A munkaerõpiac állományainak 1999. évi változása követte a megelõzõ év tendenciáit. Folytatódott a foglalkoztatás bõvülése, a foglalkoztatottak száma az év végén - a többéves visszaesés után - megközelítette az 1992-93 során mért értékeket. A munkanélküliségi ráta 1999 átlagában a 7%-os szintre süllyedt; bár a csökkenés üteme a korábbiakhoz képest jelentõsen lelassult. Ez azért nem meglepõ, mert a munkaerõpiac 1997 óta tartó folyamatos élénkülése a munkanélküli állományból elsõsorban a könnyebben foglalkoztatható csoportokat szívta fel, így idõvel a munkanélküli állományon belül a munkaerõpiaci szempontból kedvezõtlenebb tulajdonságokkal jellemezhetõ csoportok aránya emelkedett, ami lassította a munkanélküliség további csökkenését. A foglalkoztatás bõvülése jelentõsen meghaladta a munkanélküliség csökkenését, így emelkedett az aktivitási ráta, melynek 53% feletti éves átlagos értéke az 1994-1995. évi szintekhez való visszatérést jelentette.

A munkaerõpiaci mutatók javulása mögött demográfiai folyamatok is meghúzódnak. A legaktívabb fiatal korosztályok létszámának és arányának emelkedése felfelé torzítja az aktivitási és foglalkoztatási ráta értékét. Számításaink szerint ez a munkapiaci mutatók 1999. évi változásának legfeljebb harmadát magyarázza; a munkaerõpiac tehát a demográfiai változásoktól függetlenül is egyértelmûen élénkült.

1. A foglalkoztatás alakulása

A KSH háztartási kérdõíves munkaerõ-felmérése szerint a kilencvenes évek egészét tekintve a foglalkoztatás bõvülése 1999-ben volt a legerõteljesebb. Noha a 15-74 éves népesség létszáma évek óta apadt, a foglalkoztatottak száma megközelítette a munkaerõ-felmérés kezdeti éveit, az 1992-93 éveket jellemzõ szintet. A foglalkoztatás 1998 végi magas növekedési üteme 1999-ben valamelyest mérséklõdött, de még az év utolsó negyedévében is jelentõs volt. (Ábra VIII-1)

A foglalkoztatás-változás struktúrájának ismerete fontos a monetáris politika számára, mivel az egyes munkaerõpiaci csoportok egymásnak nem tökéletes helyettesítõi, így a keresztmetszeti adatok információt szolgáltathatnak a relatív munkaerõhiány problémáról. Ezért fontos a demográfiai összetétel-változások már említett - és az 1999. szeptemberi Jelentés az infláció alakulásáról c. kiadványunkban részletesebben is bemutatott - torzító hatásának a munkapiaci mutatókból való kiszûrése; és általában, az átlagokon kívül a keresztmetszeti csoportok viselkedésének nyomon követése.

Az egyes korcsoportokat tekintve 1999 során erõs volt a foglalkoztatási ráta emelkedése - valószínûleg a nyugdíjkorhatár növekedését követve - az 55-59 éveseknél; de szignifikánsan emelkedett a 25-29 illetve a 40-54 évesek foglalkoztatottsága is. A kilencvenes évek végét jellemzõ kedvezõ demográfiai hatásokon túlmenõen is, "valóban" emelkedett a munkaerõ kihasználtsága Magyarországon.

Regionális bontásban, noha mind a hét statisztikai régióban nõtt a foglalkoztatási ráta értéke, a fellendülés nem eredményezett regionális konvergenciát, mivel a foglalkoztatási ráta erõteljesen emelkedett a hosszabb ideje magasan az országos átlag feletti mutatókat produkáló középsõ és nyugati régiókban is. Ez szûk keresztmetszetek veszélyével fenyeget, hiszen miközben a már magas foglalkoztatottságot mutató régiókban elfogynak a munkaerõ-tartalékok, a foglalkoztatás-emelkedés súlypontja nem helyezõdött át a kevésbé kihasznált munkaerõvel jellemezhetõ régiókba. A relatíve kedvezõtlen helyzetû régiók közül egyedül Észak-Alföld jellemezhetõ a kedvezõ helyzetûeket megközelítõen magas foglalkoztatási dinamikával.

A KSH-nak az öt fõ feletti létszámú vállalkozások és a költségvetési illetve nonprofit intézmények lekérdezésére alapozott intézményi munkaügyi statisztikája szerint is számottevõ volt 1999-ben a foglalkoztatás bõvülése. Különösen az érdemel figyelmet, hogy az aggregáltan 0,8%-os létszámbõvülés a közösségi szektor egyértelmû, 2,3%-os visszahúzódása és a piaci szektor ugyanekkora ütemû bõvülése eredõjeképpen állt elõ. A közösségi szektor létszámának 1999 negyedik negyedévére - 1998 azonos idõszakához képest - már 4%-ot meghaladó csökkenése mindhárom ágazatára, azon belül elsõsorban a fizikai munkaerõre terjedt ki. A piaci szektor létszámbõvülése különösen erõteljes volt egyes feldolgozóipari ágazatokban (gépipar: 7,5%, fémfeldolgozás: 4,2%), az építõiparban (5,5%); valamint a piaci szolgáltatások közül a kereskedelem-javítás (12,0%) és az ingatlanügyek-gazdasági szolgáltatás ágazatokban (3,1%). A szellemi munkaerõt tekintve számottevõ volt a szállítás, raktározás, posta és távközlés ágazat létszámbõvülése (3,3%). Ez, amennyiben összefüggésben áll a távközlés élénkülésével és az ott mért megugró bérindexekkel, e területen is szûk keresztmetszetek kialakulásának lehetõségét veti fel.

A KSH háztartási felmérése szerinti - nemzetközileg sztenderdizált módszertan alapján számított - munkanélküliségi ráta értéke 1999-ben 7% alá süllyedt. A ráta értékének 1998-hoz képest közel 1 százalékpontos csökkenése mögött a munkaerõpiac élénkülésén túl demográfiai folyamatok illetve az állami szabályozás hatásai is meghúzódtak. A 25-39 éves korosztály munkaképes korú népességen belüli arányának emelkedése a munkanélküliségi ráta csökkenésének mintegy hetedét magyarázta, a fennmaradó 0,7 százalékpontos csökkenést "valódi", a kereslet-kínálat alakulásával összefüggõ folyamatok indukálták. Keresleti oldalon a vállalkozások munkaerõ iránti keresletének konjunkturális fellendülése áll. Kínálati oldalon a nyugdíjba vonulás korhatárának növekedése is magyarázhatja, hogy az 55-59 éves korcsoport esetében emelkedõ aktivitási ráta mellett esett a munkanélküliségi ráta.

A munkapiac egyéb, munkanélküliséget alakító folyamatait mutató indikátorai sem jeleztek változást 1999-ben a korábbiakhoz képest. A munkaügyi központok adminisztratív adatai alapján számított regisztrált munkanélküliségi ráta - szezonálisan igazított - értéke 1999-ben 9,7% körül ingadozott. A bejelentett csoportos létszámleépítések illetve a bejelentett üresedések száma 1999 során a megelõzõ idõszakhoz képest némileg emelkedett, ez azonban nem a munkaerõ kereslet vagy kínálat változását jelentette, csupán a munkapiaci fluktuációt, hiszen ez alatt erõteljesen emelkedett a foglalkoztatottak - azaz a betöltött állások - száma is.

A munkanélküliségi ráta csökkenésének üteme a korábbi évekhez képest lelassult.(Ábra VIII-2) Annak tudatában, hogy a munkaerõ iránti kereslet élénkülése elõször mindig a leginkább foglalkoztatható csoportok állástalanságát csökkenti, ez nem meglepõ. Noha az aggregált szintû adatokon ezt nehéz nyomon követni, valószínûsíthetjük, hogy a foglalkoztatottság utóbbi idõben tapasztalt erõteljes emelkedése nyomán a munkanélküliek állományán belül a kevésbé foglalkoztatható - iskolázatlan, kedvezõtlen helyzetû régióbeli, stb. - csoportok súlya növekedett. Ehhez járul hozzá, ha a munkanélküliség csökkenése hátterében nem a munkanélküliségbõl való kiáramlás fokozódása, hanem a beáramlás mérséklõdése áll. Ebben az esetben ugyanis a munkanélküli állományon belül esik a könnyebben újra-foglalkoztatható rövid ideje állástalanok, és emelkedik a hosszabb idõ óta állástalanok aránya. A munkanélküli állomány összetételének "romlása" lassíthatja, sõt, akadályozhatja a munkanélküliségi ráta további csökkenését.

A bérinfláció alakulása nemzetgazdasági szektoronként *
(Elõzõ év azonos idõszakához viszonyítva)

%

* Az adatok a vállalkozások esetében 1998-ra a 10 fõ, 1999-tõl viszont az 5 fõ feletti köre vonatkoznak. 1998-ra szezonálisan igazított béradatokból; 1999-re összehasonlítható szerkezetû eredeti adatokból számított éves bérinflációs indexek, mind az MNB saját számítása alapján.

A bérinfláció alakulása egyes kiemelt szektorokban*
(Elõzõ év azonos idõszakához viszonyítva)

A KSH által az intézményi munkaügyi statisztika keretében gyûjtött béradatok 1999 egészére 16,1%-os bruttó átlagbér-emelkedést mutattak az elõzõ év azonos idõszakához képest. Az inflációt figyelembe véve ez mintegy 5,5%-os bruttó reálbér-növekedésnek felelt meg. A bruttó bérnövekedés nemzetgazdasági átlaga mögött relatíve magasabb közösségi szektorbeli (19,2%) és alacsonyabb versenyszférabeli (14,8%) bruttó átlagbér-indexek álltak. A foglalkoztatás változó összetételének bérindexeket torzító hatásait kiszûrõ bérinflációs mutató szerint 1999-ben a nemzetgazdaság átlagában 1998-hoz képest 0,4 százalékponttal (15,9%-ra) csökkent a béremelkedés éves üteme. Emögött csökkenõ versenyszférabeli (14,8%) és továbbra is magas közösségi (19,2%) bérinflációs ütemek álltak.

Ezekbõl az adatokból az a benyomás támadhatna, hogy 1999-ben a közösségi szektorban a bérkiáramlás nem alkalmazkodott a dezinflációhoz: csökkenõ infláció mellett nem mérséklõdött a nominális bérnövekedés üteme. A megelõzõ évhez képest csak minimálisan csökkenõ közösségi szektorbeli illetve nemzetgazdasági átlagos bérindexek értelmezését azonban torzítja, hogy a közösségi szektor nem rendszeres kifizetéseinek egy része 1998. végérõl 1999. elejére csúszott át. Ez az 1998. évi bérindexeket lefelé, az 1999. évit pedig felfelé torzította mind a közösségi szektor, mind a teljes nemzetgazdaság vonatkozásában. Valójában az átcsúszott kifizetéseket nem 1999-re, hanem 1998-ra kellett volna elszámolni, hiszen elõretekintõ várakozások esetén nem csak az éppen kézhez kapott bérek határozzák meg a lakossági fogyasztási-megtakarítási döntéseket, hanem a biztosra vett közeli nem-rendszeres kifizetések is.

A jövedelmeket így nem arra az idõszakra célszerû elszámolni, amikor technikailag kifizetésre kerültek, hanem arra az idõszakra, amikor azok keresleti hatása leginkább érvényesült. Az aggregált béradatokból nem lehet a nem rendszeres kifizetések átcsúszását korrigálni, de hipotetikus számításaink szerint ezek hatása jelentõs volt: 1999 egészére a korrekció után az eredeti átlagbér-indexhez képest 2,1 százalékponttal alacsonyabb közösségi szektorbeli bérindexet kapunk. Mivel a közösségi szektor még mindig a foglalkoztatottság közel 30%-át képviseli, a közösségi szektor bérindexe jelentõs mértékben meghatározza a nemzetgazdasági átlagot: a korrigált közösségi bérekkel számolva 0,6 százalékponttal alacsonyabb nemzetgazdasági átlagbér-indexet kapunk.(Táblázat VIII-3)

Az eredeti és a nem-rendszeres közösségi szektorbeli kifizetések áthúzódó hatásával korrigált bérindexek*
(Elõzõ év azonos idõszakához képest)

%

A versenyszférán belül egyenletesen csökkent a feldolgozóipar bérinflációja. Ezen belül azonban magas volt a második negyedéves béremelkedés üteme (16%), nagyrészt a gépipar (18,6%) és a fémalapanyag-gyártás (11,9%) ágazatokban foglalkoztatott fizikai munkaerõ váratlanul megugró bérindexei miatt. Noha ennek hátterében részben az átlagos heti óraszámok emelkedése áll (ld. Box: VIII-1), figyelemre méltó, hogy éppen a létszámukat leginkább bõvítõ ágazatokban ugrott meg a bérinfláció üteme. Ez a szakképzett fizikai munkaerõ piacán szûk keresztmetszetek veszélyére figyelmeztet. Relatív munkaerõhiányra utal az is, hogy a gazdasági aktivitási ráta éppen ezen ágazatok legnagyobb vállalatai által dominált régiókban volt a legmagasabb (és folyamatosan emelkedett). Figyelemre méltó például, hogy az 1998. évi közel 40% után 1999-ben is mintegy 30%-os ipari termelés-növekedést felmutató Nyugat-Dunántúlon 58% fölé emelkedett az aktivitási ráta értéke, ami a 4,4%-os munkanélküliségi rátával párosulva arra utal, hogy e régióban az ipari fellendülés felszívta a potenciális helyi munkaerõ-tartalékok nagy részét.

A versenyszféra átlagos bérinflációs ütemét 1999 második felében a piaci szolgáltatások, ezen belül is a kereskedelem és jármûjavítás ágazatok nélkül vett egyéb piaci szolgáltatások bérindexe emelte meg. Miközben 1999 végére a kereskedelem-javítás ágazat bérinflációja megközelítette az egyszámjegyû tartományt, a szállítás, posta, raktározás és távközlés ágazathoz köthetõen az egyéb szolgáltatások bérindexe magas maradt. Nem kizárt, hogy szûk munkaerõpiaci keresztmetszetek állnak az ágazat 18% körüli bérinflációs mutatóinak hátterében, különösen a szellemi munkaerõ tekintetében: 1999 második felét ugyanis 1998 hasonló idõszakához képest 3,3%-os szellemi létszámbõvülés és 22,4%-os szellemi bérinfláció jellemezte.

Inflációs szempontból elsõsorban a szolgáltatásokban jelentkezõ szûk munkaerõpiaci keresztmetszetek jelentenek veszélyt. A feldolgozóipar esetében a munkaerõ-hiány miatt esetleg emelkedõ bérköltség a romló versenyképességen keresztül a termelési oldalon vált ki alkalmazkodást. Ezzel szemben a piaci szolgáltatásokban a szûk keresztmetszetek által kiváltott béremelkedés árnövekedésben jelenhet meg, ami lassíthatja a dezinfláció folyamatát.

A gazdaságpolitika elõtt álló megoldási lehetõségek eltérõek a feldolgozóipari és a piaci szolgáltatásokban fellépõ szûk keresztmetszetek esetében. A feldolgozóipar esetében szakképzett fizikai munkaerõ relatív hiányáról van szó, ezért az állam a többségi tulajdonában lévõ, irányítása alá tartozó nagyvállalatai karcsúsítása és piacosítása révén teremtheti meg a potenciálisan hiányzó munkaerõ-tartalékokat. Hosszabb távon megoldást jelenthet még az oktatás prioritásainak átgondolása - a már most is sok tekintetben túlkínálatot generáló felsõoktatás helyett a minõségi szakképzés elõtérbe helyezése - illetve a munka és tõke regionális mobilitásának fokozása. Ezzel szemben a piaci szolgáltatások a szellemi munkaerõ piacán az állami foglalkoztatás domináns súlyával találják szemben magukat. A közösségi szektor még 1999-ben is a szellemi munkaerõ 46%-át foglalkoztatta, és az erõteljes közösségi létszámcsökkenés is elsõsorban az itt foglalkoztatott fizikai munkaerõt érintette. Így a közösségi szektor visszavonulása a szellemi munkaerõ piacáról munkaerõ-tartalékokat biztosíthatna a piaci szolgáltatások számára, mérsékelve az inflációs nyomásban megjelenõ szûk keresztmetszetek kialakulásának veszélyét.

Közgazdasági értelemben a bérinfláció, az egységnyi munka árának az idõbeli változását jelenti. Az átlagbér-indexekbõl az összetételhatás kiszûrésén túl lényeges magának az alapul vett egység változásának a torzító hatását is kiszûrni. A gyakorlatban ez a fizikai munkaerõ esetében jellemzõen teljesítménybérezést alkalmazó iparban a havonta ledolgozott átlagos munkaórák számának változásával közelíthetõ. Azaz, teljesítmény- vagy órabérezés mellett a bérinflációt havi átlagbérek helyett célszerûbb - a fejlett országok gyakorlatához igazodva - havi átlagos órabérek változásaként definiálni.

Számításaink szerint 1999 során a legtöbb feldolgozóipari ágazatban emelkedett a heti átlagos óraszám. (Ábra VIII-3) Különösen erõteljes volt ez a gépipar és a fémalapanyag-gyártás ágazatok esetében, ahol (1998 hasonló idõszakával összevetve) a második negyedévben 0,5 illetve 1,8%-os, a negyedikben viszont már 3,5% illetve 4,9%-os volt az óraszám-növekedés üteme. Bérinflációs indexeinket ezzel korrigálva a kimutatottnál alacsonyabb béremelkedést kapunk, így eltûnik a korábban tárgyalt évközepi bérinfláció-gyorsulás. Mivel azonban nem tudjuk, hogy a vállalatokra mennyire jellemzõ a bérek óraszámhoz kötése, a korrekciót így nem, csak statisztikai tesztelés után szabad elvégezni: csak akkor korrigáljuk a béreket, ha az óraszám-változás hatását statisztikailag szignifikánsnak találjuk. Aggregált béradataink nem alkalmasak az óraszám-hatás "utólagos" tesztelésére - magukat az eredeti béradatokat kellene óraszámra átszámítva gyûjteni és közölni. Ez biztosítaná, hogy a bérinflációt ne mossuk össze a havi átlagbéreket mozgató óraszámváltozás hatásával.

Az átlagos heti óraszám alakulása a feldolgozóiparban*
(óra/hét)

Magyarországon egy átlagos jövedelmû, kétgyermekes család egy hasonló osztrák család jövedelmének tizedébõl kell, hogy megéljen. Uniós csatlakozásunk illetve a hazai bérkövetelések szempontjából ez a tény szélsõséges következtetésekhez vezethet. Az alábbiakban bemutatjuk, mennyire félrevezetõk az effajta egyszerû összehasonlítások.

Nemzetközileg a béreket versenyképességi vagy jóléti szempontból hasonlíthatjuk össze. Versenyképességi szempontból azt vizsgáljuk, hogy hol érdemes tõkénket befektetni: különbözõ országokban mennyibe kerülne adott érték elõállítása, azaz mekkorák a fajlagos munkaerõköltségek. Ennek alakulását kiadványaink versenyképességi fejezetei mutatják be. Kiemelt figyelem azonban a bérszintek jóléti szempontú összevetésére irányul: a közfelfogás szerint a nemzetközi jövedelmi különbségek "igazságtalan" mértékûek és tömeges munkaerõ-vándorlást idéznek elõ.

Ez azonban egy félreértésen alapul: nem a bérszinteket, hanem az általuk biztosítható életszínvonalat kell alapul venni. Ennek nemzetközi összehasonlítása azonban nehéz feladat. Az életszínvonalat ugyanis a - tágan értelmezett - fogyasztás határozza meg. A különbözõ országbeli pénzbérek fogyasztásra való "lefordításához" össze kell hasonlítanunk azonos mennyiségû fogyasztás árát. Ezt azonban a fogyasztás összetételében tapasztalható eltérések problémássá teszik. Fogyasztásunk ugyanis tartalmaz: (a) külkereskedelemmel versenyzõ termékeket (ezeket hívjuk iparcikkeknek), (b) pénzért vásárolt belföldi jószágokat (ezeket szolgáltatások névvel illetjük); (c) nem vásárolt, azaz saját magunk által elõállított jószágokat (ez az ún. önfogyasztás); és (d) a közösség által biztosított javakat.

Az iparcikkek nem okoznak az összehasonlításban problémát, mivel ezek hazai és külföldi ára a valuta-árfolyamok mozgása által - hosszabb távon - kiegyenlítõdik. Bár a szolgáltatások relatív nemzetközi ára nem feltétlenül egyenlítõdik ki, számolhatunk az ezek relatív árszintjét is figyelembe vevõ speciális valuta-árfolyamokat. Az ún. vásárlóerõ-paritásos árfolyamok a gazdasági fejlettség függvényében jelentõsen eltérhetnek a hivatalos árfolyamoktól: mivel a kevésbé fejlett országokban - a szolgáltatások alacsonyabb árszintje miatt - alacsonyabbak a megélhetési költségek, hivatalos valuta-árfolyamaik a fejlett országokhoz képest alulértékeltek. (Az OECD számításai szerint 1998-ban a forint az osztrák schillinghez képest 59%-kal volt alulértékelt.) A bérek vásárlóerõ-paritásos árfolyamon való összevetésével tehát közelebb kerülünk a fogyasztás hazai és külföldi árszintjének valódi arányához, a fogyasztás nem-vásárolt komponensei azonban további problémákat okoznak.

A (c)-(d) pontbeli nem vásárolt fogyasztás árát ugyanis nehéz meghatározni, azt a vásárlóerõ-paritásos valuta-árfolyamok is csak tökéletlenül tükrözik. Lássuk elõször az önfogyasztás jelenségét. A saját magunk által, háztartási munka keretében elõállított jószágok - például háztáji termények vagy mosás - fogyasztásának csak munkaidõben mérhetõ ára van. Az önfogyasztás jelensége azért okoz gondot, mert súlya a gazdasági fejlettség függvényében változik: fejletlen országokban általában magasabb (Magyarországon a lakossági fogyasztásból 7-8% volt az önfogyasztás súlya a KSH 1995-96-os adatai szerint.) Noha a vásárlóerõ-paritásos árfolyamokba az önfogyasztás

relatív árát is próbálják beszámítani ("imputálni"), ez a fejletlen országokban - az önfogyasztás fokozott jelentõsége miatt - kevésbé lehetséges. Mivel tehát a vásárlóerõ-paritásos árfolyamok csak korlátozottan tudják az önfogyasztás árszint-csökkentõ hatását figyelembe venni, a fejletlenebb országok árfolyama alulértékelt.

A nem vásárolt fogyasztás másik összetevõje a közösségi szolgáltatás. Ezek jelentõsége Magyarországon sok fejlett országnál nagyobb, s ez a hazai jólét alulbecsléséhez vezethet. A jellemzõen állami közszolgáltatások - például egészségügy, oktatás, biztonság - árát a bérek után az alkalmazottak és a munkaadók által fizetett közterhek összessége jelenti. A közterhek aránya országról országra változik, tükrözve az ilyen szolgáltatásokból - a magánszektor helyett - az állam által biztosított és adóból finanszírozott rész szintjét, az állami újraelosztás jellegét illetve általában az állam hatékonyságát. A közösségi javak fogyasztása miatt a bérek nemzetközi összehasonlítására sem a nettó, sem a bruttó bérek nem alkalmasak. A nettó bérek összevetése a szolgáltatások terén nagyobb állami szerepvállalással, s így magasabb közterhekkel jellemezhetõ országok, a bruttó bérek összevetése pedig a kevésbé hatékony állammal jellemezhetõ országok munkavállalóinak jólétét becsli alul.

A hazai jólét alulbecslésének egyik speciális oka is az adórendszer következménye: a természetbeni juttatások hazánkban - a fejlett országokhoz képest - kiemelkedõ jelentõséggel bírnak: a vállalkozók a béreket terhelõ magas adókulcsok miatt elõszeretettel alkalmaznak költségtérítést és nagyvonalú természetbeni juttatásokat - elég, ha a "céges" autók vagy telefonok nagy számára gondolunk. Mivel a pénzbérekkel ellentétben a természetbeni juttatások értéke nehezen mérhetõ, és sem a bérstatisztikában, sem a lakossági fogyasztásban nem szerepel, ez a hazai jólét alulbecslését eredményezi.

A hazai bérszintek összevetése a fejlett országokéval tehát nem végezhetõ el könnyen. Csak a bérszintek összevetése a hazai jólét jelentõs alulbecsléséhez vezet. Erre utal, hogy az ún. naturális mutatók szerint hazánk a bérkülönbségek által jelzettnél jóval közelebb áll Ausztriához: az ezer alkalmazottra jutó televíziók vagy telefonvonalak számában csak 12% illetve 28% volt Magyarország elmaradása, míg a kábeltelevíziózás terén már le is köröztük Ausztriát. Úgy látjuk, hogy az európai integráció hatásaival - például a tömeges migrációval - kapcsolatos aggodalmak éppúgy megalapozatlanok, mint az "igazságtalan" mértékû lemaradást fokozott bérkövetelésekkel orvosolni próbáló igyekezet. A különbözõ országok bérszintjeit nem önmagukban kell összehasonlítani, hanem az adott bérek mellett biztosítható jólét szintjein keresztül. A jólétet meghatározó fogyasztás számos tényezõje - mint a természetbeni juttatások, általában a belföldi árszint, az önfogyasztás vagy és a jövedelem-várakozások - éppúgy a relatív gazdasági fejlettség által határozódnak meg, mint maguk a bérszintek. Ezek azonban a bérbeli különbségek jóléti különbségekre gyakorolt hatásának kiegyenlítése irányába mutatnak.

A feldolgozóiparban a kapacitás-kihasználtság szintjének alakulása 1999-ben jól tükrözte a gazdaság külsõ feltételrendszerében bekövetkezett változásokat és az azokhoz való alkalmazkodási folyamatot. Az átlagos kapacitás-kihasználtság 1998 második felétõl 1999 közepéig csökkenõ tendenciát mutatott, mivel az orosz válság hatásai, a nyugat európai konjunktúra lanyhulása és a beruházási aktivitás gyengülése miatt a termelés növekedésének üteme jelentõsen mérséklõdött. Az átlagos kapacitáskihasználtság 1999 második felében a feldolgozóiparban ismét emelkedett. A növekedés mögött két tényezõ állt, egyrészt a feldolgozóiparban 1999 folyamán az elõzõ évinél sokkal visszafogottabban növekedtek a kapacitások - ez megmutatkozott e szektor foglalkoztatási és beruházási mutatóiban -, másrészt az év második felében a termelésre kedvezõ hatás gyakorolt a konjunktúra élénkülése. A második félévi növekedés ellenére azonban a kapacitás-kihasználtság az év végéig nem érte el sem az 1996-1999 közötti idõszak átlagát, sem az 1997 végi, 1998 eleji kiemelkedõen magas szintet. (Ábra VIII-4)

1999-ben a várható rendelésekhez képest szûkös kapacitást jelzõk aránya az év egészében alacsony szinten stagnált, ami arra utal, hogy kapacitáshiánnyal döntõen a konjunktúra változására kevésbé érzékeny vállalkozások küzdöttek.

A feldolgozóipari termelõkapacitások (technikai és humán kapacitások) kihasználtságának fentiekben leírt alakulását mutatja a legnagyobb feldolgozóipari vállalatokra vonatkozó empirikus kutatás is: e szerint a kapacitás-kihasználtság átlagos aránya 1999 elsõ felében 78-82% körüli volt, a második félévben pedig 80-83%-ot ért el. Az év utolsó hónapjaiban jelentõsen nõtt mind a kapacitáskihasználást javító cégek aránya, mind azoké, akik rendelésállományuk növekedésére számítanak a következõ félévben is.

A feldolgozóiparon kívüli területeken a kapacitás-kihasználtságról nem rendelkezünk statisztikai jellegû információkkal. A gazdaság ezen szegmensében a szûk keresztmetszetek kialakulásának valószínûségét csökkenti, hogy az elmúlt években a beruházások mintegy 40%-a a piaci szolgáltató szektorokban történt.

A különféle reálárfolyamok 1999-ben 1998-hoz képest ellenkezõ tendenciát mutattak. Az ár alapú mutatók fokozatosan erõsödõ felértékelõdést, míg a fajlagos munkaköltség alapú mutatók fokozatos leértékelõdést tükröztek az év folyamán. Az év egészére vonatkozóan elmondható, hogy a versenyképesség kedvezõen alakult.

Az 1999 évi versenyképességet meghatározó legfontosabb tényezõk a következõk voltak: (1) a forint árfolyama, amely az orosz válság hatására 1998 végén a sávon belül meggyengült, 1999-ben visszaerõsödött, és az év folyamán lényegében ezt a pozícióját tartotta, (2) az euró folyamatos gyengülésének hatása, (3) a fogyasztói infláció csökkenésének megtorpanása az év második felében, (4) a feldolgozóipari árnövekedés felgyorsulása, (5) és a fajlagos munkaköltség kiugró mértékû javulása az év második felében.

A forint nomináleffektív leértékelõdése 1999-ben 7%-ot tett ki, míg a hivatalos leértékelési mérték 8,4% volt. A különbség a forint sávon belüli, említett felértékelõdésével, ill. az euró dollárral szembeni folyamatos gyengülésével volt magyarázható.

Különféle árfolyammutatók*
(Elõzõ év =100)

%

* A 100 feletti index leértékelõdést jelöl.

A fogyasztói ár alapú reálárfolyam folytatta a hosszabb idõszak alatt megfigyelhetõ felértékelõdõ trendjét, a felértékelõdés mértéke éves szinten 1,6%-ot tett ki. Ez a mérték belül van az általunk egyensúlyinak tekintett évi 2-3%-os felértékelõdési mértéken, amit becsléseink szerint a külkereskedelem-képes és a nem külkereskedelem-képes szektorok közötti termelékenység indokol. Az éven belüli felértékelõdés mértéke azonban éves szinten folyamatosan gyorsult, kezdetben a leértékelt bázis, majd az év második felében bekövetkezett - elsõsorban a gyógyszer-támogatási rendszer megváltozásának köszönhetõ - fogyasztói árindex csökkenés megtorpanása miatt. Ezek következtében az utolsó negyedévben az éves index kb. 7,1%-os felértékelõdést mutatott.

Értékelésünk szerint azonban, mivel a hazai termelõk helyzete nem változott, a fogyasztói árfolyam ilyen mértékû felértékelõdését a versenyképesség kínálati feltételeinek szempontjából nem értékeljük mérvadónak. A relatív ár-változás esetleges keresleti hatásán keresztül bekövetkezõ külsõ egyensúlyi pozícióváltozással pedig azért nem számolunk, mivel a gyógyszer kellõen ár-rugalmatlan és nem könnyen helyettesíthetõ terméknek tekinthetõ ahhoz, hogy más termékek irányában megjelenõ addicionális fogyasztói kereslettel ne számoljunk.

A feldolgozóipari ár alapú reálárfolyam esetében az éves felértékelõdés 0,4% volt, ami egybevág azon várakozásunkkal, hogy mivel a mutató alapvetõen külkereskedelem-képes termékeket tartalmaz, ezért hosszabb távon ne tartalmazzon szisztematikus, trendszerû mozgást. A mutató éven belüli alakulását tekintve azonban az év folyamán egyre gyorsuló felértékelõdõ tendenciát figyelhettünk meg, aminek következtében az utolsó negyedévben az éves felértékelõdés mértéke már közel 8%-ot tett ki. Felmerül a kérdés, hogy mi okozhatta, az árfolyam elméletileg elvárttól ilyen mértékben eltérõ mozgását, és hogy milyen következményei vannak mindennek a versenyképesség szempontjából. A feldolgozóipari ár alapú reálárfolyam felértékelõdés az 1999 folyamán bekövetkezett éves szinten kb. 40%-os olajár-növekedés miatt következett be, ami a vegyipari árakat jelentõsen megemelte. Technikailag itt egy összetétel-hatásról van szó, hiszen ismereteink szerint a hazai vegyipar nem energiaigényesebb, mint a nyugat európai versenytársaké, így az olajár-növekedés, sem kell, hogy nagyobb mértékû árnövekedést okozzon nálunk, mint versenytársainknál. Mivel azonban, a hazai feldolgozóiparban a vegyipar részaránya magasabb, mint külföldön, ennek következtében az aggregált árindex jobban emelkedett nálunk, mint kereskedelmi partnereinknél. Versenyképességi szempontból ez két esetben jelenthet problémát:

• ha az energiaár-emelkedés tartós, s a relatív árváltozás a vegyipar helyzetének, a többi feldolgozóipari szektorhoz képesti romlásával jár együtt, akkor, mivel a magyar export nagyobb arányban rá van utalva a vegyiparra, mint versenytársaink, Magyarország relatív exportcsökkenést szenvedhet el;
• ha a magyar gazdaság energiaigényesebb, mint versenytársai.

Az elsõ eset csak hosszabb távon érvényesülhet, monetáris politikai szempontból éppen ezért alapvetõen nem releváns. Bár a második feltevés bizonyos becslések szerint igaznak tûnik, az ezzel kapcsolatos hatás mértéke igen bizonytalan és nem számottevõ, mivel nem a külsõ egyensúly szempontjából meghatározó exportõrök csoportját érinti. Mindezek következtében az energia árak növekedése miatt számottevõ, árfolyampolitikai szempontból releváns versenyképességi kockázata nincs a feldolgozóipari reálárfolyam olajárak következtében felgyorsult felértékelõdésének.

A fajlagos munkaköltség alapú reálárfolyamnál az elõbbiekben bemutatott két mutatóval ellentétes folyamatokat figyelhettünk meg. A reálleértékelõdés mértéke 5,3%-ot tett ki 1998-hoz képest, ami mintegy 1 százalékponttal volt magasabb, mint az elõzõ év megfelelõ értéke. A mutató éven belüli lefutása az éves indexek szerint viszonylag egyenletes volt, ugyanakkor a szinteket elemezve nyilvánvaló, hogy az év eleji stagnálást követõen a reálleértékelõdés az év második felében kezdõdött újra, a kiugróan magas feldolgozóipari kibocsátásnak köszönhetõen. Miközben a bérek dinamikájának csökkenése folytatódott, addig a termelékenység javulása gyorsult.

Az 1998 eleje óta - fajlagos munkaköltség alapon mért - folyamatosan javuló reálárfolyamhoz jelentõs mértékben járultak hozzá a külföldi mûködõtõke befektetések, aminek köszönhetõen a termelékenység javulása jóval megelõzte a bérek növekedését. Mindebbõl azonban nem következik egyenesen az exportálók versenyképességének javulása. Elvileg a mutató akkor javul - a külföldi feltételeket az egyszerûség kedvéért változatlannak feltételezve-, ha a külföldi devizában számított bérek kevésbé nõnek, mint a termelékenység. A probléma azonban az, hogy profitabilitás javulás bekövetkezhet úgy is, ha az elõbbi ( bér-termelékenység) arány nem változik, és nem javuló profitabilitás mellett is csökkenhet a bér-termelékenység arány. A fentiek alapján viszont érdemes feltennünk a kérdést, hogy valójában mit tükröz a profit alapú mutató tendenciaszerû javulása. Mivel ismereteink szerint pozitív technológiai sokkok esetén a mutató átmenetileg javul, és csak egy késõbbi fázisban mutathat romlást, ezért feltételezhetõ, hogy a folyamatos javulás a feldolgozóipari szektor megnövekedett versenyképességét tükrözte, amit a magas export dinamika és a piaci részesedés javulása is tükrözött 1999 folyamán.

Táblázat -5

A fajlagos munkaköltség alapú reálárfolyam összetevõi
(Elõzõ év=100)

%

Magyarország külkereskedelmében az 1998 augusztus - 1999 augusztusa közötti idõszakban euróban számolva 14% körüli ütemben tovább nõtt az OECD, illetve az EU országokba irányuló export. E térségek továbbra is hazánk kivitelében a legnagyobb részarányt - 87,5% illetve 76%-ot - képviselik, bár a vizsgált idõszak során Lengyelország és Csehország erõteljesebben, mintegy 2-5%-ponttal nagyobb mértékben növelte az export részarányát a fenti relációkban. (Táblázat VIII-6)

Az EU-ba irányuló exporton belül Németország veszi fel a cseh kivitel közel 60, a lengyel 51, a magyar 49%-át. A fejlett piacokra irányuló export szerkezetének fejlõdése és a versenyképesség alakulásának tekintetében a három ország német piacon 1993-98 között elért eredménye kiinduló pontot nyújt; a Németországba irányuló fejlett technológiát képviselõ termékek a cseh exportban 43, a magyarban 65%-ot képviseltek 1998-ban. Ezen országok 1993-98 közötti német viszonylatú exportnövekményét Csehország esetén 56%-ban, Magyarország illetve Lengyelország esetén pedig 83 illetve 29%-ban technológia igényes termékek tették ki. Mindez a magyar export közép-európai versenytársakhoz viszonyított kedvezõ differenciálódását jelzi.

1995 és 1999. augusztusa között mind az OECD, mind az EU régió vonatkozásában jellemzõ volt a magyar export részarányának folyamatos emelkedése, a lengyel exportrészesedés szinten maradása és a cseh kivitel kezdeti visszaesése, majd az elmúlt két évben történt jelentõs fellendülése. Így Cseh- és Lengyelország kezdeti idõszakban

fennálló, piaci részesedésben mutatkozó elõnye leszûkült; míg 1995-ben Magyarország export részesedése az EU importjából a lengyel részesedés 60,15%-át és a cseh részesedés 74,7%-át tette ki, addig 1999-ben ez az arány már 97,9 illetve 93,7% volt. Mindezek alapján 1999-re a három ország OECD és EU importból való részesedése gyakorlatilag kiegyenlítetté vált, mindemellett a magyar részesedés növekedésének üteme a felzárkózási idõszak során fennmaradt.

Lengyelország 1999. évi visszaesésétõl eltekintve a vizsgált országok kivitelének részesedése az OECD importjából folyamatosan lassan emelkedett, de továbbra is alacsony, mindössze fél százalék körüli arányt képviselt.(Táblázat VIII-7)

Az elõzõ év azonos idõszakához képest 1999-ben Magyarország növelte legnagyobb mértékben - mintegy 10%-kal - részesedését az OECD importjából, így 1995 óta 70% növekedést ért el, míg Cseh- és Lengyelországban a javulás mindössze 6 illetve 9% volt. Lengyelország részesedésének 1998-ban elért növekedése megtorpant és 1999-re visszaesett. Csehország részesedésének növekedése az 1996. évi visszaesést követõen felgyorsult, 1998 óta pedig a magyar export részesedés dinamikájához hasonló módon alakult. (Ábra VIII-7)

Hasonló, valamivel magasabb (1%-hoz közeli) arányt tett ki a vizsgált országok EU importból való részesedése, s ugyancsak lassú növekedést mutatott a vizsgált idõszakban. Az EU-régió 1990-es évek elején fennálló 0,3%-ot kitevõ magyar viszonylatú importja egyenletesen növekedve 1999-re közel megháromszorozódott. (Táblázat VIII-8)

Az elmúlt évben 12,7%-kal nõtt Magyarország exportrészesedése az EU importjából, ami 3,5%-ponttal felülmúlta a második legdinamikusabb, cseh növekedés ütemét. 1995 és 1999 augusztusa között Magyarország részesedése 70%-kal, 0,5%-ról 0,85%-ra emelkedett, és az idõszak elején tapasztalt jelentõs hátrányát leszûkítve felzárkózott a versenytársak mellé. Az EU importjában továbbra is a lengyel kivitel részesült a legnagyobb mértékben a három ország közül, ez a részesedés nem bõvül azonban

számottevõen. Csehország 1999 I. félévében jelentõs növekedést ért el, megközelítve Lengyelország EU importjából való részesedésének arányát. Az elsõ félév erõteljes

növekedése 2,5%-kal haladta meg a magyar exportrészesedés bõvülését, 1999. augusztusra azonban a növekedési különbség 1,5%-ra csökkent. (Ábra VIII-8)

1. KÜLSÕ EGYENSÚLY

Az elmúlt két évben a magyar gazdaság rugalmassága, a külpiaci feltételek váratlan változásaihoz való alkalmazkodóképessége lényegesen javult. Az EU átlagot meghaladó gazdasági növekedés 1999-ben az egyensúlyi helyzet érezhetõ romlása nélkül következett be. Az év elsõ felében a külsõ kereslet erõteljes mérséklõdésének a veszélye, az országot sújtó természeti katasztrófák, majd a jugoszláv háború erõsítették mind a belföldi, mind a külföldi egyensúlyi helyzet jelentõs romlására irányuló várakozásokat. Az év során azonban a jövedelem növekedése és annak felhasználási szerkezete módosult, a negatív tényezõk egy része pedig átmenetinek bizonyult. A privát szektor gyorsan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez és az év során az államháztartás is folyamatosan lefelé korrigálta finanszírozási keresletét. Az ország külföldi konjunktúrától való függõsége az elmúlt években kiépült export kapacitások bázisán kisebbnek bizonyult, a GDP arányos külsõ finanszírozási igény az elõzõ évet jellemzõ szint közelében maradt és az államháztartási hiány sem mutatott érdemleges változást 1999-ben. A fundamentumokban megindult pozitív irányú elmozdulás erõsítette a befektetõi bizalmat.

Az alig módosult külsõ pozíció annak ellenére alakult ki, hogy a lakossági fogyasztás bõvülése meghaladta a GDP növekedési ütemét. Mindez azonban nem okozott feszültséget, mivel a rendelkezésre álló (GDP-arányos) jövedelem ezzel azonos arányban nõtt annak következtében, hogy a külföldiek - az elõzõ évhez képest - GDP arányosan mérsékelték a befektetett tõkéjük utáni profit hazautalását. Az ország bruttó megtakarítása így - a dinamikusan növekvõ GDP arányában - közel változatlan maradt és nem nõtt a felhalmozás jövedelemhez viszonyított aránya sem. A vállalati beruházások dinamikája ugyanis a kiugróan magas 1998. évinél jóval visszafogottabb volt, s a második negyedévtõl az államháztartás egyensúlyi szempontokat szem elõtt tartó beruházási politikát folytatott. Mérsékelte a felhalmozási kiadásokat az is, hogy az 1998. év második felét jellemzõ, orosz válság miatti magas készletek már nem terhelték a gazdálkodókat 1999-ben.

A szektorok jövedelemmérlegekbõl levezethetõ (a bruttó megtakarításokat és a felhalmozásokat figyelembe vevõ) nettó finanszírozási igénye/kapacitása a Táblázat X-1 szerint alakult.

Megtakarítási és felhalmozási ráták¹
(inflációszûrt, a GDP %-ában)

A gazdasági szereplõk jövedelmi helyzetét, megtakarítói magatartását az elmúlt két évben befolyásolta, hogy a kedvezõtlen külpiaci helyzet akkor érte a gazdaságot, amikor a tartós és dinamikus növekedés elindult. A külpiaci értékesítési gondok 1998-ban akkor jelentek meg, amikor a vállalati beruházások dinamikája kiugróan magas volt és a lakossági fogyasztás a GDP növekedésével azonos ütemben bõvült, nõtt a privát szektor finanszírozási igénye. Az államháztartás ezt a finanszírozási keresletet nem ellentételezte, sõt hiánya - részben az elmaradt bevételek miatt - nõtt. Mindez 1998-ban hirtelen megnövelte az ország külsõ finanszírozási igényét.

A helyzet 1999-ben az év eleji aggasztó jelek ellenére stabilizálódott. A második félévben mind egyensúlyi, mind a gazdasági növekedés szempontjából kedvezõ fordulat következett be. A privát szektor rugalmasan reagált a környezeti kihívásokra, finanszírozási kereslete nem változott és éves szinten az államháztartás hiánya sem mutatott jelentõs növekményt, a nyugdíjreform hatása nélkül pedig nem változott. (Ábra X-1)

A magánszektor közel változatlan finanszírozási igénye ellentétes folyamatok eredõjeként alakult ki. Míg a vállalkozói szektor finanszírozási kereslete mérséklõdött, a háztartások nettó finanszírozó képessége romlott. Ezek a folyamatok jellemezték az egész évet, de az év utolsó negyedében - a gazdasági növekedés és az állami kereslet egyidejû visszahúzódásának eredményeként - növekedésnek indult a vállalkozói szektor finanszírozási igénye és valamelyest emelkedett a lakosság pénzügyi megtakarítása.

A vállalkozói szektor gazdálkodási feltételei kedvezõbbé váltak. Nõtt a vállalati profit és jövedelem átrendezõdés valósult meg e szektor javára. A külföldiek jövedelmeinek hazautalása - bár abszolút értékben megegyezett, de - a GDP arányában kisebb volt az 1998. évinél, miközben a vállalatok elõzõ évi kiugróan magas beruházási dinamikája mérséklõdött és a készletállomány is csökkent. Az év jelentõs részében ezért a megszokottnál kisebb volt a vállalatok nettó hiteligénye. Az év második felétõl a tartósan magas belföldi kereslet mellett a külföldi konjunktúra élénkülése hatására növekedett a rendelésállomány, ami miatt a vállalatok korrigálták várakozásaikat. Ezt tükrözték az év utolsó harmadában a vállalatok helyzetére vonatkozó konjunktúra-tesztek is. Egyre szélesebb körben számoltak a gazdálkodók növekvõ jövedelmezõséggel és a termelés további gyorsulásával, ami az év utolsó negyedévében növelte a beruházási kedvet és nõtt a vállalatok hitelkereslete.

A bruttó rendelkezésre állójövedelem megoszlása
(inflációszûrt adatokból számított értékek)

A jövedelemtulajdonosok közötti átrendezõdés úgy valósult meg, hogy nem növelte a külsõ finanszírozási igényt (a megtakarítási-beruházási egyensúlyt, ami egy "elméleti" folyó fizetési mérleget határoz meg) és egyidejûleg a folyó fizetési mérleg GDP arányos hiánya csökkent. (Táblázat X-3)

Míg euróban kifejezve a folyó fizetési mérleg hiánya csak enyhén javult 1999-ben az elõzõ évhez képest, a GDP arányában már jelentõs javulás mutatkozott: az 1998. évi 2020 millió euró hiány a GDP 4,8%-ának felelt meg, az 1999. évi 1970 millió euró hiány azonban csak a bruttó hazai jövedelem 4,3%-át tette ki.

A folyó fizetési mérleg trendje az 1998. évi visszaesést követõen 1999-ben, mérsékelten ugyan, de folyamatosan javult (Ábra X-3). Az 1998. évi orosz válság áthúzódó hatása (ami a bázisidõszakhoz képest további egyenlegromlást eredményezett), az EU-konjunktúra lassulása, a CEFTA-recesszió keresletcsökkentõ hatása, továbbá a jugoszláv háború az év elsõ szakaszában még bizonytalanságot gerjesztett, amit csak tovább erõsített a költségvetés idõarányosan magas hiánya. Az áru- és szolgáltatásforgalom hiánya azonban az év egészében csak csekély mértékben nõtt. Ez mindenekelõtt a fejlett országokba irányuló export viszonylag továbbra is magas és stabil dinamikájának volt köszönhetõ, valamint annak, hogy a magyar gazdaság kedvezõtlen külpiaci körülményekhez való alkalmazkodása - fõként a beruházások alacsonyabb dinamikáján keresztül - az importkeresletet addicionálisan nem növelte. Az év közepétõl pedig a külsõ környezet kedvezõ változásaival párhuzamosan a bizonytalanság számottevõen csökkent.

A reálgazdasági tranzakciókban az elõzõ évhez képest mutatkozott romlást (Ábra X-4) a jövedelemtranszferek, ezen belül is az adóssághoz kapcsolódó jövedelem-átutalások kedvezõbb alakulása egyre inkább ellensúlyozta. Az év második felében a kedvezõbbé váló külsõ konjunktúra eredményeként javuló reálgazdasági folyamatok egyensúly-javító hatását azonban az év végén az osztalék- és profit átutalások mérsékelték.

Az adóssághoz kapcsolódó jövedelemátutalások csökkenése a kormányzat és az MNB alacsonyabb nettó kamatfizetéseibõl származott. Az elmúlt években ugyanis nemzetközi pénzpiaci megítélésünk folyamatosan javult, adósságállományunkból a korábbi kedvezõtlenebb kamatozású hitelek nagy részét elõtörlesztettük, az újonnan felvett hitelek kamatkondíciói pedig kedvezõbbek voltak a lejáró hitelekénél. Az 1999. évi kamatkiadások csökkenésére egyébként olyan nemzetközi pénzpiaci környezetben került sor, amikor a kockázati prémiumok az orosz válságot követõen (a konvergáló és a fejlõdõ országokat övezõ, megnövekedett bizalmatlanság miatt) átmenetileg ugyan, de számottevõen az elõzõ évi szint fölé emelkedtek.

Millió euró

A nem-adóssághoz kapcsolódó jövedelemátutalások - külföldiek 10 százalék alatti (portfolió befektetésnek minõsülõ) és feletti (közvetlen befektetésnek minõsülõ) tulajdoni részesedése után kifizetett és az országból hazautalt osztalék - mintegy 860 millió euró értéke lényegében megfelelt az 1998. évinek. A portfolió befektetések körébe sorolt részvénybefektetések utáni osztalék-átutalás az elõzõ évihez képest mintegy 30%-kal emelkedett ugyan, de így is csak a GDP 0,15 százalékát érte el. A külföldi közvetlen befektetések jövedelmeibõl a fizetési mérleg statisztika jelenleg csak a ténylegesen hazautalt osztalékot tartalmazza. Az 1999. évi közvetlen befektetések utáni tényleges osztalék-átutalások éves szinten nominálisan nem változtak, a GDP százalékában kifejezve azonban 1998-hoz képest csökkentek (1,9%-ról 1,7%-ra). Mivel a fizetési mérleg statisztika döntõ mértékben az elõzõ évben megtermelt jövedelem- átutalásokat tartalmazza, így feltételezhetõ, hogy az 1999 második felében kedvezõbbé vált konjunkturális kilátások miatt a külföldiek az 1998-ban megtermelt jövedelem nagyobb hányadát fektették be újra magyarországi leányvállalataikba.

A nem-adósság jellegû befektetéseken képzõdött jövedelmek trendjének meredek hanyatlása (Ábra X-5) azt a strukturális átrendezõdést mutatja, ami a fizetési mérlegben következett be a magas külföldi mûködõtõke állomány (19 milliárd euró) által létrehozott exportkapacitások felfutása, a jövedelmezõség megugrása eredményeként. A jövõt illetõen azonban a trend ellaposodása valószínûsíthetõ, hiszen a jövedelemtranszfereknek olyan újabb, egyszeri megemelkedése nem valószínû, mint ami 1998-99 folyamán bekövetkezett.

Az év egészében tehát a reálgazdasági tranzakciók egyenlegének (mindenekelõtt a szolgáltatásoknál, az 1998. évinél ugyan kisebb mértékû) romlását a jövedelmeken elért megtakarítások, ezen belül is az adóssághoz kapcsolódó alacsonyabb nettó kamatfizetések ellensúlyozták. Emellett azonban a folyó átutalások egyenlegének csaknem 200 millió eurós növekménye is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a folyó fizetési mérleg egyenlege éves szinten végülis 50 millió euróval javult.

A folyó fizetési mérleg 1999. évi hiányát, az elõzõ évvel ellentétben a nettó nem-adósságképzõ tõkebeáramlás önmagában is finanszírozta (Táblázat X-5).

Millió euró

A nem-adóssággeneráló finanszírozás egyik eleme a külföldiek portfolió befektetéseken belül elszámolt - zömében tõzsdén keresztüli - nettó részvényvásárlása. A külföldiek részesedése a BÉT részvénypiacán az 1998. év végi 70,9 százalékról 79,2 százalékra nõtt a BUX index forintban számított 40 százalékos emelkedése mellett. A külföldiek nettó részvényvásárlása több mint 1,1 milliárd eurót, a GDP 2,5 százalékát tette ki. E forrásbevonásból 250 millió euró privatizációs bevétel a második negyedévben, a MATÁV részvényeinek külföldi értékesítése révén keletkezett. Ezen kívül további 20 millió euró származott az ÁPV Rt-n keresztüli egyéb részvényeladásokból. Ha a privatizációs bevételek nélküli nettó részvénybefektetéseket tekintjük, akkor az év vége felé élénkülés mutatkozott ezen a területen. A nem-adósságjellegû finanszírozás másik eleme a közvetlen befektetésnek minõsülõ nettó részvénybefektetés. Ez a beáramló 1567 millió euró és a rezidensek által külföldön befektetett 235 millió euró egyenlegeként meghaladta az 1,3 milliárd eurót (a külföldi közvetlen befektetésekrõl bõvebb ismertetést ld. Box: X-2).

A közvetlen befektetések 1999-ben világszerte intenzifikálódtak. Az euró bevezetése, az amerikai gazdaság folytatódó erõteljes növekedése a vállalategyesülések és a felvásárlások robbanásszerû növekedésével járt együtt. Az eddig rendelkezésre álló adatok szerint Közép- és Kelet-Európa országaiba is gyorsult a külföldi közvetlen befektetések beáramlása.

A tulajdonosi hiteleket is magában foglaló közvetlen külföldi tõkebeáramlás Magyarországra 1,85 milliárd eurót tett ki, ami a GDP 4 százalékának felelt meg. Ez nominálisan nagyjából azonos az 1998. évi beáramlással, viszont ezen belül a tulajdonosi hitelek súlya elmaradt az elõzõ évitõl. A külföldi tulajdonú vállalkozások növekvõ nyereségességük miatt már nem szorultak nagymértékû anyavállalati hitelforrásra, sõt, egyes esetekben a magyarországi leányvállalataik váltak nettó forráskihelyezõkké. Emellett 1999-ben a beruházások sem érték el az elõzõ évi kimagasló szintet, bár a külföldi tulajdonú vállalkozásokban a beruházási aktivitás még így is számottevõen meghaladta a nemzetgazdasági átlagot. 1999-ben a közvetlen befektetések között privatizációs bevételnek minõsülõ értékesítés nem történt. Ez azt mutatja, hogy a magyar gazdaság esetinek minõsülõ bevételek nélkül is képes a GDP 4%-ának megfelelõ közvetlen külföldi befektetés felszívására.

A részvényben illetve tulajdonviszonyban megtestesülõ külföldi mûködõtõke 76,4%-a az Európai Unióból érkezett. Hollandia volt az 1999. évi legjelentõsebb befektetõ (egymaga az összes befektetés 30%-át adta), amitõl csak kis mértékben maradt el Németország (az összes befektetés 26 százalékával). A legjelentõsebb nem-európai befektetõ az Egyesült Államok volt. A külföldi közvetlen befektetésben érintett (alapított, megvásárolt) hazai vállalkozások ágazati megoszlása alapján a szolgáltatások több mint 60%-kal részesedtek az 1 millió dolláron felüli közvetlen külföldi befektetésekbõl, míg a feldolgozóipar részesedése mintegy 22% volt. Az építõipar és az energiaszolgáltatás részesedése alig érte el az 1%-ot, a primer szektorokba pedig gyakorlatilag nem érkezett külföldi tõke. Ugyanakkor a kisebb ügyletek, melyek szektorbontása egyelõre nem ismert, az összes beáramlás 16%-át adták.

A magyar rezidens vállalkozások közvetlen külföldi befektetései közel 240 millió eurót értek el, amelyen belül a tulajdonosi hitelek aránya elenyészõ volt. Az 1998. évi közel 430 millió euró közvetlen külföldi befektetésekhez képest viszonylag jelentõsebbnek

mondható visszaesés elsõsorban azért következett be, mert volumenében jóval kevesebb volt a külföldi vállalatok itt létrehozott leányvállalatainak ilyen irányú tevékenysége. A tulajdonosi hiteleken felüli közvetlen külföldi befektetések 24%-a Romániába irányult, csaknem 17%-a pedig az Egyesült Államokba. Mivel viszonylag jelentõsebb részesedést hasított ki magának a magyar közvetlen befektetésekbõl Korea, Lengyelország, Horvátország és Szlovákia is, így nem meglepõ, hogy a kifelé történõ közvetlen tõkebefektetésekben az EU részesedése alig érte el a 30%-ot. Szemben a szolgáltatásokban koncentrálódó beáramló közvetlen befektetésekkel, a magyar vállalkozások külföldi közvetlen befektetései nagyrészt feldolgozóipari jellegûek voltak: az 1 millió dollárnál többet befektetõ vállalkozások szektorális megoszlása alapján 1999-ben csaknem 60%-ot ért el a szektor részesedése A szolgáltatások az összes külföldön befektetett magyar mûködõtõkének a 28%-át adták míg a kisebb (szektorálisan egyelõre be nem sorolt) ügyletek 12%-kal részesedtek. 

Ami az adósságjellegû finanszírozást illeti, a külfölddel szembeni követelések növekedése nagyjából 300 millió euróval meghaladta a külföldi tartozások növekedését. Miközben ugyanis a magánszektor nettó 700 millió eurót meghaladóan vont be külföldi forrásokat, addig az MNB és a kormányzat külföldi forrásbevonását több mint 1 milliárd euróval meghaladta a nemzetközi tartalékok növekedése.

A kormányzat hosszú lejáratú devizakötvény-kibocsátásai és az egy szindikált hitelfelvétel az év egészében 2,5 milliárd eurót tett ki. Ez mintegy 800 millió euróval haladta meg az 1999. évben esedékes devizahitel-törlesztéseket, amit az indokolt, hogy kedvezõ feltételek mellett kerülhetett sor a 2000. évben várható kötelezettségek elõfinanszírozására.  A forintban denominált állampapírok piacán a külföldiek nettó 600 millió euró vásárlás mellett az 1998. év végi 8 százalékról 11,3 százalékra növelték részesedésüket. Az állampapírpiaci tõkebeáramlás 70 százaléka egyébként a negyedik negyedévben valósult meg. Az említett nettó külföldi forrásbevonással szemben áll ugyanakkor a nemzetközi tartalékok 2,2 milliárd eurót meghaladó növekedése, melynek következtében végülis a kormányzat és az MNB külfölddel szembeni követelései nettó 1 milliárd euróval nõttek 1999 folyamán.

A magánszektor viszont nettó forrásbevonó volt az adósságjellegû csatornákon: a portfolió- és egyéb befektetések keretén belül mintegy nettó 450 millió, a tulajdonosi hiteleken belül pedig nettó 280 millió euró erejéig. A vállalati szektor gyakorlatilag az év egészében többé-kevésbé egyenletesen vont be külföldrõl forrásokat, a hitelintézeti szektor inkább csak a második felében. A magánszektor hitelviszonyt megtestesítõ forrásbevonásában a kötvénypiac továbbra is elhanyagolható nagyságrendet képviselt: csak mintegy nettó 10 millió euró folyt be ezen a csatornán, miközben a nettó közvetlen külföldi hitelfelvétel 435 millió euró volt.

A gazdaság külfölddel szembeni követelései és tartozásai részben nem-adósság, részben adósság jellegû instrumentumokban testesülnek meg. A külfölddel szembeni valamennyi instrumentumban egy idõpontban fennálló pozíciókat összegezve jutunk az adott gazdaság nettó nemzetközi befektetési pozíciójához, melynek jelentõségét az adja, hogy változásának a tranzakciókhoz köthetõ része megegyezik a folyó fizetési mérleg egyenlegével.

Az utóbbi években a nemzetközi befektetési pozíció nem-adósságban megtestesülõ része felülmúlta az adósságban megtestesülõ hányadot. Ez hosszabb idõtávon mindenekelõtt a részvényformában megvalósult közvetlen befektetések (továbbiakban közvetlen részvénybefektetések) gyors akkumulálódásának volt az eredménye. 1999-ben azonban igen jelentõsen emelkedett a külföldiek portfolió befektetés célzatú részvénybefektetéseinek (továbbiakban portfolió részvénybefektetések) állománya is. Ez utóbbival kapcsolatban azonban megjegyzendõ, hogy 1998 végén a tõzsde még éppen csak túl volt az orosz válság kirobbanását követõ mélypontján, 1999 folyamán viszont töretlen fellendülést mutatott, s ez a folyamat az év végén különösen felgyorsult. Így ezen állomány nagyarányú növekedése legalább olyan mértékben köszönhetõ az árfolyam-emelkedésnek, mint a nettó beáramlásnak.

Milliárd euró

A külfölddel szembeni nem-adósságban megtestesülõ nettó befektetési pozíció 1999-ben 4,5 milliárd euró nettó tartozásnövekedést mutatott (Táblázat X-6). Ez azonban kedvezõnek tekinthetõ, hiszen mind a közvetlen részvénybefektetések 2,5 milliárd eurós növekedésébõl, mind a portfolió részvénybefektetések csaknem hasonló nagyságú: 2,3 milliárd eurós növekedésébõl a gazdaság egyaránt profitált. A rezidens vállalkozások külföldi közvetlen részvénybefektetései ugyanakkor csak 0,4 milliárd euróval nõttek 1999 folyamán, míg a portfolió részvénybefektetések gyakorlatilag változatlanok maradtak.

Felzárkózási pályát követõ gazdaság (amilyen Magyarország is) esetében ez a jelenség természetes, hiszen a magyarországi befektetõk még nem elég tõkeerõsek ahhoz, hogy akár közvetlen, akár portfolió külföldi részvénybefektetéseik ellensúlyozhassák a külföldiek ide irányuló ilyen jellegû befektetéseit. Így 20,5 milliárd euró nem-adósság jellegû külföldi tartozással (nem-rezidensek mûködõtõke- és portfolió jellegû részvény- befektetései Magyarországon) csak 1,4 milliárd euró külföldi nem-adósság jellegû követelés (rezidensek külföldi mûködõtõke- illetve portfolió jellegû részvény-befektetései) állt szemben 1999 végén, azaz a nettó külföldi mûködõtõke- és portfolió jellegû részvénybefektetés már közelítette a 20 milliárd eurót, miközben 1998-ban még 15 milliárd euró alatt volt. Ez a nagyságrend érzékelteti azt, hogy a nem-adósságjellegû nettó tartozásnak is jelentõs, nettó jövedelem-átutalásban megjelenõ, terhei lehetnek. A nem-adósság utáni nettó külföldi jövedelem-átutalás 1999-ben például az áru- és szolgáltatásexport 3,3%-át érte el, ami már magasabb volt az adósság utáni nettó kamatfizetés hasonló mutatójánál (2,7%).

Az adósság-típusú instrumentumokban megtestesülõ külfölddel szembeni nettó pozíció alig változott: -11 milliárdról -11,2 milliárd euróra módosult (Táblázat X-7). A pozíció csekély módosulása a követelések és a tartozások közel azonos nagyságú növekedése mellett valósult meg. A növekmény tekintélyes része valójában nem tranzakciókhoz kapcsolható, hanem a keresztárfolyam-változásokból, árváltozásokból, könyvelési szabályokból és egyéb okokból megvalósult állományváltozást tükrözi. Ezektõl eltekintve is figyelemreméltó azonban követelés oldalon a nemzetközi tartalékok növekménye (8 milliárdról csaknem 11 milliárd euróra 1999 folyamán), mely egyrészt szándékolt volt (a jó hitelfelvételi lehetõségek miatt 1999-ben már a 2000. év várható adósságszolgálatának elõfinanszírozására is sor kerülhetett), de magas volt az autonóm komponense is, vagyis a nettó tõkebeáramlás révén a jegybank által a hazai bankközi piacon megszerzett deviza.

A devizatartalékok nagysága az elõzõ évi 7,6-9,2 milliárd euróhoz képest az 1999. év során 7,9-10,9 milliárd euró között mozgott. Az évi átlagos nagyság 9,1 milliárd euró volt, ami jelentõsen meghaladta az elõzõ évi 8,3 milliárd eurót. Az évközi alakulás dinamikája is lényegesen eltért az 1998. évtõl. A világgazdasági sokkok lecsengése után a devizatartalékok állománya az év elsõ felében enyhén csökkent, majd stabilizálódott. Az év második felében pedig lassú, de egyenletes növekedésnek indult, ami után 1999 december végére elérte a 10,9 milliárd eurót.

A pénzáramokat tekintve a növekedésre ható fõ tételek az állam mintegy 2,5 milliárd euró hitelfelvétele, és különösen a második félévben beinduló passzív intervenció voltak, míg a csökkenés irányába ható fõ tételek az MNB és az állam együttesen mintegy 1,7 milliárd euró tõketörlesztése, a kereskedelmi bankok MNB-nél elhelyezett betéteinek csökkenése és a devizakamat-fizetések egyenlege. A tartalékot keresztárfolyam-hatások is befolyásolták, melyek enyhén ugyancsak a növekedés irányába hatottak (a nem-euróban denominált komponensek euróban kifejezve nagyobb értéket képviseltek az euró árfolyamának évközbeni gyengülése miatt).

A tartalék szintjének növekedésén kívül további pozitív fejlemény volt, hogy eközben belsõ szerkezete is lényegesen javult. A tartalékot finanszírozó rövidlejáratú hitelek (alapvetõen hazai kereskedelmi bankoktól bevont betétek) aránya 19,1 százalékról 10,2 százalékra csökkent.

A külfölddel szembeni portfolió követelések 1 milliárd euró növekedése mindenekelõtt a pénzügyi derivatívák megváltozott elszámolási módjából (nettó helyett a bruttó szemléletet közelítõ módon történõ figyelembe vétele 1999-tõl) származott, az egyéb követelések 1,5 milliárd euró növekménye pedig a vállalati és a hitelintézeti szektor megnövekedett külföldi betételhelyezéseinek, illetve a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó követelések növekedésének volt tulajdonítható. A rezidens vállalkozások által külföldre nyújtott tulajdonosi hitelek év közben ugyan számottevõen nõttek, de év végére csökkentek, így állományuk volumenben nem változott jelentõsen (0,1 milliárd euróval).

Milliárd euró

Tartozás oldalon is elsõsorban a hitelintézeti és a vállalkozói szektor ügyletei eredményezték az egyéb tartozások 2,8 milliárd eurós növekedését, ennek zömét azonban a vállalati szektor közvetlen külföldi hitelfelvételei tették ki. A portfolió tartozások növekedése az ÁKK 1999. évi intenzív külföldi forrásbevonását tükrözi, amelyet részleteiben a következõ pont tartalmaz. A 2,2 milliárd euró növekedésen belül 0,6 milliárd eurót ér el a külföldiek által tartott állampapírok állományának növekedése. A tulajdonosi hitelek állománya az év folyamán legnagyobb részben inkább csökkent, bár a keresztárfolyam-változások ezt némileg enyhítették. Az év utolsó szakaszában viszont felerõsödött a tulajdonosi hitelek beáramlása, aminek következtében végülis az állomány jelentõsebben, 0,7 milliárd euróval nõtt.

A külföldi adósság nem tartalmazza a közvetlen befektetések körébe tartozó tulajdonosi hiteleket, sem a külföldiek által tartott forintban denominált kormányzati értékpapírokat, tekintettel arra, hogy ezeket jellemzõen más megfontolások mozgatják, mint az egyéb adósságelemeket, és kockázati profiljuk is más. Ezeket kiemelve az adósság-jellegû instrumentumok közül, a nemzetgazdaság nettó külföldi adóssága 1999 végére 6,8 milliárd euróra csökkent az elõzõ év végi 7,9 milliárd euróról. A bruttó külföldi adósság ugyan növekedést mutat: az 1998. év végi 20,1 milliárdról 24,4 milliárd euróra nõtt az állomány 1999 végére, ebben azonban jelentõs a szerepe a már említett (mintegy 800 millió eurós ) elõfinanszírozásnak, továbbá az 1999. évben bekövetkezett keresztárfolyam-változásoknak, amelyek a gyengülõ euró miatt a nem euróban denominált adósságelemeket euróban kifejezve magasabbnak mutatják. Az adósság szektorális megoszlása a '90-es évek közepe óta az MNB és a kormányzat szerepének csökkenését mutatja, s ez az átrendezõdés az elmúlt évben is folytatódott (Táblázat X-8).

A bruttó külföldi adósságon belül az MNB és a kormányzat részesedése 55% alá csökkent, a nettó külföldi adósságon belül ennél is jelentõsebben, már 18% alá. További figyelemreméltó fejlemény, hogy 1999 végére a már korábban elindított külföldi adóssággal kapcsolatos politika eredményeként a jegybank nettó külföldi hitelnyújtóvá vált. Az új szuverén hitelfelvevõ, a kormányzat külföldi adósságának a Táblázat X-8-ben található gyors növekedését tehát ennek a ténynek a figyelembe vételével lehet csak értékelni. 

Nemzetgazdasági szinten gyakorlatilag változatlan maradt a rövid- és a hosszú lejáratú külföldi követelések és adósságok aránya. A követeléseken belül a nemzetközi tartalékok magas súlya miatt a rövidlejáratúak domináltak (87,6%-os súllyal), az adósságon belül azonban ezek képviselték az alacsonyabb hányadot (17,4%). A rövid tartozások túlnyomórészt a magánszektort terhelték.

A külföldi adósság- és adósságszolgálat mutatóinak alakulása (Táblázat X-9) jól tükrözi a bruttó adósság növekedésébõl és a nettó adósság csökkenésébõl származó kettõsséget. Míg a bruttó külsõ adósság a GDP arányában az elõzõ év végi 48,1-rõl 53%-ra, az áru- és szolgáltatásexport arányában pedig 84,8-ról 94,5%-ra emelkedett, addig a nettó külsõ adósság a GDP-hez viszonyítva 18,8-ról 14,8, az áru- és szolgáltatásexporthoz viszonyítva pedig 33,2-rõl 26,3%-ra javult. Az összes egyéb származtatott mutató is javulást mutatott: a folyó fizetési mérlegnél írt résznek megfelelõen a kamatfizetések jelentõsen csökkentek, számottevõen javultak a teljes adósságszolgálati (TDS-1 és TDS-2) mutatók, és a nemzetközi tartalékok áruimport fedezete az 1998. év végi 4,7-rõl 5,8 hónapra nõtt.

százalék

A magyar szuverén hitelfelvevõ személye 1999. január 1.-tõl megváltozott, a lejáró devizaadósság refinanszírozása a Magyar Nemzeti Bank helyett a Magyar Köztársaság nevében történik. Az állami szektor külsõ adósságának kezelését a Pénzügyminisztérium, illetve az általa felügyelt Magyar Államkincstár Államadósság Kezelõ Központja (ÁKK) végzi, míg az MNB e tevékenységben az állam ügynökeként mûködik közre.

Az 1999-es év egyik legfontosabb célja az új hitelfelvevõ zökkenõmentes bevezetése volt a tõkepiacokra, ezen belül is az adósságkezelésben stratégiai jelentõséggel bíró euró-piacra. A korábbi évek globális válságainak tanulságaként a szuverén kibocsátó kiemelt prioritásként kezelte az adósságkezeléshez szükséges likviditás és megfelelõ tartalékszint folyamatos biztosítását, ezáltal is tudatosan csökkentve a megújítás kockázatát.

Az ország javuló makrogazdasági eredményeinek elismeréseként 1999-ben több nemzetközi hitelminõsítõ intézet felértékelte az ország kockázati besorolását: júniusban a Moody's Investors Service Baa1-re módosította a korábbi Baa2-es minõsítését, majd októberben a FitchIBCA, novemberben pedig a Japan Credit Rating Agency javította a szuverén besorolást BBB+ (plusz)-ra, illetve A- (mínusz)-ra. A hitelminõsítés 1996 óta tartó folyamatos javulásának, valamint az ún. konvergencia-országok iránti fokozott befektetõi érdeklõdésnek köszönhetõen a szuverén hitelfelvevõnek sikerült jóval kedvezõbb kockázati kamatfelárszintet elérnie, mint azt hitelbesorolásunk egyébként indokolná. A kötvények másodpiaca sokkal inkább az ún. stabil "A"-s szektor (Szlovénia, Izrael, Ciprus, stb.) szintjén található, mintsem a "BBB"-s felárszint közelében.

Az év során összesen négy önálló kötvénykibocsátásra, valamint egy szindikált hitelfelvételre került sor. Az így bevont kb. 2,55 milliárd USD az 1999-ben lejárt 1,8 milliárd USD adósság refinanszírozását, illetve a 2000. elsõ negyedévében esedékes lejáratok elõfinanszírozását szolgálta.

A konkrét tranzakciókra az alábbi sorrendben került sor:

Januárban az állam 500 millió EUR összegû, tíz éves lejáratú kötvény kibocsátásával a közép-európai országok közül elsõként jelent meg az euró-piacon. Ezt követte áprilisban egy hét éves 500 millió USD összegû globál-kötvény, melyet májusban további 250 millió USD-vel sikerült megemelni, majd júniusban egy újabb 500 millió EUR összegû, öt éves futamidejû euró-kötvény került kibocsátásra. A fix kamatozású kibocsátások elsõ félévre történõ idõzítésével sikerült kihasználni a történelmileg is rendkívül alacsony nemzetközi kamatkörnyezetet. A kibocsátások révén kialakult a magyar szuverén hozamgörbe, mely egyfajta közép-európai referencia-szintként is funkcionál.

A július-augusztusi idõszakban került sor egy szindikált hitel megszervezésére, melynek során az eredetileg 300 millió EUR összegûre tervezett ügyletet a jelentõs túljegyzésnek köszönhetõen végül 400 millió EUR-ra sikerült emelni.

Az év második felétõl felerõsödõ európai és amerikai kamatemelési várakozások, valamint a Y2K-vel kapcsolatos befektetõi aggodalmak miatt újabb fix kamatozású, benchmark-jellegû kötvénykibocsátásra már nem került sor, de még októberben az MNB devizatartalék feltöltési célú kibocsátási javaslatára egy 300 millió EUR összegû, változó kamatozású kötvényt vitt piacra az állam, amelynek további 100 millió EUR-val történõ megemelése - a komoly piaci siker következtében - még novemberben megtörtént.(A tranzakciók részletes feltételeit a Táblázat X-10 tartalmazza.)

1. tõkepiacok

1. Az állampapírpiac

A másodpiacon 1999-ben is a piac dinamikus mélyülését figyelhettük meg. A másodpiaci forgalom alakulásáról a BÉT forgalmi adataiból és a KELER OTC forgalom nyilvántartásából nyerhetünk képet. A másodpiac e két szegmensén zajló forgalom alakulása (egyszeres számbavétellel) azt a képet mutatja, hogy a forgalom az év egészében erõteljesen növekedett az elõzõ évihez viszonyítva. A tõzsdén lebonyolított állampapír forgalom 4534 milliárd forintot tett ki, az elõzõ évhez képest 30%-kal bõvült. A teljes tõzsdei állampapír forgalom mintegy 72%-át az államkötvények adásvétele adta, amely arányában megegyezett az 1998. év forgalmával. Az államkötvény forgalom dinamikus növekedéséhez részben a külföldi befektetõk járultak hozzá. A KELER statisztikái alapján a KELER OTC elszámolás keretében bonyolódó állampapír forgalom megközelítette a 9100 milliárd forintot, amely több mint 300%-os forgalom-növekedést jelentett az 1998. évihez képest. A forgalom 70%-át államkötvények adásvétele adta, ez 4%-ponttal kisebb részesedést jelentett a forgalomból, mint 1998-ban.

Táblázat -1

Az állampapírok állományának alakulása
(a GDP %-ában)

	1995	1996	1997	1998	1999
Állampapír állomány a GDP %-ában	30,5	36,2	31,6	32,5	34,8
Államkötvények	22,0	26,1	20,9	22,4	22,9
ebbõl:
piacképes	8,5	10,7	12,2	13,3	15,6
konszolidációs	6,1	5,2	3,1	2,6	2,2
egyéb zárt kibocsátású	7,4	10,2	5,6	6,5	5,1
Kincstárjegyek	8,6	10,1	10,7	10,1	11,9
ebbõl:
diszkontkincstárjegyek	7,2	8,3	7,8	6,7	7,4
lakossági kincstárjegyek	1,4	1,8	2,9	3,4	4,5
Állampapírok aránya a BÉT forgalmában	62,5	54,5	56,1	49,6	54,1

A KELER Rt. statisztikája szerint 1999. december végén a külföldiek tulajdonában lévõ állampapír állomány 438,9 milliárd forint volt, 141 milliárd forinttal több, mint 1998. végén.

Ábra -1



Az elsõ jelentõsebb forgalomnövekedés április-május hónapokra esett, ami elsõsorban a belföldi befektetõk megélénkülõ vásárlási kedvének volt tulajdonítható. Ezt követõen a másodlagos piacokon októbertõl élénkült meg újból a külföldi befektetõk kereslete és a tulajdonukban lévõ államkötvény állomány dinamikusan növekedett az év utolsó hónapjában.

2. Részvénypiac

A korábbi évekhez hasonlóan 1999-ben a részvénypiaci folyamatokat alapvetõen a nemzetközi pénzügyi környezet illetve a Magyarország relatív megítélésének változása által mozgatott kockázati prémium ingadozások befolyásolták. Ez közös jellegzetesség valamennyi feltörekvõ ország tõkepiacán. A kockázati prémium volatilitása jóval meghaladta a vállalati profitvárakozások illetve a kockázatmentes kamatláb ingadozásait. Ez azt jelentette, hogy a feltörekvõ tõkepiacokon, így a BÉT-en is az árfolyamok alakulása jelentõsen volatilisebb volt, mint a fejlett tõkepiacokon, s azt domináns mértékben az országspecifikus prémium mozgatta. 

A magyar vállalati szféra modernizációjában a mûködõtõke beáramlással finanszírozott külföldi tulajdonban lévõ stratégiai vállalatok kulcsfontosságú szerepet játszanak. Emiatt a BÉT egy torz és tökéletlen leképezõdése a magyar vállalati szektornak, azaz az országspecifikus prémium ingadozásai jelentõs mértékben elszakadhatnak a jegyzett vállalatok profitjára vonatkozó várakozásoktól. A BÉT-nek igen magas a belföldi diverzifikációval már nem csökkenthetõ piacspecifikus kockázata, az egyes cégekre vonatkozó hírek, gyorsjelentések vagy elemzõi profitvárakozások gyakran csak minimális információtartalmat hordoznak az árfolyamok alakulására vonatkozóan.

A fizetési mérleggel kapcsolatos tõkepiaci aggodalmak 1999 elején rányomták bélyegüket a BÉT-re. Az árak a tavasz során fokozatosan lemorzsolódtak, s a csökkenõ forgalom lanyha befektetõi érdeklõdést jelentett.

A nyár elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a külsõ egyensúly illetve a költségvetés alakulásával kapcsolatos aggodalmak megalapozatlanok voltak. A hazai makrogazdasági helyzet megítélése javulásának hatására - a feltörekvõ piacok kockázati prémiumának emelkedése ellenére is - jelentõs külföldi tõkebeáramlás volt megfigyelhetõ, amelyet az index jelentõs emelkedése kísért.

Szeptember folyamán fõleg a jegybankot ért politikai támadások következtében a feltörekvõ piacok kedvezõbb nemzetközi megítélése ellenére növekedett Magyarország országspecifikus kockázati prémiuma, amely portfolió kiáramlásban és a tõzsdei árak jelentõs csökkenésében öltött testet.

A kedvezõ makrogazdasági helyzetnek és a nemzetközi tõkepiacok optimista attitûdjének köszönhetõen a 2000. évi dátumváltással kapcsolatos aggodalmak ellenére 1999 utolsó hónapjaiban jelentõs emelkedésre került sor, amely során a BÉT elérte az orosz válság elõtti árszintet. (Ábra XI-2)

Az év során az õsz eleji politikai bizonytalanság idõszakát kivéve a rezidens befektetõi körök folyamatosan nettó eladók voltak. A két legjelentõsebb rezidens részvénytulajdonos szektor az állam és a háztartások. Az állam több jelentõs privatizációt hajtott végre már tõzsdén jegyzett cégekben lévõ kisebbségi ÁPV Rt részvénycsomagok eladásával, ezek adták az 1999. év privatizációs bevételeinek túlnyomó többségét. A lakosság szintén folyamatos eladó volt. Úgy tûnik, hogy a jelentõs kedvezménnyel meghirdetett privatizációs kibocsátások a kisbefektetõk tõzsdei kitettségét teljes vagyonuk illetve kockázati preferenciáik ismeretében számukra optimális szint fölé vitték.

Az orosz válság okozta nyomott árszint korrekciójával 1999-ben már nyereséggel lehetett eladni az 1996/97-ben privatizációs kibocsátások során vásárolt részvényeket, s a lakosság ekkor kockázatviselõ képességének megfelelõen átrendezte portfolióját. Figyelembe kell venni azt is, hogy az orosz válság volt az elsõ olyan tõzsdekrach Magyarországon, ahol nemzetgazdasági szinten is jelentõs, bár többnyire nem realizált tõkeveszteséget szenvedtek el a kisbefektetõk, ami értelemszerûen árnyalta a tõzsdei várakozásokat. A hozamvárakozások változásán túl a brókercégeknél sorozatosan felszínre került ügyfélpénzzel való visszaélések és egyéb bûncselekmények ugyancsak megrendítethették az értékpapír piaci intézményrendszerbe vetett kisbefektetõi bizalmat. Mindezen tényezõk következtében a lakosság "kiszállt" a tõzsdébõl, a háztartások kapitalizációbeli részesedése 1998. június és 1999. december között felére zuhant.

A rezidens tulajdonosok jelentõs eladásai következtében a külföldiek részesedése 80%-ra növekedett. A jelenleg állami tulajdonban lévõ részvények túlnyomórészt tartósan állami tulajdonban maradnak. A magántulajdonban lévõ hazai vállalati kör részérõl fõleg a tulajdonosi szerkezet sajátosságai miatt nem lehet jelentõs kibocsátásokra számítani. Ez azt jelenti, hogy amennyiben nem kerül sor további privatizációs bevezetésekre (a Malév vagy az MVM esetében ez elképzelhetõ) a korábbi éveknél nagyságrendileg kevesebb részvény portfolió beáramlásra lehet számítani.

A származékos piacok 1999-ben a megelõzõ másfél évhez képest nyugodtabb idõszakot éltek meg. A piac szerkezete sokat nem változott, a három makrogazdasági szinten jelentõs származékos piac továbbra is a határidõs BUX index piac, az euró és a dollár deviza határidõs tõzsdék illetve a tõzsdén kívüli határidõs devizapiacok. A származékos kamatpiacok továbbra sem mutattak dinamizmust annak ellenére, hogy a BÉT-en lehetõvé vált az állampapírok szabványosított határidõs kereskedése. A már többször meghirdetett, és végül csak 2000 februárjában megnyílt szabványosított opciós kereskedés (a BUX-ra európai, három egyedi részvényre amerikai kontraktusok) sem hozott e tekintetben változást. 

A BUX határidõs piacán az ázsiai és az orosz válság elõtti periódushoz viszonyítva a hangulat megváltozott. Az azonnali BUX index ugyan elérte a válság elõtti legmagasabb szintet, sõt meg is haladta azt, a befektetõk az év során óvatosnak mutatkoztak. Ez tükrözõdött az index határidõs árfolyamaiban. A kamattartalmak az év eleji 15%-ról 5 és 10% közötti értékre csökkentek. 2000 elején a decemberi határidõ kamattartalma 5-6% körül ingadozott. A kamattartalom így folyamatosan, nagyjából a kamatszínvonal esésével együtt csökkent.  

Az Ábra XI-3-ból, amelyik a BUX határidõs árfolyamaiban foglalt határidõs prémiumot, a kamattartalomnak a kockázatmentes kamat feletti részét mutatja, látható, hogy a prémium az év során szinte végig negatív volt. Ez azzal magyarázható, hogy a piacon kevesen számítottak az azonnali árfolyam jövõbeni növekedésére, azaz, kevés spekuláns volt hajlandó magasabb árfolyamon határidõs vételi kontraktust kötni. Ezzel szemben sok szereplõ inkább attól tartott, hogy a jövõbeni azonnali árfolyamok alacsonyabbak lesznek, és a birtokukban lévõ részvények értékcsökkenésével szemben biztosítást keresve a határidõs eladói oldalon jelentek meg. Ezek között fõleg az intézményi befektetõk a jelentõs szereplõk, amelyek mindenképpen tartanak részvényeket a portfoliójukban.

A BUX határidõs kötésállományait és forgalmát az azonnali BUX index változékonyságával (volatilitásával) együtt mutató grafikonról (Ábra XI-4) leolvasható, hogy 1999-ben az elõzõ évhez képest a BUX ingadozása csaknem a felére esett. A kötésállományok viszonylag stabilak voltak 1999 során (a decemberi alacsonyabb kötésállomány csak átmeneti, technikai jellegû jelenség volt, a kifutó nagy lejáratot 16-a után az utolsó kereskedési napig nem, csak késõbb, 2000-ben kötötték újra). A forgalom azonban alacsonyabb volt, mint 1998-ban, ami a kiegyensúlyozottabb piaci környezettel magyarázható.

A határidõs deviza tõzsdéken a forgalom 1999-ben nem érte el a megelõzõ év történelmi rekordját. A csekélyebb mértékû tõkebeáramlás és a bankok semleges devizapozícióra való törekvése a határidõs tevékenység csökkenését eredményezte a devizatõzsdéken. Amint azt korábbi kiadványainkban bemutattuk, az 1998. évi felfutás nagyrészt a bankok saját forgalmazóikkal kötött nem valódi fedezeti ügyleteinek volt köszönhetõ. Ezért nem is célszerû az összehasonlítás bázisául választani az elõzõ évet. A határidõs devizatõzsdei tevékenység másik meghatározója a jelenlegi árfolyamrendszer mellett megmaradó árfolyamkockázat fedezése. Ennek megfelelõen a tõzsdei aktivitás deviza összetétele tükrözi a forint hivatalos kosarának összetételét. 1999-ban az euró felváltotta a márkát, de még megmaradt a dollár 30%-os részaránya. (Az euró csak 2000-ben vált a kosár kizárólagos elemévé). A márka ennek megfelelõen az év során fokozatosan háttérbe szorult a devizatõzsdéken az euróval szemben.

Az Ábra XI-5 alapján látható, hogy a kosár volatilitása az év második részében jelentõsen csökkent, ennek ellenére az év vége felé a forgalom meghaladta az év eleji szintet. A kötésállományok az év végére szintén emelkedtek, bár az év elejit nem érték el.

A bankközi (OTC) származékos piacok fontos szerepet játszanak a bankok kockázatkezelésében. Az összefoglaló Táblázat XI-3 a fennálló kötésállományok névértékét mutatja. Összességében a kötésállományok értéke némileg csökkent (2333 milliárd forintról 2063 milliárd forintra, amit az infláció reálértékben tovább csökkentett), a belsõ arányok jelentõsen módosultak. A korábbi években tapasztaltaknak megfelelõen a kontraktusok legnagyobb része, mintegy 53%-a hússzázalékos hitelkockázati súlyú ügyfelekkel (OECD országbeli, köztük a hazai bankok) szemben állt fenn, míg egy évvel korábban ez az arány még 72 % volt. A száz százalékos kockázati súlyt képviselõ (nem banki vállalati szektor és nem OECD banki szektor) aránya a tavaly év végi 21%-ról 39%-ra nõtt. Ez vélhetõen azt tükrözi, hogy a vállalati szektor növekvõ mértékben alkalmazza a korszerû kockázatkezelési eszközöket. A nulla kockázati súlyú - tõzsdei - ügyletek aránya érdemben nem változott (kissé csökkent). Ez összhangban van az év során tapasztalt mérsékeltebb devizatõzsdei aktivitással.

A nemzetközi gyakorlatnak megfelelõen a lejáratok továbbra is fõként éven belüliek voltak. Ezen belül azonban a három hónaptól egy évig terjedõ (hosszabb) lejáratok aránya volt a jelentõsebb. Míg 1998-ban ez csak a vállalatokkal kötött ügyletekre volt igaz, 1999-ben már a bankok egymás közötti ügyleteire is. A kontraktusok típusa alapján továbbra is a devizaszerzõdések tették ki az üzletek legnagyobb hányadát. A vállalatokkal kötött üzletek részarányának növekedése mögött a devizakontraktusok növekedése állt. A bankok egymás közötti kötésállományainak relatív csökkenésében a devizakontraktusok állományának relatív csökkenése tükrözõdött. A kamat- instrumentumok részarányának relatív növekedése ennek tudható be.

Az Ábra XI-6 az összefoglaló táblával azonos havi idõsor egyik dimenzióját illusztrálja. Látható, hogy a vállalati ügyfelekkel szemben fennálló kötésállományok (100%-os kockázati súly) stabilan növekedtek az év során novemberig, és decemberben enyhén visszaestek. Ennek ellenére az év eleji és végi állapotokat mutató táblázat nagyjából jól tükrözi az évközi tendenciát.

Az Ábra XI-7 havi bontásban mutatja a bankok származékos devizatevékenységének nagyságát a devizaeszközök és -források nagyságához viszonyítva. A devizában fennálló eszköz- és forrástételeket összeadtuk és mellé helyeztük az összes (tõzsdei és tõzsdén kívüli) származékos kötésállomány névleges értékét, függetlenül attól hogy tartozik vagy követel jellegû tételek-e. (Ez az eljárás közgazdaságilag nem értelmezhetõ, ezzel csak a nagyságrendeket kívántuk érzékeltetni.)

A bankok mérleg szerinti és származékos állományai devizában denominálva
1998. június és 1999. december között (kötelezettségek és követelések összesen)

Látható, hogy a bankok származékos devizapiaci tevékenysége az ázsiai válságot követõen visszaesett, és ez a visszaesés az év végéig tartott. Az év második felében azonban már növekedésnek indult a származékos állományok nagysága és ez együtt járt a mérleg szerinti tevékenység növekedésével is. A kamattermékek esetében továbbra is csekély aktivitás mutatkozott a mérleg nagyságához viszonyítva.

Az elmúlt három évben a hazai intézményi befektetõk "nagykorúvá váltak". A magán nyugdíjpénztári járulék befagyasztása ellenére az intézményi befektetõk által kezelt vagyon nemzetgazdasági jelentõsége folyamatosan emelkedett. (Ábra XI-8) Az orosz válság nem okozott tartós törést a hazai intézményi befektetõk iránti bizalomban, az 1998 õszére jellemzõ átmenti bizonytalanság után 1999-ben gyakorlatilag folyamatos volt a lakossági megtakarítások áramlása az intézményi befektetõkhöz.

Az intézményi befektetõk közül a nyílt végû befektetési alapokba történõ beáramlás függ a legerõsebben a tõkepiaci folyamatokra vonatkozó lakossági várakozások alakulásától. A nyugdíjpénztári és életbiztosítási megtakarításokat hosszú távú szerzõdések mozgatják, melyek csak nagyon gyengén függnek a hozamvárakozásoktól. A magánnyugdíjpénztárak részben kötelezõ jellegûek, az életbiztosítások pedig a portfolió kezelésen kívül biztosítási elemet is tartalmaznak. Mindkét típusra jellemzõ, hogy a befektetõk csak negyedévente vagy évente kapnak tájékoztatást a hozamok alakulásáról és a többi megtakarítási formánál lényegesen kedvezõbb adózási feltételeket élveznek.

A nyíltvégû befektetési alapok ezzel szemben többnyire a háztartások középtávú, diszkrecionális döntés alapján megtakarított vagyonának kezelõi. A rövidebb idõhorizont, a megtakarítási döntés tudatossága valamint a napi eszközérték nyilvántartás által biztosított transzparens hozamalakulás a befektetési alapokba történõ beáramlást függõvé teszi a tõkepiaci várakozásoktól. Nem meglepõ módon novembertõl gyorsult fel a nyíltvégû alapokba történõ beáramlás, miközben a nyár végén kiáramlás is megfigyelhetõ volt. A nyílt végû befektetési alapok mind rugalmasság, mind tranzakciós költségek szempontjából korszerû elemet jelentenek a háztartások pénzügyi vagyona kezelésére, további térnyerésük a tõkepiaci folyamatok normális alakulása esetén igen valószínû.

A befektetési alap üzletág teljesítményének értékelésére még nem alakultak ki általánosan elfogadott benchmarkok. A befektetési alapok aggregált teljesítményének mérésére egy befektetési alap indexet konstruáltunk, mely a tíz legnagyobb eszközértékû alap súlyozott átlagának alakulását méri. (Ábra XI-9)

Az intézményi befektetõk vagyonkezelési magatartása továbbra is szélsõségesen kockázatkerülõ. Portfoliójuk domináns, és növekvõ hányada áll állampapírokból és bankbetétekbõl. (Ábra XI-10) Mind a belföldi részvények, mind a külföldi befektetések aránya nagyságrenddel alatta van a nemzetközi mércével korszerûnek tekinthetõ portfolió kezelés normáinak.

Md Ft

A kockázatkerülõ befektetõi magatartás csak részben szabályozási korlátok eredménye, bár a külföldi befektetések esetében ez is szerepet játszik. Az életbiztosítók esetében gyakran a külföldi tulajdonos üzletpolitikája áll a konzervatív magatartás hátterében, a nyugdíjpénztáraknál a befektetõk érdekeinek túl rövid idõhorizonton való értelmezése okoz torzulásokat.

A nyílt végû befektetési alapok, mint említettük diszkrecionális megtakarítási formák. A magyar háztartások túlnyomó többségében ez nem ér el akkora mértéket, ami rövid idõhorizonton jelentõs kockázatvállalást tenne lehetõvé. A befektetési alapok a lakossági portfolió döntések szempontjából inkább a lekötött betétek illetve közvetlen kincstárjegy tartás, mintsem a tõzsdei befektetések helyettesítõ termékének tekinthetõk. Valószínûsíthetõ az is, hogy az orosz válság idején elszenvedett tõkeveszteség az alacsonyabb kockázatviselõ képesség miatt a lakosság hozamkockázat preferenciáját hosszabb ideig befolyásolja, mint a professzionális befektetõkét. A devizaszabályozás pedig nem teszi lehetõvé a nagyobb kockázatviselõ képességû külföldi befektetõk bevonását. E tényezõk miatt az állampapírok domináns szerepe középtávon valószínûsíthetõ.

Ez azt jelenti, hogy míg a fejlett piacgazdaságokban az intézményi befektetõk kulcsfontosságú szerepet vállalnak a vállalati szféra beruházásainak finanszírozásában, a vállalati struktúra modernizálásában és a korszerû menedzsment és a tõkepiaci innováció kikényszerítésében, Magyarországon szerepük lényegében az államháztartás hiányának finanszírozására korlátozódik.

1. a hitelintézeti rendszer 1999. évi tevékenysége

A részvénytársasági formában mûködõ hitelintézetek száma 1999-ben 43, az elõzõ évben 44 volt. A Realbank felszámolás alá került, az EKB beolvadt a Citibankba, míg megkezdte mûködését a második jelzálogbank. Az 1999. január 1-jétõl megváltozott jogszabályi lehetõséggel élve 5 hitelintézet kapott teljeskörû befektetési szolgáltatási engedélyt (ABN-AMRO, Deutsche Bank, Raiffeisen Bank, Rabobank, WLB).

Szövetkezeti formában 217 hitelintézet (ebbõl 209 takarékszövetkezet, 8 hitelszövetkezet) mûködött 1999 végén, 26-tal kevesebb, mint 1998-ban. Az év folyamán egy új takarékszövetkezetet alapítottak (EuroDirect Országos Takarékszövetkezet), és a felgyorsult fúziós folyamat keretében, 27 takarékszövetkezet olvadt be másikba (1998-ban összesen 7).

A teljes hitelintézeti rendszer mérlegfõösszege 7.806,5 milliárd forintot tett ki 1999 végén, nominálisan 12,6%-kal haladta meg az elõzõ év végi állományt, ami reálértékben 1,4%-os növekedést jelentett. A részvénytársasági formában mûködõ hitelintézetek - a továbbiakban bankrendszer - mérlegfõösszege az 1998. december 31-i 6.560 milliárd forintról 7.355 milliárd forintra, nominálisan 12,1%-kal, reálértéken 0,9%-kal emelkedett. A szövetkezeti formában mûködõ hitelintézetek - továbbiakban szövetkezetek - mérlegfõösszege 20%-kal, 451 milliárd forintra emelkedett az év során.

A hitelintézetek aktivitása nem volt egyenletes az év folyamán, az év elsõ nyolc hónapjában kisebb mértékben, míg szeptemberétõl kezdve erõteljesebb ütemben bõvült.

A nagybankok részaránya az elõzõ évekhez hasonlóan tovább csökkent, bár 1999-ben az e csoportban lévõ hitelintézetek aktivitása meglehetõsen eltérõ képet mutatott. A megfelelõen kidolgozott stratégiával rendelkezõ bankok az átlagosnál nagyobb mértékû fejlõdést tudtak felmutatni.

A középbankok aktivitása már harmadik éve erõsödött, de 1999-ben ebben a csoportban is nõttek a különbségek. Egyes középbankok mérlegfõösszegének növekedése megközelítette a nagybankokét, míg másoké stagnált. Ezzel együtt is ez az egyetlen csoport, amelyik számottevõen tudta növelni piaci részesedését.

A kisbankok aktivitása nominálisan is visszaesett, ami egyrészt a szereplõk számának csökkenésére (a Realbank felszámolásának elindítása, az EKB beolvadása a Citibankba), másrészt a kiélezett piaci versenyben elfoglalt hátrányos helyzetükre vezethetõ vissza. Ebben a csoportban csak az egyes banki tevékenységekre specializálódott és az erõs anyabanki háttérrel rendelkezõ induló bankok tudtak növekedést felmutatni.

A szakosított hitelintézetek aktivitásának visszaesésében szerepet játszott, hogy 1999-ben elhúzódott a tervezett stratégia váltás végrehajtása.

A lakástakarék-pénztárak dinamikus növekedése természetes következménye volt a már elõzõleg megkötött betétszerzõdésekhez kapcsolódó folyamatos megtakarításoknak. Ugyanakkor 1999-ben az érvényben lévõ szerzõdések száma számottevõen nem emelkedett, s jelentõsen elmaradt a várakozásoktól.

A szövetkezeti hitelintézetek aktivitása az átlagot meghaladóan, 20,2%-kal emelkedett, tevékenységük bõvítése a kis- és közepes méretû városokban volt sikeres.

A bankrendszer tulajdonosi struktúrájában 1999-ben az 1998. esztendõvel ellentétben, amikor is a Postabank konszolidációja miatt jelentõsen emelkedett az állami tulajdon aránya, lényegesebb változás nem következett be.

A bankrendszer jegyzett tõkéjében a külföldi tulajdon aránya tovább emelkedett, (4,1% ponttal 65%-ra), ami a 3 milliárd forint jegyzett tõkéjû HVB alapítás kivételével alapvetõen annak a következménye, hogy a már tulajdonosi részesedéssel rendelkezõ külföldi hitelintézetek 1999. folyamán jelentõs mértékben hajtottak végre jegyzett tõke emelést.

A belföldi tulajdon nem csak arányában, hanem értékében is csökkent, ami arra vezethetõ vissza, hogy 1999 elején elkezdõdött egy kis bank felszámolása, valamint, hogy az 1998. évi tõzsdei események után a belföldi tulajdonosok tõzsdén forgalmazott banki részvény befektetéseiket csökkentették, melynek vevõi oldalán külföldi intézményi befektetõk álltak.

A hitelintézeti rendszer forrásstruktúrájában 1999-ben számottevõ elmozdulás nem történt. (Táblázat XII-3) Kismértékben emelkedett a saját tõke, a betétállomány, valamint a külföldi források részesedése, ugyanakkor tovább csökkent a jegybanki források aránya. A külföldi források az év elsõ tíz hónapjában a leértékelésnél lassúbb ütemben növekedtek, november-december hónapokban azonban jelentõs (179 milliárd forint) külföldi forrásbevonás történt, melybõl egyrészt külföldi kihelyezéseket, másrészt belföldi vállalkozások deviza hiteleit finanszíroztak. A lakossági források növekedésének dinamikája az 1998 évihez képest csökkent, a 12%-os (301 milliárd forint) bõvülés nem volt elegendõ a részesedés megtartására. Ebben szerepet játszott a lakossági fogyasztás és a lakossági hitelállomány növekedése is. Meg kell azonban jegyezni, hogy a hitelintézeti szektoron kívüli megtakarítások sem emelkedtek olyan mértékben mint 1998-ban.

%

A hitelintézeti rendszerben 1999-ben folytatódott a nagyobb kockázatot jelentõ kihelyezések felé történõ eltolódás. Az eszközökön belül jelentõsen csökkent a kockázatmentes értékpapírok részesedése, ugyanakkor emelkedett az ügyfélhitelek (vállalkozók, lakosság, költségvetési szektor), és a külföldi kihelyezések aránya. Az állampapírok csökkenõ tendenciája a bankokat jellemezte, a szövetkezeti hitelintézeteknél - vélhetõen azért, mert nem érhetõ el számukra az MNB betéti konstrukciója - emelkedett az állampapír állomány. A hitelállomány az inflációnál és a mérlegfõösszegnél is gyorsabb ütemben növekedett. A lakossági hitelek 34%-kal, a vállalkozói hitelek 20%-kal bõvültek. Legdinamikusabban (37%-kal) a költségvetési szektor hitelállománya emelkedett, ami mögött az Államkincstár közvetlen hitelfelvétele áll.

A hitelintézeti rendszer forrásállományában még mindig az éven belüli lejáratú források részesedése volt a meghatározó (75%). A forint-deviza arányt tekintve a kétharmad-egyharmados összetétel összességében sem eszköz, sem forrás oldalon nem változott lényegesen.

A bankrendszer mérlegen kívüli kötelezettségeinek állománya a mérlegfõösszeghez viszonyítva 1999. végén 44%-ot tett ki, az elõzõ évihez képest 13,6 százalékponttal csökkent.(Táblázat XII-4)

(%)

A kockázattal súlyozott függõ kötelezettségek emelkedése mögött elsõsorban a vállalkozások részére megnyitott, fel nem mondató hitelkeretek bõvülése áll.

Míg a határidõs ügyletek állománya - teljes értéken - a nyitott devizapozíciók leépülése miatt jelentõsen csökkent, addig a kockázattal súlyozott értékük emelkedett, ami annak következménye, hogy a tõzsdén kötött ügyletek aránya csökkent, de továbbra is jelentõs maradt az ügyfelekkel megkötött határidõs ügyletek állománya.

A hitelintézeti szektor teljes vállalkozói kihelyezés állománya 1999. végén 2.476 milliárd forintot tett ki, 1998 végéhez képest 19,6%-kal emelkedett, (Táblázat XII-5) ami meghaladta a hitelintézeti rendszer mérlegfõösszegének növekedési ütemét. A hitelállomány az év folyamán nem egyenletesen bõvült, a negyedik negyedévben jelentõs felfutás volt tapasztalható elsõsorban a projekt finanszírozási- és a folyószámla hiteleknél. Az éves növekmény 42%-a éven túli lejáratú devizahitel, 35%-a folyószámla és eseti hitel volt.

Az éven túli vállalkozói kihelyezés állomány az elsõ három negyedévben lassú ütemben bõvült, azonban a negyedik negyedévben ez a növekedés felgyorsult, s az állomány a harmadik negyedévhez képest 11,4%-kal emelkedett.( Táblázat XII-6) A növekedés döntõ része az egyéb hosszú lejáratra nyújtott hiteleknél következett be, melynek 80%-a devizában történt kihelyezés volt.

%

Az éven belüli vállalkozói hitelek növekedése (17,0%) a teljes vállalkozói hitelállomány növekedése alatt maradt. A rövid lejáratú hitelek közül a folyószámla és eseti hitelek állománya kiemelkedõen, az elõzõ évhez képest 23,4%-kal bõvült. Itt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a jelentõs napi állománymozgásokat, ezért célszerû az átlagállományok (Táblázat XII-7) figyelemmel kísérése is.

Md Ft

A vállalkozási hitelállomány további növekedését vetítheti elõre az ügyfélkockázattal súlyozott függõ kötelezettségek (hitelkeretek, garanciák, stb.) több, mint 40%-os emelkedése.

1999. szeptemberétõl a kis-, közép- és mikrovállalkozások hiteleire vonatkozóan is rendelkezünk adatokkal.

A vállalkozói hitelállomány forint-deviza összetételét vizsgálva megállapítható, hogy az év elejéhez képest a forinthitelek aránya 3 százalékponttal csökkent, így az év végét 65% - 35%-os megoszlás jellemezte. A devizában nyújtott hitelek részaránya az éven túli hiteleknél 7 százalékponttal emelkedett, ugyanakkor az éven belüli lejáratra nyújtott hitelek esetében 2 százalékponttal csökkent.

A vállalkozói hitelállomány ágazati megoszlása alapján a legnagyobb részarányt a feldolgozóipar (29,2 %) képviselte, súlyaránya 2 százalékponttal csökkent az 1998. év végi értékhez képest. Ugyanakkor fokozatosan nõtt a kereskedelem, közúti jármû és közszükségleti cikk javítása ágazat számára nyújtott hitelek állománya, s így ennek az ágazatnak a hitelállományon belüli aránya 20,8%-ra nõtt. Emellett igen erõteljesen bõvült a szállítás, raktározás, posta és távközlés ágazat részére nyújtott hitelek állománya is.

2. § Kis- és középvállalkozásnak minõsül az a vállalkozás, amelynek

a) összes foglalkoztatotti létszáma 250 fõnél kevesebb, és

b) éves nettó árbevétele legfeljebb 4000 millió Ft, vagy mérlegfõösszege legfeljebb 2700 millió Ft, továbbá

c) megfelel a 3. § (3) bekezdésben foglalt feltételeknek.

3. § (1) Kisvállalkozásnak minõsül az olyan vállalkozás, amelynek

a) összes foglalkoztatotti létszáma 50 fõnél kevesebb, és

b) éves nettó árbevétele legfeljebb 700 millió Ft, vagy mérlegfõösszege legfeljebb 500 millió Ft, továbbá

c) megfelel a (3) bekezdésben foglalt feltételeknek.

(2) Mikrovállalkozásnak minõsül az olyan vállalkozás, amelynek összes foglalkoztatotti létszáma 10 fõnél kevesebb, és megfelel az (1) bekezdés b)-c) pontjában foglalt feltételeknek.

(3) Egy vállalkozás akkor minõsül kis- és középvállalkozásnak, ha abban az állam, az önkormányzat vagy a 2. § szerinti vállalkozáson kívül esõ vállalkozások tulajdoni részesedése - tõke vagy szavazati jog alapján - külön-külön és együttesen sem haladja meg a 25%-ot.

A teljes vállalkozói hitelállomány 31%-a került 1999. végén kis- és középvállalkozásokhoz kihelyezésre, melynek fele középvállalkozásokhoz, 25-25%-a kis- és mikrovállalkozásokhoz kötõdött. A garanciaszövetkezeti rendszer kiépítése várhatóan az állományok bõvülését vonja majd maga után. A garanciaszövetkezetek a kis- és középvállalkozások hitelfelvételeit segítik elõ oly módon, hogy a velük együttmûködõ hitelintézetek hiteleihez készfizetõ kezességet vállalnak.

A vállalkozások teljes hitelállománya a hazai bankrendszerrel szemben fennálló tartozásnál erõteljesebben nõtt, mivel a közvetlen külföldi hitelfelvétel 54,8%-kal bõvült. A vállalatok nettó külföldi eladósodása a külföldi hitelfelvételeknél kevésbé nõtt (48,1%-kal), mivel a vizsgált idõszakban erõteljesen emelkedett a hazai vállalkozások külföldi hitelkihelyezése is.

A hazai hitelintézetek külföldi kihelyezései (a külföldi hitelintézetek részére nyújtott kihelyezések nélkül) szintén dinamikusan, 60%-kal emelkedtek, így állományuk az év végére 242 milliárd forintot tett ki. A növekmény teljes egészében a hosszú lejáratra kihelyezett hitelekbõl származott.

A betétállomány 1999. évi záró értéke (1.326 Md Ft) az elõzõ év végéhez képest 18,2%-kal emelkedett. Az elõzõ év utolsó negyedévében bekövetkezett nagymértékû bõvülés után az 1999. évet az elsõ negyedévi mérsékelt állománycsökkenést követõen gyorsuló növekedési ütem jellemezte.

Az éven belüli betétek tették ki az összes vállalkozói betétállomány közel 99%-át 1999 végén. A betétállomány forint-deviza összetételében elmozdulás történt a forint források javára, amelyek az 1999. végi állomány 82%-át tették ki.

A rövid lejáratú vállalkozói hitelkamatok az 1998. decemberi értékhez viszonyítva 3,4 százalékponttal csökkentek. Figyelembe kell azonban venni, hogy az orosz válság miatt 1998 utolsó negyedévében átmeneti (szeptember és december között 0,5 százalékpontos) kamatemelkedés történt. A rövid lejáratú vállalkozói hitelkamatok 1999. augusztusáig a pénzpiaci irányadó kamatoknál erõteljesebben csökkentek, az azt követõ idõszakban azonban - elsõsorban a kockázatosabb közép- és kisvállalkozások felé való eltolódás miatt - a kockázati felár növekedése volt megfigyelhetõ. Decemberben az éven belüli vállalati hitelek és a három hónapos diszkont kincstárjegy súlyozott átlagkamata közötti különbség 2 százalékpontra nõtt. Az éven túli vállalkozói hitelkamatok a rövid lejáratú kamatoknál kisebb mértékben, mintegy 3 százalékponttal csökkentek.

Az éven belüli lejáratra elhelyezett vállalkozói betétek kamatcsökkenése 1999-ben elmaradt a hitelkamatok esésétõl, amely a rövid lejáratú kamatkülönbözet szûkülését eredményezte. Átmeneti kamatmarge emelkedést váltott ki október-november hónapban az éven belüli hitelek súlyozott átlagkamatának megugrása. Az 1999. decemberi kamatkülönbözet 0,9 százalékponttal alacsonyabb volt, mint az 1998. decemberi. Figyelembe kell venni azonban, hogy az 1998. decemberében a kamatmarge 1998. szeptemberéhez képest 0,6 százalékponttal emelkedett. 

A lakossági hitelezésben 1999-ben megerõsödött az az 1998-ban megindult folyamat, amely szerint a kereskedelmi bankok dinamikusan bõvítették lakossági üzletágukat. Betéti oldalon egyértelmûen a lakossági folyószámla és a hozzá kapcsolódó szolgáltatások bõvültek, míg a hitelezés területén a csökkenõ lakáshitel állomány mellett jelentõsen megnõtt a fogyasztási hitelek szerepe.

A lakossági hitelek állománya a hitelintézeti rendszer teljes mérlegfõösszegébõl az 1998. év végi 3,8%-ról 4,6%-ra emelkedett.

A lakossági hitelek állománya 1999. december végére 89,5 milliárd forinttal, 33,5%-kal nõtt az elõzõ évhez képest. (Táblázat XII-8)

A lakossági hitelek piacán a koncentráció 1999-ben változatlanul magas volt. Az elsõ hat legnagyobb piaci részesedésû bank rendelkezett a teljes hitelállomány 84,1%-ával, mely az elõzõ évinél közel 4 százalékponttal volt alacsonyabb.

A lakossági kihelyezések növekményét egyértelmûen a fogyasztási hitelezési tevékenység intenzívebbé válása okozta. A fogyasztási hitelek állománya az 1998. végi 122,4 milliárd forintról 1999. decemberre 212,9 milliárd forintra (74%-kal) emelkedett, s ezzel részesedése a teljes lakossági hitelállományból 46,8%-ról 63,6%-ra nõtt. A növekedés a bankoknál gyorsabb ütemû, több, mint 80%-os volt, a szövetkezeti hitelintézetek ennél alacsonyabb (34%-os).

Külön kategóriát jelentenek a fogyasztási hitelezésben az autóvásárlási hitelek, ezek jelentõs részét a kifejezetten erre specializálódott bankok nyújtják, melyek 11,9%-os piaci részesedéssel rendelkeztek 1999 végén a teljes lakossági hitelállományból. 

A hitelintézeti rendszerben elhelyezett lakossági betétek állománya (Táblázat XII-9) 1999. december 31-én 2.814 milliárd forintot tett ki, az elõzõ év végéhez viszonyítva 301 milliárd forinttal, 12%-kal nõtt. Ennek ellenére a betétek mérlegfõösszegen belüli részaránya kismértékben csökkent (36,2%-ról 36,0%-ra ).

A lakossági piacon jelentõs szerepet játszó bankok által "vezérterméknek" tekinthetõ folyószámla betétek összege az 1998 évi 393,6 milliárd forintról 1999. december végére 486,2 milliárd forintra, az összes betét éves növekedési ütemét jelentõsen meghaladóan, nominálisan 23,5%-kal, (reálértéken 12,3%-kal) nõtt.

A lakossági forrásoknál is magas a koncentráció, mivel a forrásgyûjtésben legaktívabb tíz banknál volt december végén az állomány 88,3%-a.

Az 1999. évi általános kamatcsökkenési tendenciának megfelelõen a lakossági piacon a kihelyezés és forrásgyûjtés terén is megfigyelhetõ volt a kamatszínvonal csökkenése.

A lakossági hitelek közül a lakáshitelek iránti csökkenõ kereslet, részben pedig a potenciális ügyfelekért folyó verseny eredményeként az 1998. decemberi 27,1%-ról 1999 végére 4,2% ponttal csökkenve 22,9%-ra estek vissza a lakáshitelek átlagkamatai. Ezzel szemben a fogyasztási hitelek iránti fokozódó kereslet nem késztette a bankokat hasonló mértékû kamatmérséklésre, így itt az átlagkamatok az 1998. év végi 25,7%-ról, egy év alatt csak 23,9%-ra csökkentek. A lakáshitel-kamatoknak az elmúlt évben felgyorsult és a fogyasztási hitelkamatoknál nagyobb ütemû csökkenése azt eredményezte, hogy a lakáshitelek átlagkamat szintje a fogyasztási hitelek kamatszintje alá süllyedt. Meg kell azonban jegyezni, hogy a fogyasztási hiteleknél a teljes hiteldíj mutató bankonként eltérõ mértékben ugyan, de lényegesen magasabb lehet a meghirdetett kamatoknál.

Betéti oldalon az egyes lejárati kategóriákat vizsgálva a látra szóló betétek átlagkamata 7,9%-ról 6,3%-ra csökkent tizenkét hónap alatt, míg az éven belüli betétek kamata 14,4%-ról 11,1%-ra, az éven túli betéteké pedig 14,3%-ról 10,9%-ra mérséklõdött.

A hitel és betéti kamatok eltérõ ütemû és mértékû változása azt eredményezte, hogy ha csak kismértékben is, de nõtt a kamatkülönbözet, ami többlet kamatjövedelem realizálását tette lehetõvé a lakossági betétekbõl finanszírozott lakossági kihelyezések esetében.

A bankok eszközszerkezetében folytatódott az állampapírok portfolión belüli arányának 1998. III. negyedévétõl megfigyelhetõ csökkenõ tendenciája. Az állampapírok mérlegfõösszegbõl való részesedése az év eleji 14,7%-ról az év végére 10,8%-ra esett vissza, amely 163 milliárd forintos csökkenést jelentett. Ezzel egyidejûleg a szövetkezeti formában mûködõ hitelintézeteknél az államkötvények állományának növekedése volt tapasztalható. (Táblázat XII-10)

A központi költségvetés hitelállománya szeptemberben 32 milliárd forinttal emelkedett egy újonnan felvett hosszú lejáratú konzorciális devizahitel következtében.

Az önkormányzatok továbbra is csekély súlyt - aktív oldalon 0,7%-ot (49,1 milliárd forintot), passzív oldalon 1,8%-ot (123,6 milliárd forintot) - képviseltek 1999. év végén.

A bankközi pénzpiacot 1999-ben a hozamok, illetve a kamatok lassú, kiszámítható csökkenése és a forgalom viszonylagos állandósága jellemezte. Az év egészében a bankrendszer bõ likviditással rendelkezett, így a forrásszerzés nem okozott gondot a bankoknak. A kialakult piaci helyzetben az aktív repo nyújtotta lehetõség igénybevételére csupán az év elején volt szükség. Míg a jegybankkal kötött üzleteket illetõen az egynapos konstrukciókkal szemben a kéthetes kihelyezések domináltak, a bankközi piacon a bõségesen rendelkezésre álló likviditás elsõsorban a rövidebb lejáratú kihelyezések felé törekedett. A bankközi piac hektikus mozgásoktól való mentességét az is elõsegítette, hogy javult a hitelintézetek likviditáskezelése. Ehhez hozzájárult az, hogy az MNB március 1-jén bevezette a kéthetes betételhelyezési módozatot a korábban havi egyszeri alkalmat biztosító konstrukció helyett.

A hitelintézetek jegybanktól származó forrásállománya 1999. december végén 123,7 milliárd forint volt, az év elejéhez képest 29,4%-kal csökkent. A változásban a bankok hosszú lejáratú forint refinanszírozási hitelfelvételének egyenletes ütemû, összességében 19,3 milliárd forint csökkenése játszotta az elsõdleges szerepet. A devizabetét ellenében nyújtott forint források állománya december végén 43,0 milliárd forint volt, 39%-kal alacsonyabb, mint az év elején.

A kereskedelmi bankok jegybankkal szembeni, a jegybanki devizakötvényeket nem tartalmazó teljes követelés állománya december végén 1.063,7 milliárd forint, az egy évvel korábbinál 30,3%-kal nagyobb volt. Az állomány növekedésének döntõ hányada az év utolsó két hónapjában következett be. A követelésállomány nagy részét a jegybanknál elhelyezett rövid lejáratú betétek tették ki, melyek december végi állománya 936,0 milliárd forint volt. A betétállomány forint-deviza szerkezetében az év során jelentõs elmozdulás történt, mivel a devizabetétek részaránya a január elejei 58%-os szintrõl az év végére 28%-ra esett vissza.

A bankok tárcájában lévõ jegybanki devizakötvények állománya az év végén 223,7 milliárd forintot tett ki, 1,8%-kal haladta meg az év eleji szintet.

A belföldi hitelintézetekkel szembeni kötelezettségek 1999. december végi 436,9 milliárd forint értékû összesített állománya 7,7%-kal maradt el az év elejei szinttõl. Ezen belül a deviza kötelezettségek részaránya az év elejei 40,8%-ról 38,4%-ra esett vissza. A belföldi bankokkal szembeni követelésállományból a bankközi betétek 308,9 milliárd forintot, a bankközi hitelnyújtások 109,2 milliárd forintot tettek ki. A követelésállomány forint-deviza szerkezetét tekintve a devizakövetelések részaránya az év eleji 48,2%-ról 47%-ra csökkent.

A külföldi hitelintézetekkel szembeni kötelezettségek összbanki állománya december végén 666,6 milliárd forintot tett ki, az év során 1,1%-kal emelkedett. A külföldi bankokkal szembeni követelések állománya az év végén (17,2%-os emelkedés mellett) 543,2 milliárd forintot ért el, melynek döntõ hányadát rövidlejáratú betétek tették ki. A bankrendszer külföldi hitelintézetekkel szembeni nettó hitelfelvevõi pozíciója 1999 végén 120,8 milliárd forint volt.

A bankközi határidõs kötelezettségek 1999. december végi 227,4 milliárd forint összesített állománya az elõzõ év végéhez képest csaknem 70%-os visszaesést jelentett, döntõen a határidõs devizaszerzõdések visszaszorulásából eredõen.

A pénzpiaci kamatokat folyamatos csökkenés jellemezte 1999-ben. A bankközi forráskamatok az év eleji, átlagosan 17% körüli szintrõl az év végére 13,5-14,0%-ra estek vissza. 

A bankrendszer egészében 1998. december 31. és 1999. december 31. között - a jelentõs belsõ mozgások ellenére - a tõkeellátottságban számottevõ változás nem következett be. A tõkemegfelelési mutató értéke a bankok aktivitásának a nagyobb kockázati súlyozású szegmensekben tapasztalt növekedése következtében 16,4%-ról az elõzetes év végi pozitív eredménnyel számolva 15,7%-ra, eredmény nélkül nézve 14,1%-ra, mérséklõdött. 

A bankrendszer saját tõkéje 1999 végén az elõzetes adatok szerint 655 milliárd forintot tett ki, 84 milliárd forinttal emelkedett az elõzõ év végéhez viszonyítva. A 15%-os saját tõkenövekedés meghaladta a mérlegfõösszeg 12%-os emelkedését.

Az alárendelt kölcsöntõke állománya ellentétes hatások eredõjeként az elõzõ évhez képest, több mint 20 milliárd forinttal, 146 milliárd forintra emelkedett. Új alárendelt kölcsöntõke bevonására közel 21 milliárd forint összegben került sor, fõként kritikus tõkehelyzetben, az elõírások betartása érdekében. A devizában tartott alárendelt kölcsöntõke forintértékének növekedését a néhány banknál bekövetkezett állománycsökkenés ellensúlyozta. A csökkenésre fõként a szabályozás változásának hatására került sor. A szavatoló tõke számítása során 2000-tõl az alárendelt kölcsöntõke már csak az alapvetõ tõke 50%-áig vehetõ figyelembe a korábbi 100% helyett. Néhány bank ezért az alárendelt kölcsöntõke egy részét - az alapvetõ tõke felét meghaladó összeget - a jegyzett tõke emelésére fordította.

Az 1998. végi auditált adatokhoz viszonyítva a tõkemegfelelési mutató 2,3 százalékponttal csökkent, amit a bankrendszer mérlegen belüli és mérlegen kívüli aktivitásának növekedése idézett elõ.(Táblázat XII-11) A függõ kötelezettségek állománya jelentõsen bõvült, és a növekedés a 100%-os és 50%-os kockázati súlyozású garanciáknál és hitelkereteknél volt a legerõteljesebb. A határidõs követelések összege kis mértékben csökkent, viszont az állományon belül dinamikusan bõvült a teljes kockázati súlyozású deviza ügyletek aránya.

A szavatoló tõke 10 milliárd forinttal emelkedett az év során, ami az alapvetõ és a járulékos tõkeelemek emelkedésének (8 és 12 milliárd forint), valamint a tõkével fedezendõ limittúllépések növekedésének együttes hatására alakult ki.

A nem auditált pozitív eredményt is figyelembe véve a szavatoló tõke 74 milliárd forinttal haladta meg az 1998 végi állományt, de növekedése elmaradt a bankrendszer portfoliójában megjelent kockázatok emelkedésétõl, ezért a tõkemegfelelési mutató értéke e számítás szerint is csökkent 0,7 százalékponttal.

Míg 1998-ban a minõsített követelések állományának bõvülése lényegesen meghaladta a teljes portfolió növekedési ütemét, addig 1999. év végén a problémás eszközök állománya nominálisan is elmaradt az elõzõ év végi szinttõl. A portfolió-minõség javulása ellenére a megképzett kockázati céltartalékok 34,5 milliárd forinttal mérsékelték a bankrendszer eredményét, mivel a portfolió javulása jelentõs részben a minõsített eszközök értékesítésének, illetve leírásának volt köszönhetõ.

A bankrendszer minõsítendõ portfoliója 1999-ben reálértékben ugyan növekedett, de a korábbi években megszokott növekedési dinamikáját nem volt képes fenntartani. A portfolió nominális bõvülésében -1998-hoz hasonlóan- a mérlegen belüli tételek növekedése játszotta a fontosabb szerepet.

A portfolió minõségében bekövetkezett javulásként értékelhetõ, hogy - a minõsített eszközöknél a külön figyelendõ tételek kivételével- az összes kategóriában csökkenés volt tapasztalható. (Táblázat XII-12) Ugyanakkor a kedvezõ képet némileg beárnyékolja az a tény, hogy ebben döntõ szerepet játszott, hogy közel 39 milliárd forint összegben került sor minõsített hitelek eladására, illetve leírására 26 milliárd forintot meghaladó veszteséggel. Ezt tovább növelte a részesedések nyilvántartási érték alatt történt értékesítése.

A hitelintézetek a minõsítések, illetve újraminõsítések során 1999-ben 97,1 milliárd forint kockázati céltartalékot képeztek. A portfolió elemek értékesítése, leírása miatt 61 milliárd forint céltartalék került felhasználásra, és ugyanezen okok, illetve az átminõsítések következtében 62,6 milliárd forint került felszabadításra. Mivel a céltartalék felhasználás eredménysemleges, ezért a kockázati céltartalékolás az eredményt a képzés és felszabadítás különbségével, tehát 34,5 milliárd forinttal csökkentette.(Táblázat XII-13)

A külföldi kihelyezések bõvülése, mérsékelt ütemben ugyan, de 1999-ben is folytatódott. Országkockázati szempontból a kihelyezések többsége (930 milliárd forint) a kockázatmentesnek tekinthetõ, fejlett országokba irányult. Kedvezõ fejleménynek tekinthetõ, hogy a kockázatos országokkal szembeni kihelyezés állomány folyamatosan csökkent, december végén 105 milliárd forintot tett ki. (Táblázat XII-14)

A hitelintézeti törvényben 1997-ben bevezetett általános kockázati céltartalékot a hitelintézeteknek 3 év alatt kell megképezniük. Ez a nem egyes portfolió elemekhez kötött céltartalék képzési kötelezettség 12,3 milliárd forinttal csökkentette a bankrendszer eredményét.

A bankrendszer kamatkockázati kitettsége - vagyis a jövõbeni kamatváltozások hatása a bankok eredményére- továbbra sem nagymértékû, mivel az eszközök és források jelentõs része változó kamatozású, és a fix kamatozásúak is általában negyedévente átárazódnak. További - a hazai megtakarítási szokásokkal is összefüggésben álló - kedvezõ jelenség, hogy a hosszú lejáratú fix kamatozású betétek aránya marginális. Ugyanakkor új fejlemény, hogy a negyedéven belül átárazódó deviza eszközök és deviza források állományának negatív különbözete jelentõsen emelkedett, ami arra utal, hogy a bankok 1999. végén rövidtávon a devizakamatok csökkenésére számítottak.

A 90 napos forint átárazási rés nem változott jelentõsen, az elsõ három negyedévben kismértékben kinyílt, majd az utolsó negyedév során záródott, így a mérlegfõösszeghez viszonyítva az 1999. év eleji -11,5%-ról -10,1%-ra (-747 milliárd forint) csökkent. A negatív gap fenntartása arra mutat, hogy a bankok további forint kamatcsökkenésre számítanak.

A deviza 90 napos átárazási rés a forinthoz hasonlóan szeptember végére negatív irányban kinyílt (a mérlegfõösszeg -4,3%-ára), majd szûkült, de az év eleji -1,9%-nál így is tágabb (-3,3%) maradt. A devizában felvállalt negatív kamatgap ugyanakkor kedvezõtlen jövedelem hatású lehet, mivel mind az eurónál, mind pedig a dollárnál további kamatemelésre lehet számítani.

A magyar bankrendszer árfolyamkockázata alapvetõen két összetevõre bontható szét. Az egyik elem a forint intervenciós sávon belüli mozgásából ered. Amennyiben a bank rendelkezik forinttal szembeni nyitott pozícióval, úgy a sávon belüli ingadozás hatást gyakorolhat az eredményére, melynek maximális mértéke a forint elleni pozíció 4,5%-a (az intervenciós sáv +- 2,25%-os tartománya), illetve az esetleges rendkívüli forint leértékelés. A másik árfolyamkockázati összetevõ a devizák közötti keresztárfolyamok volatilitásából fakad.

A teljes követelésállomány devizaszerkezetét tekintve az euró és az euro-zónába tartozó országok devizáinak részaránya 52%-ot, az USD követelések részaránya 46%-ot tett ki. A kötelezettségeket tekintve az euróhoz kötött devizák és az euró, valamint a dollár részaránya egyaránt 49-49% volt. Ezek az arányok várhatóan a dollár devizakosárból való kikerülése, valamint a dollár-euró keresztárfolyam változásának hatása következtében jelentõsen módosulni fognak.

A mérlegen belüli és a teljes nyitott pozíció 1999. elsõ negyedévében is alacsony volt. (Ábra XII-2) A második negyedévben a bankrendszer mérlegen belüli nyitott pozíciója elõjelet váltott, a deviza eszközök állománya meghaladta a deviza forrásokét. Nagymértékû változás május közepén - a kedvezõtlen márciusi folyó fizetési mérleg adat nyilvánosságra kerülését követõen - következett be, amikor is a forinttal szembeni spekuláció miatt a mérlegen belüli forint elleni pozíció néhány nap alatt 48 milliárd forinttal (-21,6-ról -69,5 milliárd forintra) változott. A bankrendszer teljes nyitott pozíciója a mérlegen belüli nyitott pozíciónál abszolút értékben ugyan kisebb, de azzal megegyezõ volt. A harmadik negyedév kezdetétõl bankrendszeri szinten mindkét pozíció jelentõsen csökkent.

A mérlegen belüli nyitott pozíciók drasztikus csökkenésével párhuzamosan a bankok deviza határidõs aktivitása is jelentõsen mérséklõdött.

A deviza-deviza keresztárfolyam kockázat 1999. január 1-tõl rendszer szinten jelentõsen mérséklõdött, mely döntõen annak köszönhetõ, hogy az euró zóna devizáinak egymással szembeni keresztárfolyam kockázata a fix átváltási arányok bevezetésének következtében megszûnt.

A bankrendszer rövid lejáratú külföldrõl származó deviza forrásainak állománya az 1999. decemberi mérleg adatok szerint növekedésnek indult, megközelítette az 1998. szeptemberi szintet.

A bankrendszer 1999. évi adózás elõtti eredménye az elõzetes adatok alapján 46 milliárd forint volt. 26 bank nyereséggel (összesen 82 milliárd forint), 17 bank pedig veszteséggel (összesen 36 milliárd forint) zárta az idõszakot. A bankrendszer - Postabank, MFB nélküli - adózás elõtti eredménye 1999-ben 42,2 milliárd Ft volt, 10,2 milliárd forinttal (20%-kal) kevesebb, mint 1998-ban.

Annak érdekében, hogy a bankrendszer tényleges jövedelemfolyamatait bemutathassuk az elemzés e fejezetében a bankrendszeri adatoknál a Postabank, az MFB és a Realbank adatait sem a bázis, sem a tárgyidõszakban nem vettük figyelembe.

A jövedelmezõség csökkenésének alapvetõ oka az volt, hogy miközben a bankrendszer banküzemi eredménye csak 16,6 milliárd forinttal növekedett, addig a mûködési költségek 31,2 milliárd forinttal emelkedtek. A banküzemi eredmény szerény növekedése a kamatjövedelem 2,3%-os csökkenésének és az egyéb pénzügyi és befektetési szolgáltatási tevékenységbõl származó eredmény 28,6%-os emelkedésének eredõjeként adódott.

A bankrendszer kamatjövedelme, a határidõs ügyletek, valamint a devizakereskedelem és árfolyam változás eredménye összesen 5,6%-kal növekedett az elõzõ évhez képest.

A bankrendszer kamatjövedelme az elõzõ évhez képest a kamatbevételek 9,4%-os és a kamatkiadások 12,6%-os csökkenésének eredményeként 2,3%-kal csökkent.(Táblázat XII-16)

A forint hozamelõnyének kihasználása céljából kötött ügyletek visszaszorulását jól tükrözi a kamatbevételek és kiadások belsõ szerkezetének alakulása is. Az elõzõ év hasonló idõszakához képest az MNB-tõl származó kamatbevételek 25%-kal, az állampapírok után kapott kamatok 28%-kal csökkentek, mellyel párhuzamosan az egyéb kamatkiadások 55%-kal mérséklõdtek. A vállalkozói és lakossági kamatok csökkenését a hitelállomány növekedése kompenzálni tudta, így az ügyfelektõl származó kamatbevételek 10%-kal emelkedtek az elõzõ év azonos idõszakához képest.

A kamatbevételek és -kiadások fent említett csökkenésével párhuzamosan a kamatozó eszközök és források átlagállománya 15%-ot meghaladó mértékben növekedett. Az eszközök átlagkamata 3,6 a forrásoké 3 százalékponttal csökkent 1998-hoz képest, így a bankrendszeri spread 0,59 százalékponttal csökkent. (Táblázat XII-17)

Az egyéb pénzügyi és befektetési szolgáltatási tevékenységbõl származó eredmény 1999-ben az elõzõ évhez képest 28,6%-kal emelkedett, melynek következtében a bankrendszer banküzemi eredményének 28%-a (1998-ban 23%-a) származott a nem kamatjellegû bevételekbõl. Döntõen a már említett okok miatt a devizakereskedelembõl és árfolyamváltozásból származó eredmény 15,8 milliárd forinttal, a határidõs ügyletekbõl származó eredmény 5,4 milliárd forinttal javult az elõzõ évhez képest. A bankrendszer jutalékbevételei 5,8 milliárd forinttal, 11%-kal nõttek.

A kockázati valamint az egyéb céltartalékok állományának változása 1999-ben 57 milliárd forinttal - 1998-ban 49 milliárd forinttal - rontotta a bankrendszer jövedelmezõségét.

A bankrendszer bruttó pénzügyi és befektetési szolgáltatási tevékenységébõl származó eredményének 3,1%-os növekedési ütemét nagymértékben meghaladta a banküzemi költségek 14,3%-os emelkedése, így a bankrendszer költséghatékonysága 1999 folyamán tovább romlott. A személyi jellegû kifizetések a létszám kismértékû csökkenése mellett 9%-kal, az egyéb mûködési költségek 18%-kal nõttek az elõzõ évhez képest. A mûködési költségek jelentõs növekedése a legtöbb banknál a fiókhálózat és a számítástechnikai rendszer fejlesztésére és az egyre magasabb marketing költségekre vezethetõ vissza.

A bankrendszer átlagos állományi létszáma az elõzõ évhez viszonyítva 6%-kal csökkent, így az egy fõre jutó adózás elõtti eredmény 14%-kal maradt el az egy évvel korábbitól. Bár a társadalombiztosítási járulékot nem tartalmazó személyi jellegû kifizetések csak 13,5%-kal emelkedtek, a létszám csökkenése miatt az egy fõre jutó személyi jellegû kifizetések 21%-kal nõttek.

A bankrendszer eredményének csökkenése következtében a tõke- és eszközarányos jövedelmezõség is csökkent 1998-hoz viszonyítva. A bankrendszer ROE mutatója 1999-ben 5,8% volt, 3 százalékponttal kevesebb mint 1998-ban. A vizsgált idõszakban a bankrendszer tõkearányos jövedelmezõsége lényegesen elmaradt a fogyasztói árindextõl. Reálértelemben tehát tõkevesztést szenvedett el a bankrendszer. Az eszközarányos jövedelmezõség (ROA mutató) 1999-ben 0,67% volt, 0,3 százalékponttal kevesebb mint 1998-ban.13 hitelintézet tõkearányos jövedelmezõsége meghaladta 1999-ben a fogyasztói árindexet, 13 pedig alacsony nyereséggel zárta az idõszakot.

Lap elejére

Vissza a tartalomjegyzékhez

Tovább