ANNUS JÓZSEF (MSZP): Köszönöm elnök úr a szót. Tisztelt Országgyűlés! Pár gyalogjáró szót szeretnék ejteni a magyar falu és a magyar mezőgazdaság gondjairól. Sietek nyomban megjegyezni az aggódók számára, hogy nem vagyok agrárszakember, és talán félő is amolyan humánértelmiségiként ilyenhez hozzászólni. Mentségül, vagy talán amolyan captatio benevolentiae-ként hadd mondjam el azt, hogy onnan jövök, ahol a gyereket már 8-10 éves korában megtanították kapálni, kaszálni, megtanították szénát gyűjteni és lovat befogni. Azok közül tehát, akiket évszázadokon át szokás volt fölnégyelni, elevenen megsütni, rabszolgamunkára hajtani, később a beszolgáltatási kötelezettségek elmulasztása miatt börtönbe csukni, majd kolhozba terelni. Ilyen alapon érzek tehát jogot a megszólaláshoz. A történelem buta szereposztása, hogy az imént emlegetett tragédiák a magyar parasztot 25-30 évenként visszatérően sújtják. A történelem újra meg újra megbotozza a magyar parasztot, előtte persze levetkőzteti. Félő, hogy ez a vetésforgó megint idáig jut. Varga Zoltán képviselőtársam tegnap napirend előtt megállapította, hogy a falvakban máris drámai helyzet alakult ki. Ezt látjuk mindannyian, akik járjuk a vidéket. Ingerültség, sőt gyűlölködés tapasztalható jó ideje. Mindenki gyanakszik mindenkire. Most vajon ki kit fog becsapni? Ki vet, ki arat jövőre? Mi lesz az átalakuló szövetkezetek dolgozóival? Mi lesz, ha kezelhetetlenné válik a falusi munkanélküliség? Két évvel a rendszerváltás után, amikor minden józanul gondolkodó ember arra várt, hogy a régit minőségileg meghaladva, egy valódi tulajdonosi kör közreműködésével igazi, európai szintű agrártermelést és élelmiszer-gazdaságot építhetünk ki, mára itt a kilátástalannak tetsző helyzet. Mitől vált azzá? Piacvesztés persze, nehéz örökség, tudálékosabban szólva nehézkes, a minőségi előrelépésre alkalmatlan struktúra. Mind - mind igaz, de ugyanígy igaz, hogy a kormánykoalíció két olyan törvényt erőltetett itt át a parlamenti darálón, amelyek nem csupán a jogbiztonságot is veszélyeztetően ingatagok, de vitájuk és a megelőző idők sok-sok itt elhangzott szónoklata, elsősorban néhány természetes szövetségesnek tartott képviselő részéről, bizony már másfél-két évvel ezelőtt elhintette itt és az országban annak a gyűlölködésnek a magvait, amelyek immár kihajtottak a magyar vidéken, s adja a felettünk való - ma így szokás nevezni a jó Istent -, hogy ne szökkenjen szárba. Annyi megalázó és megszégyenítő megbélyegzést kapott itt például az európai szinten képzett és működő magyar agrárértelmiség, hogy lassan már a kétszintes házában üldögélő tsz-nyugdíjas is elhitte, hogy a színes tv-jében ágáló szónoknak igaza van, őt valóban az a gonosz főagronómus nyomorította meg. Ezek a szónoklatok pedig nem csupán az őrt állókat szégyenítették meg, megalázták az imént emlegetett parasztot is, mert elvitatták tőle élete értelmét. Azt a sikert, amelyet ő temérdek munkával és évezredes alkalmazkodóképességével a kolhozrendszerben mégiscsak elért. Bármennyire nem értünk egyet Gergátz miniszter úrral, át fogok térni a kárpótlási törvény kritikájára. Zárójelben egyetlen mondatára reflektálnék azonban a felszólalásából, gyönyörű eredmény a négymillió tonna búzaexport, azt felejtette el hozzátenni, hogy korábban ennél több volt, és a világpiaci árnál sokkal-sokkal olcsóbb olajért adtuk. Ma már tehát jól látható, hogy a felemás, és sok gondot okozó kárpótlási törvény nem hozta meg, és nem hozza meg azt a paraszti fölvirágzást, amit a propaganda ígért. Hogy én is megengedjek magamnak egy kis tréfálkozást. Azt hallottam valakitől, úgy járt ezzel a magyar parasztság, mint az a két falusi fiú, aki bekéredzkedett a lakodalomba hívatlan vendégként, s amikor hazament, és az édesanyjuk megkérdezte: No, kaptatok-e valamit? Mire az egyik megszólalt: Laci semmit, de én majdnem kaptam egy fánkot. (Derültség.) A törvény persze létezik. Most már arra kellene törekedni, hogy végrehajtása gyorsan és becsületesen megtörténhessék. Aki földet akar, kapja meg mielőbb, hogy vetni és aratni tudjon. Nem szerencsésebb persze a szövetkezeti átmeneti törvény sem. Mintha egyenesen a bizonytalanság elmélyítésére találtatott volna ki. Némelyekben emiatt hetente támad vágy a módosítására, ezt azonban nem kellene most már megengedni, mert közös munkánkat, mármint a törvényhozást magát is nevetség tárgyává tesszük. Azt mondják a szakemberek, a magyar agrártermelés máris katasztrófális válságot mutat, pedig még nem vagyunk a legmélyén, ha gyorsuló sebességgel tartunk is feléje. Csupán néhány találomra kiragadott intő jel: a talajerő- utánpótlás +91-ben csupán ötödrésze volt az öt évvel korábbinak. Miközben exportlehetőségeink drasztikusan csökkentek, megjelent a parasztság esélyeit rontó import, mert a magyar agrárgazdaság nem bír megfelelő importvédelmi rendszerrel. Újabb veszélyt jelent a kétkulcsos ÁFA. Az emelkedő élelmiszerek kialakítják majd a védekezés módozatait, megkerülni a kereskedelmi csatornákat, fekete adásvételekkel kivonni az árut a látható piacról, futhat majd a pénze után az adóhatóság, illetve az állam, s vegetálhat majd a magára hagyott paraszt, aki az ámító propaganda nyomán már-már farmergazdának képzelte magát. Jön azonban a szomorú ébredés, tőke, piac és hitelek nélkül évszázados visszalépés, végül az alapokat megrendítő szétesés is következhet. Gyors, végre politikai indulatokat félre tevő racionális segítségre vár a falu. Valódi agrárbankokra, jelzáloghitelekre, perspektívát mutató intézkedésekre tehát. Enélkül soha nem látott végzet érheti ezt a népet, parlagon maradhat, elvadulhat a föld, amely idestova tizenegy évszázada tart el bennünket. Tisztelt Képviselőtársaim! Múltkoriban otthon járva feltűnt nekem, hogy apám falusi háza előtt igencsak megöregedett a három meggyfa. Vágjuk ki, mondtam neki, indulva máris a szerszámoskamra felé, ültessünk a helyükre hibiszkusz bokrokat! 80 éves édesapám a fejét ingatta, és ezt mondta: várjunk vele, fiam, jövőre hátha talán ad valamit. Meg azután élőfát nem szoktunk kivágni. Ezt a nagyon egyszerű bölcsességet ajánlom a tisztelt Ház figyelmébe. (Taps.)