DR. TARDOS MÁRTON (SZDSZ): Tisztelt Ház! Elnök Úr! Képviselőtársaim! Furcsa helyzetben vagyunk, mert egyrészt mindnyájan tudjuk, hogy rég volt az az idő, amikor Antall József miniszterelnök úr azt ígérte, hogy átmeneti áldozatok vállalása eredményeként a nemzeti megújhodás már középtávon be fog következni, és ez a középtáv az ígéret szerint a félidő, és még nem következik be. (11.40) Egy furcsa felszólalás után szólalok, amely ismétli a Kormánynak azt az állítását, hogy a lakosság és - véleményem szerint - az objektív megfigyelő tapasztalatával ellentétben az ország nem hanyatlik - a lakosság véleménye szerint és a véleményem szerint objektív megfigyelő szerint tudniillik hanyatlik -, hanem már az emelkedés útján jár. Azt hiszem, hogy együtt, mindnyájan, akik itt vagyunk, tudjuk ma már, hogy az MDF-nek az az ígérete, hogy két év alatt a felemelkedés sikeressé válhat és látható eredményekre vezethet, nem volt reális, illúzió volt. És az, hogy ez a belátás kialakult a magyar társadalomban, és az illúzióval az MDF-nek és a Kormánynak is számolnia kellett, vezetett oda, hogy az ellentmondások, a politizálás ellentmondásainak kiéleződésére játszik, amely félelmeket éleszt a magyar társadalomban. Félünk attól, és sokan félnek attól, hogy a viták, a nézeteltérések meg fogják haladni az alkotmányos keretek közt lehetséges vitákat. Örömmel hallottam Kónya képviselőtársam azon véleményét, amelyben ezt tagadta. De a jelek nem egyértelműen igazolják az ő ígéreteit. Elismerem, és sosem mondtam mást, hogy a gazdasági nehézségek mélyén a negyvenéves kommunista uralom következményei keresendők elsősorban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hibák és a nehézségek, amikkel szembe kell nézzünk ma, egyedül a kommunista rendszer örökségeként kezelhetők. Mi is a hibáknak az a gyökere, amely meghaladja ezt? A bajok mélyén, vagy legalább messzemenően nem elsősorban - mint azt sokan állítják - nem a Kormány programjának, és különösen nem a két pénzügyminiszter programjának - Rabár és Kupa urak programjairól beszélek - a hibái húzódnak meg, hanem az, hogy a miniszter urak elképzelései mögé nem sorakozott fel az a politikai akarat, amely a túloldalon a parlamenti többséget kialakítja. Nem lehet úgy vezetni egy országot, hogy a Kormány ezt is, azt is mondja. Nem került végrehajtásra a megújhodás programjában is megígért, Rabár úr által részleteiben kialakított, a Kupa-programban szereplő költségvetési újraelosztási rendszereknek a felülvizsgálata és átalakítása, nem került sor arra, hogy gyakorlatilag vállalkozásbarát politikát folytasson az ország, nem került sor arra, hogy a privatizációt a gazdasági szerkezetek átalakítására sikeresen megpróbálták volna fölhasználni. Ezek helyett centralizációs törekvések erősödtek meg, amelyek politikai ellenállásba ütköztek. Melyek azok a hibák, amikről konkrétan érdemes beszélni? Az átalakulás teli reménykedési időszakában elszalasztotta a Kormány, hogy őszintén beszéljen a nehézségekről. Megemlítette a nehézségeket, igaz, nem ilyen egyértelműen, hogy könnyű álmot ígért, de a nehézségek mélységéről, a nehézségek időtartamáról, a nehézségek következményeiről nem beszélt, és azt mondta, hogy egy viszonylag nehéz egy-másfél év után elkezdődik a felemelkedés. Az amúgy is súlyosan eladósodott állam éppen ezért további adósságterheket vállalt, és evvel azt a helyzetet hozta létre, hogy az ország eladósodása nem fejlesztési erőforrások fölhasználására történt, nem a jövő reményének kialakítására történt, hanem a folyamatos zavarmentesség viszonylagos fenntartására. A jelenlegi nyugalmat gyerekeink kárára, a fiatalság kárára érték el, és ez súlyos felelősséget jelent. Második súlyos hibaként említem, hogy a Kormány a privatizációs folyamatokat a spontán privatizáció jogos bírálatának ürügyén lelassította, és nem használta fel a termelési szerkezetek sikeres átalakítására. A privatizációs technikák, a kárpótlással kapcsolatos döntések részletei, de még a csődök és a felszámolási eljárások kezelésének a gyakorlata nem törekedett eléggé arra, hogy hatékony legyen a termelés. A könnyen megfogható és világosan látható cél sokkal inkább politikai, hatalmi szempontok értékelése volt. Harmadik kérdésként a mezőgazdaság kérdéséről kell beszélnünk, mint egy konkrét, és a magyar állampolgárok nagyon nagy részét érintő kérdésről. A korábbi időszakban az agrárágazatról mint sikerágazatról beszéltek. Ez a sikerágazat objektív körülmények között válságba került. Ezért a válságért nem a Kormány a felelős. Azonban a válság mélységében sok hiba játszott közre. Ma a mezőgazdaságban dolgozók jövedelme reálértékben egyharmaddal csökkent, a falun élő munkanélküliek száma ugrásszerűen emelkedett, és az egész vidék, a falu súlyos válságban van. Ez elsősorban annak a következménye, hogy az agrárszektor átalakítását nem a mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozó állampolgárok érdekérvényesítése irányította, hanem más. Ilyen körülmények között a föld megszerzése, a kárpótlás érvényesítése ellentmondásba került, pontosabban mondva: ügyetlenség miatt került ellentmondásba az agrárszektor nyugodt fejlődésének célkitűzésével. A termelési kedv csökkent, és ez azt eredményezheti, hogy ez a nagyon sikeres, korábban sikeres ágazat, és az az ágazat, amelyről sokan azt hitték, hogy a kert Magyarország álma megvalósításának központi területe lesz, nemcsak nem válik a magyar gazdaság felhajtóerejévé, hanem még előfordulhat az is, hogy az élelmiszer- ellátásunkról nem tud zavarmentesen gondoskodni. (11.50) Ebben közrejátszott nemcsak a privatizálás, a kárpótlás technikájával elkövetett hiba, hanem az is, hogy az agrárgazdálkodási rend kialakításával, az exportengedélyezési renddel és más intervenciókkal a Kormány fölerősítette a mezőgazdasági termelési ciklusokat, és nemcsak a sertéstermelésben - de talán ott a leginkább -, hanem még a gabonatermelésben is olyan ciklusok állhatnak elő, amelyek időlegesen lehetetlenné teszik azt, hogy a magyar mezőgazdaság ellássa az ország élelmiszer-szükségletét. Hozzájárult ehhez az is, hogy az élelmiszer-gazdaság és -kereskedelem, magyarán mondva az élelmiszeripar privatizálásában sem törekedtek a mezőgazdasági termelés ösztönzése szempontjainak érvényesítésére. Negyedik kérdésként azt említem: nyilvánvaló, hogy abban az átalakulási folyamatban, amelyről Kádár Béla az előbb beszélt, válságágazatok és válságrégiók alakulnak ki. Nem lehet okos politikát folytatni az országban, hogyha a válságágazatok és válságrégiók kezelésére nincs összehangolt kormányprogram. Nem az egyes vállalatok irányítását kell a Kormánynak kézbe venni - mert arra képtelen -, de alapvető célkitűzése - ilyen például a Borsod megyei válságövezet problematikája, ezen belül a kohászat egyes üzemeinek válságproblematikája - állami elképzeléseket, állami kezdeményezéseket követel, csak úgy lehet a nehézségeken ezeket a válságterületeket túljuttatni. Ezek nem alakultak ki. A kialakult programok - például a Dimag esetében - véletlenszerűek, foltozó jellegűek, kapkodóak - és sok más ilyen példát mondhatok még. Ötödik és utolsó kérdés, amit fel akarok említeni - erről a szabaddemokrata felszólalók szólni fognak még részleteiben is -, a szociálpolitika ügye. A Kormány a megújhodás programjában szociális piacgazdaságot ígért és a szociális védőháló gyors és hatékony, teljes körű kiterjesztését az ország számára. Mi úgy ítéltük meg, hogy ez irreális, de mindig tudtuk és most is nagyon erősen hangsúlyozzuk, hogy a válság, az átalakulás időszakában leszakadó magyar állampolgárok védelmében nagyon hatékony intézkedésekre van szükség, ha az országot mint egységes nemzetet és mint élni és megújhodni képes nemzetet képzeljük el. Az a védőháló, amely azoknak az állampolgároknak a védelmét is szolgálná, akik már másfél éve vagy egy évnél hosszabb ideje munkanélküliek, még mindig nem alakult ki. Számtalan olyan nyugdíjas család van, amely nem tudja a polgári, családfői feladatát ellátni - és ezek segítésére nem alakult még ki a védőháló. Ez egy szerény feladat - a jövőben, öt, tíz, tizenöt év múlva, ennél sokkal nagyobb védelmet kell nyújtanunk minden állampolgárnak -, de most, ebben a nehéz helyzetben ezt elhalasztani, ezzel nem foglalkozni, ezzel nem hatékonyan foglalkozni: bűn. Az a véleményem tehát, összefoglalva, hogy nem lehet a Kormánytól azt várni, hogy 1990 áprilisa után két év alatt az országot elvezesse az egyértelmű siker időszakába. Két év ehhez kevés idő - a problémák sokkal súlyosabbak. (Közbeszólás a jobb oldalról: Helyes! Így van!) De történtek - nem véletlen jelleggel - jelentős hibák abban, hogy ezt a nehéz időszakot hogyan vészeljük át. Ebben megvolt az ellenzék, ezen belül a szabaddemokraták együttműködésének készsége: ezt az együttműködési készséget a Kormány nem használta ki. Ezt az együttműködési készséget ma is kifejezésre juttattuk, tehát jogtalan annak a kérdésnek a fölvetése, azon állítás megkockáztatása, miszerint az ellenzéken múlott az, hogy ez az együttműködés nem alakulhatott ki. (Közbeszólás a jobb oldalról: Is!) Ha végignézik, minden felszólalásunkban, amely a gazdasági kérdésekben elhangzott a Parlament kétéves működése alatt, ezt az együttműködési készségünket hangsúlyoztuk, hangsúlyozni fogjuk. (Közbeszólás a jobb oldalról: De csak azt!) Fontosnak tartjuk, hogy másfél évig, ameddig a Kormány mandátuma érvényben van, ne a hanyatlás jelei jelentkezzenek erőteljesebben, hanem elkezdődjék a fölemelkedés. (Taps.)