovább fogja adni, mert az egy- vagy kétéves tilalmi idõszak gyorsan letelik. Ezek tehát be fognak kerülni olyan idegen tõzsdékre, ahol ezek a vagyontárgyak kisebbségbe kerülnek; ennek következtében az egész vagyon eltûnik, értékét veszti, mert hiszen a nemzetközi tõzsdepiacon ezek az értékek nem tekinthetõk számottevõ értéknek.
Ilyen körülmények között tehát kimutatható ebbõl a törvénybõl, hogy ez egy olyan hazardírozás a nemzet vagyonával, amely megengedhetetlen. Engedjék meg, hogy erre mondjak egy hasonlatot. Ha egy családon belül valamelyik házastárs, teszem azt a férj, felelõtlenül gazdálkodik, és ellehetetleníti a család, köztük a gyerekek megélhetését, akkor büntetõeljárást indítanak ellene ifjúság elleni bûntett miatt. A büntetõeljárás eredményeként megállapítják a bûnösségét, és börtönbe csukják.
Mi lesz azzal, aki a nemzeti vagyonnal teszi ugyanezt? Semmi, kérem! Az égvilágon semmi, hiszen jól láthatják, hogy ez a hitelfelvételi sorozat mostanra olyan elképesztõ helyzetbe hozta az országot, hogy ma már több mint 30 milliárd dollár a bruttó adósságállománya, USA-dollárban számolva! Ezeket semmiféle hátrányos büntetõjogi következmény nem érte ezen magatartásuk miatt, s nem érte büntetõjogi szempontból kifejezésre juttatható hátrány azokat sem, akik az elmúlt négy év alatt 310 milliárd forintot fordítottak úgynevezett bankkonszolidációra, tehát a bankárok által kiürített bankkasszák feltöltésére, amelyet azután az éhes bankárok megint kiürítettek, s lehet beletenni az újabbat. Ne feledjék, mert a bankárok, szegények, havonta csak másfél milliót kapnak azért, mert az állam kasszáját kiürítették!
(12.00)
De õket sem éri semmilyen büntetõjogi hátrány, hátha még lehetõvé tesszük, hogy az országalap létrehozása kapcsán, amelyet Soros úr talált ki... (Zaj a bal oldalon.)... - nekem semmi gondom-bajom nincs Soros úrral, ha a saját vagyonát kockáztatja; de azt gondolom, nem szabad megengednünk a nemzet vagyonának kockáztatását, hiszen a nemzet iránti felelõsségünk ezt egész egyszerûen nem engedi meg!
Miért gondolom én azt, hogy ebbõl a törvénybõl még ezen túlmenõen is következik a szándék, tehát hogy egy szûk csoport kapja meg mindazt, ami a magyar nemzet értéke, amely a magyar nemzet által évszázadok alatt szorgos munkával lett létrehozva? Azért, mert a nagy vagyonok, a stratégiailag fontos nagyvállalatok ilyen felelõtlen elkótyavetyélése mellett benne van ebben a privatizációs törvényben a közép- és az úgynevezett kisvállalatok privatizációja is, az egyszerûsített privatizáció is.
Nem lehet elégszer felhívni az önök figyelmét arra, hogy tessék végre felfigyelni a folyamatokra! A végrehajtó hatalom kinevezi az Állami Vagyonügynökség Részvénytársaságot, az Állami Vagyonügynökség Részvénytársaság kinevezi a menedzsmenteket. A menedzsmentek ezek után felértékeltetik a saját vállalatukat úgy, hogy tudják, hogy õk azt meg akarják szerezni.
Miért gondoljam én azt, hogy õk fel fogják értékeltetni a saját maguk által kiszemelt állami vagyont? Én arra gondolok, hogy õk azt le fogják nyomni, és fognak találni erre akár két-három ingatlanértékelõt, akik ezt a tendenciát fogják majd a szakvéleményükkel alátámasztani. Ezek után meghirdetik a versenytárgyalásokat, önmagukat benevezik a versenybe, önmagukat gyõztesnek kihirdetik, és mindezt ki vizsgálja, ki ellenõrzi?
Az Állami Vagyonügynökség Részvénytársaság, amely már eleve a sor elején van - ahogy elmondtam ezt a folyamatot -, közvetlenül a kormányzattól nyeri a hatalmát. És hogy milyen hatalomról van szó? Gondoljanak arra, hogy Horn Gyula milyen könnyedén tudta kinevezni Bartha Ferencet vagy milyen könnyedén tudta felállítani a helyérõl! Itt hatalmas erõ koncentrálódik egy kézben!
Ha egyszer igaz ez az egész folyamat, amit én végig mondtam, márpedig igaz... (Zaj. - Közbeszólás a bal oldalról: Márpedig nem igaz!).., akkor azt kell hogy mondjam, hogy a vállalati menedzsment ebben az esetben az én szememben úgy jelenik meg, hogy ennek a törvénynek most már nem azt a nevet kellene adni, hogy "az állam tulajdonában lévõ vállalkozói vagyon értékesítésérõl...", hanem az Ali baba és a negyven menedzsmentrõl szóló... (Derültség, zaj.)... törvényként kellene ezt megjeleníteni. Azonban nem is negyven menedzsmentünk van, hanem jóval több; a gond csak az, hogy ahogy az elmúlt négy év privatizációs folyamatain láttuk: a menedzsmentek nem hagytak - már megbocsássanak a kifejezésért - a magyar államnak a privatizálás kapcsán egy kanyi krajcárt sem, tehát eltüntették az egész állami vagyont.
Úgy gondolom, a beterjesztett törvényjavaslatból most teljesen világosan nyomon követhetõ ez a folyamat, még akkor is, ha legnagyobb sajnálatomra az általam rendkívül tisztelt Bauer Tamás számára ez nem olyan nyilvánvaló, mint az én számomra.
Legyen szabad arra is rámutatnom, hogy a valóságos veszély és baj ennél sokkal nagyobb, és szeretném, ha igen tisztelt képviselõtársaim ezt a privatizációs törvényt nemcsak önmagában, hanem a teljes társadalmi, gazdasági környezetbe ágyazottan vizsgálnák meg. Ha így tennének, akkor rájöhetnének arra, hogy amikor 1988-ban ezt a folyamatot megindították, útjára indították, amikor az eltelt négy-öt év alatt az állami vagyon több mint felét elprivatizálták, akkor nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy erre az idõre esett a 30 milliárd USA-dollár külsõ államadósság keletkezésének egy igen tekintélyes hányada, de a megígért ipariszerkezet-váltásra egy fillér nem jutott! Semmiféle ipariszerkezet-váltás nincs; mert hiszen remélem, hogy képviselõtársaim azt az embertelen eljárást, amit a magyar munkássággal tettek - hogy kirúgták az embereket a munkahelyükrõl -, nem tekintik szerkezetváltásnak. Mindössze tulajdonosváltozás történt, a nómenklatúra tagjai párttitkárból tulajdonossá tették önmagukat. Ennyi a változás, ez világosan kimutatható.
De tessék megnézni, hogy ugyanakkor tönkrement az ipar, tönkrement a mezõgazdaság, tönkrement az élelmiszeripar. Az élelmiszeripar nagy része idegen kézre került, úgyhogy ma nem lehet biztonsággal mezõgazdasági termelést sem folytatni igen sok ágazatban, hiszen az élelmiszeripar és az élelmiszeriparral egybefüggõ stratégiai mezõgazdasági termékeink fölött mások rendelkeznek; és ha ehhez még hozzávesszük a nemzeti alaptantervnek azt a változtatási szándékát is, amelynek vitája éppen ezekben a napokban csúcsosodott ki, ha figyelembe vesszük az önkormányzatok címzett és céltámogatási rendszerében... (Zaj, közbeszólás a bal oldalról: Mirõl beszél?)... bekövetkezett rendkívül kedvezõtlen változásokat, hogy megszüntetik a tanyasi iskolákat - mert elsõsorban a tanyasi iskolákra nem jut pénz -, hogy a vidéki kistelepülések mind nehezebben tudják a saját iskoláikat fenntartani, hogy jövõre bevezetik a tandíjat, hogy 16 éven felül tulajdonképpen majd csak tandíjjal vagy igen erõs anyagi bázissal a háttérben lehet tanulni, akkor ezek arra utalnak, hogy egyesek az ország lakosságának döntõ többségébõl bérmunkást akarnak csinálni! (Derültség, zaj a bal oldalon.) Ez a bérmunkássá süllyesztése az országnak világosan kimutatható!
Igen tisztelt MSZP-s és SZDSZ-es Képviselõtársaim! Természetesen önök közül lehetnek néhányan, akik ezen nevethetnek, még Soós Károly Attila államtitkár úr is. (Derültség a bal oldalon.) De úgy gondolom, hiába tetszik széttárni a kezét, mert az elõbb, egészen más helyen ülve, Soós Károly Attila államtitkár úr ezt tette! De úgy gondolom... (Soós Károly Attila Gaál Gyulához fordulva: Mit tettem én? - Derültség.).., azok, amiket mondok, cáfolhatatlan tények! S ha ezt bele tetszik ágyazni a privatizációs stratégiába és ezt a nemzeti alaptantervig bezárólag a társadalmi folyamatokba is beleágyazzák, akkor szembeötlõen ki kell hogy tûnjön mindenki elõtt, hogy az általam felemlített veszély nem a távoli jövõre vonatkozik, már nem is csak kopogtat az ajtónkon, hanem azon belül van!
(12.10)
Én úgy gondolom, ha ehhez hozzáveszik azt a tényt, hogy az egész privatizációt illetõen hiába mondják, hogy gyorsítjuk, a gyorsításnak nyilvánvalóan alapot és határt szab a fizetõképes kereslet. Olyan gyorsan lehet privatizálni, amilyen a fizetõképes kereslet. Ha nincs fizetõképes keresletem, akkor hiába mondom, hogy gyorsan privatizálok. De hiába mondom, hogy gyorsan privatizálok, ha közben az MSZP és az SZDSZ olyan hatalmi harcokat folytat, hogy mondjuk a privatizációs miniszter beállítása vagy be nem állítása miatt is hónapokig késedelmes eljárást vagyunk kénytelenek elkönyvelni akkor, amikor e kimutatás szerint havonta hatmilliárd forint a közvetlen kár a késedelembõl fakadóan, kétmilliárd forint az import- többletbehozatali kényszer miatt. Tehát havi nyolcmilliárd forint kiadás ellenére önök elvitatkozgathatnak, ha igaz ez az adat.
Kérdezem: hogy lehet az, hogy önök hónapokig vitatkozgatnak azon, hogy kell-e vagy nem Suchman Tamás, kell-e vagy nem kell-e privatizációs miniszter. Én úgy gondolom, hogy ez az egész eljárás a privatizálás felelõtlenségének folyamatait messzemenõen aláhúzza. Mint ahogy elfogadhatatlanul felelõtlen az a megközelítés is, hogy önök azt mondják: be kell fejezni eddig és eddig a privatizációt. Ha elõre meghatározzuk, hogy meddig kell befejezni a privatizációt, vajon eleve nem lehetetlenítjük-e el az általunk elérni szándékolt vételárat? Nyilvánvaló, ahogy én azt már korábban egyszer elmondottam, itt egy végkiárusítás jellegû megoldást kíván elõnyben részesíteni ez a kormányzat.
Tehát a mi álláspontunk az: hiába beszélnek ezzel ellentétben egy állítólagos parlamenti ellenõrzésrõl, képviselõtársaim is tudják, hogy hogy el vannak foglalva a képviselõk. A parlamenti ellenõrzés nem jelent valóságos ellenõrzést. Én úgy gondolom, hogy még a bizottsági ellenõrzés sem jelent, ahogy az elõbb hallottam egyik képviselõtársunktól, ha jól emlékszem, Karakas Jánostól, aki a bizottsági ellenõrzésre is hivatkozott. A bizottsági ellenõrzésre ugyanaz áll, mint a parlamenti ellenõrzésre. Ezek látszatellenõrzést jelentenek, tudnillik az ellenõrzés szerepe akkor dominálna, ha minden egyes vállalat esetében, amelyet privatizálnak, ez az ellenõri jogkör valóban érvényesülhetne. De itt nyilvánvaló, hogy ezek csak adott esetben jelenthetnek valamiféle megoldást.
A Független Kisgazdapárt álláspontja szerint a privatizációt illetõen egyetlenegy megoldás lehetséges, ami viszonylagos biztonságot jelent az országnak. Ez - a mi álláspontunk szerint - a privatizáció teljes nyilvánossága, egy olyan privatizációs leltár kiadása, ahol a társadalom figyelemmel kísérheti, hogy a privatizált vagyonoknak mi a sorsuk, azokat mennyiért értékesítették. Ehhez természetesen fel kellett volna értékeltetni az egész nemzeti vagyont, a nemzeti vagyon felértékeltetésével kapcsolatos adatokat ugyancsak nyilvánosságra kellett volna hozni, akkor lenne az állampolgárnak egyáltalán esélye arra, hogy valamiféle ellenõrzési jogot gyakorolhat. Így az ellenõrzésre való hivatkozás, bárki szájából hangozzék is el, legyen az akár egy miniszterelnök által kezdeményezett hatpárti megbeszélés anyaga, akkor sem érheti el a kellõ célt, mert a privatizációnak csak a nyilvánosság adhatja meg azt a társadalmi rangját, hogy ne kelljen arra hivatkozni a privatizáció félidejében, hogy az elsõ felét már elprivatizálták, a második felérõl pedig a jelenlegi technika szerint el sem tudjuk képzelni, hogy ne ugyanúgy történjék, mint az elsõ félidõben. Köszönöm a türelmüket.(Taps a jobb oldalon.)