DR. TORGYÁN JÓZSEF, a Független Kisgazdapárt képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, elnök úr. Igen tisztelt Képviselõtársaim! Úgy gondolom, hogy amikor a privatizációs törvényrõl, továbbá a privatizációs stratégiáról és taktikáról beszélünk, akkor nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a társadalmi, politikai, gazdasági viszonyokat, amelyek között errõl a kormány által benyújtott törvényrõl és stratégiai-taktikai elemrõl tárgyalnunk kell. Annál inkább sem, mert egy olyan elkésett vitáról van szó, amelyet már 1988-ban a gazdasági társaságokról szóló törvény megalkotása elõtt le kellett volna folytatni. De nemcsak le kellett volna folytatni, hanem ezt az egész kérdést társadalmi vitára kellett volna bocsátani az akkori jogszabályi lehetõségek szerint, hiszen itt nem valamiféle kormányvagyonnal kapcsolatos rendelkezési jogot kell megvitatni, hanem a magyar nemzet által évszázadokon át létrehozott érték magánkézbe adásáról van szó, tehát egy olyan jelentõségû dologról, amellyel kapcsolatban nem lehetett volna a választópolgárok akaratát figyelmen kívül hagyni.
Azt hiszem, világosan körülhatárolható, hogy végül is miért csak most zajlik ez a vita és nem a gazdasági társaságokról szóló törvénnyel egy idõben, és hogy egyáltalán miért volt az, hogy a szóban forgó jogszabály meghozatalát követõen megindult az a folyamat, amelyet a mai napig spontán privatizációnak szoktak nevezni. Én azonban személy szerint - legyen szabad megjegyeznem - sokkal inkább indokoltnak tartanám a nemzet vagyonának tudatos kifosztása kifejezéssel behelyettesíteni a spontán privatizációt, hiszen jól kimutatható, hogy a gazdasági társaságokról szóló törvény meghozatalakor olyan helyzetet teremtettek, hogy szinte vele párhuzamosan az addig kinevezett vállalatvezetõket a munkásvezetõ-legitimizációs választások kapcsán egy olyan többletjogosultsággal ruházták fel, hogy most már választott vezetõként joguk legyen az állami vagyon lebontásában mint menedzsment közremûködni önmaguk hasznára és javára.
Mindjárt látni fogják igen tisztelt képviselõtársaim, hogy a jelenlegi hatalom a most beterjesztett törvényen keresztül miként menti át ezt a törvényesített rablási konstrukciót, mert erre sem lehet más kifejezést használni. Azt hiszem, ha önök figyelembe veszik azt, hogy a vállalatvezetõk, tehát az akkori kommunista nomenklatúra tagjai megkapták ezt a jogosultságot, nem árt figyelembe venni, hogy a létrehozott ÁV, illetõleg ÁV Rt. pedig odaadatott a KISZ Központi Bizottsága prominens vezetõjének. Ettõl. kezdve aztán tényleg teljesen kézenfekvõ az egész konstrukció, hogy miként történt a magyar nemzet vagyonának szétosztogatása a magyar nép kihagyásával.
Ehhez még vegyék figyelembe igen tisztelt képviselõtársaim, hogy létezett egy polgári törvénykönyv, és annak létezett a 210. és 236. §-a, amely lehetõséget adott volna a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltûnõ aránytalansága esetén a létrejött ügylet megtámadására. De ez nyilván nem jelenthetett semmiféle veszélyt, miután a privatizációs ügyleteknél a tulajdonosi jogokat az ÁV, illetõleg az ÁV Rt. gyakorolta. Majd pedig, amikor a politikai ellenfelek már egy olyan erõt jelentettek Magyarországon, hogy napirendre került ez a kérdés, akkor felvetettük: vajon a legfõbb ügyész úr miért nem indítja meg a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltûnõ aránytalansága alapján ezeknek az ügyleteknek a megtámadását és miért van az, hogy ha az ellenszolgáltatás és a szolgáltatás közti feltûnõ aránytalanság kimutatható lett mondjuk egy tízezer forintos ingóság adásvételénél, akkor az ügyészek megindították a pert, de a tízmilliárdos vagyonoknál nem indították meg. Hát, érthetõ, hogy miért nem indították meg! Mert ez beletartozott abba a hatalom- és vagyonátmentésbe, amelyrõl a nép suttogott és beszélt, de amelyet megfogni legfeljebb akként lehetett... önök is ismerik, én is ismerem, valamennyien ismerjük például annak a sokmilliárdos vagyonnak a tulajdonosát, aki még 1990 áprilisában az újságok hasábjain úgy nyilakozott, hogy egy fél liter tejet nem tud megvenni a gyerekeinek, mert olyan szegény.
(12.30)
Ehhez képest az állami vagyonból rövidesen megkapta a szükséges milliárdokat, hogy ilyen gondjai ne legyenek.
Nos, én úgy gondolom, amikor az ellenzék ezeket a tényeket kezdte az ország nyilvánossága elé tárni, rögtön váltott a hatalom: kihagyta a gazdasági társaságokról szóló törvény 27. §-át, ezt hatályon kívül helyezték, hogy ne lehessen a bíróság elõtt megtámadni az ilyen ügyleteket; majd késõbb az Alkotmánybíróság hozott egy határozatot, amivel az ügyészség jogkörét - egyébként nagyon helyesen és a jogállami körülményeknek megfelelõen - szûkítette. Csakhogy ebben az esetben a megmaradt jogi konstrukcióban nem volt már több olyan jogi szerv, amely az ilyen ügyleteket megtámadhatta volna, hiszen az egyetlent, az ügyészséget, amelynek ez a jogosultsága ténylegesen fennállhatott volna, ebbõl a jogkörbõl kirekesztették.
Ezt azért kell ilyen világosan és tisztán látni, mert ha a most beterjesztett törvénnyel összevetjük ezt a nyilvánvalóan törvénytelen folyamatot - amelyet most már a beterjesztõ maga is egy olyan környezetbe ágyaz, hogy azért van szükség a beterjesztésre, mert hiszen a nemzeti vagyon megmaradt részének szétosztásáról van szó - látjuk, hogy megfeledkeznek arról, hogy a beterjesztés szerint, a stratégiai és taktikai beterjesztés mellékleteibõl is kitûnõen végül is a nemzeti vagyon 47 százaléka már korábban szétosztásra került; hadd tegyem hozzá rögtön: anélkül, hogy annak ténylegesen kimutatható ellenértéke bárhol fellelhetõ lenne. És ha hozzávesszük, hogy a magánosítási folyamat kapcsán még jó néhány százalék állami vagyon magántulajdonba került, akkor már láthatják, hogy a nemzeti vagyon több mint 50 százaléka magánkézbe került. Tehát tulajdonképpen most már a vagyonnak csak egy töredékérõl beszélhetünk, mert az eltelt néhány év alatt - ezalatt értem az állampárti idõszak utolsó éveit, értem az új adminisztráció eltelt négy évét és a jelenlegi adminisztráció alatt eltelt hónapokat is - egy olyan helyzet keletkezett, hogy korábban kimazsolázták az állami vagyon színe-javát. Most már megmaradt az állami vagyonnak egy olyan része, amelyet helyesen oszt fel a stratégia és taktika három részre, és mondja, hogy ezek között vannak a nagy vagyonok, a közepes vagyonok és a kis vagyonok. Csakhogy a kis vagyonokat és a közepes vagyonokat - amelyek természetesen csak az elnevezésükben kis vagyonok, mert ezek a vagyontárgyak végül is hatalmas összeget jelentenek - egy olyan konstrukcióba ágyazza be az úgynevezett egyszerûsített privatizáció kapcsán, ahol is én úgy gondolom, teljesen kézenfekvõ, hogy az egyszerûsített privatizáció a menedzsmentre bízza a vállalat értékelését, a pályáztatást, a pályázat elbírálását, úgy, hogy a menedzsment maga is pályázhat, és természetesen önmagát nyertesnek is kinyilváníthatja. És erre az esetre, ha önmagát nyilvánítja nyertesnek, nehogy már rosszul járjon, a vagyon 50 százalékát még az államnak oda kell adnia ingyen.
Kérem, ne haragudjanak, ha azt mondom: ehhez képest Csák Máté maga volt a jogállamiság példaképe! És akkor, azt hiszem, még nagyon is finoman fogalmaztam! Itt egyszerû hûbéri osztogatásról, vagyonosztogatásról van szó. Egy szûk réteg egymás között szétosztogatja a nemzet vagyonát; önökkel meg, igen tisztelt képviselõtársaim, jóváhagyatják, hogy késõbb ne lehessen felelõsségre vonni azokat, akik ezt teszik: törvény erejére emelik a rablást! Én nagyon félek, hogy keresztül fog menni annak ellenére, hogy már a korábbi szónokok közül nem egy volt, aki felhívta a figyelmet arra, hogy ezt a törvényt nem lehet jóváhagyni, nem lehet elfogadni. Egyetlenegy helyes út lenne, hogy vissza kell vonni ezt a törvényt.
Elfogadhatatlan az olyan megközelítés, amit például Tardos Márton képviselõtársunktól hallottunk, aki még módosítványt sem lát szükségesnek, hanem azt mondja, hogy itt csak bizonyos fajta finomításokra van szükség, mert az is megteszi adott esetben mindazt, ami itt elvárható.
Nos, azt is világosan kell látni, hogy ez az egész folyamat azért történt így, mert egy politikai elhatározás született annak érdekében, hogy a volt nómenklatúra tagjai megkapják az állami vagyon egy részét, mert a vagyont mindig vissza lehet váltani politikai hatalommá - és ehhez csatlakozott az elmúlt adminisztráció hatalmi részének egy szûk csoportja is! Ilyen körülmények között az egész privatizáció a magyar nemzet értékeinek, vagyonának nyilvános eltûnése következtében ide áttendálódott, itt fellelhetõ ennek egy töredéke. De nem a tehetség, nem a többletmunka, nem a szorgalom az, ami végül is a vagyonok megalapozását szolgálta, hanem ez a tisztességtelen vagyonszerzés, ami kimutatható a reprivatizáció helyett a kárpótlásnál, kimutatható a licitnél és itt, a privatizációnál. Tehát egyértelmû, hogy nem a régi tulajdonosoknak akarták visszaadni a tulajdont, nem akarták a magántulajdon szentségén alapuló társadalmat felépíteni! Mert hogyan lehet itt a magántulajdon szentségérõl beszélni, miközben a rablott holmi tetejérõl állva hirdetik a magántulajdon szentségét!? Egyértelmû, hogy ez a magántulajdon megcsúfolása!
Nem vitatom, hogy önmagában az elõterjesztésnek vannak olyan részei, amelyek természetesen megalapozottak is. Azt senki nem vitatja, hogy végül is az állami tulajdonnak legalább a kétharmad részét, illetõleg azt meghaladó részét magántulajdonba kell adni. Senki nem vitatja, hogy általában a magántulajdonnak jobban kell funkcionálnia, mint az állami tulajdonnak. Azt sem vitatja a Független Kisgazdapárt, hogy ennek a folyamatnak gyorsabbnak kellene lennie, mint amilyen. De kérem, nem lehet úgy a gyorsaság kritériumát alapkövetelményként feltüntetni, mint ahogy azt a jelenlegi elõterjesztés teszi, ami határidõt szab meg a privatizáció lebonyolítására! Ha határidõt jelölünk meg, abban a pillanatban az egész kiárusításnak végkiárusítás-jellege van! Egyértelmû, ha azt mondom, hogy eddig be kell fejezni, akkor ez már végkiárusítás, és bolond lenne az a vevõ, akinek komoly vételi szándéka van, a valós értéket megfizetni! Itt egyértelmû, hogy a törvénynek ezeket a hibás megközelítéseit nem szabad benne hagyni a törvényben, ha már a törvény realitásairól beszélünk.
Nem vitatja a kisgazdapárt, valóban, a rendelkezésre álló adatok szerint havi 6 milliárd forintba kerül durván az állami vagyon fenntartása, ilyen értékveszteség van a privatizálás kapcsán. Azt sem vitatjuk, hogy további 2 milliárd forint merül fel havonta kárként azért, mert hiszen a privatizálásra váró vagyon következtében van egy termeléscsökkenés. S a termeléscsökkenés következtében magasabb import, behozatal válik szükségessé, ennek többletköltségei vannak. Ez évente összesen durván 100 milliárd forintos tételt jelentene, ami elképesztõen magas összeg, figyelemmel arra, hogy egyértelmû: a 300 milliárd körül maximált költségvetési hiánynak ez az egyharmad része.
(12.40)
Igen ám, de legyen szabad megjegyeznem, hogy a mindenkori kormány - amely idõarányosan érintett ebben a kérdésben - felelõssége is megáll, mert itt a menedzsment így mûködik: felismerte már a spontán privatizáció idejében, most pedig a törvényi elõterjesztés következtében az egyszerûsített privatizációnál, hogy annál olcsóbban tudja megszerezni, minél inkább gyorsan lezülleszti az állami tulajdont. Bizony az én megítélésem szerint mindazok a kormányzati szervek, amelyek úgy mûködtek közre, hogy egy ilyen helyzet kialakulhatott, felelõssé tehetõk a hûtlen kezelésben érdekeltté tett menedzsment fenntartásában.
A privatizáció gyorsítását illetõen: a privatizációs stratégia és taktika végül is azt állapítja meg, hogy a gyorsítás fontos dolog; s a menedzsment elõnyben részesítése a másik fõ szempont, amelyet megjelöl. A gyorsítást illetõen - azzal a kritikai megjegyzéssel, amit az elõbb mondtam a végkiárusítással kapcsolatban - mi arra az álláspontra helyezkedünk, hogy általában fontos dolog a tempó és a gyorsaság, de a jelen esetben nagyon szeretném, ha képviselõtársaim átgondolnák azt a kisgazda érvet, hogy vajon akkor, amikor már a nemzeti vagyon több mint a fele a magánszektorban üzemel és a GDP több mint 50 százaléka a magánszektorhoz kötõdik, vajon nem alakultak már ki a piacgazdaság feltételei? Nyilvánvalóan kialakultak, mert több mint 50 százalékot meghaladó rész már a magángazdaságra tendálódik. Ebben az esetben talán már nem annyira a gyorsaság a fontos, mint inkább az eredményesség. Tehát mi azt mondjuk, hogy a lehetõ leggyorsabban ugyan, de megfontoltan kell megoldani az elõttünk álló feladatokat, és nagyon fontos az eladandó vállalatok életképes gazdasági környezetének megteremtése éppúgy, mint a privatizáció során bekövetkezõ vagyon értékcsökkenésének a minimalizálása. Tehát ezek is rendkívül fontos szempontok.
Ami a privatizáció gyorsítását illeti: itt még egyszer külön ki kell térnem a menedzsmentek mûködésére, és ki kell fejeznem a Független Kisgazdapárt értetlenségét amiatt, hogy itt soha semmilyen büntetõ intézkedés egyetlenegy hûtlen kezelõ menedzsmenttel szemben nem történt, holott kimutatható, hogy az eladásra kerülõ vállalatokat sajnos a menedzsmentek döntõ többsége szándékosan, valóban gyorsított eljárás keretén belül teszi tönkre az említett cél miatt, hogy õk maguk kaparintsák azt meg.
Ami a privatizáció további kérdéseit illeti, itt mindenekelõtt a privatizáció piacával kapcsolatban kell néhány gondolatot felvetnem. Senki nem vitatja, hogy helyes az az alapkoncepció, hogy itt belföldi és külföldi tõke áll egymással szemben. A belföldi tõkét illetõen azonban nem szabad megengedni annak az eddig folytatott gyakorlatnak a fennmaradását, hogy egy szûk csoport - függetlenül attól, hogy ténylegesen rendelkezik-e a kellõ gazdasági háttérrel - E-hitelektõl kezdve a kárpótlási jegyekig mindenfajta elképzelhetõ machinációval és manipulációval szerezzen meg minden elképzelhetõ vagyont, maga alá kaparja mindazt a vagyont, ami fellelhetõ, majd ezt ne tudja üzemeltetni, s a munkásokat kirúgja. Egyértelmû tehát, hogy csak akkor szabad magánkézbe adni, ha a magánkézbe adásnál elõre értékelhetõ és érzékelhetõ, hogy jobban fog üzemelni a privatizálás alá kerülõ vagyon, mint korábban üzemelt.
A külföldi tulajdonnál mérhetetlenül sok probléma merül fel. Nem vitatom, hogy a külföldi tõke érdeklõdése drámai módon csökkent. Ennek a drámai módon való csökkenésnek természetesen vannak olyan okai is, hogy a meglévõ legértékesebb vagyonokat kimazsolázták már, s vannak egyéb okai is. Ha megnézzük, hogy - mondjuk - az 1993. évi eladásig tulajdonképpen már a korábbi 89,25 milliárd forint helyett '94 elsõ félévében mindösszesen 0,08 milliárd forint bevétellel kalkulálhatunk, akkor ez a drámai csökkenés önmagáért beszélõ tény. A dolog devizális részérõl azért nem szabad külön szót ejteni, mert a Matáv hatalmas értékû eladását leszámítva tulajdonképpen már nem is maradna valóságos devizális ellentétel az eladásoknál.
Ezek a tények nyilván illuzórikussá teszik azt a stratégiai elképzelést, hogy az ötszáz fõnél nagyobb, de a magyar gazdaság egésze szempontjából nem stratégiainak mondható társaságokat lehetõleg a külföldiek részére kell értékesíteni. Úgy gondolom, most már az a külföldi tõke, amire a stratégia elkészítõi gondoltak, nem fog rendelkezésre állni, de ha rendelkezésre állna, akkor is meg kell gondolni, vajon szabad-e a nemzet stratégiainak mondható középnagyságú vállalatai körének döntõ részét külföldi kézre adni, hiszen ez az ország olyan kiszolgáltatottságát jelentené, amire én - sajátos szóhasználatommal - mindig a gazdasági rabszolgaság fogalmát szoktam alkalmazni, és amire - ki kell mondanom nagyon keményen - bizony még a Guatemalai Köztársaság sem adna engedélyt, hogy egy ilyen mértékû külföldi tulajdon keletkezzen. Tehát én egyértelmûen annak vagyok a híve, hogy a privatizáció hátralévõ részénél sokkal inkább megfontoltabban kell eljárnunk, mint eddig.
Azt is szeretném, ha végre mindenki világosan látná, hogy ne várja senki a külföldi tõkétõl a magyar gazdaság talpra állítását. A magyar gazdaságot a magyar kormánynak, az Országgyûlésnek, nekünk kell talpra állítanunk. Senki ne várja idegenektõl a mi gazdaságunk talpra állítását. Ez a feladat ránk vár. Vagy meg tudunk birkózni ezzel a feladattal, vagy nem tudunk megbirkózni vele. De ha úgy gondoljuk, hogy a külföldi tõke fogja helyettünk elvégezni, akkor még a reményét is eleve feladtuk annak, hogy mi a gazdasági szerkezet átalakítására vonatkozó feladatunknak eleget tegyünk.
A külföldi tõke a privatizációs vásárlások során elsõsorban a piaci kulcspozíciókba és a gyors megtérülést jelentõ ágazatokba fektetett be, és sajnos azt kell mondjam, hogy itt már döntõ részesedést ért el.
(12.50)
Ilyen a nagykereskedelem, a kiskereskedelem, az élelmiszeripar, részben a szállodaipar - itt most nem kívánok az utóbbi bonyodalmakra utalni - és a gyógyszergyártás. A nagy tõkeigényû és elmaradott iparágak, így a kohászat, nyilván nem vonzotta a külföldi tõkét, ahol pedig megjelent a külföldi tõke lehetõsége, mint Ózd, ott látjuk, hogy végül is a magyar államnak került pénzébe az egész dolog, és a külföldi tõke semmit nem jelentett. Ilyen még a gépipar, a fémfeldolgozás, a könnyûipar; ezek nem érdeklik a külföldi befektetõket.
A nagy szolgáltatók: a kõolaj-, kõolajszármazék-ipar, -értékesítés, villamosenergia-ipar, hírközlés, telefónia, gázszolgáltatás - ezek továbbra is az érdeklõdés középpontjában állnak. Ezek eladásából lehet bevételre számítani, de ezek az ország stratégiai gazdasági érdekeit érintik és az egész ország lakossága kiszolgáltatottá tehetõ, ha ezeket az értékeinket meggondolatlanul idegen kézre adjuk.
Ezért a Független Kisgazdapártnak már Horn Gyula miniszterelnök úr emlékezetes szeptemberi beszéde alkalmával is az volt az álláspontja, hogy ezt úgy tudjuk elképzelni, hogy ennek a vagyonnak maximum 40 százaléka adható idegen kézbe, de itt is külön vigyázni kell a monopolhelyzet elkerülhetõségére, ezért a 40 százalékon belül egy kézbe lehetõleg 10 százaléknál több nem adható.
A nagy bankok privatizációja iránt kétségkívül nagy a külföld érdeklõdése. Ennek elsõdleges oka, hogy a tõkehiányos fedezeti tõkét elsõsorban állampapír formájában birtokló bankok olcsón vásárolhatók meg, a vásárlás révén viszont a vásárlók kezébe kerülnek mindazok az értékek, amelyek az elmúlt évek során szinte fillérekért kerültek a bankok tulajdonába, rendelkezési jogába. Ezért egy-egy bank eladásával láncolatos módon tulajdonképpen az egész nemzeti vagyonnak egy nagyon tekintélyes hányada - közte földek fölötti rendelkezés és sok egyéb - kerülhet olyan idegen tulajdonba, amely nemkívánatos.
A Független Kisgazdapárt álláspontja ebben a körben az, hogy inkább új bankok létesítését kellene szorgalmaznunk. Ha a külföldi bankot akar Magyarországon, akkor kapjon lehetõséget bankalapításra, hozza ide a tõkéjét - hogyha van -, de azt, hogy jelentõs értékeinket fillérekért idegenek szerezzék meg, a kisgazdapárt nem tudja támogatni.
Egy csomó kérdésre most már nem jut idõm, hiszen az országalapról, a pályázati kiírás feltételeirõl is feltétlenül szerettem volna még beszélni. Egyértelmû, hogy egy új feltételrendszert kell kialakítani a középkategóriájú vállalatok értékesítésénél, de ezekrõl majd késõbb beszélek. Miután a 30 perces idõtartam köt engem, és nem akarom, hogy az utánam következõ vezérszónokok miattam hátrányba kerüljenek ...(Zaj, derültség.).., ezért engedjék meg, hogy megköszönjem a lehetõséget, és a továbbiakat majd egy másik felszólalás alkalmával mondom el. Köszönöm szépen. (Derültség, taps.)