*

SZABÓ TIMEA, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Mielőtt rátérnék egy átfogóbb vezérszónoki beszédre, azt szeretném kérni, hogy egyszer már a miniszterelnök úr kikérte magának azt, hogy bárkit megbélyegezzünk, bárkit emberi méltóságában megsértsünk, és az olyan kifejezések, mint a cigánybűnözés vagy mint a bacilusgazdák átfogóan a külföldiekre nézve nem hiszem, hogy ebbe a Házba valók, és szeretném kérni, hogy továbbra is tartsuk magunkat ehhez. (Taps az MSZP, a Fidesz és a KDNP padsoraiból.)

Nem tudom egyébként, hogy Volner képviselőtársam mit szólna, ha őt magát bacilusgazdának minősítenék, mondjuk, Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában. Vagy vajon az '56-ban elmenekülő magyarokat is bacilusgazdának minősítették, amikor elmenekültek az üldöztetés elől? De nem kívánok Volner képviselőtársam hihetetlenül színvonalas érvelésével most itt vitatkozni. Lukács Tamás képviselőtársam most sajnos nincs bent, de úgy tűnik, hogy vele, illetve államtitkár úrral jó esetben legalább egy szakmai-politikai vitát le tudunk folytatni. Most nem is térnék ki a 30-40 százalékos eltűnési arányra, miután Lukács képviselőtársam nincs itt. Remélhetőleg az általános vita folytatásánál ő is jelen lesz, és erről tudunk majd egy párbeszédet folytatni.

Éppen ötven esztendeje folytak a genfi menekültügyi egyezmény megfogalmazásának a munkálatai, s tavaly volt húsz éve annak, hogy a modern menekültjogi szabályok első generációját elfogadták. Érdemes tehát az előttünk fekvő törvényjavaslatot - amely mind a menekültügyi jogszabályok, mind a migrációs jogszabályok jelentős módosítását célozza - abból a szemszögből szemügyre vennünk, hogy kiolvasható-e belőlük valamely irány. Merre tart Magyarország? A külföldiről, az idegenről gondolkodás mindig önképet rajzol, a távolság és a különbség, amelyet a külföldi és a saját állampolgár között érzékel és szabályoz a jog, egyben mindig az adott állam önarcképét, társadalmának állapotát is tükrözi. Fél a külfölditől, mert fenyegetést lát benne, örömmel üdvözli, mert anyagi és kulturális gazdagodásának forrását fedezi fel benne, vagy bűnbakká akarja tenni a társadalom belső bajainak elfedésére. A törvény és a jogalkotó szándékának olvasása legalább annyit elárul társadalmunk állapotáról, mint amennyit megsejtet a Magyarországra érkezni szándékozó külföldiekről.

A menekültek státusát szabályozó genfi egyezmény 1951-ben, a második világháború romjain és a kibontakozó hidegháború fagyos fuvallatai közepette született. Politikai menedékjogot kínált, védelmet a totalitárius rendszerek üldözötteinek, akiknek a "vétke" annyi volt, hogy más politikai vagy vallási eszményeket követtek, más kultúrához tartoztak, a kisebbség szorongató létét tapasztalták, vagy egyszerűen a hatalom célpontjai voltak, mint például a kulákok. Magyarország akkor a megosztott Európa szerencsétlen feléhez tartozott, nem csatlakozhatott az egyezményhez, hanem maga minősült üldöző hatalomnak, gyakorlatilag egészen 1989-ig, s persze mondanom sem kell, különösen 1956-57-ben, amikor 200 ezer hazánkfia vett vándorbotot, és szorult közvetlenül az osztrákok és a jugoszlávok, majd továbblépve több tucat európai és Európán kívüli ország lakosainak jóindulatára. Sokan közülük akkor hallottak először Magyarországról, amikor a papundekli bőröndökkel érkező magyar menekülteknek átengedték lakásuk egy részét.

1989-ben, amikor a Népköztársaság Elnöki Tanácsa ratifikálta a genfi egyezményt a menekültek státusáról, majd elfogadta a közel tíz éven át hatályban maradt szabályozást a menekültként elismert személyek jogairól, akkor Magyarország átkerült a jó oldalra. Mi nyújtottunk oltalmat a Romániából és a délszláv háború elől menekülőknek, nagyvonalúak voltunk és aggálytalanok, bár már akkor is megmutatkozott a félelem a kevésbé ismert külföldiektől, ugyanis az egyezményt 1998-ig földrajzi megszorításokkal alkalmaztuk, nem vállalván az Európán kívülről érkezők oltalmazását.

Merre mozdulunk most? - merül fel a kérdés a vándorlással kapcsolatos három törvény módosítását célzó javaslat általános vitájában. Az elemzés mércéjéül a következő szempontokat ajánlanám: erősödik-e az emberi jogok tiszteletben tartása; a személyhez és a családhoz fűződő jogok garanciái szaporodnak-e vagy éppen csorbulnak; összhangban vannak-e a hatályba léptetni kívánt szabályok az Európai Unió Magyarországot kötelező hatályos jogával; egybeesik-e a tervezett változtatások iránya az Unió törekvéseivel, terveivel, programjaival, arra indulunk-e, amerre a Bizottság kormányozná az Uniót; s végül, időszerű-e most a kodifikáció. Mindent összevetve egy demokratikusabb, a migráció európai és világfolyamatait helyesen felismerő, azokból előnyöket kovácsoló modern állam képét látjuk-e tükrünkben, ha e szabályokat elfogadjuk, vagy egy komplexusokkal és szorongásokkal küzdő, nálunk nagyságrendekkel több migránst fogadó országokat komikusan utánzó, saját belső iránytű nélküli állam képe rajzolódik ki, ha önmagunkra nézünk?

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Magyarországon ma - az uniós polgárokat, így a Romániából, Szlovákiából érkezett magyarokat is beleértve - körülbelül 210 ezer külföldi él, s túlnyomó többségük európai állam, elsősorban a már két említett ország, valamint Ukrajna, Szerbia és Németország polgárai. A huzamos tartózkodás jogáért folyamodók száma csökken, a szabad mozgás jogával nem rendelkező polgárok közül három hónapnál hosszabb tartózkodásra 2008-ban közel 35 ezren, 2009-ben mintegy 32 ezren kértek és néhány száz fő kivételével kaptak is engedélyt. Ezt Lukács Tamás képviselőtársamtól is hallottuk. Mind a két évben az érdemi eljárásra utalt menedékkérők száma 3 ezer alatt maradt, a jelek szerint idén még kevesebben lesznek. 2010. január 1-jén Magyarországon a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal statisztikái szerint összesen mintegy 1700 menekült és további 400 oltalmazott és befogadott él. A kiutasítások száma drámaian esik: 2005-ben még több mint 3300-szor alkalmazták, tavaly kevesebb mint ezerszer.

Nincs tehát semmilyen fenyegetettség, a migrációval összefüggő problémák száma csökken, a külföldi bűnelkövetők aránya az összes bűnöző között kevesebb mint 4 százalék, és az általuk elkövetett bűntettek száma és aránya is hosszabb távon csökkenő tendenciát mutat. A statisztikai adatok semmilyen aggodalmat nem indokolnak, a menedékkérők száma például Európában tendenciaszerűen az 1990-es évek eleje óta csökken. Most a 2000-es évek elejének a felénél tartunk. Az elmúlt két év kicsiny emelkedése nagyrészt az iraki helyzet rendezetlenségének tulajdonítható.

Mindebből az következne, hogy az új jogszabályok megengedőbbek, integrációorientáltabbak lehetnek, hiszen a kisebb ügyteher - akár a szabad mozgás jogával nem rendelkező polgárok migrációját, akár a menekültügyet nézzük - ezt lehetővé tenné. Viszont attól tartok, hogy ez nincs így.

Vizsgáljuk meg nagy vonalakban a törvényjavaslatot az imént említett szempontokból, kezdve az emberi jogi mérleggel és a család tiszteletével. Egy kormány, amely nem győzi hangsúlyozni a család értékét és fontosságát, tetteiben, törvényjavaslatában ennek homlokegyenest az ellenkezőjét célozza. Mintha a külföldiek családi élete nem lenne védelemre méltó, mintha az a törekvés, hogy valaki Magyarországon akar házastársával élni, egyenesen büntetendő lenne. Mit tesz a családdal a javaslat? Fogdába zárja az egész családot kiskorú gyermekestül, gyanakszik, gondolatrendőrséget teremt, hogy a házasulók szándékait olvassa ki. Vessenek egy pillantást a törvényjavaslat 7. §-ára, amely megszünteti a tartózkodás jogát, ha a családi kapcsolatot a tartózkodási jog létesítése érdekében hozták létre. Ha tehát a pár azért kel egybe, hogy a külföldi félnek legyenek jogai Magyarországon - például tartózkodási joga és így családalapítási joga -, akkor a törvényjavaslat szerint ki is kell lökni az országból, hiszen a családi kapcsolatot a tartózkodási jog megszerzése érdekében létesítette. Abszurd, ugye?

Értem természetesen, hogy az érdekházasságok kiszűrése a cél, de engedjék meg, hogy mielőtt lángpallossal lesújtunk a házasság szentségét bevándorlási eszközként használókra, arra kérjem önöket, emlékezzenek azon erdélyi és ukrajnai magyarok százaira, ha nem ezreire, akiknek egyetlen esélye a Magyarországra költözésre akkor mutatkozott, ha egy jó szándékú, nehéz sorsukkal szolidáris honfitársunk hajlandó volt névházasságot kötni velük, aminek következtében végre átköltözhettek Magyarországra. Hamarosan sokan elváltak, újra összeházasodtak eredeti párjukkal, ki ilyen vagy olyan módon. Ami akkor emberbaráti cselekedet volt, mára a jog álnok kijátszásává minősült át. Kérdezzük, hogy miért.

Az Európai Unió kész megoldást kínál a névházasság problémájára, amikor a családegyesítésre vonatkozó, bennünket is kötelező irányelvében a tagállamok mérlegelési körébe utalja, hogy elutasítják-e vagy sem annak a személynek a vízum- vagy tartózkodási engedélykérelmét, aki a családi kapcsolatot kizárólag annak érdekében hozta létre, hogy beutazhasson vagy az adott országban tartózkodhasson. Tehát nem kötelező az elutasítás, csak lehetőség, és az is csak akkor áll meg, ha a családi kapcsolatba kerülő felek kizárólag a hatóság kijátszása végett léptek kapcsolatba, vagyis nem azért - mint az iménti példánkban -, hogy együtt élhessenek.

De nem jár jól a család az idegenrendészeti eljárásban sem. Eddig legalább kiskorú gyermekeket nem lehetett őrizetbe venni, a törvényjavaslat viszont már erre is felhatalmazást ad. S ha ez nem lenne elég bizonyíték a családok vesszőfutására, akkor még utalnék arra, hogy a menekült családegyesítési jogát a javaslat aránytalan mértékben korlátozza, amikor a menekült jogát korlátozza a házastársával való családegyesítésre, ha ez a kapcsolat nem a származási országban, hanem menekülés közben vagy akár itt jött létre.

Tisztelt Képviselőtársaim! Látogassanak el a gombaként szaporodó idegenrendészeti fogdák bármelyikébe, és töltsenek el ott egyetlen napot a szobájukba zártan, maximum egy óra séta lehetőségével a kopár udvaron, majd gondoljanak bele abba, hogy akik az ilyen fogdákon aszalódnak, legtöbbször semmilyen bűncselekményt nem követtek el, terhükre legfeljebb szabálysértés írható, annyira bűnösök, mint a gyorshajtók vagy a tilosban parkolók.

Képzeljék el, hogy önöket egy másik országban, mondjuk, gyorshajtásért fél évre fogdába vetnék. Igazságtalan lenne, ugye? Nem véletlen, hogy az Unió legtöbb országában nem ismerik az ilyen hosszú idegenrendészeti őrizetet, és az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége 2010 szeptemberében, áttekintve a huszonhét ország igazgatási, fogvatartási gyakorlatát, azt ajánlja a tagállamoknak, hogy a fogva tartás hosszát hat hónapban maximalizálják. Csak megjegyzem, hogy a visszatérési irányelv a huszonhét ország közül négyben vezetett a fogva tartás hosszának növeléséhez, más államok, például Franciaország vagy Ciprus ma is megelégszenek egy-másfél hónapos maximummal. Ha emberi jogi szempontból elszomorító is a kép, vigasztalhatnánk magunkat azzal, hogy a létrejövő szabályok legalább az Unió jogával harmonizálnak; sajnos ez sincs így, a tervezet több ponton ellentétes az Unió jogával, ahogy arra a menekültek családegyesítési joga kapcsán már utaltam.

A részletes vitában a további ellentmondásokra is rá fog mutatni az LMP; és Lukács Tamás megérkezett, így elmondom, hogy várom a színvonalas szakmai vitát is majd ebben a kérdésben, és mindannyiunk érdeke valóban az, hogy egy rendezett körülményeket is támasztani tudó törvénycsomag szülessen meg.

Szomorúan teszem azonban hozzá, hogy a jogsértésre készség nem idegen a jelen kormányzat gyakorlatától, hiszen a menekültstátusért folyamodókat a hatályos jog szerint a befogadó állomásokon kellene elhelyezni, maximum 15 napi fogva tartás után, de a gyakorlatban ez nem történik meg, hiába hívta fel a figyelmet a jogsértésre az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, hiába mondta ki a gyakorlat törvénysértő mivoltát a legfőbb ügyész. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal állam az államban, hidegen hagyja, mit ír elő a Köztársaság vagy az Unió jogrendje. De a miniszter is bizonytalan, hiszen a törvényjavaslat indoklásában a visszatérési irányelvről azt mondja: azt az Unió Parlamentje fogadta el, holott a valóságban a visszatérési irányelvet a Tanács fogadta el az úgynevezett együttdöntési eljárás keretében, és mindkét szerv jegyzi.

Felmerül a kérdés: a minisztériumban olvasták-e az irányelv hiteles szövegét, mielőtt átültették volna? Ha már emberi jogi szempontból kiábrándító és az uniós joggal olykor ütközésben áll a tervezet, legalább az iránya jó-e, tükrözi-e a Bizottság jogfejlesztő törekvéseit a készülő EU-jogon? Fájdalom, ezzel a tollal sem ékeskedhet. Miközben fogcsikorgatva eleget tesz a már meglévő kötelezettségeknek, és az utolsó pillanatban bevezeti a vízum elutasítása vagy megsemmisítése elleni fellebbezés jogát, a készülő jogszabályokkal ellentétes irányba indul. A bizottság a menedékjogi szabályok átdolgozásába fogott, és a javasolt új szabályokat az elmúlt két évben letette az államok asztalára. Ezeket most tárgyalják, és természetesen előfordulhat, hogy a tagállamok a bizottság javaslatát kiegészítik, finomítják, csiszolják vagy csonkolják, de épp ellentétes irányba nem indulnak. Az előttünk fekvő javaslat viszont éppen ezt teszi.

A bizottság javaslatai a menekült és a magyar jog megnevezésével oltalmazottnak nevezett, kiegészítő védelmet élvező személy helyzetét egységesíteni kívánja, akár a munkavállalás, akár a tartózkodási engedélyek, akár a többi érdemi jog, például a befogadási feltételek terén. A magyar tervezet épp ezzel ellentétesen távolítani kívánja a két státust, amikor az oltalmazottak honosítását kivonja a kedvezményesen honosítandók köréből. A Bizottság jelentése a szabad mozgásról szóló irányelvben azt szorgalmazza, hogy a családot kiterjesztően, a kiutasítás lehetőségeit EGT-polgárok esetében megszorítóan értelmezzék; a magyar törvénytervezet ennek épp az ellenkezőjét teszi.

Időszerű-e a kodifikáció? A visszatérési irányelv átültetése valóban sürgető, hiszen az idén karácsonyig ezt át kell ültetni, és a magyar jog részévé kell tenni. Erre volt két év, a menedékjogi törvény szigorítását viszont az égvilágon semmilyen európai uniós norma nem írja elő, az a BÁH önszorgalmú lépése, amely ráadásul idő előtti, hiszen a menekültügyi rendszer felülvizsgálata egy-két éven belül befejeződik, és akkor is úgyis módosítani kell majd a törvényt.

Értjük, hogy a kormányzó többségnek a törvényalkotás vagy az alkotmánymódosítás annyit jelent, mint másnak a bevásárlócédula összeírása, amire akár naponta sort keríthet, de mégis jelezzük, hogy egy ország méltóságát az növeli, ha törvényei és jogrendje stabil, ha a képviselők rátermettségüket nem azzal bizonyítják, hogy évente képesek ugyanarról a témáról új törvényt alkotni, hanem azzal, ha olyat hoznak létre, amely legalább egy évtizedet kibír. Szomorú, de ehhez az eszményhez az 1989-ben tevékeny jogalkotók kerültek a legközelebb, hiszen művük két kormányváltást túlélt. Nem kell jósnak lennem ahhoz, hogy megjövendöljem: ezek a szabályok rövidebb életűek lesznek, mint az őket a parlamentben áthajszolók kormányzása.

Ha már itt tartunk, miért kellett ismét sürgősséggel tárgyalnunk egy 80 oldalas törvényjavaslatot? Miért nem vonta be a kormány az érintetteket a törvényjavaslat előkészítésébe? Az augusztusi minisztériumi szöveget még néhány szervezet konzultációra megkapta, azonban a törvényjavaslatot még az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának sem juttatták el, és csak október 8-án vált az hozzáférhetővé.

A migráció elleni harc - beleértve az illegális migrációt - közérdekű kérdés, helytállásunk a világ menekültjeinek megsegítése terén nem kevésbé. Miért nem előzheti meg az ezekre vonatkozó törvény elfogadását egy nyilvános, alapos vita? És ha már a kérdésnél tartunk: miért nem egy komplex migrációs stratégia részeként találkozunk a törvényjavaslattal? Miért nincs olyan hatásvizsgálat a tervezet mögött, amely a rendőri, megszorító, biztonságféltő jellegét tényekkel alátámasztaná? Miért gondolja az előterjesztő, hogy ha négy-öt bírósághoz telepíti az évi 150-180 menekültügyet a jelenlegi egy helyett, akkor egységes, gyors és megalapozott döntéseket kap? Miért nem kívánja biometrikus útlevéllel ellátni a menekülteket? Általában miért a kapkodás, a szétszórtság, a menekülés a nyilvános vita elől? Csak nem azért, mert a kormány maga is szégyelli, amire készül, mert éppen abban sántikál, amitől Németh Zsolt, a Fidesz akkori frakcióvezető-helyettese oly ékesszólóan óvott 1997-ben a menedékjogi törvényről folytatott vitában, amire akkor két hónapot szánt a Ház a benyújtástól a végszavazásig? Németh Zsolt akkor kijelentette: "Az illegális gazdasági migráció visszatartására a politikai menedékjog korlátozása jogállamban elfogadhatatlan eszköz." Mi, LMP-sek egyetértünk ezzel; kérdés, hogy ő vitába száll-e most magával, vagy inkább a kormányával teszi.