DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A törvényjavaslat általános vitájának első körében a frakció összegezett véleményét Nyers Rezső képviselőtársunk elmondotta, de miután konstrukciós törvényről, valóban nagy jelentőségű törvényről van szó, ezért talán néhány általános összefüggést a vita második körében sem felesleges elmondani. Azért mertem ezt a jelzőt használni, minden félreértés elkerülése végett, hogy konstrukciós törvényről van szó, hiszen egy alapjaiban újonnan építkező pénzügyi rendszer jogi konstrukciójának egyik sarkalatos eleme a pénzintézetekről szóló törvény, amiként ugyanez a jegybankról szóló törvény, a nem egészen címének megfelelő, de szándékaiban mégiscsak konstrukcióalkotó államháztartási törvény vagy a befektetési alapokról előbb tárgyalt törvény. Az összefüggések miatt hozom szóba, miután az Országgyűlés tavaly megalkotta az ezekkel nagyon szorosan összefüggő számviteli törvényt, a törvények belső összhangja szempontjából egy törvényt lett volna jó még látni - itt valószínűleg a determináció később nagyon csekély mozgásteret enged majd e törvény megalkotásakor -, ez pedig a devizagazdálkodásról szóló törvény, avagy a devizakódex. Jó lett volna látni azért, mert néhány fogalom éppen a pénzintézetekről szóló törvényben a levegőben marad, labilissá válik, kevésbé értelmezhető, és ennek megfelelően a későbbiek során néhány nem kívánatos vitára is okot szolgáltat. Ezzel együtt nincs ok a kétségbeesésre, megalkotható ez a törvény. Nem szeretném a kormánypártok soraiban ülő képviselőtársaim gyanúját felkelteni és még kevésbé zavart kelteni azzal, hogy dícsérni merek egy olyan törvényjavaslatot az ellenzék részéről (derültség), amely szakmailag dícsérhető. Szakmai alapon merem ezt tenni, minden hátsó gondolat nélkül - ilyen a pénzintézetekről szóló törvényjavaslat is, és jó hogy ez így van. Végigvonul a törvény koncepcióján egy rendkívül tisztességes szándék; nevezetesen, egy átmeneti periódusban, amely alatt nemcsak a gazdaság és a piacra való áttérés átmenetének labilis folyamatát kell érteni, hanem a pénzintézeti intézményhálózat fejlődésének átmeneti periódusát is, az a szándék, hogy minél nagyobb biztonságra törekedjék, minél több garanciális elemet építsen be a törvénybe, következésképp szabályai rendkívül szigorúak. Hogyha ezt a szempotot, mármint a biztonságra törekvést elfogadom, és azt mondom, hogy ezt honorálni kell, akkor nagyon nehéz 3 olyan koncepcionális vitatémával előállni, amit egyébként egy átmeneti időszak elmúltával nagyon keményen a törvénytervezet előkészítőinek szemére kellene vetni. Az egyik ilyent azért említem meg, mert őszintén hiszek abban, hogy nem fog örökké tartani ez az átmenet, és akkor talán ezeket a túlságosan biztonságra törekvő elemeket érdemes lenne oldani, netán menet közben is azokon bizonyos finomításokat végrehajtani. Az egyik: ellentétes a pénzintézeti törvénytervezet szándéka attól az univerzális világtendenciától, amely a pénzintézetek univerzalitásának irányába hat. Érthetően egy fejletlen tőkepiac és egy fejletlen értékpapírpiac viszonyai között mereven szétválasztja az értékpapírtörvény szabályainak megfelelően a kereskedelmi banki, illetve az értékpapír-kereskedelmi tevékenységet. Hangsúlyozom, átmenetileg ezt el tudom fogadni, de csak átmenetileg. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a szabályozás törvényszerűen, rövid távon együtt fog járni a pénzintézeti hálózat megduplázódásával, hiszen teljesen természetes, hogy azok a kereskedelmi bankok, amelyek rendelkeznek azzal a szakismerettel, infrastruktúrával, információtömeggel, amely az értékpapír- kereskedelemhez szükséges, ha már egyszer a törvényeink ezt tiltják, létre fogják hozni saját, leánybróker intézeteiket. Nem baj, hogy így van, hiszen a pénzintézeti hálózat ma még kialakulatlan és fejletlen. Jelezni csak annyit szeretnék a gondolat felvetésével, hogy hosszú távon biztos nem ez a követendő irány, hanem ellenkezőleg; az integráció. Második: rendkívül szigorúak a követelmények az európai szabványhoz mérten és rendkívül szigorúak a bankalapításra vonatkozó minámális követelményekben. Gondolják csak végig: az Európai Gazdasági Közösségek országaiban az induló minimális alaptőkét összesen 5 millió ECU-ban, azaz körülbelül 400 millió forintban határozzák meg, a mi 2 milliárd forintunkhoz képest. Tehát a mi biztonsági indulótőke-követelményünk ötszöröse a nyugat-európainak. Ez sem feltétlenül baj, bár ha arra gondolok, hogy a magyar pénzintézeti hálózatban ugye két pólus kezd kialakulni: az egyik egy örökség, amely adott, nevezetesen a nagykereskedelmi bankok - amelyek persze ma még nem teljes mértékben kereskedelmi banki funkciókat töltenek be - és lassan jelennek meg, időnként már úgy tűnik, gomba módra szaporodnak a pici pénzintézetek. Épp a középmezőny hiányzik, az a középmezőny, amely a gazdaság egészséges pénzellátásához hallatlan szükséges és aminek a hiányában lassul, esetenként nehézkessé válik a pénzforgalom. Ezeknek a középmezőnyhöz tartozó pénzintézeteknek az alapítását ez a rendkívül magas, szigorú indulótőke- követelmény valószínűleg nehezíti. Nem mondom, hogy automatikusan át kell vennünk az EGK szabályokat, de talán, ha közelednénk felé, túl nagy veszélyt nem hordozna magában, ugyanakkor esélyt adna megfelelő likvid pénzzel rendelkező befektetők részére, hogy középerős bankokat hozzanak létre. Végül a harmadik dolog, hogy az átmenet követelményei is hallatlan szigorúak, ami nem baj. Az átmeneti idő is viszonylag rövid, jó néhány pénzintézet, feltehetőleg, ezeket a követleményeket a megszabott időben nem fogja tudni teljesíteni. Ettől persze még nem borul fel, nem következik be a bankok általános csődje Magyarországon. Feltehetően bekövetkezik azonban a Bankfelügyelet diszkrecionális joga gyakorlásának az igénye. Ez a negyedik olyan koncepcionális elem, amely az előző hárommal szembemegy, mármint az erőteljes szigorításra és garanciákra való törekvés szempontjából. Nevezetesen úgy vélem, túlságosan sok diszkrecionális jogot biztosít a Bankfelügyeletnek, viszonylag szűkre szabja a törvényben megszabott, világosan megszabott feltételeket. Ha abból indul ki a törvényalkotó, a tövénytervezet előkészítője, hogy a nagyon szigorú szabályok teljes körű alkalmazására úgy sincs esély, ezért meg kell teremteni a Bankfelügyelet számára az egyedi mérlegelés jogát, akkor számomra az a szimpatikusabb, hogy inkább tisztességesebb és betarthatóbb szabályokat írjunk elő a törvényben, de kevesebb legyen az egyedi mérlegelés esélye a Bankfelügyelet részére. Ezt több esetben látni lehet, és azt hiszem, hogy ennek a veszélyei - nem egyszerűen a bizalmatlanság okán, hanem a dolog természete miatt - olyanok, hiszen itt végül is érdekeket sértő ütközésekre kerül sor, amit egyedileg elbírálni hallatlanul nehéz. Mindössze 4 konkrét ügyről szeretnék ezek után beszélni: Az első a tulajdonlás dolga, amelyről véleményünket Nyers Rezső részletesen kifejtette, csak megerősíteni szeretném. Amennyire helyes, hogy valamennyi tulajdonos esetében a banki, illetve a pénzintézeti tulajdonlás felső határát 25%-ban szabja meg a törvény, annyira nem tartom indokoltnak, hogy ezt a határt nagyvonalúan, az államra nézve nem tartja kötelezőnek. Illetve el tudjuk képzelni, hogy lehetnek olyan speciális pénzintézetek, amelyek kifejezetten állami feladatokat hajtanak végre, állami funkciókat finanszíroznak, állami fejlesztések finanszírozását, ilyeneknél akár a 100%-os állami tulajdon is rendben van, de az nem, hogy valamennyi pénzintézetnél, beleértve a kereskedelmi bankokat vagy a biztosító társaságokat is, a 25%-os tulajdonosi követelmény alól automatikusan felmentést kap az állam. A második ilyen tulajdonosi ügy: amennyire helyes, hogy lehetőséget ad - méghozzá nagyon nagyvonalú lehetőséget - a törvénytervezet a külföldi tőke bevonásának a kereskedelmi bankok tulajdonjogába, annyira nem látom indokoltnak, hogy 10%-ot el nem érő, azt meg nem haladó külföldi tulajdonlás esetén külön engedélyezési eljárásra legyen szükség. Gondolják végig: 25%-os felső határ egy tulajdonos kezében; esély nincs arra, hogy 10%-kal majoritást lehessen szerezni bármelyik pénzintézetben. Itt külön procedúrának kitenni a külföldi befektetőt, formálisnak érzem és indokolatlannak. A második ügy ennél sokkal lényegesebb, ez a kintlevőségek minősítésének kérdése. Úgy látom, hogy kettős szabály érvényesül a törvénytervezetben. Az egyik egy átmeneti, a másik egy hosszú távú. Az átmeneti minősítési szabály meglehetősen szigorú. Ennek az a lényege, hogy 1991. december 30-áig, tehát ennek az évnek a végéig valamennyi kereskedelmi banknak az összes kintlevőségét minősítenie kell, méghozzá egy szigorú minősítési rendszer keretében. A gondot ott látom, hogy december 30- ával ezek a minősítési kritériumok megszűnnek, és a jövőben már a Bankfelügyelet egyedi szabályai fogják meghatározni a kintlevőségek új minősítési kritériumát. Ez az, ami nem fogadható el. Ha egyszer a törvény az átmenet idejére világos minősítési kritériumokat szab meg, - és ez mindannyiunk érdeke, gondoljunk csak a behajthatatlan követelésekre, a kétes kintlevőségekre, a bankok portfoliójának megtisztítására, a külföldi tőke bevonására, a sorbanállások csökkentésére, ami mind-mind ezzel függ össze - akkor tartós szabályokat kell beépíteni a törvénybe, nem pedig megadni az átmenetiség és a bizonytalanság esélyét, illetve veszélyét. A harmadik ügy: hallatlan veszélyesnek érzem, hogy egy egyedi, extrém esetre szabályokat ír elő a törvény, ez pedig a moratóriumnak az ügye. Ez egy olyan rendkívüli eset, olyan rendkívüli, azt is mondhatnám, hogy egy gazdasági válság csúcspontján előforduló banki csőd, amire nézve nem ebben a törvényben kell a szabályokat rögzíteni, nem kell egy törvénybe beépíteni azt, hogy a magyar bankrendszerben bekövetkezik a csőd, ezt akkor el lehet rendezni. Azt gondolom, egy kicsit bizalmatlanságot keltő eleme is a pénzintézeti törvénynek, ha már eleve a szabályok, az eredeti szabályok között ezzel számolunk. Végül a negyedik dolog, amit szeretnék szóvá tenni, ez a banktitok kérdése. Újabb veszélyforrásokat látok. Amennyire helyes, hogy a Ptk. nagyon világosan garanciát vállal a bankbetétek, illetve a számlák titkossága és beváltásának állami garanciája mellett, annyira hiba, hogy ezt a fajta garanciát és kötelezettséget több ponton a pénzintézeti törvény tervezete oldani látszik. A titkosságra vonatkozóan nincsenek igazi szakmai indokok, hiszen az nem indok, hogy akár a Nemzeti Banknak, tehát a jegybanknak, akár a Bankfelügyeletnek makrogazdasági prognózisok és elemzések érdekében a banktitkot átlépő információkra is szüksége van. Ez naivitás. Ezt el lehet mondani minden bizonnyal szakmán kívüli embereknek. Aki valaha látott ilyen információs rendszert, az pontosan tudja, hogy a makrogazdasági elemzésekhez az égvilágon egyetlen olyan adatra nincs szükség, amely megsértené vagy átlépné a banktitkot. Miért kellene akkor ezt tenni? Ami pedig az igazságügyi eljárást illeti, bírói határozattal mindenhez hozzá lehet jutni, úgy, ahogy ez szinkronban van a Ptk-val. Nagy hibának érezném, ha egy ilyen, nehezen értelmezhető, nehezen indokolható, de félreértésre okot adó szabály miatt éppen azok a befektetők vagy megtakarítók rendülnének meg hitükben, akiknek a biztonságát minden erővel őriznünk ellene. Gondoljanak csak arra a közel 300 milliárdos betétállományra, - akár forintban, akár devizában van az a lakosság kezében - ami ha netán a titkosságról és a garanciák oldásáról meghallanak bármit is az emberek, uram bocsá+ megrendülhet. Sokkal de sokkal nagyobb károkat okozhatunk ezzel, mintsem hogy egész egyszerűen rögzítjük a banktörvényben és a pénzintézeti törvényben is, hogy a Ptk. előírásai egyértelműen betartandók és összhangban vannak a pénzintézeti törvénnyel. Ezek azok a témakörök, amelyekben - hangsúlyozom - kisebb korrekciós és a törvényt javítani szándékozó módosító javaslatokat nyújtottunk be, egyebekben mi is a törvény elfogadását ajánljuk. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)