DR. TÍMÁR GYÖRGY (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. (Dr. Kis Zoltán: És öt perc az idõ!) Öt perc. Mélyen tisztelt Képviselõtársaim! Egy olyan súlyos problémát szeretnék az önök figyelmébe ajánlani, amely gyakorlatilag országunk lakosságának többségét érinti.
Minden polgár valahol lakik. Mindannyiunknak, kivéve azon szerencsétlen sorsú polgártársainkat, akiknek nem jut fedél, tehát mindannyiunknak van lakása. A magyar lakásállomány, sajnos, 60 éven keresztül nem volt olyan módon kezelve, olyan módon kézben tartva, karban tartva, mint amilyet természetszerûen megkövetel a mûszaki feltétel. Amikor 1990-ben, illetõleg közvetlenül az azt követõ periódusban megnyílt annak a lehetõsége, hogy az állam az egykori államosítások során a kezelésébe jutott vagyontárgyak között elidegeníthette ezeket a lakásokat elsõsorban azoknak a személyeknek, akik lakóként, bérlõként, úgynevezett tanácsi bérlõként bent lakhattak, akkor sajnálatos módon elmulasztotta azt az elemi kötelességét, hogy felhívja a figyelmet arra a körülményre, hogy ezek az épületek, ezek a lakások milyen elhanyagolt, milyen rossz állapotban vannak, mennyire lehasználtak és mûszakilag mennyire igénylik a felújítást.
Az való igaz, hogy mélyen a reális forgalmi értékek alatt történtek ezek az értékesítések. Azonban, sajnos, én a magam részérõl ezt olyannak minõsítem, hogy olcsó pénzen eladták a csõdöket, mert a lakásban bennlakó, tehát a korábbi bérlõ lényegileg azt a tatarozási kötelezettséget vette meg, amelyet a megelõzõ évtizedek, nagyjából hat évtized alatt elmulasztottak.
(19.10)
Jelenleg olyan lakásállományunk van - természetesen a szerencsés kivételektõl eltekintve -, amely tatarozást igényel. Kényszertatarozás elõtt állunk a lakásállomány döntõ hányadát tekintve, hiszen ennek elmulasztása életveszélyt is jelenthet nemcsak a bentlakóra, hanem az utcán közlekedõre is. Hány esetben hallunk lehulló vakolatról, netán erkélyrõl vagy a házak tetejérõl lesodródó cseréprõl?!
Szó sincs arról, hogy errõl a jelenlegi kormány tehet. Hanem az a kormányzatsorozat, amely egyrészt évtizedeken keresztül nem tett eleget a rendelkezési vagy birtoklási, használati jogából folyó kötelezettségeinek a tatarozást tekintve, másrészt úgy adta el, hogy nem hívta fel a vevõk figyelmét ezeknek a feltétlen szükséges munkálatoknak a soron kívüli elvégzésére.
Tekintettel arra, hogy felszólalásom idõkeretben történik, kénytelen vagyok csupán annyira szûkíteni, hogy rámutatok arra a tényre, hogy elõbb-utóbb be fog következni a kényszertatarozás mint olyan, és miután a bentlakó ezt nem fogja tudni mibõl fedezni, ez vagy önkormányzati vagy egyéb külsõ behatás következtében jelzálog formájában lesz végrehajtva. Márcsak azért is, hogy az életveszélyt elkerülje. (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.)
Sajnos, az elnök úr a Házszabály elõírásának megfelelõen jár el, és így nincs lehetõségem a gondolatsort részletesen kifejteni. Ezzel szemben jelzem, hogy más formában, más alkalommal visszatérek a témára; és kérem a Ház valamennyi oldalának együttérzõ közremûködését a valós, életszerû, mindannyiunkat érintõ probléma megoldásában.
Köszönöm a szót, elnök úr.