BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr, köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Ház! Nagyon fontos törvényjavaslatot tárgyalunk ma, és a magam részérõl néhány fontos kérdéssel, néhány fontos vonatkozással kívánok foglalkozni. Elõször: a törvényjavaslat idõszerûségével; másodszor: a törvényjavaslat és a privatizációs stratégia mögött meghúzódó társadalomképpel; harmadszor: azzal a kérdéssel, hogy kinek az érdeke az a privatizációs stratégia, amelyet a kormány benyújtott; negyedszer: a visszaélések és az ellenõrzés kérdésével. Ötödször: nem szívesen - kényszerbõl - szeretnék visszatérni bizonyos vádakra, amelyek az Országgyûlés múlt heti ülésén a privatizációs törvényt, illetve a kormányt, a kormánypártokat ezzel összefüggésben érték.
Azzal kezdeném, hogy, mint tudjuk, a múlt héten hatpárti tanácskozás folyt a privatizáció kérdéseirõl, és ezen a hatpárti tanácskozáson minden résztvevõ azt a szándékát, azt a jóindulatát fejezte ki, hogy ebben a nagyon fontos kérdésben közeledjenek egymáshoz az álláspontok, igyekezzünk minél inkább közös nevezõre jutni. Azt gondolom, hogy ez jó törekvés, egyetértek ezzel a törekvéssel, és ennek jegyében arról kívánom meggyõzni önöket, hogy azok az aggodalmak, amelyek korábban elhangzottak ezzel a privatizációs stratégiával és törvénnyel kapcsolatban - részben itt, a parlamentben a múlt héten, részben a parlamenten kívül -, a dolog érdemét tekintve alaptalanok, nyugodtan támogathatják valamennyien - kormánypárti és ellenzéki oldalon - a benyújtott törvényjavaslatot.
Kezdeném az idõszerûség kérdésével, hiszen nagyon sokan fejezték ki kételyüket azt illetõen, hogy szükséges volt-e ennek a törvényjavaslatnak a benyújtása, és megvan-e a lehetõség arra, hogy egy ilyen törvényjavaslatot tárgyaljon az Országgyûlés. Kétségtelen tény, hogy az eddigi jogi keretek között is folytatható lenne a privatizáció, hiszen az eddigi jogi keretek is a magyar gazdaságpolitikában jó öt-hat éve kialakult konszenzust is tükröznek. A magyar közgazdászok, gazdaságpolitikusok között hosszú ideje konszenzus van abban, hogy nálunk piaci alapon folyjék a privatizáció, hogy nálunk ne osztogassák az állami vagyont, hanem eladják az állami vagyont. Konszenzus van abban többé-kevésbé, hogy nagy szerepet játsszon a vállalati kezdeményezés a privatizációban, és konszenzus van abban is, hogy a külföldi vevõk jelentõs szerepet játsszanak a magyarországi privatizációban. Ezek a jellemzõk megkülönböztetik a magyar privatizációt sok más közép-kelet-európai ország privatizációs törekvéseitõl, de ebben - az itt jelen levõ pártok képviselõi között - az elmúlt években konszenzus volt.
Ugyanakkor az elmúlt négy-öt év privatizációs folyamataiban sok minden nem jól ment. Nem volt jó az, nem volt szerencsés az, hogy az elõzõ ciklusban elfogadott privatizációs törvénycsomag túlzottan széles körû szerepet szánt hosszabb távon is az állami tulajdon fenntartásának, és ezért szét is választotta az állami vagyon kezelését a vagyon értékesítésére szolgáló ÁVÜ-re és a vagyon kezelésére és állami kézben tartására szolgáló ÁV Rt.-re. Itt a szervezeten is és a koncepción is indokolt változtatni. Ha pedig ez indokolt, akkor ezt privatizációs stratégia és törvénytervezet benyújtásával kellett a kormánynak megtennie.
Másodszor: azok között a feltételek között, amelyeket az elõzõ kormányzat kialakított, túlzottan lassú, túlzottan nehézkes, sok tekintetben bürokratikus volt a privatizációs folyamat, és az indokoltnál jobban visszaszorult a vállalati kezdeményezés, a vállalatvezetõi kezdeményezés a privatizációs folyamatban, ami nem most, hanem évek óta lassította a privatizációt ahhoz képest, ami egyébként elérhetõ lett volna - és ez nemcsak most, az utóbbi fél évben, hanem már korábban is hozamkiesést, veszteséget okozott az országnak.
Harmadszor: azok között a feltételek között, amelyek eddig érvényesültek, nem volt megoldott a privatizáció társadalmi ellenõrzése egyfelõl, másfelõl a privatizáció sok tekintetben átpolitizálódott, és ez a két szempont, két tény együttesen nagyon nagy mértékû bizalmatlanságot keltett a magyar társadalomban a privatizáció iránt. Ez is olyan szempont, ami indokolja a változtatást, indokolja, hogy módosuljanak azok a jogi feltételek, amelyek között a privatizáció folyik. Ezért szerintem szükség van erre az új törvényre.
A másik kérdés, ami fölmerült egy héttel ezelõtt a parlamenti vitában: lehet-e privatizációs törvényt csinálni ma, megvan-e erre a lehetõség? Hiszen - úgymond - a program még hiányzik, csak most dolgozik a kormány a hároméves modernizációs programon, amirõl sok szó esik manapság a sajtóban.
Nos, itt valami félreértés keletkezett azzal a bejelentéssel, hogy készít a kormány egy ilyen hároméves modernizációs programot, ami a meglevõ kormányprogram részletezését, kidolgozását, operacionalizálását szolgálja. Az a félreértés alakult ki sokakban, mintha a kormánynak nem lenne programja, holott nagyon jól tudjuk, megjelent az újságban fél évvel ezelõtt: a kormánynak van egy részletes, 16 nagy újságoldalt megtöltõ programja, ezen belül részletes gazdasági programja, amely a két koalíciós párt - és hozzáteszem: nemcsak a két koalíciós párt, amire majd még vissza fogok térni - gazdasági programján alapul. Ezen belül részletesen ki vannak fejtve a privatizáció elvei.
(16.10)
Ez a kormányprogram, amit egy fél évvel ezelõtt elfogadott a Ház többsége, kötelezi az Országgyûlést arra, hogy új privatizációs törvényt fogadjon el, új privatizációs szervezetet alakítson ki. Szó sincs arról tehát, hogy ne lenne program. Ami nincs, valóban nincs: nincs ötéves terv, amely megszabná azt, hogy hogyan kell az egyes ágazatoknak fejlõdni, hogy hol kell növelni a termelést, és hol nem, hogy hol milyen beruházásokra van szükség. Mintha lett volna, aki ezt kérte számon egy héttel ezelõtt a kormányon. Ilyen ötéves tervünk valóban nincs, de a privatizációs törvényhez ilyenre nincs szükség, és egyéb szempontból még inkább nincsen szükség.
Ennyit a törvény szükségességérõl és idõszerûségérõl.
Nem szívesen térek rá arra a kérdésre, hogy milyen társadalomkép húzódik meg a privatizációs törvény mögött, mert sokkal fontosabb lenne, hogy gyakorlati kérdéseket vitassunk. De miután ezt a múlt heti vitában többen fölvetették, szeretném nagyon röviden leszögezni a következõket: e mögött a privatizációs törvény és stratégia, valamint az egész gazdasági kormányprogram mögött egy nagyon világos, és a két koalíciós párt által a választások elõtt nyilvánosan is megfogalmazott társadalomkép áll, a modern piacgazdaság és a ráépülõ polgári társadalom az, amire valamennyien törekszünk, és amire a kormány minden intézkedése is irányul. Nagyon egyszerûen az, amit a Bécsi út túloldalán ismerünk, a nyugat-európai piacgazdaság a maga legfontosabb ismérveivel, azzal, hogy ott egymás mellett mûködnek kisvállalatok és nagyvállalatok, együtt vannak az önálló vállalkozók, a családi vállalkozások, a közép- és nagyvállalatok, a multinacionális nagyvállalatok, ami azt jelenti, nagyon jól tudjuk, hogy százezrek és milliók önálló vállalkozók, és ugyanakkor egy kis országban milliók, egy nagy országban tízmilliók pedig bérbõl élõ alkalmazottak. Csak ilyen modern gazdaságot és modern társadalmat ismer Európa. Olyasfajta ábrándok, ahol csak tulajdonosokból, csak önállókból áll egy modern és mûködõképes társadalom, természetesen nincsenek. Ilyen ábrándokat nem szolgál a kormányprogram, nem szolgál a privatizációs stratégia sem.
Azt a fajta modern polgári társadalmat, és az annak alapjául szolgáló modern piacgazdaságot viszont szolgálja az a privatizációs törvényjavaslat, majd törvény, amelynek a vitája most folyik. Ezt szolgálja többek között minden, ami a kistulajdonosok privatizációban való részvételét szolgálja ebben a privatizációs stratégiában és törvényjavaslatban. Ezt szolgálja a dolgozói és mindenekelõtt a vezetõi kivásárlásnak az eddiginél jobb lehetõvé tétele, ezt szolgálja mindaz, amit a külföldi tõke magyarországi megjelenése, jelenléte érdekében ez a privatizációs törvény tesz.
Ennyit errõl a társadalomképrõl, és azt hiszem, valamennyien egyetérthetünk abban, hogy egy ilyen társadalomképet kell a privatizációs stratégiának és törvénynek szolgálnia.
Harmadszor: arról szeretnék néhány szót szólni arról, hogy kiknek az érdekeit is szolgálja ez a privatizációs stratégia és privatizációs törvényjavaslat, mert ezzel kapcsolatban is úgy vettem észre, hogy vannak még félreértések. Amikor Békesi László pénzügyminiszter úr odaért expozéjában a múlt kedden, hogy az elmúlt évben 10 százalékra csökkent a készpénz és 10 százalékra a deviza részesedése a privatizációs bevételekbõl, akkor az ellenzéki padsorokból valaki azt a megjegyzést tette: végre. Õszintén meg kell mondanom, nem értem ezt a megjegyzést. Nem értem ezt a megjegyzést, mert aki ezt gondolja, az azt hiszi, hogy az a készpénz, amit az államkincstár kap a privatizáció során, valahol elvész, annak a készpénznek 10 millió magyar állampolgár számára nincs funkciója. Azt hiszi, hogy a magyar állampolgárokat csak az szolgálja, csak az, hogyha nem pénzzel, hanem mindenféle pénzhelyettesítõkkel õk maguk fizethetnek, vagy esetleg nem is õk maguk, mert ez a dolog lényege, a privatizálandó jószágért. Aki így gondolkozik, az megfeledkezik arról: ha a privatizációs bevétel az állami adósság csökkentésére szolgál, az nem a pénzügyminiszternek jó, hanem az egész országnak jó, mert hiszen az államadósság csökkentése a vállalkozók feltételeit és az állampolgárok adózását teszi könnyebbé. Szó sincs tehát arról, hogy örülnünk kellene annak, hogyha nem valódi pénzzel fizetnek azért, amit az állami vagyonból eladunk.
De nemcsak errõl van szó. Arról is szó van, hogy amikor azt mondjuk, hogy készpénz, készpénzes és tõkeemeléses privatizációt tartunk indokoltnak, ez azért is valamennyiünk javát szolgálja, mert valamennyiünk számára az a fontos, hogy olyan új tulajdonosai legyenek az eddigi állami vagyonnak, akik abban a helyzetben vannak, hogy jól tudják mûködtetni az állami vagyont, akik abban a helyzetben vannak, hogy tudnak beruházni ebbe az állami vagyonba, hogy tudják fejleszteni, tudják korszerûsíteni azokat a vállalatokat, amelyeket átvesznek. A készpénzes és tõkeemeléses privatizáció elõtérbe állítása szelektál azok között, akik jelentkeznek új tulajdonosnak, kiválasztja azokat, akik az egész ország javára tudják hasznosítani, tudják mûködtetni ezeket a vagyontárgyakat, és kiszûri azokat, akik erre nem nagyon alkalmasak.
Ezzel kapcsolatban emlékeztetnék arra a vitára, hogy mit is kell tenni a privatizációs bevételekkel. Sokan ellenzik azt a törekvést, kormányzati törekvést, hogy a privatizációs bevételeket minél nagyobb mértékben az államadósság csökkentésére fordítsák, és azt javasolják, hogy nem helyes ez, mert akkor ezek a privatizációs bevételek nem hasznosulnak a köz számára, hanem fordítsuk munkahelyteremtésre, korszerûsítésre, termékszerkezet-váltásra ezeket a privatizációs bevételeket.
Hát kérdem én: ha az államadósság csökken, és ezért több hitelhez juthatnak a vállalkozók, ha csökkenhetnek a vállalkozók adóterhei, vajon ez nem a szerkezetváltást, nem a munkahelyteremtést szolgálja? Dehogynem! Csak egy különbség van. Míg az egyik esetben maga a vállalkozó dönt arról, hogy a csökkentett adóterhek mellett hogyan és miképp fogja átalakítani a termékszerkezetet és bõvíteni a munkahelyeket, a másik esetben az az állami hivatal dönt ugyanerrõl, amelynek a költségvetésbõl átadják ezeket a pénzeket.
Én azt hiszem, azzal a gondolkodással, a piacgazdasági gondolkodással, a polgári társadalmat elõkészítõ gondolkodással az a megoldás áll összhangban, hogyha a privatizációs bevételeket elsõsorban az államadósság csökkentésére fordítjuk, és ezzel gyorsítjuk meg az állam kivonulását a gazdaságból.
Sokan gondolják azt, hogy az a fajta privatizációs stratégia, ami elõttünk áll, nem szolgálja kellõképpen a munkavállalók érdekeit, hiszen ez a stratégia nem bõvíti ki az eddigihez képest a kedvezményes tulajdonszerzés lehetõségeit a munkavállalók számára, megtartja azokat a lehetõségeket, amelyek eddig voltak, de nem bõvíti ezeket, nem talál ki új meg új konstrukciókat ennek érdekében, és kétségtelen tény, hogy a stratégia kidolgozói nem arról álmodtak, hogy a magyar vállalatok nagy tömegükben munkavállalók közös tulajdonába kerülnek.
Azt gondolom, hogy ez nem baj. És azt gondolom, hogy ez nem ellentétes a munkavállalók érdekeivel. Ha tudatában vagyunk annak, hogy a társadalomnak öt meg tíz év múlva is csak egy kisebbsége lesz maga tulajdonos, termelõi tulajdonos, tehát nemcsak a lakásának a tulajdonosa, ha tudatában vagyunk annak, hogy ugyanúgy, mint Nyugat-Európában, a társadalom nagy többsége munkavállalóként igyekszik majd jólétben és biztonságban élni, akkor elsõsorban az szolgálja ennek a nagy többségnek az érdekét, hogy biztos legyen a munkahelye, hogy növekedjék a jövedelme, hogy elviselhetõk legyenek a munkakörülményei, és ebbõl a szempontból nem az a fontos számára, hogy õ maga váljék résztulajdonossá, és úgy járjon, mint az ózdi munkavállalók, akik résztulajdonosok, csak éppen elvesztették a munkahelyüket, hanem az legyen a tulajdonos, aki bõvít, aki beruház, aki fejleszt, aki munkahelyet megõriz és teremt, a munkavállalók többségének érdekeit éppen ez szolgálja.
(16.20)
Hasonlóképpen vitatott kérdés - a múlt héten is felmerült - az úgynevezett foglalkoztatási garanciák kérdése. Sokan keveslik azt, hogy a törvényjavaslat szerint a privatizáció során csak mint egyik figyelembe veendõ szempont merül fel az, hogy az új befektetõ milyen ígéreteket tesz, milyen kötelezettségeket vállal a foglalkoztatás fenntartására, esetleges bõvítésére, és hogy milyen beruházási ígéreteket tesz. Azt gondolom, az persze fontos, hogy a foglalkoztatás bõvüljön, hiszen a munkanélküliség hazánk egyik legsúlyosabb gazdasági és társadalmi problémája jelenleg. A kérdés csak az, hogy a foglalkoztatás bõvülését a nemzetgazdaság egészében azzal szolgáljuk-e, ha minden egyes privatizációs aktusnál megpróbálunk ráerõltetni a befektetõre egy foglalkoztatási kötelezettségvállalást - amit aztán vagy teljesít vagy nem -, vagy azt tesszük, hogy ott, ahol ilyenre van lehetõség, ezt számon kérjük, általában azonban ezt csak ajánlásnak tekintjük és a gazdaság egészében várjuk el azt, hogy a beruházási kedv növelésével minél több új munkahely jöjjön létre és minél kevesebb szûnjön meg.
Azt hiszem, hogy a német példára való hivatkozás ebben az esetben teljesen alaptalan. Elõször is alaptalan azért, mert Németország keleti felében úgy privatizáltak, hogy ebbõl az államnak nem bevétele volt, hanem 250 milliárd márkányi, tehát az egész magyar privatizálódó vagyon összegét meghaladó ráfizetése. Ilyen körülmények között megtehette a német Treuhandanstalt, hogy foglalkoztatási és beruházási kötelezettségeket kötött ki a vevõkkel szemben. Azt azonban még a német Treuhandanstalt sem tudta megtenni, hogy számon is kérje ezeket a kötelezettségeket, mert a kötelezettségeket hol teljesítették, hol nem, s aszerint teljesítették vagy nem, hogy milyenek voltak a piaci kondíciók az adott ágazatban. Ahol nem teljesítették, ott a Treuhandanstalt összecsapta a kezét és örült, hogy az új beruházó nem adja vissza a tulajdont, mert nem tudott volna vele mit kezdeni. Higgyék el, hogy az ilyen kötelezettségvállalásokat Magyarországon sem érdemes erõltetni.
De nem érdemes azért sem, mert ha valóban piacgazdaságban gondolkodunk, akkor nem gondolkodhatunk abban, hogy mindenütt, ahol ma ezer embert foglalkoztatnak, ott holnap, meg holnapután is ezer embert kell foglalkoztatni, és abban sem gondolkodhatunk, hogy egy állami hivatal, akár egy vagyonügynökség meg tudja mondani, hány embert lesz érdemes egy vagy két, vagy három év múlva foglalkoztatni. Egyetlen dologra érdemes törekednünk, hogy olyan gazdasági klíma legyen Magyarországon és olyan új tulajdonosok kezébe kerüljenek a vállalatok, hogy ez közép- és hosszú távon a foglalkoztatás bõvítését mozdítsa elõ.
Szeretnék egy pár szót szólni az ellenõrzés kérdésérõl is, mert sokszor éri az a vád az új privatizációs törvényjavaslatot, hogy teret enged a visszaéléseknek, a korrupciónak. Legyünk tisztában a realitásokkal! A privatizáció egy egyszeri, kivételes történelmi alkalom, amikor hatalmas vagyonok kerülnek magánkézbe, és amikor hatalmas a kísértés a visszaélésekre. Ellenõrzéssel, kontrollal kell szembe szállni ezzel. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy annak, aki abszolút mértékben ki akarna küszöbölni minden visszaélést, egyetlen eszköze van: hogy nem privatizál. Akkor majd az állami tulajdon keretei között lesznek legalább ugyanekkora visszaélések.
Arra kell tehát törekedni, hogy az ellenõrzés legkülönbözõbb módszereivel próbáljunk meg gátat vetni a visszaélésnek, és ott, ahol a visszaélésre fény derül, kerüljön sor a felelõsségre vonásra. Ez a törvényjavaslat nem kevesebb, hanem több ellenõrzési módszert és csatornát tartalmaz, mint a jelenlegi rendszer, hiszen a belsõ ellenõrzés, a privatizációs intézmény felügyelõ bizottsága mellett, ott az Állami Számvevõszék, ott a parlament, és a törvényjavaslat bevezeti minden egyes privatizációs aktusnál azt az emlékeztetõt, memorandumot, ahol le kell írni, hogy miért döntöttek úgy, ahogy. Ezek a szempontok ellenõrizhetõk és számon kérhetõk.
Ha azt mondom, hogy a visszaélések csak korlátozhatók, de teljesen el nem kerülhetõk, akkor külön kell szólnom a privatizációval összefüggõ visszaéléseknek egy sajátos területérõl, arról, amit úgy szokás nevezni, hogy politikai típusú koalíció. Ahol privatizálnak, ott szükségképpen az állam privatizál. Ahol az állam privatizál, ott óhatatlan a törekvés, hogy a kormány, a parlament, a politikai pártok mögött álló érdekcsoportok politikai eszközöket is használjanak az állami vagyon elosztásának befolyásolására. Ez a veszély mindenütt megvan, ahol privatizáció van. Kétségtelen, hogy az a tény, hogy pártpolitikusok kerültek a privatizáció vezetõ intézményeibe az elmúlt négy év folyamán, még akkor is a politikai korrupció gyanúját keltette a privatizáció iránt, ha valójában esetleg nem is volt mögötte politikai korrupció.
Azt hiszem, valamennyien egyetérthetünk abban, hogy olyan privatizációs szervezetet és intézményeket kell létrehoznunk, amelyek a lehetséges mértékig korlátozzák a politikai korrupció lehetõségét. Az a megoldás, amit a törvényjavaslat a koalíciós megállapodásra és a kormányprogramra támaszkodva tartalmaz, arra törekszik - és ebben a tekintetben egyébként érdemes a német példára hivatkozni -, hogy maximális mértékben különválassza a privatizációt, amely egy szakmai, üzleti jellegû tevékenység, a politikai szférától. Ezért alkalmazza a kormányprogram és a benyújtott törvényjavaslat azt a megoldást, hogy magát a privatizációt egy olyan részvénytársaság kezébe adja, amelynek az élén politikailag semleges köztisztviselõk állnak, és ezek a köztisztviselõi pozícióban lévõ emberek üzleti típusú döntéseket hoznak, és ez a tevékenység el van választva a kormánytól. Ez egy olyan megoldás, ahol az állami privatizációs részvénytársaság privatizál, a kormány ezt felügyeli, és a parlament meg az Állami Számvevõszék ellenõrzi.
Az a vita, amely Szabó Iván képviselõtársunk napirend elõtti felszólalása óta arról folyik, hogy milyen felügyelet, milyen irányítás alatt álljon a privatizáció, valójában nem arról szól, hogy eggyel több miniszteri bársonyszéket foglaljanak el ebben a teremben és eggyel több miniszteri Mercedes parkoljon a Kossuth Lajos téren. Bár ez sem mellékes kérdés! Ez a vita arról szól, hogy a privatizáció el legyen-e különítve a politikától, a pártoktól, avagy ne legyen elkülönítve. (Dr. Kövér László: Ez nevetséges!) Mi amellett vagyunk, hogy legyen elkülönítve, és mindenképpen olyan megoldást kell alkalmazni, oly módon kell a hatásköröket rendezni, hogy ennek az elkülönítésnek garanciái legyenek. Azt hiszem, ezt támogatja az ellenzék is, s nyilván nem örülne, ha a jelenlegi kormánypártok mögött álló politikai érdekcsoportok jutnának befolyáshoz a privatizációban, és támogatják nyilván a jelenlegi kormánypártok is, hiszen nem szeretnék, ha hasonló gyanú övezné a mi privatizációs tevékenységünket, mint amilyen a társadalomban az elõzõ kormánypártok privatizációs tevékenységével kapcsolatban kialakult.
Tulajdonképpen csak ennyit szerettem volna elmondani a privatizációs törvényrõl, ha nem érték volna nagyon súlyos vádak az elmúlt heti vitában a privatizációs törvénytervezetet és ezzel kapcsolatban a kormánypártokat, ezen belül a Szabad Demokraták Szövetségét. Minthogy azonban ez történt, engedjék meg, hogy néhány rövid idézetet olvassak fel önöknek a privatizációval kapcsolatos egyik koncepcióból. Azt írja ez a koncepció: " A privatizáció célja egy mûködõképes gazdaság megteremtése, ennek feltétele a tulajdonosi szerkezet megváltoztatása és az egészséges verseny lehetõségeinek kialakítása. A privatizációs folyamattal kapcsolatban eddig megfogalmazott sokféle egymásnak gyakran ellentmondó cél helyett kevés, de határozott prioritásra van szükség. A program a tulajdont hatékonyan mûködtetni tudó, fizetõképes vevõkre és a versenyt élénkítõ formákra helyezi a hangsúlyt."
A másik idézet: "A privatizáció további folyamatában is nagy szerepet kell kapnia a külföldi tõkének, amelynek beáramlása többnyire technológiai színvonalemelkedést és a korszerû menedzsmentmódszerek elterjedését is eredményezi. Különösen fontosnak látszik a multinacionális nagyvállalatok magyarországi megjelenése, valamint a rugalmas és nagy tõkeerejû portfólió befektetés bevonása." És még egy idézet: "Ami a belföldi befektetõket illeti, el kellene hárítani az elvi és technikai akadályokat a vezetõi kivásárlás elõl, a dolgozói részvénytulajdonlást pedig a helyi törvényeknek megfelelõ módon és mértékben, de önmagában szerény keretek között kell alkalmazni. Támogatni kell a kisbefektetõk részvételét a privatizációban, de tisztában kell lenni vele, hogy ez a réteg csak a nagybefektetõk tulajdonosi részarányának dominanciája esetén érheti el befektetési céljait."
(16.30)
Nos, tisztelt képviselõtársaim, nyilván azt hiszik, hogy én most a kormány privatizációs stratégiáját vagy a kormányprogram privatizációra vonatkozó fejtegetéseit idéztem, de tévednek. Amibõl idéztem, az a Fidesz gazdaságpolitikai programja; az a program, amelyet a Fidesz V. kongresszusa 1993 áprilisában fogadott el Debrecenben, és amely tudomásom szerint ma is a Fidesz érvényes gazdaságpolitikai programja. Ez a program számomra ismerõs, és ez a program, ez a felfogás egybeesik azzal, amit a szabaddemokraták képviselnek a privatizációban, és amit a jelenlegi elõterjesztés is képvisel - ami nem meglepõ, hiszen mi a választásokat megelõzõen alaposan egyeztettük a Fidesz és az SZDSZ gazdasági programját. Ott fiataldemokrata kollégáink is megismerkedtek a mi elképzeléseinkkel, és semmifajta kifogásuk nem volt ez ellen. Ebben a kérdésben a két párt között nem volt nézeteltérés.
Az a támadás, amit Orbán Viktor képviselõtársunk a kormány, ezen belül az SZDSZ privatizációs felfogása ellen múlt kedden ezen a helyen intézett, valójában legalább annyira támadás a Fidesz ma is érvényes gazdaságpolitikai programja ellen. Ez persze a Fidesz belügye, ehhez nekünk különösebb hozzátennivalónk nincsen.
Ami számunkra is fontos, csak annyi, hogy a privatizáció ügye nagyon súlyos nemzeti ügy, és nem látjuk értelmét annak, hogy ideológiai csatákkal, politikai vádaskodásokkal tereljük el a figyelmet arról, ami valamennyiünk számára nagyon fontos. Már csak azért is így van ez, mert ha két hónappal ezelõtt tárgyaltuk volna a privatizációs törvényt, ennek a törvénynek az elfogadása akkor is egy nagyon fontos, a közvetlen témán túlmutató próbakõ, s ennek a kormánytöbbségnek és ennek a parlamentnek a megnyilatkozása lett volna; annak bizonyítéka, hogy ez a kormánytöbbség legalább annyira elkötelezett a piacgazdasági átalakulás mellett, mint az elõzõ volt. Azok után, ahogy az elmúlt hetekben sokak számára kérdésessé vált, hogy mi mellett vagyunk elkötelezettek, ez ma még fontosabb, mint bármikor korábban.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)