DR. KÓSZÓ PÉTER (MDF): Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! A napirenden lévő törvényjavaslatot elolvasva osztom azon képviselőtársaim véleményét, akik a honvédelmi törvényjavaslatot kiemelkedő jelentőségűnek minősítették. A paragrafusai és a lapoldalai számára tekintettel pedig elfogadása esetén a terjedelmes törvények számát fogja gyarapítani. Ezt nem azért mondom, mintha a törvény szabályozási területét eltúlzottnak tartanám, úgy ítélem meg, hogy a törvényjavaslat tartalmazza mindazon legfontosabb kérdéseket, amelyek a honvédelem köréből törvényi szabályozást igényelnek. Egy ilyen széles körű témát szabályozó törvényjavaslatból elsősorban azok a kérdések ragadják meg az olvasót, amelyekben valamilyen oknál fogva érdekelt, vagy amelyek valamiért felkeltik az érdeklődését. A törvényjavaslat rendelkezéshalmazából ezért én három olyan kérdéskörrel kívánok foglalkozni, amely a figyelmemet különösképpen megragadta. Az első az, amit a törvényjavaslat egy orvosból vált ki, mégpedig azért, mert e hivatást gyakorlók nevesítve is szerepelnek a rendelkezéseiben. Örömmel tapasztalom ugyanis, hogy a törvényjavaslat a hatályos törvényhez képest sokkal nagyobb fontosságot tulajdonít egyfelől az orvosnak, a szakorvosnak a katonai szolgálatra való alkalmasság elbírálásában, másfelől az egészségügyi szolgálatnak a gyógyító-megelőző ellátásban. A hatályos törvény csak megemlíti az orvosi vizsgálat és sorozás miatti megjelenési kötelezettséget. Annak tartalmáról azonban a törvényből nem, a végrehajtási jogszabályokból is csak hézagosan szerezhetünk tudomást. A tapasztalat alapján is tudjuk azonban, hogy a sorozáson a sorozóbizottságban orvos is részt vesz. Azt azonban nem tudjuk, hogy a sorozóbizottságban hány orvos van, és azok milyen szakképesítésűek. Szinte hihetetlennek tűnik, de tény, hogy a sorozóbizottság öszszetételét csakúgy, mint a sorozás lefolyását jelenleg egy szolgálati használatra minősítésű miniszteri utasítás tartalmazza, amelyhez ennélfogva az átlagállampolgár tulajdonképpen hozzá sem fér. Ebben ugyan szó van arról, hogy az első fokú sorozóbizottságnak két orvostagja van, a szakorvosi minősítést azonban nem követeli meg. E helyzettel összehasonlítva jelentős változást vezet be a törvényjavaslat azzal, hogy az első fokú sorozóbizottság összetételéről rendelkező 53. � (2) bekezdésében egy belgyógyász és egy sebész szakfőorvos részvételét is előírja. Ha ehhez hozzáteszem még azt a további újdonságot is, hogy az első fokú sorozóbizottságnak még pszichológus tagja is lesz, úgy alappal állíthatom, hogy a törvény-előkészítőket az a nemes szándék vezérelte, hogy csak olyan fiatal teljesítsen, teljesíthessen sorkatonai szolgálatot, akinek az egészségi, szellemi és a fizikai állapota erre őt tökéletesen alkalmassá teszi. (11.20) Ha pedig az alkalmatlanság nem áll fenn, nem közömbös sem a hadköteles, sem a honvédség vagy határőrség számára, hogy a hadköteles milyen konkrét katonai beosztásra alkalmas. Az említett összetételű sorozóbizottság ebben is tud dönteni. Úgy gondolom, kedves képviselőtársaim, nem szükséges ennek óriási jelentőségéről részletesen szólnom. Nem hallgathatom el azonban, hogy e körben nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy - még hogyha időlegesen is - fegyvert adunk fiatalok kezébe, olyan fegyvert, ami emberi élet kioltására is alkalmas, amit nemcsak rendeltetésszerű célra - a támadóval szembeni védelemre -, hanem, sajnos, néha maguk vagy embertársaik ellen is felhasználhatnak - lásd a közelmúlt néhány eseményét. És akkor még csupán az úgynevezett gyalogsági fegyverekről beszéltem, és nem az ezeknél jóval nagyobb pusztító hatású nehézfegyverekről. Biztos vagyok abban, hogy egy ilyen összetételű sorozóbizottság működtetése - amellett, hogy nehézkesebb, többletkiadással is jár - meg fog térülni, mert a rendkívüli események száma, úgy érzem, jelentősen és nagymértékben fog csökkenni. Ez pedig egy olyan konkrét, humánus törekvés, amely általánosan is jellemzi és áthatja ezt a törvényjavaslatot. Tisztelt képviselőtársaim! Engedjék meg ezek után, hogy most olyan, a hadkötelesek és munkáltatók széles körét kedvezően érintő - bevallom, nekem nagyon tetsző - változásokról szóljak, amelyek a törvényjavaslatban a hadkötelezettséghez, közelebbről a katonai szolgálati kötelezettséghez kapcsolódnak. Azért mondtam azt, hogy a hadkötelezettséghez kapcsolódnak, mert - miként látni fogják - nem a kötelezettség részei, elemei, hanem a katonai szolgálatteljesítéssel együtt járó, ahhoz szorosan tapadó jogosultságok, ezért ezek a törvényjavaslatnak a honvédelmi kötelezettségüket teljesítőkről és hozzátartozóikról szóló fejezetben találhatók. E körben a hadköteleseket megillető két jogosultságról kívánok szólni, mégpedig az úgynevezett bevonulási segélyről, valamint a tartalékos katonák jövedelemkiesésének megtérítéséről. Mindkét juttatásra az a jellemző a hatályos, most érvényben lévő szabályozás szerint, hogy nem a fegyveres erő, hanem a munkáltató - adott esetben a szövetkezet - fizeti ki a hadkötelesnek, mégpedig az átlagkereset alapján. Bevonulási segélyben jelenleg csak az a sorkatonai szolgálatra behívóparancsot kapott hadköteles részesül, aki munka- vagy szövetkezeti tagsági viszonyban áll. A bevonulási segély mértéke attól függ, hogy a bevonulónak van-e gyermeke vagy nincs: a havi átlagkereset összege, illetőleg annak fele. Amikor a bevonulási segélyt bevezették, a jogalkotó szándéka az volt, hogy a sorkatonai szolgálatra bevonulók számára megteremtse az anyagi feltételeket a bevonulással összefüggő egyes kiadások fedezéséhez. A hatályos jogi szabályok megalkotása idején, 1976-ban azonban csak ritka kivételként fordult elő, hogy a bevonuló sorköteles nem állt munka- vagy szövetkezeti tagsági viszonyban. A gyakorlatban ezért a bevonulási segélyezés szinte általánosnak volt tekinthető. Az idő múlásával azonban - és különösen az utóbbi években - alaposan megváltozott a helyzet: sajnos, fokozatosan növekedett és napjainkban is gyarapszik azoknak a sorkatonai szolgálatra bevonulóknak a száma, akik részére - mert elhelyezkedni még nem tudtak vagy munka-, illetve szövetkezeti tagsági viszonyuk megszűnt, és munkanélkülivé váltak - bevonulási segély nem fizethető. Ez tarthatatlan állapot, ami amellett, hogy rendkívül méltánytalan, igazságtalan, úgy érzem, a jogegyenlőséget is mélységesen sérti. Arról van ugyanis szó, hogy míg a sorkatonai szolgálatra bevonuló minden egyes hadkötelestől azonosan becsületes szolgálatot, helytállást követelünk meg, addig a járandóság, a bevonulási segély fizetése tekintetében még a laktanya kapujának átlépése előtt különbséget teszünk aszerint, hogy a bevonuló dolgozott-e vagy sem, és hogy hol. A törvényjavaslat a jogok és kötelezettségek összhangjának követelményét szem előtt tartva, a teljes jogegyenlőséget érvényesítve, úgy gondolom, valamenynyiünk megelégedésére, szabályozza ezt a kérdést. Úgy rendelkezik ugyanis, hogy minden bevonuló részére az állandó lakhely szerint illetékes jegyző folyósítja a bevonulási segélyt, mégpedig a legkisebb havi munkabérének megfelelő összeget, ha a hadköteles gyermek eltartásáról gondoskodik, míg az utóbbi feltétel nélkül annak 60%-os összegét. A segély forrását egyébként a fegyveres erők fogják biztosítani. Ne tekintsék szerénytelenségnek, kedves képviselőtársaim, ha azt mondom, hogy a tartalékos katonai szolgálatot teljesítő hadkötelesek jövedelemkiesése megtérítésének rendszerét rendkívül igazságtalannak tartottam eddig. Ismeretes, hogy a tartalékos katonai szolgálatot teljesítő személy a szolgálatteljesítés helyén a katonai szervezettől természetbeni ellátást és illetményt kap. Ez az illetmény azonban rendszerint csak töredéke a havi átlagkeresetének. Ezt az illetményt egészíti ki a munkáltató az átlagkereset jövedelemösszegére. Az úgynevezett önálló foglalkozást folytató - és idetartozik például a vállalkozó -, feltéve, hogy alkalmazottat nem tart, és hozzátartozója a bevonult foglalkozását, gazdálkodását folytatni nem tudja, az önkormányzat által megállapított és kifizetésre kerülő jövedelempótló segélyt kap. Ennek összege jelenleg 6944 forint. Ha az említett feltételek nem állnak fenn - ha tehát a tartalékosnak alkalmazottja van, vagy felesége folytatja a gazdálkodást -, ilyen segélyre nem jogosult. Ez a rendszer - amellett, hogy a kifizetéshez szükséges okmányok kiállítása, beszerzése, bemutatása, illetmény-, bérszámfejtés stb. igen bonyolult - a teherviselésre tekintettel rendkívül igazságtalan. A tartalékos katonai szolgálatot teljesítő részére a munkáltatónak, a szövetkezetnek kell illetményt vagy munkabért fizetni a járulékaival együtt, jóllehet, nála annak ellenértéke: a munka, nem kerül elvégzésre. E gondolatmenetet folytatva: hátrányos helyzetbe kerül az a munkáltató, aki sok hadköteles korú férfit foglalkoztat, szemben azzal, amelyiknél többségében nők a munkavállalók. Ismét utalok a hatályos szabályok megalkotásának társadalmi-gazdasági viszonyaira: akkor a honvédelem kiadásai a gazdálkodószervekre, az intézményekre voltak háríthatók, anélkül, hogy ez jogot vagy érdeket sértett volna. A megváltozott viszonyok között, amikor a magántulajdon részaránya - hála istennek - egyre inkább terebélyesedik a nemzetgazdaságban, és a piacgazdaság szabályai kezdenek érvényesülni, a honvédelemmel kapcsolatos kiadások, beleértve az általam említett bevonulási segélyt és a tartalékos katonák illetményét is, nem háríthatók a munkáltatókra, szövetkezetekre vagy az önkormányzatokra. A bevonulási segélyt - miként az előbb elmondtam - a fegyveres erők viselik. Ugyancsak őket terheli a tartalékos katonák részére fizetendő illetmény is - ennek összege pedig megközelíti, a rendfokozattól függően, a hivatásos katonák illetményalapjait. A törvényjavaslat rendelkezéséből tehát egyértelműen kicsendül az az elv, hogy a honvédelem kiadásai az egész társadalmat terhelik: azok forrása a valamennyiünk adójából és más közterhekből öszszeálló költségvetés. Ennek a honvédelemre jutó összegét úgy kell felhasználni, hogy optimális mértékben biztosítsa védelmi képességünk fenntartását. E tekintetben minden bizalmunk azoké, akiknek e törvényjavaslat elfogadása esetén az erről való gondoskodás joguk és kötelességük. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)