DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Képviselõtársaim! Nem tudom, hogy gondolkoztak-e már azon, hogy mi értelme van egy egy évvel ezelõtt befejezõdött pénzügyi folyamatról most tárgyalni, hiszen azt a pénzt elköltötték, az a beteg meghalt, az a nyugdíjas megkapta a nyugdíját. Most, egy évvel késõbb egyáltalán miért foglalkozik a Ház ezzel? Hiszen még Aquinói Szent Tamás is azt mondja, hogy a mindenható Atyaúristen sem tudja megváltoztatni, ami megtörtént.
Ennek a mai vitának, a '96. évi társadalombiztosítási költségvetés zárszámadásának csak akkor van értelme, ha az 1996-os folyamatokból levonható tanulságokat megszívleljük, és nem követjük el ugyanazokat a hibákat, sem a kormány, sem az igen tisztelt Ház, sem az önkormányzatok. Van-e esély erre? Sajnos, nekem olyan déja vu élményem van, hogy az Állami Számvevõszék hét év óta, amióta módomban áll ezeket végigolvasni, minden évben azonos kifogásokat állapít meg és ezeket a kifogásokat, sõt konkrét javaslatokat - hiszen õk javaslatot tesznek az Országgyûlésnek, javaslatot tesznek a kormánynak, a népjóléti tárcának, a társadalombiztosítási önkormányzatoknak - soha nem fogadja meg egyik érintett fél sem, mert ha megfogadná, akkor remélhetõen nem kellene évrõl évre azzal a problémával szembenéznünk, hogy egy társadalombiztosítási költségvetés minden évben nagyobb hiánnyal zárul a tervezettnél. 1990 óta 9 milliárdról most már 68 milliárdra nõtt ez a hiány.
Valami oka van, hogy ez a hiány fokozódik, hiszen ez akkora összeg, amit már egyszerûen nem lehet a gondatlan gazdálkodás, a gondatlan kezelés rovására írni. Ezeknek a visszatérõ és növekvõ hiányoknak csak egy elenyészõ részét jelenti a gazdálkodás gondatlanságából eredõ hiány, amirõl majd szólnék, és az sem megbocsátható, de mégis valami általános generális okot kell keresni e mögött.
Hallottuk az eddigiekben, hogy tulajdonképpen a költségvetés elfogadásakor egy elõrebecslés történik, amivel a társadalombiztosítás, illetve a Pénzügyminisztérium soha nem ért egyet. Nagy viták zajlanak, aminek az eredménye az, hogy az utóbbi években már a Pénzügyminisztérium költségvetési javaslatait fogadja el a Ház. Én nem hiszem, hogy a Pénzügyminisztériumban nem megfelelõ szakértelemmel, elõrelátással és nem kellõ mennyiségû és biztonságú adat birtokában készítik a költségvetéseket, de mindenesetre gyanús, hogy a még több adat és tapasztalat birtokában levõ társadalombiztosítási szakértõ gárda soha nem hiszi el a Pénzügyminisztérium állításait. Mindig kisebb bevételt tervez, és mindig nagyobb kiadást lát valószínûnek.
Most már azt kell gondolni, ha a két szakértõi csapat ilyen eltérõ véleményen van évrõl-évre visszatérõen, és rendre az egyik csapatnak van igaza - hiszen a zárszámadások mindig azt igazolják, hogy a bevételek az elfogadott költségvetésben túltervezettek, a kiadások alultervezettek -, akkor mégis csak a másik oldal, tehát a Pénzügyminisztérium tervezésében van a véleményem szerint nem véletlen hiba, hanem abból a szándékból eredõ kényszer, amit már itt többen említettek, hogy az államháztartás látványosabb, nemzetközileg és itthon jobban publikálható része az állami költségvetés egyensúlya érdekében a várható társadalombiztosítási hiányt növeli, hogy ne jelenjék meg ez az állami költségvetésben.
Ez a módszer tényleg nagy-nagy múltra tekint vissza. Talán a '89-es év volt az utolsó, amikor nem így járt el a Pénzügyminisztérium, de akkor még 20 milliárd szufficitje volt a társadalombiztosításnak, és ezt a szufficitet aztán más technikákkal - lakáskötvényalapba fektetve - tulajdonképpen megint csak a költségvetés konszolidálására lehetett használni. Nekem meg kell kérdeznem, hogy célszerû-e ez a módszer, hiszen év végén rendre úgyis ki kell fizetni a költségvetésnek a társadalombiztosítási kiadások fedezetét. Valószínûleg nem éri meg ezt !gy folytatni, és majd a '98-as tb-költségvetési törvény tárgyalásakor visszatérek arra, hogy sajnos, úgy látszik, mégis folytatják.
(10.00)
Miért nem éri meg? Azért nem éri meg, mert ezenközben nem pénzek vándorolnak egyik rubrikából a másikba, nem egyszerûen szépséghibás lesz az elszámolás, hanem ezenközben az érintettek: a nyugdíjasok, a betegek, éppen azért, mert évközben rendkívül szorított, feszített és elégtelen a társadalombiztosításnál levõ pénz - ami az egészségügyben a mûködési költségvetés, tehát a béreken kívül a gyógyszer, kötszer, mûszer, élelmezés és egyéb készkiadások fedezete, tehát ezenközben amiért ez elégtelen, emberek élete kerül veszélybe. Emberek élete kerül veszélybe egy olyan országban, ahol ezt a veszélyeztetettséget a halandósági mutatóink eléggé egyértelmûen és nemzetközileg is ellenõrizhetõen mutatják. Nem hiszem, hogy itt csupán pénzügytechnikai manõverek megérik azt, hogy a rendszer, az egészségügyi ellátórendszer folyamatosan az elégtelenség határán vergõdjék.
1996-ban az alultervezett évközbeni költségvetés és a késõi pótköltségvetés miatt indult meg a kórházaknak az a mérhetetlen eladósodása, ami azóta folytatódik. Tehát ha most a jövõ évben az adósságokat nem vesszük figyelembe, és, úgymond, reálértéken közel azonos, nominálértéken nagyobb összegeket is juttatunk az egészségügynek, akkor úgy járunk, mint az a háziasszony, akinek a férje hónapról hónapra azonos összeget hoz haza, és mégis egyre hamarább elfogy a pénze, hiszen az elõzõ hónapban felvett hiteleket is vissza kell fizetnie. Az egész egészségügy egy ilyen eladósodott állapotban van, amin véleményem szerint csak rontott az a sokszor kapkodó, és semmiképpen nem kellõen megfontoltnak tekinthetõ eljárás, amivel ezt a válságot próbálta kezelni a Népjóléti Minisztérium. Csak rontott a helyzeten a kórház-konszolidáció körüli a zûrzavar, az ágyszámcsökkentésnek nevezett struktúraváltás a vártnál nagyobb kiadásokkal és sokkal kisebb bevétellel járó végrehajtása. Alapvetõen rontott a tervezhetõségen és a gazdálkodás biztonságán az egészségügyi intézményekben az, hogy - mint hallottuk - egy év során ötször változtak a finanszírozási szabályok.
Ezenközben felelõssé tették a kórházak vezetését, hogy miért nem gazdálkodnak jobban. Kérem szépen, hogy lehet úgy gazdálkodni, hogyha nem tudom, hogy a jövõ hónapban milyen szabályok vonatkoznak rám? Én tudom, hogy a minisztérium kétségbeejtõ helyzetében nyúlt ezekhez a változtatásokhoz, és próbált meg valahogy minden szalmaszálba belekapaszkodni, de kérem szépen, a kormány tagjaként a minisztérium okozta azt a helyzetet, hogy most már szalmaszálakba kellett kapaszkodni.
Én azt kérném, hogy a nem létezõ humánpolitikai kabinet, amely nincs a kormány mellett, ahelyett valamilyen tárcaközi egyeztetésen próbálják áttekinteni az évrõl évre visszatérõ elégtelenség, inszufficiencia, a kialakult - ha nem is válság-, de igen súlyos - helyzet kezelésének technikáit. Ez eddig nem történt meg, úgy érzem, hiszen az idei költségvetés, mint látni fogjuk, hasonló hibákban szenved.
Nem történt meg - ami számomra a legnagyobb csalódása a '96-os-'97- es évnek -, hogy amikor a társadalombiztosítási önkormányzatokat fölállítottuk, akkor bíztunk abban, hogy az érintettek szabadon választott képviselõi gondosabb gazdaként, jóval nagyobb felelõsséggel járnak el, hiszen gyámok gyámolítottjaik mögött, és a gyámokat minden országban, minden jogrendben fokozott ellenõrzés és figyelem kíséri. Az õrájuk bízott pénzek a betegek, a gyerekek és az idõsek pénzei. Az ezzel való gazdálkodást semmiképpen nem lehet egyszerû piaci gazdálkodási tevékenységnek tekinteni, hiszen ha egy vállalkozó nem termel hasznot, a saját vagyonát veszélyezteti. Ha egy társadalombiztosítási önkormányzat a rábízott vagyont nemhogy gyarapítaná, hanem fokozatosan elveszti, s egyetlenegy olyan vagyonkonverziót, -cserét, üzletet nem tud évek során felmutatni, amibõl egyetlen fillér haszna származott volna, akkor itt nem arról van szó, hogy kérem, nem lehet törvénnyel kötelezni valamit arra, hogy hasznot hajtóan gazdálkodjék, nem lehet törvénnyel kötelezni azt, aki a saját vagyonát kockáztatja. De mint mondtam, gyámolítottak vagyona, itt bizony sokkal szigorúbb pénzügyi ellenõrzési szabályozást kellene megvalósítani, amiknek az alapfeltétele sem adott, hiszen az úgynevezett vagyongazdálkodási törvény még mindig nem készült el.
Az 1996-os évre tehetõ annak a parlamenti vizsgáló bizottságnak a tevékenysége, amely vizsgálta a tb gazdálkodását, s amelynek jelentését az Országgyûlés egy ellenszavazattal, tehát szinte példátlan egyhangúsággal fogadta el. Ebben megállapítottuk, hogy az önkormányzatok nem jó gazda módjára sáfárkodtak a rájuk bízott pénzzel.
Felkértük a kormányt, hogy rendezze azokat a jogszabályi körülményeket, amelyek a fokozott ellenõrzést, illetve a hatásosabb gazdálkodásra való kényszerítést hivatottak elõsegíteni, rendezze az önkormányzat és a kormányzat viszonyát, hogy ne - amint hallottuk - a számvevõszéki bizottság színe elõtt a zárszámadás során vitatkozzék a két érintett fél. Tehát nem megkértük a kormányt sok mindenre, sok mindenre köteleztük a kormányt, és ezeket az intézkedéseket, sajnos, még mindig nemigen tapasztaljuk.
Mi történt ezzel szemben? Az egyetlen lehetséges eszközt, amely a biztosítottak, a választópolgárok kezében volt, azt, hogy a nem megfelelõen mûködõ önkormányzat képviselõit leváltsák, hiszen a választáson módjuk lett volna másokra szavazni, kifejezve ezzel véleményüket, értékítéletüket, ezt az eszközt, a politikai felelõsségre vonás eszközét is elvették a biztosítottaktól akkor, amikor választás helyett delegálással hozták létre az új önkormányzatot.
Úgy érzem, hogy semmiképpen nem megengedhetõ, hogy a biztosítottak ilyen módon kikerüljenek a saját jövõjük, saját egészségük ellenõrzésének lehetõségi körébõl, és nagyon szeretném, hogyha erre valami módon a következõ Országgyûlés - nyilván most már csupán az idõ hiánya miatt is, meg egyéb okokból is - visszatérne, és valóban választásos, demokratikus úton létrejött önkormányzatot hozzon létre. Remélem, hogy abban az esetben nem ilyen zárszámadásokat kell majd tárgyalnunk.
Köszönöm szépen. (Szórványos taps a jobb oldalon.)