DR. JESZENSZKY GÉZA (MDNP): Tisztelt Elnök Úr! Nagy öröm számomra, hogy elnök úr elnöklése alatt mondhatom el mai felszólalásomat. Az elõzõ órák vitájakor sokszor gondoltam arra, amikor történészként régi parlamenti naplókat olvastam, tanulmányoztam, megdöbbentem azon, hogy történelmünkben milyen sokszor esett meg, hogy nagy, országos, történelminek bizonyult kérdések kisiklottak, mert egyéni vagy pártpolitikai érdekek, nagyon sokszor egyéni rivalizálás, a magyar individualista szokások rabjaként egyének, pártok végül is olyan vágányra siklatták a magyar politikát, ami vakvágánynak bizonyult.
Amikor Dávid Ibolya képviselõtársam felszólalását hallgattam, felmerült bennem a remény, felsejlett egy reménysugár, hogy ezek az egyébként nagyon élénk és bizonyos külsõ hallgató számára sokszor élvezetesnek is mondható eszmecserék, kétpercesek talán mégis lecsillapíthatók akkor, ha valaki olyan higgadtan, világosan érvel, olyan felelõsséggel tesz javaslatot, valóban igyekezve megérteni a másik oldal álláspontját, mint ahogy Dávid Ibolya képviselõtársunk tette.
(20.30)
De hát ez a remény csak egy illúzió volt, hogy elgondolkodnak a kormányoldalon ülõk azon a javaslaton, ami valóban alkalmas lenne arra, hogy orvosolja azt, amit képviselõtársam, a Magyar Demokrata Néppárt frakcióvezetõje és elnöke, Szabó Iván ma délelõtti felszólalásában úgy minõsített, hogy a kormány egy állóvízbe bedobta a földtörvény módosításával azt a nagy követ, ami hatalmas hullámokat ver. Hullámok nem csak itt a parlamentben vannak, és valóban nem csak az országot nem mozgatták meg annyira talán évek óta. Bár azt is mondhatnánk, ahhoz képest, hogy milyen nagy horderejû kérdésekrõl van szó, még ennél nagyobb visszhang is lehetséges és várható, de egyáltalán nem alábecsülve a földkérdés jelentõségét - sõt, teljes mértékben osztva Szabó Ivánnak azt az írását, aminek ma is hangot adott -, valóban egy nagyon szép jelmondat itt a történelmünkben, hogy a föld legyen azé, aki megmûveli.
Attól félünk ezen az oldalon, hogy a most napirenden levõ, kormány által beterjesztett népszavazási formulák és a kormány által beterjesztett eredeti javaslat nem teszi ezt lehetõvé. De miközben ez egy nagyon nagy kérdés, engedjék meg, hogy hangot adjak annak a véleményemnek, legalább ilyen nagy kérdés - vagy talán megkockáztatnám, hogy még nagyobb kérdés - az, amiben látható módon nincs olyan nagy ellentét: a mostani népszavazási határozati javaslat elsõ kérdése a NATO kérdése.
Engem, akit tényleg gyermekkoromtól fogva foglalkoztatott a NATO, és a gyermekkoromtól eszmélve mindig úgy éreztem, a NATO jelenti a szabad világ, az egész emberiség számára a reményt, hogy nem lesz egy atomháború, és egy szörnyû diktatúra nem kísérli, nem kísérelheti meg eséllyel azt, hogy az emberiséget leigázza; és mégis ezt a NATO-t - végre szinte váratlan módon, 10 évvel ezelõtt mindenképpen teljesen elképzelhetetlen volt, hogy mi, magyarok eljussunk oda, hogy a NATO- felvétel küszöbén állunk -, ezt veszélyezteti valami. Nem az ellenzék egyes pártjai által javasolt népszavazási kezdeményezés veszélyezteti, hanem veszélyezteti az, hogy valóban nem szorosan összetartozó kérdések kerülnek napirendre és kerülnek a nép elé; és egyáltalán veszélyeztethetik azok a feszültségek, indulatok, amelyek nemcsak itt a parlamentben vannak jelen, hanem amelyek mindenképpen veszélyeztetik az állampolgároknak a józan ítélõképességét. Mert azt hiszem, ha valaki itt a föld körüli vitákat hallgatja, annak nagyon nehéz lesz döntenie, aki nem foglalkozik vele behatóan, aki nem tudja részletesen nyomon követni ezeket a vitákat; az nehezen fogja tudni megállapítani, hogy kinek van igaza. És félõ az, hogy ez a bizonytalanság átterjed a másik - az elsõ - kérdésre is, a NATO kérdésére.
Lehet, nincs sok értelme annak, hogy keressük, hol a felelõsség, de azért nem kell ahhoz történésznek lenni, hogy az ember mégis feltegye a kérdést: hol történt a hiba? Én igazán õszintén mondom, nem ellenzéki képviselõi voltom mondatja velem azt, hogy itt akár a földkérdést, akár a NATO-kérdést nézzük, a jelenlegi kormánytöbbség felelõs azért, hogy egy ilyen hatalmas esély, amely a nemzet elõtt felkínálkozik, mindenképpen veszélybe kerül.
És akkor engedjék meg, hogy azért most pár szóban arról beszéljek a népszavazási kezdeményezés, az elõttünk levõ határozati javaslat kapcsán, egyáltalán mi az oka annak, hogy itt kockáztatjuk azt, ami szinte már a kezünkben van: a NATO-tagságot, ami valóban az ország védelmét, biztonságát nemzedékekre és - ha nem félünk attól, hogy bátrabban fogalmazzunk, akkor azt mondhatnám - évszázadokra - biztosíthatja. Mégis kockáztatjuk, azzal, hogy egy nem meggyõzõ eredmény születhet egy ilyen népszavazásból, és ennek kihatása lehet az Egyesült Államok szenátusának döntésére is. Még az is elképzelhetõ, hogy a három meghívott közül kettõt megszavaznak, és egyet nem szavaznak meg egy nem meggyõzõ, vagy pláne kifejezetten kedvezõtlen népszavazási döntés következtében.
És persze akkor felmerül, hogy miért van szükség ebben a kérdésben népszavazásra, hogyha a NATO egész történetét nézve közismert módon egyetlenegy ország alkalmazott népszavazást: Spanyolország, de õ sem akkor, mikor felvették, hanem mikor már biztonságban benn volt a NATO- ban. És nemcsak a velünk együtt meghívott másik két országnak nem áll szándékában ezt a kérdést népszavazásra bocsátani, hanem tudomásunk szerint a többi jelentkezõ nyolc-tíz, ki tudja, hány ország esetében ez szintén látható.
Mindezt nem azért mondom, mintha kétségbe kívánnám vonni a nemzetnek, a népnek azt a jogát, hogy döntsön a sorsa felõl. Nincs szükség arra, és túl késõ is van ahhoz, hogy most itt újrakezdjünk egy olyan vitát, hogy a népfelséget a népképviseleti rendszer kellõen biztosítja-e, vagy pedig ezt még meg kell fejelni a népszavazási intézménnyel. Azzal az intézménnyel, amit egy nagy demagóg, III. Napóleon talált ki, hogy úgy mondjam, és amellyel nagyon könnyû visszaélni. Annak ellenére, hogy én a népszavazás-ötletet, amikor ez felmerült a '94-es választási kampányban, nem tartottam jónak, és ellene foglaltam állást, és úgy véltem - ennek hangot is adtam, éppen Horn Gyula akkori ellenzéki képviselõvel vitázva egy rádiómûsorban -, a választók elé kell tárni, hogy melyik párt mit akar a NATO kérdésében, és a választók már '94-ben dönthetnek errõl is, hogy a NATO tagságot támogatják-e vagy nem. És aki nem támogatja a NATO- tagságot, az nyilván nem fog olyan pártra szavazni, amely ezt a zászlajára tûzte.
Ma is az a véleményem, hogy egy választási kampány idején a szavazatok növelése érdekében tett ígéretnek egy sajnálatos folyatásaként kerülünk ma ebbe a helyzetbe. Ezzel együtt, ha már ez a kérdés napirendre került, és valóban ezt megerõsítette egy olyan pártnak a népszavazási kezdeményezése, amely azt hiszem, a magyar nemzet elõtt nem képviselheti hitelesen a nemzet érdekét, mert olyan eszméket képviselt és képvisel, olyan irányvonalat követ ma is, amely ennek az országnak mérhetetlen tragédiát okozott: többek között okozója annak is, hogy egyáltalán a földkérdésrõl ma ilyen viták vannak. Mert ha nincsen kommunizmus, akkor a földmagántulajdon nem szenved sérelmet, nincs erõszakos téeszesítés, és akkor az egész mai vitának a legnagyobb része nincs napirenden. Ha már valaki, hogy úgy mondjam, bedobta a népszavazás gondolatát, akkor én magam is belátom, hogy politikus igazán nem foglalhat állást ezzel szemben, pláne hogyha azt, bármilyen kezdeményezésre is, de korábban már több mint százezer ember támogatta, bármilyen megfontolásból. És végsõ soron, ahogy én mérlegre tettem magamban azt, hogy a népszavazási gondolatról még mielõtt a kormány itt állást foglal, még mielõtt Horn Gyula bejelentette ezt a madridi döntés után, akkor én azt gondoltam, talán a gondviselés nem egész véletlenül hozta úgy, hogy az ország egy népszavazási kényszerbe kerül, mert egy haszna mindenképpen lehet ennek.
Külpolitikával foglalkozó emberként régóta - nemcsak az elmúlt Bvekben, hanem történeti tanulmányaimban is mindig - foglalkoztatott az a szinte visszatérõ panasz, amit magyarok és nem magyarok egyaránt hangoztattak velünk kapcsolatban, hogy a magyar nemzetben nincs kellõ érdeklõdés a külpolitika iránt, nincs kellõ tájékozottság a nemzetközi helyzetünkkel kapcsolatban; és mondjuk a kiegyezés utáni idõszakban ezt a dualizmus számlájára írták, hogy Magyarországnak nincs önálló külügyminisztériuma, külpolitikája.
(20.40)
Ez egy külön kérdés, amirõl megvan a magam véleménye. De azt hiszem, hogy a magyar nép külpolitikai tájékozatlanságát igazából véve az elmúlt évtizedek nagyon elmélyítették, hiszen Magyarországnak nem volt valódi szuverenitása, nem volt igazi külpolitikája, ami külpolitika címen a sajtóban ment, az tulajdonképpen figyelemelterelés volt. Tehát a magyar polgárnak, aki a Kádár-korszakban született és nevelkedett - ahogy az ország lakosságának többsége -, valóban a külpolitikával kapcsolatban kialakulhatott az a véleménye, hogy ez minket nem érdekel, ez minket nem érint. Ez részben magyarázza azt az érdektelenséget, amivel az elmúlt években valóban sokszor találkoztunk.
Úgy gondolom tehát, van esély arra - és remélem, hogy ezt az esélyt meg tudjuk ragadni -, hogy a népszavazás kapcsán, a népszavazás alkalmából a magyar nép valóban szembesül nemzetközi helyzetünkkel, szembesül ezzel a történelmi eséllyel, ezzel a nagy adottsággal, ezzel a kedvezõ fordulattal, és megérti azt, hogy a magyar nemzet számára miért fontos a NATO-tagság, miért jelent hatalmas elõnyöket.
Nem gondolom persze azt, hogy a népszavazás kapcsán el lehet rendelni egy-egy TIT-elõadás meghallgatását, de azt hiszem, tulajdonképpen ha valaki odafigyel, fél óra alatt el lehet mondani azokat a meggyõzõ érveket, amelyek a NATO-tagság mellett szólnak, és amelyek egy kedvezõ választ válthatnak ki a népszavazás résztvevõibõl. Ha valaki inkább olvasni szeretne, akkor azt hiszem, hogy ezt talán még tömörebben is, tehát még rövidebb idõ alatt elolvasható újságcikkben is ki lehet fejteni. De szembe kell néznünk azzal, hogy ezen a népszavazáson nem biztos, hogy olyanok vesznek részt, akik igazán belegondoltak ebbe a kérdésbe, és még nagyobb veszély az, hogy igen sokan nem érzik át ennek a kérdésnek a súlyát éppen azért, mert önhibájukon kívül nem kapták meg azt az oktatást, azokat az indítékokat, amelyek õket fogékonnyá tennék ezzel kapcsolatban.
Sajnálom azt, hogy végül is most itt, a parlamentben nem arról beszélünk, hogy mi szól a NATO-tagság mellett, esetleg mi szól ellene, tehát nem a NATO-tagság vitája folyik, hanem csak egy népszavazási kezdeményezés vitája, de ha már ez így adódott, akkor pártom nevében is megerõsíthetem, hogy a Magyar Demokrata Néppárt meggyõzõdéséhez, programjához híven természetesen szívvel-lélekkel támogatja Magyarország NATO-felvételét, és minden egyes képviselõnk és párttagunk mindent meg fog tenni azért, hogy az elõttünk lévõ idõben meggyõzze, vagy segítsen meggyõzni a közvéleményt a NATO-tagság elõnyeirõl, fontosságáról.
Remélem azt, hogy a kormány is módosítani fogja a következõ idõkben az úgymond kommunikációs stratégiáját. Mert természetesen osztom azt, hogy a NATO-ba belépve egy nagyon fontos értékrend és ennek az értékrendnek a képviselõi, tagjai leszünk, de nem hiszem, hogy a magyar választópolgár erre nagyon fogékony lesz, és ezért fog sietni igennel szavazni. Amikor a kérdés elõször került napirendre, attól fogva nem akartam ugyan a harangokat félreverni, de mindig meggyõzõdéssel képviseltem azt, hogy a NATO-tagság igenis azért fontos számunkra, mert a történelmi tragédiáinkból ez jelenti a kiutat. Mohács óta a magyar nemzet nem tudott megállni a saját lábán szövetségesek nélkül.
Nem akarok ugyan visszaélni a türelmükkel, de kénytelen vagyok, mert úgy érzem, annyira idevág, egy korábbi miniszterelnök szavait idézni. Ne ijedjenek meg, ez nem Antall József lesz, hanem Tisza István. Tisza István 1904. július 8-án mondta a következõt: "Az a szomorú igazság, hogy a mohácsi vész óta Magyarország nem elég erõs arra, hogy tartós szövetségtárs nélkül megélhessünk, érdekeinket kellõ módon megvédhessük." Ma délután elhangzott már Kossuth neve és a függetlenségi hagyományaink. Erre is volt válasza Tiszának. Utalt arra, hogy "a kiegyezést elvetõ Kossuth és hívei is - Tiszát idézem - kénytelenek voltak a dunai konföderáció eszméjében keresni megoldási módot arra, hogy a magyar állam itt ne olyan egzisztenciát folytasson, aminõt Erdély folytatott valaha, hogy a felette gyámkodni akaró nagyhatalmak kezében egyszerû játéklabda legyen".
Tisztelt Képviselõtársaim! 1904-hez képest a magyar állam hihetetlenül meggyengült, határaink alig védhetõk, és sorolhatnám mindazt a megfontolást, ami számunkra parancsolóvá teszi azt, hogy barátokkal, szövetségesekkel próbáljunk szembenézni az elõttünk álló évtizedekkel, évszázadokkal. Merem állítani azt, hogy egy ilyen szövetség a magyar történelemben még nem adódott, mint amit a NATO kínál számunkra, de ezt nehezebb megtanítani, megmagyarázni annak az országnak, amely nem kapott tisztességes történelemtanítást évtizedeken keresztül, és attól félek, hogy a mai iskolarendszer sem igazán alkalmas arra, hogy a kellõ történelmi látásmóddal felvértezze majd a következõ nemzedékeket.
Mindenesetre meg tudom ismételni - és erre szeretném felhívni képviselõtársaimat is, elsõsorban a kormányt és képviselõit -, hogy én azt hiszem, ideje a tájékoztatásban nagyobb súlyt helyezni a valódi veszélyekre. Itt szembe kell néznünk és a magyar népet is szembe kell nézetnünk azzal, hogy pár évvel ezelõtt mennyi rettegés volt ebben az országban, amikor a déli határunk mentén szörnyû háború folyt, embertelen eszközöket bevetõ háború folyt, és a magyar légteret volt amikor naponta többször megsértették, amellyel szemben biztonságos védelmet nem tudtunk nyújtani. Félnünk kellett nemcsak attól, hogy nemcsak egyes városainkra hullhatnak bombák, ahogy Barcs esetében meg is történt, hanem attól is, hogy õrültek, szabadcsapatok magyar területre lépnek esetleg olyan kalandor tervekkel, hogy létfontosságú létesítményeinket, esetleg a paksi atomreaktort próbálják megtámadni. Ez nem volt légbõl kapott félelem, és az akkori magyar kormány nagyon reálisan felmérte, hogy kizárólag a NATO nyújthat számunkra védelmet, és az adott körülmények között ezt a védelmet meg is adta nekünk a NATO. Nem tudott kötelezõ garanciát vállalni, de azok a szóbeli ígéretek és szóbeli fogadkozások, amelyeket néhai Wörner fõtitkár is tett, megtették a hatásukat, mert az AWACS gépek megjelenésével lényegében egy idõben a légtérsértések megszûntek.
Azt gondolom, hogy erre is fel lehet hívni a figyelmet, és fel lehet hívni a figyelmet persze arra is, amit szinte tabuként kezelt a kormány, és próbáltak engem is leinteni, lebeszélni, amikor arról beszéltem - nem egyedül -, hogy azért minden reményünk és bizalmunk megvan, hogy Oroszország egy megbízható, stabil demokrácia lesz, és bízunk Jelcin elnökben, bízhatunk az utódaiban is talán, de erre garancia nincs. Most pár nappal ezelõtt Clinton elnök maga is, hogy úgy mondjam, elõvette ezt az érvet, amelytõl addig Nyugaton is annyira fáztak. Én azt gondolom, ez nem sértõ Oroszországra, az orosz népre nézve, hanem figyelmeztetõ, hogy sajnos Oroszországban megvannak azok az erõk, amelyek nyíltan hirdetik azt az agresszív politikát, amely fenyegetheti nemcsak az úgynevezett közel-külföldet, hanem mindazokat az országokat vagy esetleg még többeket is, amelyek valamikor az orosz nagyhatalmi szovjet politika figyelmébe kerültek, illetve áldozatává váltak.
Nem kívánok arról beszélni, hogy a magyar nép döntését befolyásolhatja az is, hogy sokan úgy gondolják, ha egy olyan kormány javasolja ezt a lépést, a NATO-ba való belépést, amellyel szemben sok ok miatt bizalmatlanok, akkor ez a döntés - mármint a NATO-ba való felvétel - nem lehet jó.
(20.50)
Ezt az ellenzék pártjai - és ezen belül a Magyar Demokrata Néppárt - vállalják, hogy minden módon megpróbálják azokat a honfitársainkat is meggyõzni, akik jelenleg fenntartásukat hangoztatják; köztük olyanokat, akik talán kissé furcsa módon évtizedeken keresztül várták az amerikai katonákat, hogy szabadítsák fel az országot a kommunizmustól, és most furcsa módon hirtelen attól félnek, hogy az itteni IFOR vagy SFOR és a taszári bázis a szuverenitásunkat veszélyezteti.
Azt gondolom, hogy a parlament ellenzéki pártjai talán sikerrel tudják ezt a csapatot, e bázis jóhiszemû elemeit, embereit meggyõzni. De nagyon fontos lenne az, hogy a következõ nagyon rövid idõszakban a népszavazási felkészülés valahol nagyobb lendületet vegyen, és különösen hogy a tömegtájékoztatásban kapja meg azt a kellõ figyelmet, és ne riassza a tömegtájékoztatást és ne riassza a kormányt az, hogy felelõtlen emberek vádolják azzal, hogy egyoldalú tájékoztatást nyújt a televízió. Azt gondolom, hogy egy ilyen sorsdöntõ kérdésben, mint a NATO-ba való belépésünk, felvételünk, félre kell tenni azokat az aggályokat, amelyeket egyébként más, kisebb kérdésekben talán figyelembe lehet venni. Itt igenis felelõssége minden parlamenti képviselõnek, különösen azoknak, akik egyénileg meg vannak gyõzõdve a NATO-ba való belépés hasznáról és fontosságáról, hogy igenis tegyék lehetõvé azt, hogy a magyar társadalom kapja meg a kellõ információt.
Utoljára szeretném kifejezni azt a reményemet, hogy Bihari képviselõ úr vagy el fog állni attól a módosító javaslatától, amelyrõl értesültünk, vagy úgy látom, már jelezték, hogy elállt. Azt gondolom, hogy nagyon precíz - ebben a vonatkozásban készséggel támogatom - a kormány megfogalmazása, mert valóban az ország védelmérõl van szó. Nem arról van szó, hogy most csatlakozzunk-e a NATO-hoz, vagy sem, és hogy milyen a NATO, mert errõl több információval kellene rendelkeznie a népnek, hogy dönthessen.
Igenis - aki elmegy a népszavazásra, ezt fogja látni - az ország védettségérõl, védelmérõl van szó, a saját életünkrõl, arról, hogy biztonságban éljünk. Ezért - függetlenül attól, hogy megvannak a veszélyek - mégis úgy gondolom, hogy ha ebben a kérdésben a nemzeti felelõsségérzet mûködni fog, akkor komoly esélye van annak, hogy a nem szerencsés összekapcsolással együtt is a kiskorúságból kinövõ nép meg fogja érteni azt, hogy felelõs döntésével a magyar nemzet és Magyarország békéjét, biztonságát, jólétét, jobb jövõjét nemzedékekre kihatóan lehet biztosítani. Ebben a Magyar Demokrata Néppárt támogatni fogja mindazokat, akik ezt osztani tudják.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)