MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Barátaim! Nagyon örülök, hogy ebben a vitában részt vehetek, és ennek a fontos döntésnek az elõkészítését támogathatom.
Ez az a történelmi pillanat, amelyre nagyon régóta várunk, hogy végre visszatérhessünk Európába. Ez lassan már szlogenné csiszolódik, mint a kapanyél, de úgy gondolom, hogy nagyon fontos igazságot tartalmaz, és nem elégszer mondogatjuk: valóban visszatérünk Európába, oda, ahol a helyünk van, ahova tartozunk és ahonnan ostoba módon elszakítottak bennünket. Ötven évünkbe került ez az elszakítás, és 1956-ban, tizenegy évvel '45 után megkíséreltük a visszajutást Európába. Megkíséreltük nagyon sokan, szinte az egész magyar nép, alig voltak néhányan, akik nem akarták ezt. Nem sikerült. Hiába volt mellettünk a világ szimpátiája, nem sikerült, Jalta igazolódott, a világ legnagyobb szárazföldi hadserege kétszer rohanta le Magyarországot, a történet ismert.
Most, amikor elsõként, az elsõ körben meghívtak bennünket az Észak- atlanti Szövetségbe a felvételi tárgyalásokra, akkor - úgy gondolom - kései elégtételt is jelent ez mindazoknak, akik '56-ban Magyarországért, a magyar függetlenségért, Magyarország európaiságáért és Magyarország jövõjéért harcoltak: ki így, ki úgy, ki tollal, ki fegyverrel, és azok, akik az életüket áldozták vagy akik már nem érhették meg ezt a napot. (Zaj az MDF soraiban.) Tisztelet és becsület nekik. Úgy gondolom, abban, hogy most elsõk között hívtak meg bennünket, rendkívül nagy szerepe van 1956-nak, a magyar forradalomnak és szabadságharcnak, amely elõször leplezte le totális módon a szovjet hatalom álságát, kétarcúságát, hiszen Budapest utcáin fiatal munkások és fiatal egyetemisták - zömmel munkás- és parasztszármazásúak - keltek fel a névleg proletárdiktatúra, névleg a munkások, a munkásosztály érdekét vagy a munkásosztály nevében hatalmat gyakorlók ellen.
Megrendítõ ütés volt ez, és ebbõl az ütésbõl igazán a Szovjetunió már nem tudott feltápászkodni. 1956 után húzódott nagyon lassan vissza, de mivel óriási hatalomról volt szó, aminek nagy volt az idõállandója, mindez rendkívül lassan haladt. Sajnos túl lassan, de végre megszûnt a Szovjetunió, végre a Szovjetunió népei is visszakapták szabadságukat, és megindultak a demokratizálás nagyon lassú és göröngyös útján.
Valahányszor nyugati politikusokkal tárgyaltunk, akár Brüsszelben, akár Bonnban, akár Párizsban vagy Washingtonban, mindig felemlítették '56-ot, felemlítették azt az '56-ot, amely rájuk nagyon erõs benyomást tett, és úgy gondolom, hogy most, amikor meghívtak bennünket, abban nagyon nagy szerepe van az '56-os Magyarországnak.
Az elõttünk álló országgyûlési határozati javaslat országos népszavazást rendel el a NATO-felvételünk kérdésében és a termõföld kérdésében. Jelenlegi felszólalásomban a NATO-hoz való csatlakozás kérdésével foglalkozom. Azzal a kérdéssel: egyetért-e a magyar választópolgár azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét. Népszavazást kérünk, országos népszavazást, ügydöntõ népszavazást.
Föl szokták tenni az ellenzõk, hogy felesleges népszavazást kérni, hiszen egyedül Spanyolország felvétele esetén került szóba a népszavazás, és igen nagy vita után 51 százalék körüli eredménnyel döntöttek a NATO politikai szárnyába való belépésrõl. Valóban, az európai gyakorlatban, illetve a NATO történetében kormányok és parlamentek döntöttek a védelmi szervezethez való csatlakozásról. Benne volt az a megfontolás is, hogy valójában a NATO-csatlakozás és a washingtoni szerzõdés nem csökkenti a belépõ országok szuverenitását. Mind eredeti szuverenitásukat, mind a haderejük fölötti teljes rendelkezési jogot a NATO-ba csatlakozott országok fönntartják, és saját akaratukból, nemzeti törvényhozásuk legalitásával bocsátják a közös védelem rendelkezésére haderejük egy részét, illetve védekezési eszköztárukat.
Ennek ellenére a kormány programjába vette annak idején, hogy népszavazással fogja ezt a rendkívül fontos, Magyarország életét sok évtizedre meghatározó lépést megerõsíteni. Ismertek a körülmények, amelyeknek révén ügydöntõ népszavazásra kerül sor, és ezt teljesen logikus összekötni más fontos kérdéssel, hiszen nem viselnék el a választópolgárok, hogy két népszavazás, két külön idõben lebonyolított népszavazás költségeit kelljen elviselniük.
De számomra és a demokratikus ellenzék, a régi ellenzék számára a népszavazás amúgy is nagyon fontos és érzelmileg is kötõdünk a népszavazás gondolatához. Hiszen az elsõ magyar országos népszavazási kezdeményezést 1985-ben, '85 szeptemberében a bõs-nagymarosi vízlépcsõrendszer leállítása érdekében éppen saját magam kezdeményeztem Donáth Ferenccel, Csoóri Sándorral, Kis Jánossal, Varga Jánossal és Vit Lászlóval együtt. Ez volt az országban az elsõ országos népszavazási kezdeményezés, hiszen az 1921-es soproni népszavazás helyi népszavazás volt. Több mint 13 ezer aláírás gyûlt akkor össze, ami rendkívül nagy szó volt, nehéz körülmények között, rendõri zaklatásokkal, III-as ügyosztály zaklatásával és ellenasszisztenciájával gyûjtöttük össze. Ebbõl a rendõrség 10 ezer aláírást elkobzott, 3 ezer aláírást nyújtottunk be a Népköztársaság Elnöki Tanácsához.
(17.40)
Mint történelmi utóéletrõl annyit kell elmondanom, hogy 1988-ban újrakezdtük az aláírásokat, és újabb 70 ezer aláírást küldtünk be az Elnöki Tanácshoz. Akkor még nem volt népszavazási törvény. A '49. évi alkotmány, amely rendkívül szép deklaratív alkotmány volt, gyönyörû jogokat írt elõ, anélkül, hogy biztosította volna; volt egy fél mondata, hogy fontos és országos ügyekben az Elnöki Tanács népszavazást rendelhet el. Ennek - vagy ennek is - köszönhetõ, hogy az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon elsõk között követeltük a népszavazási törvény megszületését, és a kormányzat eleget is tett ennek, és még '89 tavaszán megszületett az európai mércével nézve rendkívül széles körû és szabadelvû, liberális népszavazási törvény.
Ezzel a törvénnyel élve született meg a négyigenes népszavazás, ahol rendkívül nagy és történelmi jelentõsége volt nem a fõ kérdésnek, a köztársasági elnök megválasztása módjának, hanem a többi kérdésnek, jelesül a munkásõrség megszüntetésének, vagy hogy ne lehessen pártpolitikát folytatni a munkahelyeken; ezek a kérdések 207 ezer, illetve 208 ezer igen szavazatot kaptak. Az állampolgárok óriási többsége, több mint ötmillió ember azonban úgy döntött, hogy meg kell szüntetni a munkásõrséget, nem lehet külön párthadsereg, és nem lehet a munkahelyeken politizálás. Ez a 207 ezres talált szám mindnyájunkat megnyugtatott. Azt jelentette, hogy még az MSZMP tagjainak nagy része sem kívánja ezt, hanem õk is változást kívánnak.
Úgy gondoljuk, hogy a népszavazásoknak nagyon nagy szerepük van a demokratizmus területén, de kétségtelen az, hogy a hagyományos közvetlen és közvetett képviseleti demokrácia és a közvetlen demokrácia összevetésében nagyon nagy viták vannak. Valóban el kell különíteni azokat a kérdéseket, amelyekben szükséges a parlamenti tanácskozás, és világossá kell tenni, hogy melyek azok a kérdések, amelyekben népszavazás lehet. De úgy gondolom, hogy most a század végén olyan új lehetõségei vannak a társadalomnak, hogy akaratát folyamatosan kifejezze, mely valószínûleg új formákat fog létrehozni. Gondoljunk csak az Internetre, gondoljunk csak az információs forradalomra. Ezeket részben pótolták a demokratikus társadalmak, amikor a közvélemény-kutatások elméletét és a gyakorlatát kifejlesztették, amikor a hatalom igyekezett párbeszédet folytatni és naponta vagy nagyon gyakran legitimálni önmagát. Azt hiszem, abban nem lehet vita, hogy a NATO kérdésében szükséges a népszavazás, és a NATO kérdésében a képviseleti demokrácia megerõsítve érzi magát.
A NATO jelentõségérõl nagyon sokan beszéltek. De azt tapasztalom, amikor különbözõ helyeken vitafórumokon veszek részt, hogy nagyon sokan nincsenek tisztában alapfogalmakkal, nincsenek tisztában a definíciókkal. Igen sokan hajlamosak arra, hogy összemossák a NATO fogalmát, a NATO-t magát a Varsói Szerzõdéssel. Le kell szögezni, hogy a két védelmi rendszer gyökerében különbözik egymástól. A NATO jelenleg 16 demokratikus jogállam önkéntes szerzõdéses szervezete, ahol minden döntéséhez egyhangú szavazás, konszenzus szükséges; egyetlenegy esetet kivéve, a washingtoni szerzõdés 5. cikkelyét, amelynek értelmében ha bármelyik tagállamot külsõ támadás éri, akkor valamennyi többi tagállam úgy tekinti, mintha õt érte volna támadás, és a támadás elhárítására segítséget nyújt. Ez a "mindenki egyért, egy mindenkiért" elv. Ez az egyetlenegy eset, amikor nem szükséges a konszenzus, hanem beáll az automatizmus. Minden más esetben konszenzus kell. Ez a legnagyobb garancia arra, hogy a NATO semmilyen körülmények között sem lehet agresszív, nem lehet támadó jellegû, nem rohanhat le más országokat, hiszen az alapfeltétel a NATO-felvételnél, hogy az illetõ ország demokratikus jogállam legyen, és ez a demokratikus jogállamiság garantálja azt, hogy a nép akarata ellenére nem lehet döntéseket hozni. Tizenhat ilyen demokratikus jogállamnak kell vagy kellett volna egyhangú döntést hozni, hogy, mondjuk, a Szovjetuniót lerohanják.
Ezzel szemben a Varsói Szerzõdés diktatórikus rendszereknek centrális és hierarchikus szerkezete volt, legtetején volt a Szovjetunió, annak is, a piramisnak a csúcsán a Szovjetunió kommunista, bolsevik pártjának politikai bizottsága, és ez alatt a piramisban ott voltak a vazallus tagországok. A döntések fent születtek, és úgy mentek végig bizonyos látszatdemokratikus futamokat megfutva. Emlékezzünk csak vissza 1956. november 4-ére, amikor Hruscsov és Malenkov katonai repülõgépen végigrepülték szomszédainkat, és formálisan megbeszélték, hogy be fognak ide vonulni, de közben már Zsukov marsall készítette a csapatokat Magyarország lerohanására. Vagy emlékezzünk csak rá, 12 évvel késõbb, '68. augusztus 21-én, az sem volt egy demokratikus döntés! Így sikerült az agresszió. De azok a katonatisztek, akik itt ülnek a Ház padsoraiban, pontosan tudják, hogy a Varsói Szerzõdés doktrínája támadó jellegû volt, az, hogy Magyarország ellensége Olaszország és Németország volt. Az is ismert, hogy Ausztrián keresztül kellett volna az elsõ csapásokat végrehajtani. Ezzel szemben a NATO-nak nem voltak ilyen tervei, nem is lehettek.
Nagyon fontos, hogy a választópolgárok számára világossá tegyük ezt az alapvetõ különbséget. Ugyanakkor a NATO történelmi jelentõsége óriási, az elmúlt közel 50 évben meg tudta akadályozni, hogy nagy háborúk legyenek a világon, és Európában pedig háborúmentességet biztosított. Óriási dolog ez! Gondoljunk a NATO belsõ mûködésére! Egy asztalhoz tudta ültetni azon államok képviselõit, amelyek évszázadok óta, de legalábbis sok évtizede egymással harcoltak: a franciákat a németekkel, az angolokat a németekkel, az olaszokat, a hollandokat és így tovább, a háborúk áldozatait és a háborúk gyõzteseit. A NATO kialakított egy olyan egyeztetõ mechanizmust, amelynek óriási politikai szerepe lett.
(17.50)
Nem elég hangsúlyozni, hogy a NATO nemcsak katonai szervezet, hanem politikai szervezet, és a történelem során hol az egyik arca, hol a másik arca került elõtérbe - de mind a kettõ rendkívüli módon jellemzõ rá.
A Szovjetunió összeomlása után úgy tûnt, hogy a NATO szerepzavarba került. Mintha a NATO még nem számított volna a Szovjetunió megszûnésére, és eredeti fõ szerepe meghiúsulván, kereste az új szerepeket. Rugalmasságáról tett tanúbizonyságot, amikor megtalálta ezeket az új szerepeket. Új intézményeket hozott létre, felismerte, hogy a Varsói Szerzõdés felbomlásával egy sor állam helyzete bizonytalanná vált, és ha nem is mondanám azt, hogy biztonsági vákuum jött létre, de bizonytalanság jött létre a nyugat-európai és a kelet- európai térség, valamint a Szovjetunió tagállamai között.
Ebben a helyzetben hozták létre a partnerségi mozgalmat, amelyrõl kiderült, hogy nem üres és feszültséglevezetõ intézmény, hanem valódi tartalommal lehetett megtölteni, majd hozzákezdtek a NATO kibõvítésének megszervezéséhez, ezt a gondolatot lassan vitték át a köztudatba. Ezáltal máris jelentõs biztonságpolitikai eredmények születtek, hiszen a NATO kibõvítésének szándéka nélkül nem kerülhetett volna sor az Oroszország és a NATO közötti különleges kapcsolat létrehozására, e NATO-orosz tanács megalkotására, amely Oroszország számára, nagyságának, súlyának és különös jellegének megfelelõ, méltóságát kielégítõ kapcsolatot hozott létre.
Úgy gondolom, hogy már ezzel a két tevékenységével a NATO a mi térségünk stabilitását és biztonságát jelentõsen megnövelte anélkül, hogy egy fillért is járulékosan kellett volna erre költeni. Egy asztalhoz ültette a térség valamennyi országát, hiszen a partnerségben nemcsak Közép-Európa és a Baltikum valamennyi országa vesz részt, hanem semleges országok is, mint amilyen Svédország vagy Ausztria. Közös nyelvet beszélnek, közös értékeket fogadnak el, és kiderült, hogy közös érdekeik vannak. Ezzel párhuzamosította az erõvonalakat, és ezzel lecsökkentette a feszültségeket. A kibõvítési folyamat tehát - ha ebben a pillanatban egy történelmi metszetet hozunk létre, és leállítjuk az idõ futását, a történelmi óra járását - máris meghozta a maga eredményét. De valójában a teljes biztonság a teljes jogú tagság elnyerése után lesz garantálható.
Miért mondtam el ezt ilyen részletesen? Mert a biztonság ilyen mértékû növekedése szükségszerûen vissza fog hatni a NATO egészére, és ez oda fog vezetni, hogy a NATO egészében, valamennyi NATO-országban csökkenteni lehet a katonai ráfordításokat, csökkenteni lehet a hadseregek létszámát, felszereltségét, és ezzel a NATO összköltsége is csökken. Vagyis nem követhetõ azon tudós kollégáink okfejtése, akik extrapolálták a két-három évvel ezelõtti állapotot, és abból számították ki a NATO-bõvítés után elõálló helyzetet. Nem vették figyelembe, hogy a bõvítés visszahat az egészre, és ez a visszacsatolás racionalizáláshoz, hatékonyságnövekedéshez és végsõ soron a ráfordítások csökkentéséhez vezet. Tehát ha meg akarjuk nyugtatni a magyar választópolgárokat, hogy a NATO nekünk nem fog igazán jelentõs többletköltségeket okozni, akkor ezt a gondolatmenetet el kell mondani.
Úgy tûnik, hogy a NATO vezetõi ezzel tisztában vannak, ezért nem is követelik a felvételre kerülõ új országoktól, hogy haderejüket abszolút módon modernizálják, nem kívánják az új felszereléseket, nem kívánják, hogy modern nyugati eszközöket vásároljunk, hanem azt kívánják, hogy a meglévõ eszközöket hatékonyan tudjuk használni, és együtt tudjunk mûködni a NATO egészével.
Végül beszélni kell arról, hogy a NATO-felvételünk esetén rendkívül fontos feladatunk lesz a kívülmaradottak támogatása, hiszen ebben a...