ZWACK PÉTER (független): Elnök Úr! Tisztelt Ház! 1992-ben nagy jelentõségû törvényt alkotott a parlament a köztisztviselõk jogállásáról. Az idén júliusban ötéves születésnapját ünnepelte ez a jogszabály, és az elmúlt idõ megmutatta, hogy helyes volt kiemelten kezelni a közszolgálatban állók jogviszonyát. Természetesen kiütköztek a szabályozás gyenge pontjai is, és ebben az évben az érintettek nagy várakozással tekintettek a törvénymódosítási törekvésekre.
Ezzel kapcsolatban azonnal fel kell hívnom a figyelmet néhány olyan általános tanulságra, amelyeket a jövõben a törvényhozás egész folyamatában hasznosíthatunk. Az elsõ ilyen összefüggés a módosítási koncepciók nyilvánosságra hozatalának idõpontja és módja. Ugyanis vannak az elõzetes egyeztetési folyamatnak íratlan törvényei, amelyeket mindnyájunk érdekében illik betartani. Kecskeméti választókörzetemben és általában Bács-Kiskun megyében nagy csalódást okozott a köztisztviselõknek az a radikális satnyulási folyamat, amelyen a módosítási koncepció az elsõ nyilvánosságra került változattól a parlament elé került javaslatig átment.
Én magam mindig maximálisan a legszélesebb körû elõzetes egyeztetések híve voltam és vagyok. De nincs olyan pénzügyi kihatással járó szabályozási téma, amelynek érdemes volna javaslati formát adni megfelelõ pénzügyminisztériumi tájékozódás nélkül. Márpedig nem tudom mire vélni azt az égbekiáltó különbséget, amely az öt év alatt felgyülemlett tapasztalatok szerinti financiális problémákra vonatkozóan kimutatható az elõször nyilvánosságra került elképzelések és a mostani javaslat között.
(1.30)
Csak arra gondolhatok, hogy a szükségszerûnek és helyesnek tûnõ eredeti koncepciónak egy késõbbi szakaszban vezényeltek megálljt a pénzügyesek. És most sokan érzik becsapottnak és semmibe vettnek magukat emiatt.
A másik nagyon fontos tanulság régi és örökzöld probléma, de a dolog visszatérõ jellege nem mentesíti az illetékeseket a felelõsség alól. A területi és helyi államigazgatási szerveknél, a helyi önkormányzati igazgatási szerveknél és a területi köztestületi önkormányzatoknál közel 87 ezer köztisztviselõ dolgozik, míg a központi közigazgatásban, a kvázi kormányzati szerveknél és a köztestületi önkormányzatok központi szerveinél mintegy 19 ezer.
Ha a fõvárosban dolgozó, csaknem 11 ezer helyi köztisztviselõt sajátos helyzetük miatt ki is veszem a számításból, még mindig négyszer annyian vannak a területi és helyi szervezeteknél, mint a központi közszolgálati helyeken. Mégis, a törvénytervezet jelentõs része úgy fogalmazódott meg, mintha lényegében a központi közszolgálatnak szólna. Így aztán számos esetben a koncepcióban megfogalmazott javaslat nem nyújt megoldást a városokban és falvakban nehéz körülmények között helytálló közszolgálati alkalmazottak számára.
Elõször a tervezet pozitív rendelkezéseirõl szólok. Ezek közé sorolom, hogy a korábbi szakmai gyakorlat helyett közigazgatási gyakorlatot ír elõ a jegyzõi munkakör betöltéséhez. Ezt indokolja a munka felelõsségteljes volta. Hasonlóképpen jó a próbaidõ intézményének bevezetése. Áttekinthetõbbé teszi ez a koncepció a köztisztviselõi munkaviszony megszûnését azáltal, hogy külön választja az automatikus megszûnés esetét a valamelyik fél kezdeményezésére történõ megszûnéstõl. Kedvezõ a köztisztviselõkre nézve a végkielégítést illetõen az, hogy a javaslat bõvítette az áthelyezés megtagadásának alapos indokait. Fontos és indokolt módosításnak tekintem a sorkatonai és tartalékos szolgálat hat hónapot meghaladó idõtartamának beszámítását, hiszen ezzel egy abszurd diszkrimináció szûnik meg.
Sokkal bonyolultabb a megítélése két, koncepciójában pozitív javaslati elemnek. Az egyik a tartalékállomány jogintézményének a bevezetése, a másik az üres köztisztviselõi álláshelyek közzététele. Az alapvetõ cél érthetõ és helyes: a felkészült közigazgatási szakemberek pályán tartásáról van szó. Feltétlenül támogatandó, hogy a pálya iránt elkötelezettek ne kerüljenek azonnal az utcára, és az üres álláshelyek ismeretében maguk is keressenek állást.
De a jelenlegi magyarországi helyzetben ezeknek a tervezett rendelkezéseknek a tényleges gyakorlati haszna nagyon korlátozott lehet. Feltételezhetõ, hogy a fõvárosban és esetleg egy-két nagyobb megyeszékhelyen ezek a megoldások segítséget nyújthatnak a szakemberellátásban. Ám az országon belüli köztisztviselõi mobilitásnak nincs infrastrukturális háttere, nincs erre szolgáló lakásállomány. A kistelepülések számára a megüresedett álláshelyekkel kapcsolatos eljárás jelentõsen nehezíti az új ember munkába lépését, hátráltatja a munkáltatói jogok rugalmas gyakorlását. Ugyanezeken a helyeken többletadminisztrációt jelentene a tartalékállomány bevezetése. A lényeg: mindkét intézkedési kötelezettséget differenciáltan kell elõírni.
A következõ nagyobb javaslatcsomag, amellyel érdemes foglalkozni, a nyugdíjkorhatárral kapcsolatos. Az értelemszerû, hogy a korhatár kitolódásával bõvülniük kellett a besorolási fokozatoknak. A javaslat azonban nem ad megoldást, mert amíg a felsõfokú végzettségû köztisztviselõnél 33 évre tolja ki az illetményrendszerben elismerhetõ felsõ határt, addig a középiskolai végzettségûeknél ezt 31 évben rögzíti. Nem életszerû a szabályozás, ugyanis a középfokú végzettségû hamarabb állt munkába, mint a felsõfokú, ezért neki több a közszolgálati jogviszonya. Ráadásul a fokozatok bõvülése szinte semmilyen változást nem jelent a pénzügyi elõmenetel terén. Mindössze a négyévenkénti 0,1-es szorzószám-változás lenne az illetményemelés. A koncepció által elméletileg támogatott karrier típusú rendszernek nem így kellene megbecsülnie a nagy gyakorlattal rendelkezõ köztisztviselõi réteget.
Határozott visszalépésnek tartom, hogy az 1992-es vizsgarendszerhez képest most a kötelezõ szakvizsgát át akarják alakítani - rövid távú pénzügyi okokból - egy lényegében vezetõképzésnek tekinthetõ, jelentéktelen dologgá.
Sajnálatos módon megmaradt a javaslatban az eredeti törvény rossz megoldása a túlmunka ügyében. A fõ szabály változatlanul az, hogy szabadidõ jár ellentételezésként. Eközben a köztisztviselõk - fõleg a kistelepülések polgármesteri hivatalaiban - a viszonylag magas évi rendes szabadságot sem tudják kivenni, hiszen a helyettesítés nem megoldható. A megoldás csak az lehet, mint mindenütt a világon: a túlmunkát meg kell fizetni.
A végére hagytam a legnagyobb gondot, amelyet nem akar megoldani a tervezet, ez pedig az illetményrendszer. A köztisztviselõk a korábbi változatok és a reális igények alapján sokat vártak a módosítástól, és nagyot kellett csalódniuk. Az eredeti szorzószám-emelkedésekbõl csak a jegyzõk differenciált rendszere maradt meg, a többi elsikkadt. Az nagyon helyes, hogy a jegyzõi szorzószám tekintettel van a település nagyságára, körjegyzõknél a települések számára, bár még ezek a szorzók sem fejezik ki eléggé a végzett munkában és a felelõsségben meglevõ különbségeket. A többieknél pedig sem az illetményalap, sem az az illetménykiegészítés nem garantált, így tovább nõ a különbség az önkormányzatoknál, illetve a központi közigazgatásban dolgozók között.
Elsikkadt mára az a korábbi törekvés is, hogy a polgármesteri hivatalokban dolgozó köztisztviselõk béréhez hozzájárul közvetlenül a központi költségvetés, hiszen a munkaidejük 60-70 százalékát az államigazgatási ügyek intézése teszi ki. Ez így lenne korrekt, és javulnának a munkavégzés feltételei is.
Az illetménygondok megoldásának elodázásával azonban a tervezet nagy csalódást okozott az érintetteknek, miként azzal is, hogy megtartotta a fegyelmi eljárás intézményét. Nagy lehetõséget szalaszt most el a kormány, ha így szavazza meg a tisztelt Ház a törvényt. Ugyanis meggyõzõdésem, hogy a most cserbenhagyott helyi közigazgatásra rövid idõn belül sokkal többet kell majd költeni, ha mûködtetni akarjuk, mint amennyit most kellett volna invesztálni egy korrekt illetményalappal és illetménykiegészítéssel.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)