DR. GARAI ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen. A kérdés aktualitását talán az adja, hogy napirend elõtt, jóval nagyobb létszámban, és azt mondom, igazából indokoltan - talán nem is eleget -, rengeteget foglalkozunk Magyarország lakosságának az egészségi állapotával, annak a kritikus pontjaival, ahol valóban rendkívül sok tennivaló van.
A mai újság, a mai Magyar Nemzet egy igen szomorú ábrát közöl, "Eltûnt két nagyváros" címmel... (Felmutatja az ábrát.), ahol a népességnek a fogyását láthatjuk. Ez természetesen rendkívül bonyolult összefüggéseket takar: a születéseknek a csökkenését, a halálozásoknak az elmúlt években történt komoly megnövekedését, amirõl - érdekes módon és hála istennek - az mondható, hogy a KSH legújabb adatai szerint a halálozás már valamelyest mintha csökkenne.
Tehát ez azt mutatja, hogy ilyen nagyon lényeges kérdésekben is biztos, hogy rendkívül összetett gazdasági, politikai, szociológiai és társadalmi folyamatok hatnak, melyeknek az elemzése rendkívül lényeges, és a kezelésük természetesen még inkább; de éppen azért, mert hosszú éveken át tartó folyamatokról van szó, bizony nem mondhatjuk azt - és ez ennek a dolognak a lényege -, hogy ezt önmagában a gyógyító tevékenységgel gyökeresen át lehet alakítani.
(18.10)
A szakemberek azt mondják, hogy az egészség döntõen nem az egészségügyben keletkezik és nem is ott vész el, hanem a társadalom más egyéb pontjain, a káros életvitelnek, a különbözõ káros szokásoknak köszönhetõen. Azt hiszem, a jövõ héten bõségesen lesz idõnk és lehetõségünk például a cigaretta káros hatásairól beszélni. Az egészségügyi ellátás és a társadalom fejlettségi szintjétõl függõen változó számot adnak meg, de azt mondják, hogy a halálozás, a mortalitás durván 20 százalékáért tehetõ felelõssé az aktuálisan funkcionáló egészségügy. Tehát ez azt jelenti, hogy a prevenciónak, a gondozásnak és a különbözõ egyéneket, társadalmi csoportokat és magát az egész társadalmat negatívan befolyásoló kockázatoknak a csökkentése és kezelése nagyon nagy jelentõségû, és nemcsak szakmai jelentõségû ügy, hanem társadalmi jelentõségû ügy.
Ebbõl kiindulva szerkesztettem meg Koleszár képviselõtársammal módosító javaslatomat, amely gyakorlatilag az egészségi kockázatkezelõ programok és pályázatok finanszírozási feltételeit javítaná annyiban, hogy a jelenlegi költségvetésben szereplõ, erre a célra szánt 150 millió forintot szeretnénk 700 millió forinttal 850 millió forintra megemelni.
Nagyon érdekes dolog és némi ellentmondás van, és természetesen nem szabad ezt túlzottan kiélezni, de amikor azt mondom, hogy a lakosság egészségi állapotáért durván 20 százalékban felelõs a gyógyító és ellátó egészségügy, és itt egy ilyen 300 milliárdos kasszáról van szó, nyilván, hogy a 80 százalék teljesen más összefüggésekben értendõ, de azért erre a célra szolgáló és az "egészségügyi ellátási fejlesztési alap" címszó alatt szereplõ 150 millió forint nyilvánvalóan elenyészõ, és talán kicsit nevetségesnek is tûnik, még akkor is, ha mindannyian tudjuk, akik ezzel a kérdéskörrel foglalkozunk, hogy a prevenciónak és a gondozásnak nyilvánvalóan egyéb más területen is vannak forrásai, és azok ennél jóval magasabbak.
Nem újdonság ez a keret és ez a gondolkodás, nyilvánvalóan nem ebben az évben jöttek ezek a problémák a felszínre, ezért egy kicsi visszatekintést engedjenek meg nekem. 1994-ben ezzel a céllal, tehát ilyen egészség- kockázatkezelõ pályázatok finanszírozására a költségvetésben, a tb költségvetésében 2,3 milliárd forint szerepelt, '95-ben 1,6, '96-ban, tavaly már csak 360 millió forint szerepelt, és az is - egy orvosi szakszóval élve - talán külön operációval került bele a költségvetésbe, míg 1997-ben, jelenleg csak 150 millió forintot találunk. Ez abszolút számokban is borzasztó csökkenést jelent, még akkor is, ha nem tekintjük az infláció hatását.
Az elmúlt három évben ezen összegeknek a megpályázására csaknem nyolcezer pályázat érkezett be a kuratóriumhoz, ami önmagában is azt jelenti, hogy maga a gondolat nagyon széles körben talált pozitív fogadtatásra, és ha még el is fogadjuk azt, hogy a pályázatok szakmai színvonala esetleg nem volt teljesen homogén és heterogén lehetett, és esetleg, mondjuk, a pénzeszközök felhasználása esetenként talán nem is volt a legoptimálisabb, ez mindenféleképpen azt jelenti, hogy a társadalom részérõl erre a fajta forrásokra és erre a fajta tevékenységre van kereslet és van igény.
A pályázati rendszerrel szemben gyakran - még egyszer hangsúlyozom - valós kifogások is felmerülnek. Egyrészt a pályázati összegek hatékony felhasználását már részben említettem. De ugyanakkor a mérleg serpenyõjében azt is meg kell említeni, hogy bármilyen jó ötlet, hatékony beavatkozás a társadalom egészségi állapotába rövid távon, egy-két-három-négy év alatt nyilvánvalóan ugyanúgy nem hozhat eredményeket, mint ahogy a negatív tendenciák sem három-négy év alatt hozzák létre azt az állapotot, amely miatt gyakran sajnálkozunk, és - még egyszer hangsúlyozom - jogosan sajnálkozunk a parlamentben.
Ugyanakkor azt is elismerik a pályázók és azok, akik a pályázattal foglalkoznak, szakemberek, hogy valamilyen módon szorosabb kapcsolatot kell teremteni a biztosítási ellátórendszer szolgáltatásai és a pályázati rendszer által létrejött és létrehozott különbözõ elgondolások, akciók és szolgáltatások között. Itt bizonyos értelemben nemcsak pályázati rendszerre és nemcsak pályázati szerkezetre lehet gondolni, hanem már olyan jól mûködõ és természetesen a késõbbiekben is mûködtetni szükséges szolgálatokra és rendszerekre, mint akár a háziorvosi szolgálat vagy az üzemorvosi szolgálat.
Nagyon lényegesnek tartom a konkrét, számszerûsíthetõ összegeken túlmenõen azt, hogy mindazoknak a civil szervezõdéseknek, közösségeknek, amelyek egyáltalán foglalkoztak ezzel a kérdéskörrel és ezzel a gondolattal, tudatukban egy bizonyos tudatátformálódás kellett hogy kialakuljon. Egészen másként gondolkodhatnak az egészségrõl, a betegségrõl és a betegség gyógyításával összefüggõ költségekrõl azok az emberek és azok a közösségek, akik, amelyek egyáltalán egy ilyen pályázati rendszerben részt vesznek, azt formailag véghez viszik, utána ebbõl tanulságokat vonnak le. Azt gondolom, ha nyolcezer pályázatról van szó, itt nyilvánvalóan több tízezer ember gondolata formálódott akkor, amikor ezeket a pályázatokat megírták és ezeket a pályázatokat végrehajtották.
Most azt hinnénk, hogy ezen pályázatoknak és ezen akcióknak a kigondolása mintegy hivatalos formula, és ez, mondjuk, csak a minisztérium vagy a biztosító feladata lenne, és más, ezen kérdéskörbe tartozó szervezõdéseknek nem volna ez feladatuk és ezzel nem foglalkoztak. Engedjék meg, hogy a betegszervezetek és beteg-érdekvédelmi szervezetek véleményébõl is idézzek, az Egészségkárosodottak Tanácsának véleményébõl, ami azt mutatja, hogy bizonyos értelemben valóban egy hajóban evezünk mi mindannyian, gyógyítók, orvosok, politikusok és talán elsõsorban a betegeket kellett volna megemlíteni:
Miután az egészségkárosodott és fogyatékos emberek társadalmi szervezetei szûkölködnek az anyagi javakban, feladataik megoldásához szívesen vesznek igénybe pályázaton elnyerhetõ összegeket. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kockázatkezelõ kuratóriuma által az utóbbi években meghirdetett pályázatok a szervezeteinek számára sok nagyszerû hiánypótló feladat megoldását tették lehetõvé. A pályázatok eredményeként kerül sor a fogyatékos emberek elhanyagolt csoportjai szükségleteinek felmérésére, rehabilitációt elõsegítõ speciális szolgáltatások megszervezésére és fejlesztésére, a megelõzést szolgáló akciók vagy folyamatos tevékenység megvalósítására. A pályázatokon elnyert összegek jelentõs társadalmi aktivitást tettek lehetõvé, mozgósították a belülrõl látás képességét, az önkéntesek munkáját, valóságos hiányokat pótoltak. Egyúttal alkalmasak voltak arra is, hogy megbecsülhetõ legyen az egyes tevékenységgel érintett személyek köre, a reális szükségletek, a ráfordítások szükséges mértéke és aránya az eredményekhez.
Úgy gondolom, talán ebbõl is mintegy összefoglalóan egyrészt ennek az egész dolognak az emberi, társadalmi jelentõsége kidomborodik, de talán az is, hogy minden olyan forint, amelyet ide költünk, pont a gyógyítókassza áttételes tehermentesítése révén többszörösen megtérülhet.
Ugyanakkor, amikor ezt említem - mivel az egészségügyi bizottságban kritikusan többször is górcsõ alá vettük a társadalombiztosítás és az Egészségbiztosítási Pénztár költségvetését, a felhasznált anyagi eszközök hasznosulását -, azt is el kell mondjam, hogy azon kritikai észrevételeknek is helyet kell adni és meríteni kell belõlük, amelyeket egyrészt az Állami Számvevõszék, másrészt a parlamenti vizsgálóbizottság tett az eddigi - itt ugyanis több milliárd forintról van szó - több milliárd forint felhasználásával kapcsolatban.
Tehát úgy gondolom, ezek is megszívlelendõk, és talán ezekre is nagyon röviden kitérnék.
(18.20)
Mire van tehát szükség? Mire kell sort keríteni? A népegészségügyi célok, az egészség- és biztosításpolitikai prioritások részletes meghatározására, összehangolására, a témakörök szûkítésére közvetve és közvetlenül ezen pályázati rendszerrel kapcsolatban; a támogatásban részesített szakmai programok eddigi eredményeinek további hasznosítására, hasznosulására, valamint a szolgáltatásokkal összekapcsolt formában történõ beépítésére a biztosító rendszerszerûen mûködõ alaptevékenységébe - azt hiszem, erre nagyon érintõlegesen ki is tértem -; a szakmai, pénzügyi, finanszírozhatósági követelmények, standardok részletes kidolgozására; a költséghatékonyság egységes mérését lehetõvé tevõ módszerek kidolgozására; a továbbfejlesztett rendszer törvényes, szabályozott és eredményes mûködését biztosító új szervezeti struktúra, valamint részletes eljárási-ellenõrzési rend kidolgozására.
Nyilvánvaló, hogy amikor a módosító javaslatomat megtettem és elgondolkoztam ezen a hozzászóláson, tájékozódnom kellett az irányban, hogy ezek csak papírra vetett szavak, vagy a közeljövõben már valóban érvényesülnek vagy érvényesülni fognak, mert egyértelmû, hogy bármiféle jó szándékot csak akkor tudunk felelõsségteljesen támogatni, ha azok a forintok, amelyeket nagy nehezen össze tudunk kapargatni és biztosítani tudunk a költségvetés számára, ilyen értelemben megfelelõ módon hasznosulnak. Nos, arról kell tájékoztatnom kedves képviselõtársaimat, hogy mindazok, akik ezzel a kérdéskörrel foglalkoznak, ezeket a célkitûzéseket és elveket megértették, magukévá tették, és a folyamatban lévõ programok, pályázatok kidolgozásakor maximálisan érvényesíteni fogják és fel fogják használni.
Ha ezeket a dolgokat így összességében tekintjük, akkor elismerhetjük, hogy a prevenció és a kockázatkezelés teljes mértékig helyénvaló, pozitív dolog, és ha ötvözzük ezeket az elveket a konkrét megvalósítási feltételekkel, akkor talán valóban nem esünk abba a hibába, mint amit a fürdõvíz és a gyerek kapcsolatában szoktak emlegetni; ahol arra gondolok, hogy valahol a gyermek lenne a prevenció és a kockázatkezelés, míg a fürdõvíz a szemléletbeli és a finanszírozási feltételrendszer. Mert ha a példa folyamán elfogadjuk azt, hogy a fürdõvíz forró - tehát ezek a finanszírozási feltételek nem tökéletesek -, nyilvánvaló, hogy ez nem azt jelenti, hogy a gyereket a fürdõvízzel együtt ki kell önteni, de ugyanakkor azt sem jelenti, hogy a fürdés önmagában káros és szükségtelen. Nyilvánvaló, hogy a feltételrendszereket biztosítani kell, és biztosítani kell azt is, hogy ezek az összegek a leghatékonyabban kerüljenek felhasználásra.
Összességében tehát azt javaslom kedves képviselõtársaimnak, hogy az 1998- as tb-költségvetésben szereplõ egészségügyi ellátásfejlesztõ alap elõirányzatának 150 millió forintját emeljük meg 850 millió forintra azért, hogy ezeket a társadalmat és a társadalom egészének egészségi állapotát maximálisan és egyértelmûen pozitív irányban befolyásoló pályázatokat finanszírozni tudjuk 1998-ban.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)