DR. KATONA TAMÁS (MDF): Tisztelt Országgyűlés! Fodor Gábor tüzes hangulatról beszélt, hála Istennek, nem a tüzes hangulat jellemezte a mai vitát. Alig vártam, hogy a vezérszónokok végére kerüljünk. A vezérszónok egy kínos kötelességet teljesít, ő a közönségnek, ezeknek a szent kulisszáknak is kell, hogy játsszon, és ezt nem sértésnek mondom. Nagyon örültem azonban, hogy Tardos Márton, hogy Békesi László, és némi küzdelem, a bursikóz hajlam legyűrése után Fodor Gábor idehozta azt az elemző, tényszerű hangot, amire szükség van egy ilyen vitában. Én Torgyán doktor urat, aki, úgy látszik, most is tajvani kapcsolatait ápolja (Derültség.) a vezérszónokokhoz számítom, és mivel azt említette, hogy itt másodvonalbeli kommunisták egyeztek meg egymással, azért azt szeretném elmondani puszta tényként, nem érdemként, nem hivalkodásként, hogy az Antall- kormány egyetlen minisztere és egyetlen politikai államtitkára soha egyetlen percre nem volt tagja a kommunista pártnak. Ez csak egy tény, amit közölni szeretnék vele. És hála ennek a tényszerű hangnemnek, amit a nevezett képviselő urak megütöttek, az utána következő időben a demagógia is választékosan, kulturáltan, elegánsan szólalt meg. (Derültség.) Úgy gondolom, hogy a legnehezebb helyzetben talán Békesi László képviselőtársunk volt, mert én nagyon meg tudom érteni a tehetséges embereket, amikor úgy érzik, hogy ők jobban csinálnának valamit, de a demokrácia játékszabályai miatt nem az ő kezükben van a kormányrúd. Tőle megtanultam azt, hogy bizonyos pillanatokban kívánatos előszedni a Magyar Nemzeti Bank jelentését, kívánatos számokat mondani. És legyen szabad egy-két számot azért elmondanom, hogy valóban igaz-e, amit többen kormánypárti oldalról tüzesen állítottunk, hogy az út legfájdalmasabb része a gazdaságban már mögöttünk áll, hogy az új tendenciák is érvényesülnek már. Azt hiszem, hogy mögöttünk áll a költségvetési támogatások felszámolása, amelyik annyira áttekinthetetlenné tette, és eltorzította a magyar gazdaságot, noha az átmeneti stabilitás illúziójával megajándékozott bennünket. A bruttó hazai termékhez viszonyított arányuk 19%-ról 5%-ra csökkent. Nem az áhított ütemben, de megindult a privatizáció, és igazi tulajdonosokkal indult meg. A mai magyar össztermelésnek több mint egyharmadát már a magánvállalkozók állítják elő, 1989-ben egyötöd alatt volt ez az arány. Nem látom a központosító tendenciát, a korábbi centralizált gazdasági szervezet decentralizálódását látom. Több mint 60 ezer önálló személyiségű vállalatot, és több mint félmillió egyéni vállalkozót látok a +89 végi 12 ezerrel, illetőleg 160 ezerrel szemben. Úgy érzem, a kárpótlás nem sikertelenül működik. Úgy érzem, hogy a kárpótlás a privatizációval és a sokat kárhoztatott szövetkezeti átalakulási törvénnyel a magyar mezőgazdaságban egy történelmi léptékű tulajdonosváltozást jelent, amiben nem voltunk biztosak. Ez tehát egy váratlan eredmény. Ezért lesz lehetséges, hogy a magántulajdon aránya +94-re remélhetőleg valóban meghaladja az 50%-ot. Nincs külkereskedelmi monopólium. 50 ezer vállalat és egyéni vállalkozó foglalkozik külkereskedelemmel. Az egykori nagy külkereskedelmi vállalatoknak az aránya 20% alá csökkent. Úgy érzem tehát ezekből a számokból, hogy van némi fejlődés. Nem igazi nagy eredmény, nem áttörés talán, de a jövőnek valamilyen alapja. A magyar költségvetés hiánnyal küzd. Ezt a hiányt jórészt az adósságszolgálati terhek jelentik. A súlyos külföldi eladósodás azonban - mint tudjuk - az előző rendszertől örökölt tehertétel. Az első másfél esztendőben azért nem volt nagyobb ez a hiány, mert ezt az óriási tehertételt a magyar társadalomnak kellett elviselnie. De nem tudjuk tovább a magyar társadalomra terhelni, nem tudjuk a legszegényebb rétegeket sújtani ezekkel a költségekkel. Ezért nagy a költségvetési hiány. Nem számszaki hibák, hanem a szociális feszültségek enyhítésének kötelezettségei teszik veszteségessé a magyar költségvetést. (16.20) És hadd legyek demagóg: éppen ezért minden eltitkolt jövedelem és mindenfajta be nem fizetett adó a kötelességüket teljesítő polgárokat sújtja, és ezért megengedhetetlen és megbocsáthatatlan. Még valamit szeretnék befejezésül elmondani: azt, hogy egyetértek Békesi Lászlóval, hogy devizatartalékainkat mire kellene felhasználni. Szeretném azonban elmondani, hogy 1989-ben az országnak körülbelül 510 millió dollár értékű aranya, másfél milliárd dollár értékű valutája volt. Ez, amikor a kormányt átvettük, 700 millió dollárra apadt le, és azt is éppen akkor akarták kivonni az országból. Ténylegesen a kormánypolitika stabilitásának az ígérete - nem üres és nem felelőtlen ígérete - kellett ahhoz, hogy ezt a tendenciát - hála a sokat kárhoztatott MDF-SZDSZ megállapodásnak - sikerült megállítani. Úgy érzem, nem csekély eredménye ennek a Kormánynak, hogy most a devizatartalékaink az ötmilliárd dollár felett vannak. (Taps.)