vissza az elõzõ fejezethez

A fõbb ágazatok teljesítménye

Mezõgazdaság

A mezõgazdaság termelésének csökkenõ irányzata 1993-ig folytatódott amikor a bruttó termelés az 1989. évi szint 65%-ára esett vissza. 1994-tõl 1996-ig növekedett a mezõgazdasági termékek termelése, az utóbbi öt évbõl kettõben csökkent, majd 2001-ben kiemelkedõen - elõzetes értékelés szerint 13%-kal - nõtt. A termelés csökkenésében a megváltozott birtokstruktúra, a kárpótlás elhúzódása és ennek következményeként a földhasználat rendezetlensége mellett fõ szerepet játszott az egyszerû újratermelés feltételeinek elégtelensége, a tõkehiány és a tõkekivonás, az alacsony agrotechnikai színvonal. A korábbi kelet-európai piacok elvesztése az értékesítés biztonságának hiányát idézte elõ. Ezt a helyzetet még az évenként visszatérõ természeti csapások (aszály, ár- és belvizek) is súlyosbították.

2001 decemberében 783 ezer szarvasmarhát tartottak az országban, 22 ezerrel (3%-kal) kevesebbet, mint egy évvel korábban. A 368 ezres tehénállomány 12 ezerrel volt kisebb, mint 2000. december 1-jén. A tehéntej termelése 2001-ben 1%-kal nõtt az elõzõ évhez képest, de így is 24%-kal kisebb volt az 1989. évinél. Az egy tehénre jutó tejtermelés az 1989. évi 4883 literrõl 2001-re 5570 literre (14%-kal) nõtt.

A sertésállomány 4,8 millió, az anyakocák száma pedig 343 ezer volt 2001 decemberében. Az összes állomány 12 ezerrel, az anyakoca-állomány 5 ezerrel csökkent az elõzõ év decemberéhez képest. A sertésállomány visszaesése a korábbi évekéhez képest jelentéktelen mértékû, mivel a sertéstartók számára 2001-ben kedvezõen alakultak a körülmények: minden eddiginél nagyobb volt a kereslet, és ezzel együtt áremelkedés következett be a sertéspiacon. A vágósertés iránt folyamatos igény jelentkezett bel- és külföldrõl egyaránt, és a termelõk ki tudták használni a BSE-kór, valamint a száj- és körömfájás miatt Nyugat-Európában kialakult helyzetet. A kisebb sertésállomány következtében a vágósertés-termelés 2001-ben az elõzõ évhez képest 7,3%-kal mérséklõdött, és az 1989. évinek 56%-át tette ki.

A juhállomány 1998 óta tartó erõteljes növekedése 2001-ben megtorpant, december 1-jén mindössze 7 ezerrel nagyobb állományt tartottak, mint egy évvel korábban. A 2001. évi 1,1 milliós állomány 933 ezerrel kisebb az 1989. évinél. A vágójuh termelése (16 ezer tonna) a 2000. évivel megegyezett, az 1989. évinek pedig egyharmada volt. A gyapjútermelés az elõzõ évi szinten maradt 2001-ben (az 1989. évinek 39%-a volt).

A baromfiállomány 2001 decemberében 43 millió volt, 6 millióval (17%-kal) nagyobb, mint az elõzõ évben, és 26%-kal kisebb, mint 1989-ben. A vágóbaromfi termelése 2001-ben 12%-kal nõtt az elõzõ évhez képest, és 19%-kal meghaladta az 1989. évi szintet.

A növénytermesztés 2001. évi eredménye az 1989. évinek 79%-a. Napjaink vetésszerkezetét a gabonafélék túlsúlya jellemzi, 2001-ben a szántóterület 74%-án termesztettek gabonaféléket az 1989. évi 61%-kal szemben. A leegyszerûsödött termelési struktúrában az idõjárás függvényében egyes esetekben hiányok, máskor feleslegek alakultak ki, ugyanakkor visszaszorult a munkaigényes ágazatok (gyümölcs- és szõlõtermelés) aránya.

A növények 2001. évi termelését az idõjárás összességében kedvezõen befolyásolta. A termelés alakulásában - elsõsorban a gabonaféléknél - a 2000. évi termelõi árak dinamikus emelkedése is szerepet játszott. Szinte valamennyi fontosabb növény vetésterülete - a burgonya kivételével - növekedett 2000-hez képest (a gabonaféléké 9%-kal).

A növénytermesztés termelési volumene 24%-kal meghaladta a 2000. évit. A legnagyobb (47%-os) termelésnövekedés a gabonafélék esetében következett be, de szinte minden fontosabb termékcsoportban nõtt a termelés volumene. A gabonatermés közel 15 millió tonna volt, 5 millió tonnával több a 2000. évinél.

Búzából - az elõzõ évinél 18%-kal nagyobb területrõl - 5,2 millió tonnát, a 2000. évi közepes termésnél 1,5 millió tonnával többet takarítottak be. Annak ellenére, hogy az ország egyes területein 2001-ben ár- és belvizek, valamint aszály is pusztított, a fontosabb kalászos gabonák termésátlaga növekedett. A búza 2001. évi termésátlaga 13%-kal meghaladta az 1996-2000. évek átlagos hozamát, de még így is 12%-kal kisebb volt az 1986-1990. évek átlagánál. A kedvezõ idõjáráson túl a növekvõ ráfordítások, a javuló agrotechnika is közrejátszottak a hozamok növekedésében.

A búzaexport - a 2000. évi rendkívül alacsony szinthez képest - kiemelkedõen nõtt, és meghaladta a 1,5 millió tonnát.

Kukoricából - a 2000. évinél 5%-kal nagyobb területrõl - az utóbbi tíz év legnagyobb termését, 7,8 millió tonnát takarították be. A 2001. évi átlagtermés (6230 kg/ha) közel 11%-kal haladta meg az 1986-1990. évek átlagát, az elõzõ évit pedig 10%-kal. A termelõk értékesítési gondjainak enyhítésére félmillió tonnás intervenciós felvásárlást hirdettek meg, ami a kedvezõ külpiaci értékesítési lehetõségek miatt kihasználatlan maradt. A kukorica exportja megközelítette az 1,6 millió tonnát, az elõzõ évi mennyiség másfélszeresét.

Az õszi betakarítású növények közül 2001-ben cukorrépából, napraforgóból és burgonyából is több termett, amiben - elsõsorban a cukorrépánál - a megnövekedett vetésterület is szerepet játszott. A cukorrépa átlaghozama 10,8, a napraforgóé 24,8%-kal nagyobb volt az 1996-2000. évek átlagánál.

2001-ben az idõjárás kedvezett a burgonyának, a vetésterület azonban egyötödével csökkent. Az elõzõ évhez képest a burgonyatermés 5%-kal növekedett, mivel a termésátlag kiemelkedõ volt (az 1986-1990. évek átlagát 18,7, az 1996-2000. évekét pedig 21%-kal haladta meg).

A mezõgazdasági termékek felvásárlása 1990-tõl öt éven át csökkent a megelõzõ évhez képest, majd 1995-ben és 1996-ban nõtt. A következõ években ingadozott a felvásárlás volumene. 2001-ben mindössze 1%-kal haladta meg az 1989. évit. Az egy évvel korábbihoz viszonyítva a 2000. évi csökkenés után a felvásárlás 2001-ben 10,2%-kal növekedett.

A mezõgazdaság, az erdõgazdálkodás és a halászat beruházásai 2001-ben - elõzetes adatok alapján - 93 milliárd forintot tettek ki, 20,3%-kal többet, mint az elõzõ évben. A nemzetgazdaság összes beruházásából az ágazat 3%-kal részesedett. (Az 1980-1989-es idõszakban a korabeli osztályozás szerint az összes beruházás 10-11%-a került a mezõgazdaságba.)

Az ipar helyzetét a rendszerváltás óta eltelt 12 év közül az 1990-1992 években jelentõs visszaesés, attól kezdve folyamatos, 1993 és 1996 között mérsékeltebb, 1997-2000 években dinamikus növekedés jellemezte. 2001-ben a fejlõdés üteme lassult.

Az ipari bruttó termelés volumene 1990-1992-ben minden évben csökkent. A visszaesés 1992-ben érte el mélypontját, ekkor a termelés 67%-a volt az 1989. évinek. 1993 és 1996 között a növekedés évi átlagban 5,3% volt, majd a következõ négy év mindegyikében meghaladta a 10%-ot, köztük 2000-ben volt a legmagasabb, 18,1%. 2001-ben a növekedés mértéke 4,1%-ra lassult. Az 1989. évi szintet az ipar 1998-ban érte el, és 2001-ben 40%-kal haladta meg.

Ez idõszakban az ipar hozzáadott értéke is hasonló tendenciát követett, bár kisebb ütemben esett vissza, illetve emelkedett. Az ipar nemzetgazdaságon belüli súlya az 1992. évi 27%-ról 2000-ben 29%-ra nõtt. 2001-ben az ipar hozzáadott értéke csak szerény mértékben, 1,2%-kal, a nemzetgazdasági átlagnál lassabban bõvült.

A magyar ipar pozitív és negatív irányú fejlõdésére az elmúlt 12 évben jelentõs hatása volt a világgazdasági folyamatoknak, elsõsorban a külgazdasági feltételek módosulásán keresztül.

A kilencvenes évek elején a hazai ipar válságában - a KGST összeomlásán túl - szerepe volt a fejlett országok többségét sújtó (mélypontját 1993-ban elérõ) recessziónak. 1998 végén és 1999-ben az EU-tagországok ipari termelésének növekedése lényegesen lassult, amit 2000-ben 5%-os emelkedés követett. Az Egyesült Államok iparában a kilencvenes évek közepétõl egészen 2000-ig 4-6%-os volt a növekedés, Japán esetében az 1997-ig tartó növekedést a következõ két évben visszaesés-stagnálás váltotta fel, de 2000-ben a japán ipar is 6%-kal bõvítette termelését.

A CEFTA-országcsoporton belül az ipari fejlõdés országonként meglehetõsen eltérõ és évenként hullámzó volt. Ezekben az országokban - Lengyelországot kivé-ve - a termelés a kritikus években 33 és 50% közötti mértékben csökkent. Az 1994-1998. évi növekedés után a cseh, a szlovák és a szlovén ipar teljesítménye 1999-ben visszaesett. A román iparban a visszaesés korábban kezdõdött, és rendkívül súlyos volt, az 1999. évi termelés háromnegyede volt az 1996. évinek. A következõ évben, 2000-ben az élénk gazdasági konjunktúra a CEFTA-országok iparában is éreztette hatását, a tagországok ipari termelése 4-9% közötti mértékben emelkedett.

2001-ben a gazdasági dekonjunktúra világméretûvé vált és egyre több országban recesszióba fordult át. Az Európai Unió tagországainak együttes ipari termelése az elõzõ évi szinten maradt. Az USA és Japán ipari termelése éves szinten 3,8, illetve 7,2%-kal visszaesett, de utóbbi esetében az év vége felé még tovább mélyült a recesszió. A cseh és a szlovák ipar termelése 6-7%-kal, a román 8,2%-kal nõtt. Szlovénia ipari termelése 2,9%-kal bõvült, Lengyelországé az egy évvel korábbi szinten maradt.

A magyar ipar különbözõ ágazataiban mind a korábbi visszaesés, mind a kibontakozó, majd gyorsuló növekedés jelentõs differenciálódás mellett zajlott le. 1989 és 1992 között a kohászat, a gépipar, valamint a textil- és ruházati termékek termelése esett vissza a legnagyobb mértékben, (az 1989. évinek mintegy felére), de számottevõ (több mint 30%-os) volt a bányászat, a vegyipar, valamint az építõanyagok termelésének mérséklõdése is. A termelés csökkenése az élelmiszeriparban, valamint a fa-, papír- és nyomdaipari termékek gyártásában volt a legkisebb. A válságból való kilábalás 1996-ig csak a gépiparban volt sikeres: 1993 és 1996 között termelése megkétszerezõdött, és 1996 végén már felülmúlta az 1989. évi szintet. Dinamikusan bõvült ebben a periódusban a kohászat és fémfeldolgozás is. 1996 és 2001 között a gépipar kiugróan fejlõdött, termelése öt év alatt 4,3-szeresre nõtt. E mellett számottevõen bõvült a fa-, papír- és nyomdaipari termékek (61%), továbbá a textil-, az építõanyagipari-, a kohászati termékek termelése (33-38%). Az élelmiszeripar és a vegyipar számára azonban ez az idõszak sem hozta meg a fellendülés lehetõségét.

1989-tõl 2001-ig a bányászat termelése - a folyamatos leépítés és profiltisztítás következtében - harmadára csökkent. A villamosenergia-, gáz-, gõz- és vízellátás területén 13%-os a visszaesés. A feldolgozóipar termelése a 12 év alatt másfélszeresre emelkedett úgy, hogy a gépipari termékek elõállítása az idõszak folyamán négy és félszeresre nõtt, a fa-, papír- és nyomdaiparban is másfélszeresre bõvült a termelés. Az ágazatok közül a fõleg építõanyagok elõállításával foglalkozó nemfém ásványi anyagok gyártása csak 2001-ben érte el a 12 évvel korábbi színvonalat. A többi területen azonban még mindig alacsonyabb a 2001. évi termelés az 1989. évinél. Különösen nagy az elmaradás (27%) a textil- és ruházati iparban, valamint a vegyipari ágazatokban (25%), lényegesen mérsékeltebb az élelmiszer-ágazatban és a kohászatban (7-7%).

Az ipar termelési szerkezete 1989 óta lényegesen módosult. A bányászat és az energiaszektor részesedése 1992-ig valamelyest nõtt, azt követõen folyamatosan csökkent. Ezzel párhuzamosan a feldolgozóipar aránya növekedett. A feldolgozóiparon belül a legmarkánsabb változás, hogy a gépipar súlya, a kezdeti nagy visszaesés után, számottevõen, 2001-ben 47%-ra emelkedett és az ágazati sorrendben - megelõzve az élelmiszeripart és a vegyipart - már 1997-ben az elsõ helyre került. Az élelmiszer-ágazat - az 1989 óta bekövetkezett aránycsökkenés ellenére - 16%-os részesedéssel a feldolgozóipar második legnagyobb ágazata. A vegyipar ugyancsak veszített jelentõségébõl, így a termelési rangsorban hátrább szorult (15%).

A gépipari termelés bõvülését a fõként külföldi tõkével létrehozott új, exportorientált kapacitások kiépítése, fejlesztése alapozta meg, ami elsõdlegesen a közútijármû- és alkatrész-, a számítógépgyártás, a jármûvillamossági cikkek, valamint a híradás-technikai ipar területére koncentrálódott, magas színvonalú gyártáskultúra megteremtésével javítva a versenyképességet. Az említett szakterületek teljesítménye 1993 óta többszörösére növekedett, ez egyben a gépipar belsõ struktúrájának lényeges korszerûsödését is eredményezte. Ily módon ma a gépipar és egyben az ipar legnagyobb ágazata a villamosgép- és mûszergyártás, amely 1996 és 2000 között évente másfélszeresre bõvítette termelését, és így 2001-ben a gépipari termelés hattizedét, az ipari termelés egynegyedét adta. 2001-ben a növekedés lényegesen lassult, de így is az átlagosnál kétszerte gyorsabb, 10% volt. Második helyen áll a gépipar termelésében súlyát tekintve a jármûipar, amely - nagyarányú beruházások révén - 1995 és 1999 között a személygépkocsi-gyártás, összeszerelés és a hozzátartozó alkatrészek gyártását fejlesztette, és termelése minden évben az ipari átlagot meghaladóan emelkedett. 2001-ben az ütem 4,8%-ra mérséklõdött. A húzóerõ mindkét ágazatban az export volt, az értékesítés kilenctizede exportra jutott.

A gépipari termékek közül a gépek, termelõberendezések gyártása kevéssé fejlõdött. Közülük a mezõgazdasági gépek iránti kereslet az elmúlt évben lehetõvé tette e területen a dinamikusabb termelésbõvítést. A változások nyomán a gépipar termelésének és létszámának összetétele jelentõsen módosult.

Az élelmiszerek, italok és dohánytermékek gyártása ágazatban a piacvesztés hatása a többi ágazattól eltérõen nem a kilencvenes évek legelején, hanem késõbb jelentkezett, részben a mezõgazdasági termelés visszaesése, részben a belsõ kereslet korlátozása miatt. Az ágazat exportértékesítési lehetõségei 1997-ig jók voltak, attól kezdve - kivéve a 2000. évet - az export minden évben csökkent. A termelés összetételét az exportpiacok mindenkori felvevõ képessége alapvetõen befolyásolta.

A vegyipar termelése az 1989 és 1992 közötti nagyarányú visszaesés után, a következõ négy év átlagában gyakorlatilag stagnált, valamelyes élénkülés - nagy évenkénti hullámzás mellett - 1997-tõl tapasztalható. Az ágazat belsõ struktúrája jelentõsen változott. A kõolaj-feldolgozás, valamint a vegyi anyagok és termékek gyártása oly mértékben visszaszorult, hogy a 2001. évi termelés még a rendkívül alacsony 1992. évinél is 9, illetve 10%-kal kisebb volt. Ugyanakkor a gumi- és mûanyagtermék-gyártás nagymértékben fellendült, 2001-ben 2,7-szerese volt az 1992. évinek.

A 2000 õszén kezdõdött világgazdasági dekonjunktúra a magyar ipar fejlõdési lehetõségeit 2001-ben is jelentõsen befolyásolta. A termelési dinamika lassulásának oka a belföldi kereslet alakulásában is keresendõ. A belföldi értékesítés már 2000 decemberében alacsonyabb volt az elõzõ év decemberinél, 2001-ben pedig az év öt hónapjában volt kevesebb, mint 2000 azonos idõszakában. Az export 2001-ben, szeptember és december kivételével, minden hónapban növekedett, a növekedés mértéke azonban folyamatosan mérséklõdött.

2001-ben a feldolgozóipar termelése az elõzõ évhez képest az egy évvel korábbi jelentõs (20,6%-os) növekedés után 4,9%-kal, a bányászaté 12%-kal emelkedett, az energiaszektoré valamelyest elmaradt az egy évvel korábbitól. A feldolgozóipar ágazatai közül kettõben volt visszaesés, kettõben lényegében az egy évvel korábbi szinten maradt a termelés. A többi területen a termelés növekedett, 6 ágazaté 2-7%-kal, 4 ágazaté 10%-kal, illetve annál nagyobb mértékben.

A termelés vállalatnagyság szerinti összetétele az 1989 óta eltelt 12 év alatt számottevõen módosult. A kilencvenes évek elején a termelés visszaesése, döntõen a piacok elvesztése miatt, elsõsorban a gazdaságtalan, elavult termékszerkezetû nagyvállalatoknál következett be, ezáltal a kis- és középméretû cégek aránya az ipari termelésben növekedett. A késõbbiekben a külföldi tõke által létrehozott új kapacitások viszont elsõsorban a nagyvállalatok számára teremtették meg a dinamikus növekedés feltételeit. 1997 és 1999 között a nagyvállalatok (ebben az összehasonlításban a 300 fõnél többet foglalkoztató vállalatok) az átlagosnál gyorsabban bõvítették termelésüket, 2000-ben a kis- (50 fõ alatti), a közepes- és a nagyméretû vállalkozások egyaránt számottevõ, 17-20%-os növekedést értek el. 2001-ben a közepes méretû cégek vették át a növekedésben a vezetõ szerepet.

Az ipari növekedést az 1989 óta eltelt idõszakban az export rendkívül dinamikus bõvülése alapozta meg. 2001-ben az ipari export 3,3-szerese volt az 1989. évinek, miközben a belföldre irányuló értékesítés 20%-kal csökkent. A hazai elõállítású ipari termékek iránt mutatkozó kereslet szerkezete jelentõsen változott: az export aránya az összes értékesítésben 1989-ben 28%, 2001-ben már 52% volt.

Az ipar belföldi eladásainak 12 év alatt bekövetkezett visszaesése - a fa-, papír- és nyomdaipart kivéve - az ipar egész területét érintette és a textil- és ruházati iparban volt a legsúlyosabb. Ebben az ágazatban a belföldi eladás a 12 évvel korábbinak a harmadára zsugorodott, mivel az 1989 és 1992 közötti nagyarányú visszaesés óta az ágazat lényegében csak a bérmunkán alapuló exporttevékenységét bõvítette. A visszaesés a gépiparban volt a legenyhébb, 5-6%, ami abból adódik, hogy 1997 óta számottevõen bõvült a belföldi kooperáció, a beszállítói tevékenység és a termelést szolgáló javak iránti igény is. A gépipari ágak mellett a gumi- és mûanyagtermék-gyártás, a papír- és az élelmiszeripar területén bõvült az elmúlt 3-4 évben a belföldi értékesítés.

2001-ben a belföldi értékesítés - a megelõzõ háromévi növekedés után - a 2000-re kialakult szinten maradt. Ekkor a továbbfelhasználásra szánt termékekbõl 4%-kal, a beruházási javakból 6%-kal nõtt 2000-hez képest a hazai értékesítés. Az energiatermelõ és a nem tartós fogyasztási cikkeket elõállító ágazatoké az egy évvel korábbi szinten maradt. Utóbbiak közül ebben az évben az élelmiszerek hazai eladása valamelyest csökkent. A tartós fogyasztási cikkek hazai eladása nagymértékben visszaesett.

Az ipari kivitel 12 év alatti megháromszorozódása elsõsorban a gépipari ágazatok már említett fejlõdésével kapcsolatos, de az élelmiszeripart és a vegyipart kivéve, a többi területen is többszörösére nõtt 1989-hez képest a kivitel. Új kapacitásbõvítõ beruházások nyomán több mint ötszöröse az 1989. évinek a fa-, papír- és nyomdaipar exportja (e mellett belföldi eladásait is 25%-kal növelte). A belföldi igény mérséklõdésének tompítását szolgálta az építõanyagok kivitelének megháromszorozása. A textilipari és a kohászati termékek kivitele is bõvült (70-75%-kal), az élelmiszer-ipari exporté pedig megközelítette a 12 évvel azelõttit. A visszaesés a vegyiparban (csakúgy mint a belföldi eladások esetében) igen nagyarányú, 27% volt.

Az ipari kivitel 2001-ben 8,9%-kal emelkedett az elõzõ évhez képest, lényegesen lassabban, mint a korábbi években. Az ütem lassulása a termelési, a beruházási célú, valamint a nem tartós fogyasztási javak esetében egyaránt megfigyelhetõ. Az ipari kivitel szerkezetében azonban változatlanul nagyfokú a koncentráció. Az export 64%-át két ágazat, a villamosgép- és mûszergyártás (41%), valamint a jármûgyártás (23%) adta. Az élelmiszer-ágazat súlya - amely a termelésben a második, a belföldi eladásokban az elsõ helyen áll - alig haladja meg az 5%-ot.

Bár a növekedés üteme lassult, 2001-ben a feldolgozóiparon belül csupán két ágazat kivitele maradt el az elõzõ évi szinttõl: az építõanyag-gyártásé 6,4%-kal, a vegyi anyag, termék gyártásé 5,1%-kal. Az élelmiszer-ágazat exportja az egy évvel korábbi szinten maradt, a többi ágazaté emelkedett, köztük 14-22%-kal a fa-, és papíripari termékeké, a villamos gépeké és mûszereké, valamint a gumi- és mûanyag termékeké.

Az egy foglalkoztatottra jutó ipari termelés - az 1989 és 1992 közötti visszaesés után - 1993-tól minden évben számottevõen emelkedett. A termelékenység szintje 2001-ben kétszerese volt az 1993. évinek. 1997-ig a termelékenység növekedése minden évben a termelés bõvítése és a létszám csökkenése mellett valósult meg. A következõ három évben az ipari létszám nem csökkent tovább, hanem valamelyest bõvült, a termelékenység növekedésében a termelés emelkedése volt a meghatározó. 2001-ben a termelékenység 5,9%-os növekedése ismét a létszám valamelyes (1,4%-os) mérséklõdése és a termelés 4% körüli növekedése mellett valósult meg. A termelékenység ez évben - a jármûgyártást kivéve - kisebb-nagyobb mértékben minden ágazatban emelkedett.

Az ipari termelés átalakulását a beruházások alapozták meg. Az ipari beruházások növekedése 1994-ben indult meg, legmagasabb (25,7%) 1998-ban volt. Ezután a növekedés egyre kisebb lett, amit 2001-ben 2,3%-os csökkenés követett. Az ipari beruházások részesedése a nemzetgazdasági beruházásokból 1995-tõl minden évben 30% fölött volt. E beruházások mintegy kétharmadát külföldi érdekeltségû vállalkozások valósították meg. 1999-ben a beruházásokra fordított külföldi tõke 70%-a, 2000-ben 65%-a az iparba, döntõen a feldolgozóiparba irányult.

Az ipari beruházások összege 2001-ben 956 milliárd forint volt, négyötödük a feldolgozóipart, egyötödük az energetikai szektort fejlesztette, a bányászat aránya még az 1%-ot sem érte el. A 2001. évi visszaesés az energiaszektorban következett be, a feldolgozóipari beruházások az egy évvel korábbi szinten maradtak.

A beruházások ágazati koncentrációja erõsödött. 1997-ben és 1998-ban a feldolgozóipari beruházások harmada, az utóbbi három évben több mint kétötöde a gépipari ágazatokba, köztük elsõsorban a számítógépgyártás, híradás-technikai ipar, jármûgyártás területére irányult. A feldolgozóipar beruházásainak 72%-a gépberuházás, 28%-a építési jellegû volt.

A strukturális változást az iparban elõsegítette a külföldi tõke beáramlása, amely a beruházások mellett a mûködõ vállalatokban való részvételt is jelenti. 2000-ben a befektetett külföldi tõke 47%-a az iparban, ezen belül 37%-a a feldolgozóiparban, leginkább a versenyképes területeken volt található. Az iparban mûködtetett külföldi tõke négyötöde a feldolgozóiparban, egyötöde az energiaszektorban volt. A feldolgozóiparba befektetett külföldi tõke egynegyede az élelmiszer-ágazatban, mintegy 20-20%-a a vegyiparban, valamint a villamosgép- és mûszergyártásban, egytizede a jármûiparban telepedett meg. A külföldi tõke szerepének erõsödését jelzi, hogy 1995-ben a feldolgozóipar által létrehozott hozzáadott érték egyharmada, 2000-ben már csaknem négytizede külföldi érdekeltségû vállalkozásokból származott. A feldolgozóipari vállalkozások jegyzett tõkéjébõl 2000-ben a külföldi tõke aránya 84%-ra növekedett.

Az ipari termelés visszaesése a kilencvenes évek elején az ország valamennyi régióját érintette, a kilábalás feltételei azonban területi megközelítésben meglehetõsen eltérõek voltak. A fõváros és vonzáskörzete, valamint a közép- és a nyugat-dunántúli régió ipara alkalmasabb volt az átalakulásra, mint az ország iparának korszerûtlenebb termékstruktúrát hordozó keleti fele. E három régió hozta létre 2000-2001-ben az iparban foglalkoztatottak 52%-ával az ipari termelés csaknem héttizedét. A kilencvenes évek közepe óta - az 50 fõnél nagyobb létszámot foglalkoztató körben - a közép-dunántúli ipari termelés aránya 15%-ról 26%-ra, a nyugat-dunántúlié 14-rõl 17%-ra emelkedett. Az egy lakosra jutó ipari termeléssel mért iparodottsági szint az említett két dunántúli körzetben a legmagasabb, a közép-magyarországi régióban hasonló, a többi régióban alacsonyabb, mint az országos átlag.

Az ipari termelés növekedési ütemének 2001-ben bekövetkezett lassulása Észak-Magyarország kivételével az ország valamennyi régiójában megfigyelhetõ volt, sõt a nyugat-dunántúli ipar termelése 6%-kal, a dél-dunántúlié 3,6%-kal visszaesett.

Az ipar területi elhelyezkedésében, fejlettségi szintjében mutatkozó aránytalanságok enyhítését, a befektetések vonzását és munkahelyek teremtését szolgálják az ipari parkok. A Gazdasági Minisztérium összesítése szerint 2001 végén 146 ipari park volt az országban, meglehetõsen kiegyenlített területi eloszlásban, de régiónként erõsen differenciált termelési potenciállal és régión belüli aránnyal. Ezek közül 21 ipari parkban a fejlesztések most indulnak, 125-ben található mûködõ szervezet. Ma a mûködõ ipari parkokban 1700 vállalkozásban dolgozik 115 ezer ember, az ipari foglalkoztatottak 14%-a, és ezek adják az ipari értékesítés árbevételének 25%-át, valamint exportárbevételének 37%-át. Az ipari parkokba települt vállalkozások termelékenysége az ipar átlagának majdnem kétszerese.

Az ipari parkok elsõsorban Nyugat- és Közép-Dunántúl gazdaságában játszanak meghatározó szerepet, ahol a régiók ipari termelésének 40-50%-át, exportjának 55-65%-át adják. Az Észak-Alföldön és a Dél-Alföldön szerényebb a szerepük, de itt is folyamatosan növekszik, míg Észak-Magyarországon és különösen a Dél-Dunántúlon jelenlétük rendkívül szerény. 2001-ben a Közép-Dunántúlon és Közép-Magyarországon az ipari parkok fejlõdése gyorsult, és a két alföldi régió felzárkózása is folytatódott.

Építõipar

Az építõipari vállalkozások termelésének növekedése 1992-tõl kezdõdött. A következõ éveket a teljesítmény hullámzása jellemezte, majd 1996-tól 1998-ig tartós, gyorsuló ütemû növekedés következett be, ami késõbb mérsékeltebb ütemben folytatódott. 2001-ben az építõipar a legdinamikusabban fejlõdõ ágazatok között volt, a bruttó termelési volumen közel 10%-os emelkedésével. A bõvülés az épületek építésének 24%-os növekedésébõl származott, viszont 7,5%-kal csökkent az egyéb építmények építése. Az építõipari szervezetek 2001-ben ötödével termeltek többet az 1989. évinél. Az építõipari szervezetek és a lakossági építkezés volumenének emelkedése sem volt elegendõ arra, hogy 2001-ben az országos építõipari teljesítmény elérje a 12 évvel korábbi szintet.

Az áruszállítási piac az 1990-es évek elején gyökeresen átalakult. Szervezeti oldalról az átalakulás fontos tényezõje volt a privatizációs folyamat, amelynek során - mindenekelõtt a közúti fuvarozásban - az ágazatot korábban uraló állami nagyvállalatok kisebb magánvállalkozásokra oszlottak szét, s nagyszámú egyéni vállalkozó is bekapcsolódott a szállításba. Ugyanakkor a szállítási feladatok nem elhanyagolható részét a fõtevékenységük szerint más ágazatba tartozó vállalkozások, továbbá külföldi fuvarozók végezték. Mindez a szállítási igények - a gazdaság más ágazatainak teljesítményével összefüggõ - visszaesése mellett ment végbe. A változások nyomán rohamosan csökkent a szállítási ágazatok teljesítménye, 1994-ben az elszállított árutömeg és az árutonnakilométer-teljesítmény alapján egyaránt mintegy harmada volt az 1989. évinek. Az évtized közepén a visszaesés folyamata megállt, majd - évenkénti ingadozásokkal ugyan -élénkülés mutatkozott; a gazdasági növekedés ellenére a 2000-2001. évi teljesítmény stagnáló-csökkenõ tendenciát jelez. 2001-ben az elszállított árutömeg 4%-kal, az árutonnakilométer-teljesítmény 1%-kal elmaradt az elõzõ évitõl, az 1995. évit azonban 15, illetve 10%-kal meghaladta. Az 1989. évihez viszonyítva a 2001. évi teljesítményt, az árutömeg 66%-át, az árutonna-kilométer 56%-át tette ki annak.

A teljesítmények visszaesését a szállítási ágazatok közötti munkamegosztás átrendezõdése kísérte, ami a leghatározottabban a közúti fuvarozás elõretörésében jutott kifejezésre. A viszonylag rövid távolságú fuvarokat végzõ ágazat 1989-ben 15%-kal részesedett az árutonnakilométer-teljesítménybõl (az elszállított árutömegbõl 59%-kal), 2001-re aránya 48%-ra (illetve 63%-ra) emelkedett. Az 1990-es évek elején itt is csökkent a teljesítmény, az évtized második felében azonban a tendencia megfordult, s a növekedés csak 2001-ben tört meg. A 2001. évi árutonnakilométer-teljesítmény az elõzõ évitõl 6%-kal elmaradt ugyan, az 1995. évit azonban egynegyedével felülmúlta, és - az általános tendenciával ellentétben - az 1989. évihez képest is számottevõen nõtt. A növekedés a belföldi forgalomban volt jelentõsebb, ahol 2001-ben teljesítményének 55%-a realizálódott.

A közúti szállítás jelentõs részét ágazaton kívüli vállalkozások végzik, 2001-ben az elszállított árutömeg közel fele, az árutonnakilométer-teljesítménynek pedig egyharmada ezekre a vállalkozásokra jutott. Az ágazaton kívüli vállalkozásoknál az átlagos szállítási távolság alig több mint fele, a tehergépjármûvek futásteljesítménye viszont közel másfélszerese volt 2001-ben a szállítási ágazatba sorolt vállalkozások hasonló mutatójának. Árutonnakilométer-teljesítményük öthatoda a belföldi forgalomban realizálódott. Elsõsorban a kisebb tömegû, rövidebb távolságú, belföldi szállítások lebonyolításában játszanak fontos szerepet, míg a szállítási ágazatba sorolt vállalkozások kevesebb, de nagyobb teljesítményû jármûvel, fõként hosszabb távolságú, jelentõs részben nemzetközi fuvarokat teljesítenek.

A közúti szállítás térnyerésével szemben mindenekelõtt a vasúti szállítás szorult vissza. Árutonnakilométer-teljesítménye 2001-ben a 40%-át sem érte el az 1989. évinek. Különösen jelentõs volt a visszaesés a belföldi forgalomban, ahol az 1989. évi szint nem egészen egynegyedét, míg a nemzetközi forgalomban közel felét teljesítette. A vasút fuvarpiaci részesedésében mindez úgy tükrözõdött, hogy a belföldi forgalomnak az 1989. évi kétharmaddal szemben 2001-ben mindössze egyötödét bonyolította le; a nemzetközi forgalomban aránya - 2001-ben mintegy 35% - nem módosult számottevõen. A belföldi és a nemzetközi fuvarokat együtt tekintve részesedése 43%-ról 29%-ra csökkent.

A vízi szállítás 1989-ben - a nagy távolságú tengeri fuvarok révén - az árutonnakilométer-teljesítmény 32%-át adta. Az 1990-es években teljesítménye és aránya is lényegesen kisebb lett, és - a tengeri fuvarlehetõségek függvényében - erõsen ingadozott. Napjainkra a tengeri szállítás gyakorlatilag megszûnt, 2001-ben a vízi szállítás 4%-ot képviselt az összes árutonnakilométer-teljesítményen belül.

A csõvezetékes szállítás az 1989. évi árutonnakilométer-teljesítménybõl 10%-kal, a 2001. évibõl 19%-kal részesedett. 2001. évi teljesítménye az elõzõ évit 22%-kal meghaladta, az 1989. évitõl 14%-kal, azaz az átlagoshoz képest kevésbé maradt el. Teljesítményének nagy része, 2001-ben mintegy nyolctizede a nemzetközi forgalomban realizálódott.

A közlekedési szervezetek személyszállítása az áruszállításnál kevésbé, de számottevõen csökkent. A távolsági és a helyi forgalomban egyaránt kevesebb utas vette igénybe a tömegközlekedési eszközöket 2001-ben, mint 1989-ben. Egyidejûleg a személygépkocsik száma és a személyforgalom lebonyolításában betöltött szerepe is jelentõsen emelkedett.

A távolsági személyszállítás utasforgalma az 1990-es évek elején erõsen visszaesett, majd az évtized közepétõl emelkedni kezdett. Az utasszám ugyan még 2001-ben is 7%-kal elmaradt az 1989. évitõl, az utaskilométer-teljesítmény azonban - az átlagos utazási távolság növekedése folytán - némileg meghaladta azt. A fõ közlekedési eszközök közül mindenekelõtt a vonatok utasforgalma lett kisebb. Bár 1996-tól, fõként az átlagos utazási távolság növekedésére visszavezethetõen, évrõl évre nõtt az utaskilométer-teljesítmény, az 1989. évitõl még 2001-ben is 16%-kal elmaradt. Az autóbuszokon az évtized közepén fordult meg a korábbi csökkenõ tendencia, és a további növekedés eredményeként a 2001. évi utaskilométer- teljesítmény az elõzõ évinél ugyan valamivel alacsonyabb, az 1989. évinél viszont 4%-kal magasabb volt. Az autóbusznak a távolsági személyszállításból való részesedése alig módosult a tizenkét évvel korábbihoz képest: 1989-ben az utaskilométer-teljesítmény 46%-a, 2001-ben 47%-a jutott erre a közlekedési eszközre. Egyidejûleg a vonat aránya 47%-ról 39%-ra csökkent, a repülõgépé 6%-ról 14%-ra nõtt. (A nemzetközi forgalom közel 80%-át a légi közlekedés bonyolította le.) A légi személyszállítás arányának növekedése mögött utasforgalmának erõteljes felfutása áll. A viszonylag kisszámú utast nagy távolságra szállító közlekedési eszközön a 2001. évi utaskilométer-teljesítmény, csaknem folyamatos emelkedés eredményeként, 2,2-szeresét tette ki az 1989. évinek. 2001 elsõ három negyedévében ugyancsak nõtt, az utolsó negyedévben viszont - nem kis részben a szeptember 11-i események hatására - 28%-kal csökkent az utaskilométer- teljesítmény az egy évvel korábbihoz képest, így az év egészében 2%-kal elmaradt attól.

A helyi tömegközlekedésben 1997-ig szinte folyamatosan csökkent az utasforgalom, majd 1998-tól lényegében az így kialakult szinten stabilizálódott. A 2001. évi utasszám 28%-os csökkenést jelent az 1989. évihez képest. A fõ tömegközlekedési eszközöknek a helyi forgalomban betöltött szerepe nem változott jelentõsen 1989 óta. A legtöbb utast mindvégig az autóbuszok szállították. 2001-ben 61%-kal részesedtek a helyi forgalomból, ami 4 százalékponttal alacsonyabb az 1989. évinél. Ezzel szemben a villamosok és trolibuszok együttes aránya 1 százalékponttal, 23%-ra, a metró és földalatti aránya 3 százalékponttal, 13%-ra emelkedett. A metró- és földalatti vonalak 2001-ben az 1989. évinél alig (3%-kal) kevesebb utast szállítottak, miközben a villamosok és trolibuszok utasforgalma 24%-kal, az autóbuszoké 32%-kal esett vissza.

A távbeszélõ-forgalom a hálózat gyarapodásának, az új szolgáltatók és szolgáltatások megjelenésének köszönhetõen rendkívül gyorsan bõvült az 1990-es években. A vezetékes telefonhálózatból kiinduló hívások száma 1989-rõl 2001-re több mint háromszorosára nõtt. Az idõszakon belül 1994-1995-ben, a koncessziók kiosztása után volt a leggyorsabb a növekedés, majd fokozatosan lassult, 2000-tõl pedig mérséklõdött a hívások száma. A helyi forgalom már 1996-1997-ben elérte a csúcspontot, ezt követõen stagnáló-mérséklõdõ tendenciát mutat. A kiesést kezdetben kompenzálta, sõt túlkompenzálta a belföldi távolsági forgalom, ahol a növekedés csak 1999-tõl lassult le, és 2001-ben tört meg. Helyi forgalomban nagyjából kétszer, belföldi távolsági forgalomban közel tízszer annyi beszélgetést kezdeményeztek 2001-ben, mint 1989-ben. Ezzel párhuzamosan jelentõs átrendezõdés ment végbe a helyi és a belföldi távolsági forgalom között: 1989-ben a hívások 84%-a volt helyi és 15%-a távolsági, 2001-re arányuk 52, illetve 46%-ra módosult. A nemzetközi hívások az összes beszélgetés mintegy 2%-át képviselték, ez nem módosult számottevõen 1989-hez képest. Számuk jelentõs ingadozásokkal, de ugyancsak számottevõen nõtt, 2001-ben 3,7-szeresét tette ki az 1989. évinek.

A mobilhálózatokban 1991-ben 3 millió, 2001-ben 3,8 milliárd hívást kezdeményeztek. Ez azt is jelenti, hogy 2001-re a mobilhálózatból kiinduló hívások száma megközelítette (bár még nem érte el) a vezetékes hálózatból kiinduló hívásokét. Ugyanakkor egy átlagos vezetékes hívás csaknem háromszor olyan hosszú volt, mint egy átlagos mobilhívás (3,1, illetve 1,1 perc), ami összefügg a tarifákkal is.

A rádiók összes adásideje 2001-ben megközelítette a 800 ezer órát, a televízióké meghaladta az 1,8 millió órát. Mindkettõ valamivel magasabb az elõzõ évinél, és 1,9, illetve 1,6-szerese az 1994. évinek.

A hagyományos postai szolgáltatások közül egyesek jelentõsen tovább nõttek, míg mások egyre inkább visszaszorultak az idõszak folyamán. A levélpostai küldemények száma az 1993 és 1996 közötti átmeneti csökkenés után 1997-tõl ismét emelkedni kezdett, és 2001-ben 1,6-szerese volt az 1989. évinek. A csomagforgalom - bár 1996 óta stagnál - az 1989. évi szint 1,4-szeresét jelenti. Lényegében folyamatosan és nagymértékben, tizenkét év alatt összesen 2,8-szeresre nõttek a csekk be- és -kifizetések. A legnagyobb csökkenés a táviratforgalomban következett be, amely a helyettesítõ postai és távközlési szolgáltatások terjedésével párhuzamosan töredékére esett vissza.

A kiskereskedelmi forgalom 1989 és 1998 között egy év kivételével folyamatosan mérséklõdött, majd 1998-tól évrõl évre folyamatosan emelkedett. Összességében az utóbbi években végbement növekedés még nem ellensúlyozta a korábbi visszaesést, a 2001. évi eladások mintegy 15%-kal elmaradtak az 1989. évi szinttõl.

Az 1997-ig terjedõ mérséklõdés részben valós okokkal magyarázható, részben azzal, hogy a forgalom egy része az új feltételek között kiesett a megfigyelésbõl. A lakossági jövedelmek visszafogása, a jövedelmek növekvõ részének más, kevésbé jövedelemrugalmas célokra (lakásfenntartás, fûtés, víz, telefonszolgáltatás, közlekedés) fordítása, illetve a kiskereskedelmi üzleteken kívüli (pl. utcai, piaci) vásárlások arányának növekedése hozzájárult az üzletekben lebonyolított kiskereskedelmi forgalom tényleges mérséklõdéséhez. Az olyan újabb tendenciák, mint például a hipermarketek megjelenése és terjedése, a piacokon értékesíthetõ termékek körének szûkítése, hozzájárultak a szürke gazdaság kifehéredéséhez, a folyamatok statisztikai eszközökkel való jobb nyomon követéséhez.

1998 óta minden évben nõtt a kiskereskedelmi forgalom, négy év alatt összesen 30%-kal. Ezekben az években a jövedelmek emelkedésével a lakosság korábbi elhalasztott vásárlásainak egy részét is pótolta. Az elmúlt négy év alatt kiemelkedõen (2,8-szorosára) nõtt a gépjármû- és jármûalkatrész-kiskereskedelem eladásainak volumene. Az átlagosnál gyorsabban nõtt az iparcikk jellegû vegyes kiskereskedelem (53%-kal), a bútor- mûszakicikk- és vasáru kiskereskedelem (43%-kal), valamint a textil-, ruházati és lábbeli kiskereskedelem (36%-kal) forgalma; mérsékeltebben bõvült az élelmiszer- és élelmiszer jellegû vegyes kiskereskedelem (15%-kal), a gépjármû-üzamanyag (18%-kal), valamint a csomagküldõ (19%-kal) kiskereskedelemé; stagnált a kultúr- és egyéb máshová nem sorolt iparcikk kiskereskedelem; csökkent a gyógyszer-, gyógyászati termék, illatszer (43%-kal), valamint a használtcikk (9%-kal) kiskereskedelem változatlan áron számított értékesítése.

2001-ben a kiskereskedelmi eladások értéke megközelítette az 5,4 billió forintot, ami folyó áron 11,9%-kal, változatlan áron 5,4%-kal haladta meg az egy évvel korábbit. Továbbra is kiemelkedõ ütemben bõvült a gépjármû- és jármûalkatrész-kiskereskedelem (15%-kal); az átlagot meghaladóan nõttek a kultúr- és egyéb iparcikk (10%-kal), az iparcikk jellegû vegyes kiskereskedelmi (8%-kal), valamint a textil-, ruházati és lábbeli (6%-kal) kiskereskedelmi eladások. Az összes eladás közel egyharmadát kitevõ élelmiszer- és élelmiszer jellegû vegyes kiskereskedelem volumene 3,9%-kal volt nagyobb az elõzõ évinél. Mérsékeltebben emelkedett a gyógyszerek, gyógyászati termékek, illatszerek (2%-kal), a csomagküldõ szolgáltatások (2%-kal), a bútorok, mûszaki cikkek és vasáruk (1%-kal), valamint a gépjármû-üzemanyagok (1%-kal) kiskereskedelmi forgalma.

A magyar kiskereskedelmi eladások gépjármû-, jármûalkatrész- és üzemanyag-forgalom nélkül számított volumene - ez felel meg a nemzetközi számbavételi gyakorlatnak - 2001 év folyamán 4,3%-kal emelkedett, ami számottevõen meghaladta az Európai Unió 2,2%-os, illetve az eurózóna országaiban mért 1,3%-os átlagos növekedési ütemet.

Forrás: Magyar Nemzeti Bank.

A vállalkozói szektor betétállománya az 1990 december végi közel 300 milliárd forintról 2001 végéig folyó áron 6,5-szeresére, 1,8 billió forintra emelkedett. A kilencvenes évek elején a vállalati betétek szerényebb mértékben emelkedtek, majd 1994-et követõen növekedésük kissé gyorsult. Ezen belül a forintban és a devizában elhelyezett összegek aránya a két szélsõ évet tekintve szinte nem változott, (80-20% körül alakult), 1993-1995-ben azonban a betétállomány egynegyedét, sõt ennél nagyobb hányadát is elérték a devizák. A növekmény jelentõs része az alakuló vegyes vállalatok tõkéjébõl származott, illetve kapcsolatban volt a forintleértékelési várakozásokkal is. A betétállományt szinte teljes egészében az éven belüli lejáratra elhelyezett összegek tették és teszik ki. Az egyes években a vállalkozói szektor betétállományának háromötöd körüli hányadát a feldolgozóipar, a kereskedelem, a pénzügyi tevékenység, és az ingatlanügyletek nemzetgazdasági ágak adták együttesen. Bár a betétek többsége a feldolgozóiparban összpontosult, az ágazat aránya mérséklõdõ, ugyanakkor növekvõ a pénzügyi tevékenységé, a kereskedelemé pedig lényegében nem változott.

A vállalkozói szektor hitelállománya - a betétekénél lassabban -, az 1990 végi közel 600 milliárd forintról 2001 végére 3,5 billió forintra, 5,9-szeresére emelkedett. A vizsgált idõszak elsõ felében a hitelek összege még folyó áron is lényegében stagnált. Ebben szerepet játszott a gazdasági teljesítmény általános csökkenése mellett a fizetésképtelenné vált, a csõd- és felszámolási eljárás alá került vállalkozások számának növekedése, a sorban állások összegének emelkedése, a hosszú távú befektetésektõl, a kockázatoktól való tartózkodás, a hitelkonszolidáció hatására leírt hitelállomány, továbbá a kereskedelmi bankok - fõleg hosszú távú - kihelyezhetõ forrásainak elégtelensége is. A hitelek igénybevétele ellen hatott a rendkívül magas kamatszint is. A hitelállományban az éven belüli lejáratú forinthitelek domináltak. 1995. április 1-jétõl a vállalatok számára lehetõség nyílt devizaszámla vezetésére, ami a devizahitelek és egyúttal az összes hitel jelentõs emelkedéséhez vezetett. A hitelállományon belül egyre mérséklõdõ hányadot képviseltek a forinthitelek, 2000 végén 62%-ot, ami 2001-ben kissé emelkedve elérte a kétharmadot. A forinthitelek mintegy fele-fele arányban oszlottak meg az éven túli és éven belüli lejáratok között. A devizahitelek esetében 1998-tól megfordult a korábbi arány és az éven túli tartozások nõttek gyors ütemben, 2001 december végén a devizahitel-állomány 72%-át tették ki. A tartozásállományon belül a feldolgozóipar, a kereskedelem, a pénzügyi tevékenység, és az ingatlanügyletek nemzetgazdasági ágak együttes részesedése 2001 végén 63% volt. Ezen területeken a vizsgált idõszakban a betétekével azonos irányú arányváltozások következtek be.

A vállalkozások belföldi nettó hitelállománya (a hitelállomány és a betétek különbsége) az 1990. évihez képest 2001 végére folyó áron 9,5-szeresére, 1,7 billió forintra emelkedett. Reálértéken, a GDP deflátor-árindexével számolva a növekedés meghaladta a 60%-ot. Ezen belül a nettó devizahitel-állomány növekedése volt a gyorsabb. Ebben közrejátszott az is, hogy a kilencvenes évek közepétõl a vállalkozások hitelfelvételeiknél a devizát, betéteiknél a forintot részesítették elõnyben. A hitelek betéttel való fedezettségének mértéke az évtized elsõ éveiben nem érte el az 50%-ot, de 1993-ban, a már említett adósságelengedés, és így hitelállomány csökkenés hatására rendkívül megemelkedett, meghaladta a 73%-ot. Az ezt követõ években a fedezettségi arány újra mérséklõdött, 2001 végén közel 52% volt.

A vállalkozások eladósodottságának értékelésénél figyelembe kell venni a külfölddel szembeni pozíciójuk alakulását is. Míg az 1991-et megelõzõ idõszakban a vállalkozások közvetlen külföldi hitelfelvételei elhanyagolható méretûek voltak, addig a kilencvenes évtized folyamán a belföldi forráshiány és a kedvezõbb külföldi kamatfeltételek miatt egyre inkább ezen források megszerzésére törekedtek. A vállalkozói szektor nettó külföldi hitelállománya 1996 december végén (portfólióbefektetések és tulajdonosi hitelek nélkül) 510 milliárd forint volt, ami 2000 végére elérte az 1 billió forintot. A nettó állomány 2001 végére - a követelések jelentõs emelkedésének hatására - 540 milliárdra mérséklõdött. A követelések 69%-a éven belüli, míg tartozásaik 74%-a éven túli lejáratú.

A vállalkozások nettó adósságát növelik a nettó tulajdonosi hitelek is. A külföldi tulajdonosok által a saját magyarországi vállalataiknak nyújtott nettó hitelek az 1996. évi 270 milliárd forintról 1,1 billióra emelkedtek, a magyar tulajdonosok pedig külföldi leányvállalataiknak nettó 32 milliárd forint értékben voltak 2001 december végén hitelnyújtók.

Forrás: Magyar Nemzeti Bank.

A vállalkozói és a lakossági nominális piaci kamatok az 1990. évi magas szintrõl indulva folyamatos emelkedés után 1991 végén, 1992 elején érték el csúcspontjukat, a hiteleknél a 33-36%-ot, a betétek esetében 31-33%-ot. Ezt követõen a kamatok folyamatosan mérséklõdtek, a hiteleké lassabban, a betéteké gyorsabb ütemben. 1993 augusztus-szeptemberében fordulat következett be, a kamatok ismételten emelkedni kezdtek, és 1995 elsõ felében 30% feletti értéken állandósultak, de nem érték el az 1991 végi szintet.

Az 1995 eleji stabilizációs intézkedések és ezek közül az egyszeri, jelentõs, majd az elõre bejelentett csúszó leértékelés az infláció átmeneti gyorsulását eredményezték. A második félévtõl a lassan csillapodó infláció hatására megindult a kamatok mérsékelt csökkenése, ami 1996-1997-ben is jellemzõ volt. Az éven belüli lejáratú kamatok 1996 októberében, az éven túli lejáratúak 1997 februárjában az 1993. decemberi kamatszint alá estek. A lakossági kamatok mérséklõdése ennél lassúbb volt, 1997. december végén közelítették meg az 1993 végén kialakult szintet. Ez a mérséklõdõ folyamat 1998 szeptemberéig tartott, amikor is az orosz pénzügyi válság hatásaként szeptember-októberben a pénzpiaci nominális kamatemelést követõen a kereskedelmi bankok is emelték kamataikat, de 1998 decemberétõl egészen 2000 októberéig további csökkenés volt a jellemzõ. Ekkor a fogyasztói árindex emelkedésére tekintettel, a jegybanki kamatok emelkedtek, és ez a kereskedelmi bankok kamataiban is éreztette hatását, elsõsorban a hitelkamatok esetében, így a decemberi kamatok magasabbak voltak a szeptemberinél. 2001-ben lejárattól és szektortól függetlenül a kamatok mérséklõdése volt a jellemzõ.

A vállalkozói szektor átlagos betéti kamatai 2001 decemberében 9% alá csökkentek. Az átlagos vállalkozói hitelkamatok egyidejûleg 11% körüli szintre mérséklõdtek.

Az átlagos lakossági kamatok a betétek esetében alacsonyabbak, a hitelek esetében magasabbak voltak, mint a vállalkozói szektorban. Az 1996 óta tartó mérséklõdés eredményeként 2001 decemberében az éven belüli kamatok 8%, az éven túli lekötésûek 8,4% körül alakultak. 2001 végén valamennyi lakossági hitelfajta közül a fogyasztási hitelek kamata volt a legmagasabb, 20,7%, de a piaci feltételû ingatlanhitel kamata is megközelítette a 15%-ot.

A Budapesti Értéktõzsde (Forrás: Budapesti Értéktõzsde)

A Budapesti Értéktõzsde (BÉT) 1990. június 21-én kezdte meg mûködését. Ez évben 6 részvénnyel 4255 üzletkötésben 6,1 milliárd forintos azonnali forgalmat bonyolított le. 1991-tõl megjelent a tõzsdére bevezetett értékpapírok között az államkötvény és a vállalati kötvény, 1992-tõl a kincstárjegy, a befektetési jegy és a kárpótlási jegy is. További új értékpapír-forma 1999-ben a nemzetközi intézményi kötvény, majd 2001-ben a jelzáloglevél volt. A BÉT-re bevezetett értékpapírok száma 1996-ban érte el a maximumot, ekkor 167 papír forgott a tõzsdén, ezt követõen számuk mérséklõdött, 2000-ben és 2001-ben is 112 darab volt.

A forgalom a nyitás évét követõen fokozatosan emelkedett, az elsõ jelentõsebb emelkedés 1996-ban következett be, ekkor az elõzõ évinek a 4,5-szeresét tette ki. 1997-ben még látványosabb, 5,9-szeres volt a növekedés. Az ezt követõ két évben a forgalom emelkedésének üteme mérséklõdött. 2000-ben fordulat következett be, az árfolyamok esése következtében a forgalom alig haladta meg az elõzõ évinek a felét, 2001-ben pedig kétötödét. Az átlagos napi forgalom az 1990. évi 33,8 millió forintról 1999-ben 64 milliárd forintra nõtt, majd ezt követõen csökkent, 2001-ben 13,3 milliárd forintra mérséklõdött.

Az üzletkötések számában 1992-ben 40%-os, 2001-ben pedig 44%-os visszaesés volt, a többi évet az emelkedés jellemezte. A legtöbb üzletet 2000-ben kötötték, ekkor az átlagos napi üzletkötésszám megközelítette a 6500-at, ami 2001-ben 3700-ra mérséklõdött.

A tõzsdei kapitalizáció (a tõzsdére bevezetett értékpapírok piaci értéke) az 1990. évi 16,4 milliárd forintról 2001-ben 7,4 billióra emelkedett. A BÉT teljes kapitalizációja a GDP 1994. évi 20%-áról 1999-ben 64%-ra emelkedett, 2000-ben 53%-a volt, és 2001-ben nem érte el a felét. A részvények kapitalizációja az 1999. évi 36%-ról 2001-ben 19%-ra csökkent. A kapitalizációból 46%-kal az államkötvények, 38%-kal a részvények és 13%-kal a kincstárjegyek részesedtek. A többi értékpapír aránya együttesen sem érte el a 3%-ot.

A BÉT részvényindexe (BUX) 1991, de különösen 1995-tõl 1997 második feléig lényegében folyamatosan emelkedett, sorra dõltek meg az akkori "lélektani határnak" tekintett értékek, 1997 augusztusában több napon keresztül 8 ezer pont fölött zárta a kereskedést. 1997 õszén a New York-i tõzsdeindex és a dollár esése, valamint a távol-keleti devizapiacok válságának begyûrûzõ hatásaként a BUX közel 3 ezer pontot veszített az értékébõl. Ezt az idõszakot viszonylag gyors növekedés váltotta fel, 1998 áprilisában a BUX már 9 ezer pont fölött volt, amit mérséklõdõ, majd erõsödõ árfolyamcsökkenés követett. A New York-i tõzsdeindex radikális esése, majd az orosz pénzügyi válság elmélyülésének hatása az elõbbi folyamatot rendkívül fölerõsítette, szeptemberben a BUX 4 ezer pont alá esett. Ezt az öt hónap alatti 5 ezer pontot meghaladó csökkenést a tõzsde az elõzõ évinél lassabban és kisebb mértékben tudta kiheverni, és csak 1999 decemberében került tartósan 8 ezer pont fölé.

Ez az emelkedõ tendencia 2000 elején felgyorsult, februárban a BUX átlépte a 10 ezer pontot, és márciusban is ezen érték körül ingadozott. A New York-i tõzsdeindex április közepén az addigi legnagyobb napi csökkenését könyvelte el, ami a BUX alakulásában is éreztette hatását, 8 ezer pont alá süllyedt. Az év további részében a nyugati piacok, illetve a tengeren túli befektetõk bizonytalansága és szerény érdeklõdése, a gáz és a gyógyszerek áralakulását érintõ viták, a vegyipari cégek körül kialakult események, az olajárak emelkedése gyakoroltak - idõnként hektikus mozgásban megnyilvánuló - hatást a BUX alakulására.

2001 elején a nyilvánosságra hozott amerikai inflációs adatok, az amerikai gazdaság növekedésének jelentõs lassulása, az amerikai jegybank (FED) kamatemelése következtében csökkentek a New York-i és az európai tõzsdék indexei, ami a BUX-on is éreztette hatását. A 2001 januári 8100 pont körüli értékrõl folyamatosan csökkenve, áprilisban 6400 pont alá esett, majd az ezt követõ hónapokban 6500-7000 ezer pont körül ingadozott. Az Egyesült Államokat ért terrortámadás hírére szeptember 11-én 5700 pontra esett vissza, és csak a hónap végén érte el a 6 ezer pontot, majd az ezt követõ hónapokban sem került 7300 pont fölé.

1991 eleje és 2001 vége között a BUX-index 1000-rõl 7131-re emelkedett, ami 613%-os növekedés. Ugyanebben az idõszakban a fogyasztói árak 490%-kal nõttek.

2001 végén a piaci értéken számított részvényportfólió 72,9%-a a külföldiek, 8,5%-a az államháztartás, 6,3%-a a pénzügyi vállalatok, 6,2%-a a háztartások és 6,1%-a a nem pénzügyi vállalatok tulajdonában volt.

A BÉT határidõs piaca a megnyitása évében, 1995-ben 10,2 milliárd forint forgalmat bonyolított le. A legmagasabb értéket 1998-ban érte el, 2,9 billió forinttal, majd ezt követõen mérséklõdött, 2001-ben 750 milliárd volt. 1997 és 2000 között a kontraktusok meghatározó hányadát a BUX-ra kötött üzletek tették ki. A 2001. évi forgalomnak már háromötödét a részvényekre, több mint egyharmadát a BUX-ra kötött üzletek jelentették, az 1998-ig jelentõs részesedéssel bíró devizaüzletek alig haladták meg a 2%-ot.

Forrás: Budapesti Árutõzsde.

A Budapesti Árutõzsde (BÁT) 1989-ben nyitotta meg gabonaszekcióját, amihez 1991-ben a hússzekció, 1993-ban a pénzügyi szekció társult. A forgalom évrõl évre emelkedett, az igazi lendületet azonban az 1995-ben bevezetett csúszó leértékelés bevezetése adta, ami szinte kockázatmentes kamatarbitrázst biztosított a befektetõknek. A forgalom emelkedése 1998-ig töretlen volt, ekkor a kontraktusok száma megközelítette a 8,5 milliót, értéke pedig az 1,4 billió forintot. 1998 szeptemberében az orosz pénzügyi válság hatására néhány nap alatt a forint 4,5%-ot veszített az értékébõl, majd 1999 elejéig az intervenciós sávon belül ingadozott. A BÁT forgalma csak közel egy év eltelte után, 1999 végén állt vissza a válság elõtti szintre. Ez 1998-ban is, de különösen 1999-ben éreztette hatását, az utóbbi évben a forgalom az egy évvel korábbi 30%-át, a kontraktusok számát tekintve 20%-át érte el. 2000-ben és 2001-ben is a megelõzõ évihez képest nõtt a forgalom, de ezzel is csak az 1996 körüli szintet érte el, 780 milliárd forintot képviselt.

A BÁT forgalmából 1993-ban, amikor már mindhárom szekció mûködött, közel 87%-kal a gabona-, mintegy 12%-kal a pénzügyi, és másfél százalékkal a hússzekció részesedett. Az ezt követõ években a pénzügyi szekció túlsúlya vált jellemezõvé, 92--96% körül alakult. 1999-2000-ben a gabonaszekció fellendülése mellett, a pénzügyi szekcióé mérséklõdött, a hússzekció csökkent. 2001-ben a forgalom 88%-a, a kontraktusok 99%-a a pénzügyi szekcióhoz, a többi a gabonaszekcióhoz kapcsolódott. A BÁT forgalmának 99%-ot meghaladó részét a határidõs üzletek jelentették, az azonnali üzletek részesedése az összforgalomból marginális.

A kereskedés során meghatározó szerepet a pénzügyi szekció határidõs üzletei játszottak. A forgalom devizák szerinti megoszlása jelentõsen módosult, az egyes devizáknak a valutakosárban betöltött szerepétõl, illetve az árfolyamok várható alakulásától függõen. A német márka 1998-ig jelentõs hányadát tette ki a forgalomnak, miután kikerült a valutakosárból szerepe 1999-ben csökkent, helyét az amerikai dollár és az euró vette át. Ez utóbbi 2001-ben 71%-kal, az amerikai dollár 18%-kal, a japán jen 8%-kal részesedett a forgalomból.

A biztosítótársaságok száma az 1989. évi 4-rõl fokozatosan emelkedve 2001-ben 26-ra nõtt, és a tulajdonosi szerkezetben is lényeges változások történtek, az elmúlt év végén a biztosító részvénytársaságok alaptõkéjének közel 80%-a külföldi tulajdonban volt. Ugyanezen idõszakban a díjbevételek 415 milliárd forintra, folyó áron 15-szörösükre, volumenben - fogyasztóiár-indexszel számolva - 71%-kal emelkedtek. A kárfizetések növekedési üteme ennél mérsékeltebb volt, folyó áron 8-szoros, ami volumenben 9%-os csökkenést jelent.

A két fõ biztosítási ágon belül az életbiztosítási szerzõdések állománya mérséklõdõ, a nem életbiztosításoké pedig növekvõ volt. Az életbiztosítások meghatározó hányadát a vegyes életbiztosítások tették ki, azonban arányuk csökkenõ, ugyanakkor dinamikusan emelkedõ a befektetésekhez kötött életbiztosítások száma és aránya is. A nem életbiztosítási üzletágon belül nem volt lényeges szerkezeti változás, a szerzõdések száma alapján a jármû felelõsség- és cascobiztosítások együttesen mintegy kétötöd részt képviselnek, és az egyéb vagyoni kockázatokra kötött biztosítások egynegyed arányban szerepelnek. Jelentõs még a baleset-, valamint a tûz- és elemikár kockázatokra kötött biztosítási szerzõdések száma is.

A kárfizetések összege és az elõzõ évihez mért változása az 1989-2001 közötti idõszakban hullámzó képet mutatott. 2001-ben 29%-kal nõtt a kárfizetés összege. Az életbiztosítási üzletág kárfizetései az összes kifizetésbõl 1999-ig 20% körüli mértékben részesedtek, 2000-ben meghaladták a 26%-ot, 2001-ben pedig megközelítették a 34%-ot. Ez összefüggésben van az életbiztosítási ág évek óta tartó növekedésével, illetve termékeik életciklusának alakulásával, továbbá a visszavásárlások miatti kifizetésekkel is. A nem életbiztosítási üzletágban a kárfizetés többsége - a díjbevételekhez hasonlóan - a gépjármû kötelezõ- és cascobiztosításokhoz kötõdik, részesedésük kétharmad körül alakult.

A kárhányad (kárfizetések aránya az összes díjbevételhez) a bevételek és a kárfizetések egyes években tapasztalt ingadozásának következtében jelentõs szélsõértékek között mozgott. 2001-ben a kárhányad összességében 45,7%-os, az életbiztosításoknál ennél kisebb, 37,1, és a nem életbiztosításoknál nagyobb, 57,1%-os volt. A kötelezõ gépjármû-felelõsségbiztosítás ágazatban még ezt is lényegesen meghaladta, 70,7%-ot tett ki. Ez a tétel egy évvel korábban nem érte el az 50%-ot.

A biztosítótársaságok 2001-ben az egy évvel korábbinál 20,5%-kal nagyobb, 672 milliárd forintos biztosítástechnikai tartalékkal és biztonsági tõke fedezetéül szolgáló befektetéssel rendelkeztek. Ennek 84%-a az állam által kibocsátott - túlnyomó többségében éven túli lejáratú - értékpapírokban feküdt. A tõzsdén jegyzett részvények aránya nem érte el az 5%-ot.

A biztosítási piac koncentrációja az elmúlt évek során kissé mérséklõdött, de még mindig jelentõsnek mondható. 2001-ben az öt legnagyobb díjbevételû biztosítótársaságnál koncentrálódott az összes díjbevétel 82%-a, és a két legnagyobbnál a 46%-a.

Az Európai Unió tagországaiban a biztosítótársaságok száma az 1995. évi 4348-ról 1999-ben 3853-ra csökkent. A díjbevételek ugyanezen idõszakban 49%-kal, 507 milliárd euróról 756 milliárdra emelkedtek. Ezen belül az életbiztosítások növekedése volt a gyorsabb, megközelítette az 54%-ot, részesedése az összes díjbevételbõl mintegy 44%-ot képviselt. 1999-ben az összes díjbevétel 70%-a három országban - Nagy-Britannia, Németország, Franciaország - koncentrálódott. A kárfizetések aránya a díjbevételekhez viszonyítva a baleset és egészségbiztosítások esetében megközelítette a 70%-ot, a gépjármûveknél pedig 87%-ot ért el. A biztosítótársaságok befektetései az 1995. évi 1,4 billió euróról 1999-ben 2,6-szeresükre, 3,7 billióra emelkedtek.

Az önkéntes pénztárak mûködésének törvényi feltételeit 1993-ban teremtették meg, alapításukra 1994-tõl nyílt lehetõség. A magánnyugdíjpénztárak 1998-ban kezdték meg mûködésüket, aminek feltételei a nyugdíjrendszer átalakítása során jöttek létre.

A pénztárak 2001. december végi 581 milliárd forintos vagyona a GDP 3,9%-át tette ki, a háztartások pénzvagyonán belüli aránya 7,7%-ra emelkedett. A vagyonból mintegy fele-fele arányban részesedtek az önkéntes és a magánnyugdíjpénztárak.

Az önkéntes pénztárak száma az 1994. évi 75-rõl 1997-ben 305-re emelkedett, majd fokozatosan csökkent, számuk 2001-ben 154 volt. A pénztári tevékenység megszûnését alapvetõen a méret- és költséggazdaságossági okok idézték elõ, de emellett befolyásolták a mögöttük álló, elsõsorban pénzügyi intézmények fúziói is. Az önkéntes pénztárak számának csökkenése a nyugdíjpénztárakra volt jellemzõ, az egészség- és önsegélyezõ pénztárak száma emelkedett. Ugyanezen idõszakban a taglétszám növekedése töretlen volt, az 1994. évi 13 ezerrõl 2001-ben 1,3 millióra emelkedett. 2001 december végén a taglétszám mintegy 87%-a az önkéntes nyugdíjpénztárakban koncentrálódott, az egészségpénztárak 8, az önsegélyezõ pénztárak 5%-ot meghaladó részesedése mellett. Az önkéntes pénztárak vagyonát tekintve a nyugdíjpénztárak túlsúlya még szembetûnõbb, megközelítette a 98%-ot.

Az önkéntes pénztárak vagyona 2001-ben 298 milliárdra, az egy fõre jutó vagyon 252 ezer forintra emelkedett. Az önkéntes nyugdíjpénztárak vagyonának növekvõ hányada, (2001-ben 77%-a) állampapírokban testesült meg, míg a részvények 11%-ot képviseltek.

A magánnyugdíjpénztárak taglétszámának növekedése 1998-ban és 1999 augusztus végéig volt jelentõs. Az önkéntes jelentkezõk számára - a pályakezdõk kivételével - ekkor lezárult a belépés lehetõsége. A magánnyugdíj-pénztári tagok létszáma 2001 végén 2 millió 250 ezer fõ, a foglalkoztatottak mintegy háromötöde volt. A magánnyugdíjpénztárak befektetési tevékenységébõl származó nettó bevétel átlagos befektetési állományhoz viszonyított aránya 2001-ben 6,6%-ot, míg egy évvel korábban 6,1%-ot tett ki. A befektetési bevétel 65%-át a kapott kamatok és kamat jellegû bevételek, valamint osztalékok, 35%-át az eladott értékpapírok után elszámolt árfolyamnyereség adta.

A magánnyugdíjpénztárak vagyona 2001-ben 283 milliárd forintra emelkedett, az egy fõre jutó értéke 126 ezer forint volt. Vagyonportfóliójukban az állampapírok voltak túlsúlyban.

Az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló törvények alapján 1992 és 1996 között az állampolgárok 1430 ezer kérelmet nyújtottak be vagyoni kárpótlás címén. A kérelmek 57%-át 1992-ben, 37%-át 1994-ben nyújtották be az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalhoz. A megállapított kárpótlás összege - kárpótlási jegy címletértéken - megközelítette a 81 milliárd forintot. A mezõgazdasági vállalkozást támogató - ugyancsak kárpótlási jellegû - utalványok értéke meghaladta a 3,7 milliárd forintot.

Az életüktõl és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvények alapján személyi kárpótlásra 444 ezer kérelem érkezett. A kérelmezõk 43%-a kárpótlási jegyben részesült, ami címletértéken 50 milliárd forintot tett ki. A személyi kárpótlással összefüggõ készpénz kifizetés 1,3 milliárd forint volt, ennek 45%-a - 569 millió forint - az élet elvesztéséhez, 55%-a a többi kárpótlási jogcímhez kapcsolódott. Az életjáradékot 60 500-an választották. A benyújtott kérelmek 30%-át - 131 ezret - elutasították.

A kárpótlási törvények végrehajtása - a mezõgazdaság kivételével - 1996-ban lényegében befejezõdött. A mezõgazdaságban kárpótlásra kijelölt 2,7 millió hektár licitálásra elõkészített földterület 79%-a 1996 végéig gazdára talált, a többi a kilencvenes évek végéig került új tulajdonoshoz.

A kárpótlási jegyek címletértékét folyamatosan valorizálták, névértékét 1994. december végén 174,2%-on rögzítették. A kárpótlási jegy olyan kamatozó, szabadon átruházható értékpapír, amelynek végsõ fedezetét az állami tulajdon adja. A kárpótlási jegyek az elsõ kárpótlási törvény hatálybalépésétõl, 1991. augusztus 10-tõl a mindenkori jegybanki alapkamat 75%-ával kamatoztak 1994. december 31-ig. A kárpótlási jegy névértékét csak a közvetlen állami tulajdon megvásárlásánál, állami és önkormányzati lakás vásárlásánál, E-hitel felvételénél saját részként, illetve életjáradékra váltás esetén lehetett érvényesíteni. A kárpótlási jegyek adásvételének korlátja nincs. A kárpótlási jegyet 1992-ben a tõzsdére is bevezették. A tõzsdei kapitalizáció erõsen hullámzott, de mindvégig a névérték alatt maradt, 1997-ben érte el a maximumot, 126 milliárd forintot képviselt, 2001-ben 56 milliárdot. A kárpótlási jegyre 1992-2001-ben közel 78 ezer üzletet kötöttek, az összes forgalom - folyó áron - mintegy 130 milliárd forintot tett ki. Ezen belül 2001-ben 0,6 milliárd forint volt, ami az összes forgalom egy század százaléka.

A piacgazdaságra történõ áttérés meghatározó eleme volt az állami tulajdon arányának csökkentése, a magántulajdon részesedésének növelése, a privatizáció. Ez Magyarországon kezdetben az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), illetve Vagyonkezelõ Rt., majd az Állami Privatizációs és Vagyonkezelõ (ÁPV) Rt. felügyelete és ellenõrzése mellett valósult meg.

Az 1990-ben elfogadott ún. elõprivatizációs törvény alapján került sor az állami vállalatok kiskereskedelmi, vendéglátó-ipari és fogyasztói szolgáltatásokat végzõ üzleteinek kizárólag belföldi magánszemélyek részére történõ értékesítésére. Ez a folyamat lényegében 1994-ben befejezõdött, és több mint 10 ezer üzlet talált új magántulajdonosra.

A gazdaság többi területén 1990-tõl megkezdõdött az állami vállalatok társasággá alakulása, majd ezt követõ magánosítása. 1990. január 1-jén 1858 állami vállalatot tartottak nyílván. Ezek száma az egyes években változott a megszûnt, a felszámolás és csõdeljárás alatt álló, a más vagyonkezelõ szervezetnek átadott, vagy attól átvett vállalatok, illetve társaságok számának függvényében. 2001 végén az értékesített vállalkozások száma meghaladta az 1250-et, a még többségi, vagy kisebbségi állami tulajdonban lévõké a 160-at.

Az állami vagyonkezelõ szervezetek 1990-2001-ben összesen folyó áron mintegy 1,8 billió forintos bevételt realizáltak. Ennek egynegyede 1990-1994-ben, 56%-a 1995-1997-ben keletkezett. A devizabevételek az összes bevétel több mint felét tették ki, jelentõs hányaduk (44%) 1995-ben, a stratégiai társaságok állami tulajdonú részvényei meghatározott hányadának ellenértékeként folyt be az állami vagyonkezelõ szervezethez. A nagyarányú privatizáció éveiben a bevétel nagyobb része rendszerint devizában folyt be, kivéve 1994-et, amikor a hazai tulajdonlást segítõ technikák (E-hitel, kárpótlási jegy) elõnybe részesítésének következményeként a forintbevétel aránya meghaladta a 90%-ot.

A privatizált vagyon értékelése még folyó áron is közismerten nehéz, az összehasonlító áras számítás pedig még több problémát vet fel. Ugyanakkor a kilencvenes évek inflációjának mértéke szükségessé teszi a volumenfolyamatok legalább közelítõ pontosságú érzékeltetését. Számításaink szerint 2001. évi változatlan áron - GDP deflátor árindexszel számolva - az eltelt tizenkét év alatt a privatizációból befolyt bevétel becsült összege mintegy 1 billió forintot tett ki.

Az 1990-2001-es idõszak összehasonlító áron számított bevételének 91%-a az értékesítésbõl, a többi vagyonhozadékból és egyéb bevételekbõl származott. Az értékesítés 88%-a készpénz, 9%-a kárpótlási jegy, és 3%-a E-hitel ellenében történt. A készpénzbevétel háromötödét devizában fizették.

Az állami vagyonkezelõ szervezetek kiadásai 1990-2001-ben folyó áron 2 billió forintot tettek ki. A kiadások több mint fele a nemzetgazdasággal szembeni kötelezettségek (közvetlen költségvetési befizetés, elkülönített és más állami alapok feltöltése, állami kötelezettségek kiváltása, valamint a mindenkori költségvetési törvényben meghatározott feladatok, illetve az azokhoz kapcsolódó kiadások stb.) teljesítésére szolgált. A kiadások másik részét a privatizációs folyamat fenntartására, a cégek reorganizációjára, a garanciális kiadásokra, az önkormányzatok és a társaságok részére törvényben meghatározott kifizetésekre, valamint a privatizációval összefüggõ közvetlen költségekre - beleértve a vagyonkezelõ szervezetek saját mûködési költségeit is - fordították.

A bérlakások privatizációja a nyolcvanas évek végén indult meg, 1988-1989-ben 27 400 lakást értékesítettek. 1990-2000-ben további 570 ezer önkormányzati lakást adtak el. Ennek több mint háromötöde 1990 és 1994 között, egyötöde 1995-ben, míg a többi az ezt követõ években talált vevõre. Az 1990. január 1-jei 721 ezer önkormányzati tulajdonú lakás négyötödét 2000-ig privatizálták.

Az értékesített lakások forgalmi értéke 1990-ben átlagosan 1149 ezer forint, az egy lakásra jutó eladási költség 269 ezer forint volt. 1995-ben az egy lakásra jutó forgalmi érték 1397 ezer forintra, az egy lakásra jutó eladási ár 433 ezer forintra emelkedett. Ekkor volt a legmagasabb az eladási ár a forgalmi érték százalékában, országos átlagban meghaladta a 31%-ot. Az ezt követõ években, 1998-ig mérséklõdött, majd ismét emelkedett, és 2000-ben meghaladta a 30%-ot. Ezen belül az egyes településtípusoknál jelentõs eltérések mutatkoztak: a legalacsonyabb Budapesten volt 23%, a legmagasabb a megyeszékhelyeken 53%, ennél valamivel alacsonyabb, 50% a többi városban.

A mezõgazdaságban a tulajdonviszonyok átalakulása az 1990-1992 években lassabban, 1993-tól gyorsabb ütemben zajlott le. A kárpótlási folyamat elsõ szakasza 1994-ben zárult le, majd 1995-tõl a második szakasszal folytatódott és az évtized végére lényegében befejezõdött. A korábban túlsúlyban lévõ mezõgazdasági nagyüzemek visszaszorulása mellett az egyéni gazdálkodók szerepe megnõtt. A 2000. évi összeírás adatai szerint az egyéni gazdaságok mûvelték a termõterület 52%-át.

(%)