BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! Be kell vallanom, hogy végighallgatva a múlt héten az általános vitát, volt egy rossz érzésem, nevezetesen: mintha ebben a múlt heti általános vitában több szó esett volna a külföldi utazásról szóló törvény kapcsán az országgyûlési képviselõk diplomata útlevélhez való jogáról, mint bármi másról együttvéve.
És nem veszi rossz néven tõlem Szabó Lajos Mátyás képviselõtársam, ha megemlítem: mintha õ is csatlakozott volna ehhez a szokáshoz - és én ezt nem tartom jónak. (Szabó Lajos Mátyás széttárja a karját.) Nem hiszem, hogy ez lenne a fõ kérdése egy olyan törvénynek, amely végül is egy alapvetõ alkotmányos jogról - valamennyi állampolgárnak egy alapvetõ alkotmányos jogáról -, és az ehhez szükséges adminisztratív lépésekrõl, adminisztratív intézményekrõl szól.
Miután ez nekem nem igazán tetszett, hogy így nézett ki eddig ez az általános vita, én a diplomata útlevél kérdésérõl egy szót sem fogok szólni, noha errõl is van véleményem - talán nem is egészen az, mint amit itt sokan elmondtak; de én errõl hadd ne beszéljek!
Hanem két kérdésrõl fogok beszélni, mind a kettõ az utazás szabadságával, a külföldre való utazás szabadságával függ össze. Az egyik kérdés, amirõl beszélek, az útlevelekkel kapcsolatos eljárás kérdése; a másik pedig ennek a - hogy úgy mondjam - fordítottja, a külföldi utazás szabadságának egy nagyon fontos kérdése lesz, amelyik csak kapcsolódik a törvényjavaslat tárgyához, de röviden mégis szólnék róla ebbõl az alkalomból: ez a vízumügy, a vízumpolitika kérdése.
Kezdeném az elsõ kérdéscsoporttal. Magyarországon az 1989-et megelõzõ hosszú-hosszú évtizedekben - és nemcsak a szocializmusban, hanem azt megelõzõen is - útlevelet kapni: az egy ügy volt. Nem volt magától értetõdõ, hogy aki külföldre akar utazni, az utazhat is külföldre; a külföldi utazás egy különleges esemény volt az emberek életében, és a külföldi utazáshoz az állami hatóság engedélyére volt szükség; és ez, ha úgy tetszik, magától értetõdõ volt, ebben nõttünk fel, ebben éltünk. A dolog teljesen természetes volt, és hadd tegyük hozzá: néhány évtizeddel ezelõtt ez nemcsak Magyarországon volt így, hanem a világ legtöbb országában így volt - a külföldi utazás nem volt a mindennapi élet szerves része.
Azóta a világ megváltozott; részben a gazdasági kapcsolatok, részben a tömegturizmus meg az emberi jogok tisztelete olyan helyzetet teremtett a demokratikus országokban, amikor magától értetõdõ dolog, hogy ha kedvem szottyan, és a kedvemhez még pénzem is van, akkor senki nem szólhat bele abba, hogy én holnap felkerekedek-e Bécsbe vagy Párizsba, vagy a világ bármely más pontjára.
Ennek két akadálya szokott volt lenni: az egyik az, hogy külföldi pénzre van szükségem. Két héttel ezelõtt beszéltünk a devizatörvényrõl, a forint átválthatóságáról, és ezzel kapcsolatos problémáinkat akkor volt alkalmunk megvitatni. A másik pedig maga az útlevélkérdés: 1989-ig a dolog úgy nézett ki, hogy jótékony államunk fenntartotta magának azt a mérlegelési jogot, hogy most X. Y., aki külföldre akar utazni, utazhat-e, avagy tömören és velõsen közölte vele, hogy "az ön utazása közérdeket sért", és ezzel a dolog el volt intézve.
Olyan szabályok is voltak, hogy eleve csak 3 évenként egyszer, vagy évente egyszer: hogy miért, ezt nem volt alkalmunk megkérdezni. Ez a helyzet gyökeresen megváltozott: ma már egyrészt a forint szabadon átváltható, ha van forintunk, akkor a világ bármely valutáját beszerezhetjük érte; és van egy útlevelünk 1988 óta, amivel bármikor utazhatunk, és ezt a jogunkat '89 óta a hatályos útlevéltörvény is rögzíti.
Persze itt Salamon László feltette a kérdést, és mások is morfondíroztak ezen: akkor miért kell új törvény? Kétségtelen tény, hogy lehetett volna bizonyos tekintetben a hatályos törvényt módosítani, de azért én egyetértek az elõterjesztõvel abban, hogy ha itt két eddigi törvény helyett van egy, vagyis megszûnt a kivándorlás jogintézménye - itt megint azt mondanám: különleges eseménybõl, az élet eddigi és eztán következõ szakasza közötti, hatóságilag szentesített határmezsgyébõl egy közönséges földrajzi eseménnyé válik az, hogy valaki áttelepül egy másik országba Magyarországról -, ez elég fontos szemléletbeli váltás ahhoz, hogy megérje azt, hogy ha a két törvényt ilyen módon egy törvénnyé változtatjuk, akkor itt új törvényt kell alkotni. Tehát én egyetértek azzal, hogy az elõterjesztõ új törvényt terjesztett be.
Azt gondolom azonban, hogy az új törvény egy fontos kérdésben nem változtat az eddigihez képest: megtartja az eljárás eddigi szabályozását, ugyanis az új törvény is azt mondja, hogy az eljárást az államigazgatási eljárásról szóló törvény szabályai szabályozzák; magyarul: ha 20 meg 10 évvel ezelõtt azt mondta az akkori szabályozás, hogy ha beadok egy útlevélkérelmet - és nem véletlenül hívták ezt akkor kérelemnek, hiszen kéréssel fordultam a tisztelt államhoz, hogy méltóztassék engedélyezni azt, hogy én most kivételesen elutazhassak külföldre -, akkor erre 30 napon belül kellett az államnak válaszolnia, és ezt a határidõt minden további nélkül még egyszer 30 napra meghosszabbíthatta.
Most az állam szintén 30 napon belül köteles válaszolni, és most már köteles is azt az útlevelet - bizonyos korlátok kivételével - meg is adni. Azt gondolom, itt valami hasonlóról van szó, mint amirõl a devizatörvénynél beszéltem: egy fordított oldalú szituációról, amikor a gyakorlatban már teljesen szabadok vagyunk, de a szabályozásunk még mindig olyan, mintha nem lennénk teljesen szabadok.
Minek ez a 30 napos határidõ? Ez a 30 napos határidõ arra kellett annak idején az államnak, hogy alapos körültekintéssel mérlegelje, Kovács Péter utazhat-e külföldre; és hogy körülnézzen a különbözõ hivatalok különbözõ titkos és nem titkos aktáiban, nincs-e ott valami, ami miatt mégsem kellene az illetõt kiengedni; kellett az útlevélhez a párttitkár meg a munkahely engedélye s a többi.
Ma errõl szó sincsen! Hiszen a hatóság csak nagyon meghatározott, és a törvény 16. §-ában felsorolt esetekben tagadhatja meg, és akkor meg is kell tagadnia az útlevél kiadását. Ehhez nem kell 30 nap, ehhez nem kell 10 nap, ehhez nem kell 1 nap, hanem összesen 5 perc kell, amíg megállapítja, hogy X. Y. rajta van-e azoknak a listáján, akiknek nem szabad a külföldi utazását engedélyezni. Ha az illetõ nincs rajta, akkor semmi akadálya, hogy az útlevelet ugyanúgy azonnal a rendelkezésére bocsássák, ugyanúgy kiállítsák az illetõnek, mint a személyi igazolványt, vagy a jogosítványt. Igaz?
Tehát azt gondolom, a gyakorlatban biztosan szakítani kellene azzal a gyakorlattal, hogy itt 30 napon belül a hatóság kényétõl-kedvétõl függ, hogy kiadja-e korábban az útlevelet, és ha valakinek esetleg sürgõsen szüksége van rá, akkor a szokásos, egyébként is elég magas illeték mellé még egy pótlólagos illetéket kell fizetnie a sürgõsség címén.
Szóval, aki 5 nap után kapja az útlevelét, az miért sürgõs? Szerintem 1 nap, az a természetes! Hiszen az útlevelet nem kiadni kell, hanem kiállítani, ugyanúgy, mint a személyi igazolványt vagy a gépjármû-vezetõi engedélyt. Tehát azt gondolom, ebben a tekintetben változtatni kell, és hogy a gyakorlat megváltozzon, ahhoz bizony az lenne a fontos, hogy ez be is kerüljön a törvénybe - és mi erre fogunk javaslatot tenni.
Még azt hadd tegyem hozzá, hogy ez a 30 napos határidõ valójában az utazás szabadságát korlátozza, mert amíg nincs meg az útlevél - és a kérelemhez elvileg a régi útlevelet mellékelni kell, ha van -, addig a 30 napig - vagy 15 napig, ha gyorsabban állítják ki - nem tud az illetõ külföldre utazni. Tehát azt gondolom, hogy ebben változtatni kell, és akkor teljes az utazás szabadsága. És ez azért is jó lenne, hogy az állampolgár tényleg észrevegye: õ akkor utazik, amikor óhajt.
Még inkább igaz ez, még inkább nyilvánvaló, ha van útlevele az illetõnek, és az útlevelet csak a lejárata miatt kell cserélni. Miért ne lehetne azonnal kiadni az új útlevelet, amikor az illetõ behozza, leadja az útlevelet, kitölti az adatlapot? Tessék - ugyanúgy mint a személyi igazolványt - kezébe nyomni egy órán belül az újat!
(20.20)
A másik kérdés, ami szintén az utazás szabadságával függ össze, és amirõl talán kevesebbet fogok beszélni, a vízumpolitika kérdése. Ma már kezdünk eljutni oda, hogy a magyar állampolgár számára az útlevél már nem korlátja az utazás szabadságának - a vízum még lehet korlátja az utazás szabadságának. Mi, magyarok néhány évvel ezelõtt és még ma is egy teljesen privilegizált helyzetben vagyunk, mert nyugati barátainknak vízumra van szükségük tõlünk keletre, és keleti barátainknak vízumra van szükségük tõlünk nyugatra. Ez már tíz éve így van, vagyis hét éve, amióta Magyarország a nyugat-európai országoktól megkapta a vízummentességet.
A világ azért még tele van tõlünk keletre és nyugatra vízumokkal, és bizony mi is elkezdtünk kacérkodni azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha újra vízumkényszert vezetnénk be bizonyos, tõlünk keletre lévõ országokkal szemben. Elkezdte az elõzõ kormány Kínával, abban a hiedelemben, hogy ezzel fogja megakadályozni a kínaiak beáramlását. A dolognak ebbõl a szempontból semmi értelme nem lett, csak éppen gondot okoz kínai és magyar állampolgároknak egyaránt, kivéve azoknak, akiket elláttunk diplomata útlevéllel vagy szolgálati útlevéllel - de nem térek vissza a diplomata útlevél gondolatához.
Újra és újra felmerül a magyar politikában jeles politikusok részérõl az az ötlet, hogy Oroszországgal, Ukrajnával, Bulgáriával, Isten tudja, kivel szemben vezessük be újra a vízumkényszert. Ez természetesen azt jelenti - a vízumkényszer mindig kölcsönös -, hogy akkor a magyar állampolgárokkal szemben is bevezetik ezt az illetõ országban. Amíg ez csak Kína, addig ezt viszonylag könnyen elviseljük, fõleg akkor, ha a döntéshozókra nem vonatkozik, mert diplomata vagy szolgálati útlevéllel rendelkeznek, de az állampolgárok többségére vonatkozik.
Azt gondolom, az, hogy milyen vízumpolitikát folytatunk, hogy tényleg rálépünk-e arra az útra, amit én nagyon nem támogatnék, tulajdonképpen attól függ, hogyan is látjuk a magunk helyét a világban; hogy követjük-e azt a példát, amit nagyon látványosan folytatott az elmúlt években bizonyos politikai gesztusaival Ausztria és Csehország. Aki járt az elmúlt években a ......... és ......... közötti közúti határátkelõhelyen Szlovákia és Csehország között, az megdöbbenve látta, hogy azon a ponton, ahol korábban úgy mentünk keresztül a kocsival, hogy azt sem tudtuk, hogy hol kezdõdik Szlovákia és Csehország, két hatalmas új határátkelõ-épület épült, amivel azt érzékeltette a cseh fél, hogy itt fog húzódni évtizedeken keresztül Európa határa. És ha azt látjuk, hogy Csehország NATO- és EU-tag lesz, Szlovákia meg egy ideig nem, Csehország benne lesz a schengeni egyezményben elõbb-utóbb, Szlovákia meg nem, akkor ez a kalkuláció nem teljesen irreális; csak az embernek, aki ismeri a cseh közéletet, az is az érzése, hogy ennek még örülnek is csehek - legalábbis a cseh politikai elit; a lakosság nagy része, azt hiszem, nem, de ez most mindegy is.
Ausztria részérõl is azt tapasztaljuk, hogy miközben a vasfüggöny a mi oldalunkon megszûnt, újabb meg újabb intézkedésekkel legalábbis érzékelteti Ausztria, hogy bizony itt van a határ, Európa határa. Vannak, akik azt gondolják, hogy jó, majd minket is bevesznek, és akkor majd 500 kilométerrel odébb lesz ugyanez a határ. Lehet, hogy Ausztriának nem fûzõdik komoly érdeke ahhoz, hogy az emberi, gazdasági és kulturális kapcsolatok a keleti szomszédaival élénküljenek, tartósak maradjanak. Lehet, hogy Csehország azt hiszi - azt hiszem, tévesen -, hogy neki ehhez különösebb érdekei nem fûzõdnek, de Magyarországra ez biztosan nem áll.
Magyarországnak elemi érdeke, hogy a Romániához, Bulgáriához, Oroszországhoz, Ukrajnához fûzõdõ kapcsolatai ne visszaessenek a következõ évtizedekben, hanem fejlõdjenek. Nemcsak azért, mert magyarok élnek Ukrajnában, Szerbiában, Romániában és Szlovákiában, hanem azért is, mert nekünk az az érdekünk, hogy a románok, az ukránok, a szlovákok, a szerbek és a horvátok számára olyan mindennapos dolog legyen a Magyarországra való utazás, a magyar élet, a magyar kultúra, a magyar társadalom ismerete és befogadása, mint ahogy a hollandoknak a Németországba és Franciaországba való utazás mindennapos és természetes. Akkor fognak másképp viszonyulni a magyar kisebbségekhez is, ha az itthoni Magyarországhoz is úgy viszonyulnak, mint egymáshoz a nyugat-európai országok.
Azt gondolom tehát, hogy nekünk nem érdekünk a keleti viszonylatú vízumpolitika semmiféle szigorítása, sem magunk miatt, sem a partnerországok lakossága miatt. Én óvnám a jelenlegi és a következõ magyar kormányokat is minden ilyen irányú törekvéstõl. Tudom, hogy ezt elég nehéz lesz egyeztetni a mi európai uniós és schengeni kötelezettségeinkkel, de legalább legyünk tudatában annak, hogy elõttünk egy ilyen feladat áll, és biztosítsuk továbbra is az utazás szabadságát mindenekelõtt a magyarok számára, és a normális keretek között a hozzánk utazó szomszéd országbeli népesség számára is. Ez jelenti valóban valamennyiünk számára az utazás szabadságának olyan természetes állapottá válását, mint ahogy ez Nyugat-Európa lakossága, népei számára természetes állapottá vált; akkor leszünk mi ebbõl a szempontból is Európa része.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiból.)