SZABÓ MIKLÓS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Senki nem vonja kétségbe azt, hogy a kánonjog értelmében a Szentszék felhatalmazott arra, hogy egy nemzeti egyházat a tárgyaláson képviseljen és képviseletében szerzõdést kössön. Ez a konkordátum. Ugyanakkor nehezen vitatható az is, hogy nem ez az egyetlen lehetséges módja és ismert módja egy állam és egy nemzeti Katolikus Egyház viszonyának. Gyorsan egy magyar történelmi példát említve: olyan nevezetes egyházpolitikai fordulat, mint a múlt században a polgári házasság bevezetése volt, nem konkordátum keretében történt meg.
Néhány futó fejtegetéssel megpróbálnám a jelenlegi konkordátumot - ennek nevezem - összehasonlítani a konkordátumok eddigi gyakorlatával. Itt gyorsan megjegyzem, hogy a múlt században a legtöbb esetben - nem kizárólagosan ez volt az eset - a Szentszék tisztán homogén katolikus országokkal kötött megállapodást, ezekben az esetekben a felekezetek közötti viszony, a felekezetek egyenrangúsága nem merült fel problémaként.
Az egyik jellegzetes esete a konkordátumoknak, amikor az állam és az egyház közötti súlyos viszonynak vetett véget a konkordátum, ez volt a nevezetes 1801-es francia konkordátum Napóleon és VII. Pius pápa között, amelyik a francia forradalom által, annak az egyházpolitikája által teremtett ellenséges viszonyt megszüntette. Ez volt a nem kevésbé nevezetes 1929-es olasz konkordátum, amelyik az 1870-tõl tartó hadiállapotnak vetett véget, és egyben az olasz nacionalizmus ezzel feladta addigi antiklerikális magatartását. Még idesorolható, noha elsõ látásra nem tartozna ide az 1855-ös konkordátum az ausztriai birodalommal, amelyik a jozefinista egyházpolitikai gyakorlat utóéletét akarta megszüntetni, amely Ferenc király konzervatív uralma alatt is azért a felszín alatt egy bizonyos folyamatossággal tartott.
Összehasonlítva ezt a mai magyar helyzettel, ma Magyarországon nincs olyan ellentét a magyar állam és a Katolikus Egyház között, amely feltétlenül konkordátummal történõ rendezést igényelne, amelynek ezen a módon lehetne véget vetni. Itt említem meg azt is, hogy Magyarország nemzetközi helyzete ebben a pillanatban nem követeli meg azt a külpolitikai sikert, amit egy konkordátum feltehetõleg valóban jelent.
A másik tipikus esete a konkordátumoknak - Isépy képviselõ úr két példát már említett rá, az oroszt és a hollandot, a legnevezetesebb ezek közül az 1933-as német konkordátum -, ahol egy többfelekezetû országban a Katolikus Egyház kisebb felekezetet jelent, tehát ott ebben a helyzetben akarja az egyház pozícióit megerõsíteni a konkordátum.
Tehát nem tipikus rendezési metódus a Katolikus Egyház és az állam viszonyára a konkordátum abban az esetben, ami Magyarország esete is, ahol egy többfelekezetû katolikus többségû államban rendezi az egyház és az állam viszonyát, mivel ez óhatatlanul felveti a felekezeti egyenjogúság kérdését, és minden felekezetközi és ezzel kapcsolatos ellentétet felszínre hoz és kiélez.
Az elmondottakhoz még csak azt teszem hozzá: az, hogy egy nemzetközi megállapodás megköti a magyar törvényhozást a jövõben bizonyos területeken, az egyházi törvényhozás terén szintén problematikus. Ami pedig az állam és egyház szétválasztásának elvét jelenti a konkordátum szempontjából, a konkordátum kísértés lehet a két szerzõdõ fél számára, hogy az egyház megpróbáljon visszaszerezni valamit az államra gyakorolt világi hatalmából az államnak pedig kísértést jelenthet, hogy megkísérelje az egyházat ama bizonyos transzmissziós célra felhasználni.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)