TartalomElõzõKövetkezõ

DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A törvényjavaslat általános vitájának elsõ körében a frakció összegezett véleményét Nyers Rezsõ képviselõtársunk elmondotta, de miután konstrukciós törvényrõl, valóban nagy jelentõségû törvényrõl van szó, ezért talán néhány általános összefüggést a vita második körében sem felesleges elmondani. Azért mertem ezt a jelzõt használni, minden félreértés elkerülése végett, hogy konstrukciós törvényrõl van szó, hiszen egy alapjaiban újonnan építkezõ pénzügyi rendszer jogi konstrukciójának egyik sarkalatos eleme a pénzintézetekrõl szóló törvény, amiként ugyanez a jegybankról szóló törvény, a nem egészen címének megfelelõ, de szándékaiban mégiscsak konstrukcióalkotó államháztartási törvény vagy a befektetési alapokról elõbb tárgyalt törvény. Az összefüggések miatt hozom szóba, miután az Országgyûlés tavaly megalkotta az ezekkel nagyon szorosan összefüggõ számviteli törvényt, a törvények belsõ összhangja szempontjából egy törvényt lett volna jó még látni - itt valószínûleg a determináció késõbb nagyon csekély mozgásteret enged majd e törvény megalkotásakor -, ez pedig a devizagazdálkodásról szóló törvény, avagy a devizakódex. Jó lett volna látni azért, mert néhány fogalom éppen a pénzintézetekrõl szóló törvényben a levegõben marad, labilissá válik, kevésbé értelmezhetõ, és ennek megfelelõen a késõbbiek során néhány nem kívánatos vitára is okot szolgáltat. Ezzel együtt nincs ok a kétségbeesésre, megalkotható ez a törvény. Nem szeretném a kormánypártok soraiban ülõ képviselõtársaim gyanúját felkelteni és még kevésbé zavart kelteni azzal, hogy dícsérni merek egy olyan törvényjavaslatot az ellenzék részérõl (derültség), amely szakmailag dícsérhetõ. Szakmai alapon merem ezt tenni, minden hátsó gondolat nélkül - ilyen a pénzintézetekrõl szóló törvényjavaslat is, és jó hogy ez így van. Végigvonul a törvény koncepcióján egy rendkívül tisztességes szándék; nevezetesen, egy átmeneti periódusban, amely alatt nemcsak a gazdaság és a piacra való áttérés átmenetének labilis folyamatát kell érteni, hanem a pénzintézeti intézményhálózat fejlõdésének átmeneti periódusát is, az a szándék, hogy minél nagyobb biztonságra törekedjék, minél több garanciális elemet építsen be a törvénybe, következésképp szabályai rendkívül szigorúak. Hogyha ezt a szempotot, mármint a biztonságra törekvést elfogadom, és azt mondom, hogy ezt honorálni kell, akkor nagyon nehéz 3 olyan koncepcionális vitatémával elõállni, amit egyébként egy átmeneti idõszak elmúltával nagyon keményen a törvénytervezet elõkészítõinek szemére kellene vetni. Az egyik ilyent azért említem meg, mert õszintén hiszek abban, hogy nem fog örökké tartani ez az átmenet, és akkor talán ezeket a túlságosan biztonságra törekvõ elemeket érdemes lenne oldani, netán menet közben is azokon bizonyos finomításokat végrehajtani. Az egyik: ellentétes a pénzintézeti törvénytervezet szándéka attól az univerzális világtendenciától, amely a pénzintézetek univerzalitásának irányába hat. Érthetõen egy fejletlen tõkepiac és egy fejletlen értékpapírpiac viszonyai között mereven szétválasztja az értékpapírtörvény szabályainak megfelelõen a kereskedelmi banki, illetve az értékpapír-kereskedelmi tevékenységet. Hangsúlyozom, átmenetileg ezt el tudom fogadni, de csak átmenetileg. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a szabályozás törvényszerûen, rövid távon együtt fog járni a pénzintézeti hálózat megduplázódásával, hiszen teljesen természetes, hogy azok a kereskedelmi bankok, amelyek rendelkeznek azzal a szakismerettel, infrastruktúrával, információtömeggel, amely az értékpapír- kereskedelemhez szükséges, ha már egyszer a törvényeink ezt tiltják, létre fogják hozni saját, leánybróker intézeteiket. Nem baj, hogy így van, hiszen a pénzintézeti hálózat ma még kialakulatlan és fejletlen. Jelezni csak annyit szeretnék a gondolat felvetésével, hogy hosszú távon biztos nem ez a követendõ irány, hanem ellenkezõleg; az integráció. Második: rendkívül szigorúak a követelmények az európai szabványhoz mérten és rendkívül szigorúak a bankalapításra vonatkozó minámális követelményekben. Gondolják csak végig: az Európai Gazdasági Közösségek országaiban az induló minimális alaptõkét összesen 5 millió ECU-ban, azaz körülbelül 400 millió forintban határozzák meg, a mi 2 milliárd forintunkhoz képest. Tehát a mi biztonsági indulótõke-követelményünk ötszöröse a nyugat-európainak. Ez sem feltétlenül baj, bár ha arra gondolok, hogy a magyar pénzintézeti hálózatban ugye két pólus kezd kialakulni: az egyik egy örökség, amely adott, nevezetesen a nagykereskedelmi bankok - amelyek persze ma még nem teljes mértékben kereskedelmi banki funkciókat töltenek be - és lassan jelennek meg, idõnként már úgy tûnik, gomba módra szaporodnak a pici pénzintézetek. Épp a középmezõny hiányzik, az a középmezõny, amely a gazdaság egészséges pénzellátásához hallatlan szükséges és aminek a hiányában lassul, esetenként nehézkessé válik a pénzforgalom. Ezeknek a középmezõnyhöz tartozó pénzintézeteknek az alapítását ez a rendkívül magas, szigorú indulótõke- követelmény valószínûleg nehezíti. Nem mondom, hogy automatikusan át kell vennünk az EGK szabályokat, de talán, ha közelednénk felé, túl nagy veszélyt nem hordozna magában, ugyanakkor esélyt adna megfelelõ likvid pénzzel rendelkezõ befektetõk részére, hogy középerõs bankokat hozzanak létre. Végül a harmadik dolog, hogy az átmenet követelményei is hallatlan szigorúak, ami nem baj. Az átmeneti idõ is viszonylag rövid, jó néhány pénzintézet, feltehetõleg, ezeket a követleményeket a megszabott idõben nem fogja tudni teljesíteni. Ettõl persze még nem borul fel, nem következik be a bankok általános csõdje Magyarországon. Feltehetõen bekövetkezik azonban a Bankfelügyelet diszkrecionális joga gyakorlásának az igénye. Ez a negyedik olyan koncepcionális elem, amely az elõzõ hárommal szembemegy, mármint az erõteljes szigorításra és garanciákra való törekvés szempontjából. Nevezetesen úgy vélem, túlságosan sok diszkrecionális jogot biztosít a Bankfelügyeletnek, viszonylag szûkre szabja a törvényben megszabott, világosan megszabott feltételeket. Ha abból indul ki a törvényalkotó, a tövénytervezet elõkészítõje, hogy a nagyon szigorú szabályok teljes körû alkalmazására úgy sincs esély, ezért meg kell teremteni a Bankfelügyelet számára az egyedi mérlegelés jogát, akkor számomra az a szimpatikusabb, hogy inkább tisztességesebb és betarthatóbb szabályokat írjunk elõ a törvényben, de kevesebb legyen az egyedi mérlegelés esélye a Bankfelügyelet részére. Ezt több esetben látni lehet, és azt hiszem, hogy ennek a veszélyei - nem egyszerûen a bizalmatlanság okán, hanem a dolog természete miatt - olyanok, hiszen itt végül is érdekeket sértõ ütközésekre kerül sor, amit egyedileg elbírálni hallatlanul nehéz. Mindössze 4 konkrét ügyrõl szeretnék ezek után beszélni: Az elsõ a tulajdonlás dolga, amelyrõl véleményünket Nyers Rezsõ részletesen kifejtette, csak megerõsíteni szeretném. Amennyire helyes, hogy valamennyi tulajdonos esetében a banki, illetve a pénzintézeti tulajdonlás felsõ határát 25%-ban szabja meg a törvény, annyira nem tartom indokoltnak, hogy ezt a határt nagyvonalúan, az államra nézve nem tartja kötelezõnek. Illetve el tudjuk képzelni, hogy lehetnek olyan speciális pénzintézetek, amelyek kifejezetten állami feladatokat hajtanak végre, állami funkciókat finanszíroznak, állami fejlesztések finanszírozását, ilyeneknél akár a 100%-os állami tulajdon is rendben van, de az nem, hogy valamennyi pénzintézetnél, beleértve a kereskedelmi bankokat vagy a biztosító társaságokat is, a 25%-os tulajdonosi követelmény alól automatikusan felmentést kap az állam. A második ilyen tulajdonosi ügy: amennyire helyes, hogy lehetõséget ad - méghozzá nagyon nagyvonalú lehetõséget - a törvénytervezet a külföldi tõke bevonásának a kereskedelmi bankok tulajdonjogába, annyira nem látom indokoltnak, hogy 10%-ot el nem érõ, azt meg nem haladó külföldi tulajdonlás esetén külön engedélyezési eljárásra legyen szükség. Gondolják végig: 25%-os felsõ határ egy tulajdonos kezében; esély nincs arra, hogy 10%-kal majoritást lehessen szerezni bármelyik pénzintézetben. Itt külön procedúrának kitenni a külföldi befektetõt, formálisnak érzem és indokolatlannak. A második ügy ennél sokkal lényegesebb, ez a kintlevõségek minõsítésének kérdése. Úgy látom, hogy kettõs szabály érvényesül a törvénytervezetben. Az egyik egy átmeneti, a másik egy hosszú távú. Az átmeneti minõsítési szabály meglehetõsen szigorú. Ennek az a lényege, hogy 1991. december 30-áig, tehát ennek az évnek a végéig valamennyi kereskedelmi banknak az összes kintlevõségét minõsítenie kell, méghozzá egy szigorú minõsítési rendszer keretében. A gondot ott látom, hogy december 30- ával ezek a minõsítési kritériumok megszûnnek, és a jövõben már a Bankfelügyelet egyedi szabályai fogják meghatározni a kintlevõségek új minõsítési kritériumát. Ez az, ami nem fogadható el. Ha egyszer a törvény az átmenet idejére világos minõsítési kritériumokat szab meg, - és ez mindannyiunk érdeke, gondoljunk csak a behajthatatlan követelésekre, a kétes kintlevõségekre, a bankok portfoliójának megtisztítására, a külföldi tõke bevonására, a sorbanállások csökkentésére, ami mind-mind ezzel függ össze - akkor tartós szabályokat kell beépíteni a törvénybe, nem pedig megadni az átmenetiség és a bizonytalanság esélyét, illetve veszélyét. A harmadik ügy: hallatlan veszélyesnek érzem, hogy egy egyedi, extrém esetre szabályokat ír elõ a törvény, ez pedig a moratóriumnak az ügye. Ez egy olyan rendkívüli eset, olyan rendkívüli, azt is mondhatnám, hogy egy gazdasági válság csúcspontján elõforduló banki csõd, amire nézve nem ebben a törvényben kell a szabályokat rögzíteni, nem kell egy törvénybe beépíteni azt, hogy a magyar bankrendszerben bekövetkezik a csõd, ezt akkor el lehet rendezni. Azt gondolom, egy kicsit bizalmatlanságot keltõ eleme is a pénzintézeti törvénynek, ha már eleve a szabályok, az eredeti szabályok között ezzel számolunk. Végül a negyedik dolog, amit szeretnék szóvá tenni, ez a banktitok kérdése. Újabb veszélyforrásokat látok. Amennyire helyes, hogy a Ptk. nagyon világosan garanciát vállal a bankbetétek, illetve a számlák titkossága és beváltásának állami garanciája mellett, annyira hiba, hogy ezt a fajta garanciát és kötelezettséget több ponton a pénzintézeti törvény tervezete oldani látszik. A titkosságra vonatkozóan nincsenek igazi szakmai indokok, hiszen az nem indok, hogy akár a Nemzeti Banknak, tehát a jegybanknak, akár a Bankfelügyeletnek makrogazdasági prognózisok és elemzések érdekében a banktitkot átlépõ információkra is szüksége van. Ez naivitás. Ezt el lehet mondani minden bizonnyal szakmán kívüli embereknek. Aki valaha látott ilyen információs rendszert, az pontosan tudja, hogy a makrogazdasági elemzésekhez az égvilágon egyetlen olyan adatra nincs szükség, amely megsértené vagy átlépné a banktitkot. Miért kellene akkor ezt tenni? Ami pedig az igazságügyi eljárást illeti, bírói határozattal mindenhez hozzá lehet jutni, úgy, ahogy ez szinkronban van a Ptk-val. Nagy hibának érezném, ha egy ilyen, nehezen értelmezhetõ, nehezen indokolható, de félreértésre okot adó szabály miatt éppen azok a befektetõk vagy megtakarítók rendülnének meg hitükben, akiknek a biztonságát minden erõvel õriznünk ellene. Gondoljanak csak arra a közel 300 milliárdos betétállományra, - akár forintban, akár devizában van az a lakosság kezében - ami ha netán a titkosságról és a garanciák oldásáról meghallanak bármit is az emberek, uram bocsá+ megrendülhet. Sokkal de sokkal nagyobb károkat okozhatunk ezzel, mintsem hogy egész egyszerûen rögzítjük a banktörvényben és a pénzintézeti törvényben is, hogy a Ptk. elõírásai egyértelmûen betartandók és összhangban vannak a pénzintézeti törvénnyel. Ezek azok a témakörök, amelyekben - hangsúlyozom - kisebb korrekciós és a törvényt javítani szándékozó módosító javaslatokat nyújtottunk be, egyebekben mi is a törvény elfogadását ajánljuk. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

Homepage